A Replika folyóirat 1990-ben indult, azóta az egyik legszínvonalasabb társadalomtudományi lapnak számít Magyarországon és nem csak. Az időközben több ízben hosszabb-rövidebb időre megszűnt lap tradíciójához tartozik az is, hogy az elmúlt tizenhat év folyamán olyan témák kerültek terítékre, amelyek aktualitásukkal és magas színvonalú tárgyalásukkal vívták ki az olvasóközönség érdeklődését. A lapszámok általában egy monológgá szerkesztett interjúval indítanak, majd két tematikus részre bomlanak, melyekhez különböző tanulmányok, könyvrészletek tartoznak. Ennek megfelelően a folyóirat 2005-ös decemberi száma Lovas Ildikó monológját tartalmazza, és azon túl ugyancsak két részre tagolódik. Az első, melyet ebben a szövegben nem tárgyalok, a Diszkurzív pszichológia címet kapta.

A brit szubkultúrakutatások problematikáját, amely zászlóvivőnek számít a diszciplínában, valamint az abban központi szerepet játszó definíciós kérdéseket mutatja be a második, Szubkultúra-kutatás? címet viselő blokk. A Kacsuk Zoltán által szerkesztett blokk négy írást foglal magában: az első Kacsuk bevezetője, amelyben az angol nyelvterületen zajló szubkultúrakutatások történeti leírását találhatjuk, elkülönítvén annak három hullámát. A második tanulmány David Muggelton 1997-es írása, melyet Andy Benett cikke, majd Paul Hodkinson nagy hatású könyvének Beavatottak és kívülállók címet viselő fejezete követ. Ezt a részt szószedet zárja, amely egyes zenei stílusokat, valamint ehhez kapcsolódó csoportok nevét magyarázza.

Ami az egyes szerzők tanulmányait igazán érthetővé, befogadhatóvá teszi a „laikusok” számára is, az a történeti áttekintés, amelyet Kacsuk Zoltán bevezetője nyújt. A bevezető erőssége, hogy a szubkultúrakutatást a maga dinamizmusában képes összefoglalni, kiemelve főbb irányvonalait kezdeti szakaszától az aktuális értelmezésekig, valamint felhívva a figyelmet a kapcsolódó diszciplínákra és a kiindulási pontokat kölcsönző paradigmákra. Amint arra már a szöveg címe is utal (Szubkultúrák, poszt-szubkultúrák és neo-törzsek. A (látványos) ifjúsági (szub)kultúrák brit kutatásának legújabb hulláma), a szubkultúra fogalmának definiálásakor nehézségekbe ütközünk. Ennek egyik oka lehet a fogalom története, egy másik pedig a kutatók változó koncepciója. Kacsuk három hullámot különböztet meg: a chicagói, majd a birminghami iskola kutatóinak munkáját, valamint a harmadik hullámot, amely a posztmodern nevet viseli. Írásomban erre a harmadik hullámra fogok koncentrálni, mivel a blokkban megjelenő szerzők kutatásait Kacsuk Zoltán ide sorolja.

A harmadik hullám szerzői, ahogyan az előző két időszak kutatói is, szerteágazó megközelítéseket kínálnak, mégis közös bennük, hogy megpróbálnak egy-egy új, a megváltozott társadalmi környezethez kapcsolódó irányelvet kidolgozni. A szubkultúra fogalmához rétegelméletek, neomarxizmus, strukturalizmus, devianciaelméletek tapadtak, emiatt fontos a kutatók számára új megközelítési módokat és definíciókat találni.

Kacsuk két időszakot különböztet meg ezen a hullámon belül. Az első a nyolcvanas évek végére és a kilencvenes évek elejére tehető, amelyet (a Steve Redheadé mellett) Sarah Thorton munkája fémjelez. Az ő nevéhez fűződik a „szubkulturális tőke” fogalma, amely a Bourdieu-féle tőkeelméletre alapoz, ami végül is nem jelent egyebet, mint azoknak a tudásoknak, kulturális javaknak, viselkedési módoknak az együttesét, amely az egyén számára az illető szubkultúrában meghatározott státust kölcsönöz. Club Cultures című munkájában a szerző a szubkultúrák és a média kölcsönhatására mutat rá. Véleménye szerint a média egy differenciált entitás. A szubkultúrák tagjainál tetten érhető, a fősodortól, a mainstreamtől való elkülönülés érzése nem reális alapokon nyugszik, mivel nem bizonyítható annak létezése. Thorton kutatásai nagy hatással voltak a következő szerzők munkáira is.

A továbbiakban a második időszak (ezt az időszakot Kacsuk gyűjtőfogalommal „poszt-klubkultúrának” nevezi) kutatóinak írásaiból válogat a szerkesztő. Muggleton írása, A poszt-szub-kulturalista a posztmodern implikációt vizsgálja a látványos szubkulturális stílus vonatkozásában. Ennek érdekében elsőként a divat jelenségkörét tárgyalja a modern és posztmodern értékek fényében. Berman nyomán Muggleton rámutat a modernitás paradoxonára: „egy egységesítő, racionalista és megalapozó, a felvilágosodásban gyökerező modernitás hogyan teremthette meg a modernizáció mögött rejlő széthullás hajtóerőit – az iparosodás, a tudomány, a technológia és a városiasodás növekedését és fejlődését, amely a gyors társadalmi változások példa nélküli szintjével és a hagyományos gazdasági és kulturális struktúrák eltörlésével kapcsolódik össze.” Ugyanakkor a szerző felhívja a figyelmet a modernitás egyik fontos velejárójára, a fordista tömegpiac hatására is. Általa jön létre a tömegfogyasztás, lényegében a szabad választást téve lehetővé. Így a modernitás értékei a tisztaság, a funkcionalitás és az utilitarizmus lettek, melyekkel szöges ellentétben állnak a posztmodern értékek. Azokat ugyanis bizonyos hedonizmus jellemzi, játékosság az elemekkel, ugyanakkor a látvány központisága, amelynek nyomán egyfajta „mohó” fogyasztás alakul ki. Az új divatok gyors váltakozása, valamint a fogyasztás szabadsága maga után vonja a tömegidentitások széttöredezését, így a szerző szerint a modern identitás helyét „stílusmaszkok” veszik át. Ennek megfelelően Muggleton szerint a szubkultúra fogalma napjainkra kiüresedett, az eredetiséget és hitelességet végképp elsöpri a fogyasztás spektruma és az ahhoz kapcsolódó választási lehetőségek sokszínűsége. A szerző ezért új megnevezést vezet be, a „poszt-szubkulturalista” fogalmat, amely szinonimája lehet a „divatturista” kifejezésnek. Az elgondolás kulcsszavai a választás, az öltözködésbeli mobilitás: „a fogyasztáson keresztül kialakított stílus többé nem az osztály, a társadalmi nem, az etnikum vagy akár csak a »fiatalság« kortartományának modern strukturáló tényezői köré szerveződik. Ehelyett ezek a modern megjelenések szabadon áramló jelölőkként újra feldolgozásra kerülnek, lehetővé téve, hogy a szubkulturális identitás a »követők« által felpróbált és levetett stílusok sorozatán keresztül formálódjon ki.”

Andy Benett ugyancsak egyetért a szubkultúra fogalmának kiüresedésével, de nála Muggleton-nal ellentétben a posztmodernnek megfelelő, széttöredező kompakt csoportok helyét a „neo-törzsiség” veszi át. A terminust Maffesoli vezette be a társadalomtudományba, aki szerint „ez az érzésekből szövődő köd rávezet minket annak megértésére, hogy pontosan milyen formát is ölt napjainkban a társas lét: a vándorló tömegtörzsekét. [...] Mára kevésbé a bandához, családhoz vagy közösséghez tartozás a kérdés, mint az egyik csoporttól a másikra való váltás.” A csoportváltásokat az életstílusok motiválják. Az életsílus az önkifejezés érdekében szabályozza a fogyasztási mintákat, amelyek egyedüli meghatározóivá válnak az egyes csoportoknak. A szubkulturális „eredetiség” és „hitelesség” mind Benett, mind Muggleton számára elveszíti relevanciáját: az egyének válogatnak a számukra felkínált identitások között.

Ezzel szemben Paul Hodkinson Goth: Identity, Style and Subculture című könyvében amellett érvel, hogy az általa vizsgált csoportok számára a szubkultúrához való kötődés fontos identitásképző tényező, nem egyszerűen a „mohó” fogyasztás eredménye. Ahogyan Benett, Hodkinson is empirikus adatokkal támasztja alá érveléseit. A szerző szerint a gothok esetében a szubkultúra legfontosabb tényezője a közös identitás. Fontossá válik számukra a saját csoport megkülönböztetése a „külvilágtól”, a „trendiktől”, a „mainstreamtől”: „a gothok önmaguk mint elkötelezett és egyedi emberek és a fősodor mint üzleties, sekélyes és homogén között tett megkülönböztetése több más zenéhez kötődő csoportra is jellemző.” Tehát amint Hodkinson interjúrészletei bizonyítják, egyes csoportok számára a „beavatottak” és a „kívülállók” distinkciója fontos lehet.

A három írás más-más irányból közelíti meg a kilencvenes évek látványos ifjúsági csoportjainak kutatását, kipuhatolva, hogy melyek lehetnek azok az utak, amelyek a vizsgálódást, esetleg a leírást relevánssá tehetik. Mint kiderül, a szubkultúra terminusnak új fogalmakkal való felcserélését, azok bevezetésének szükségességét illetően a mai napig nincsen általános egyetértés a kutatók között, ami főleg annak tudható be, hogy eltérő csoportokat vizsgálnak eltérő kutatási kérdésekkel. Társadalomkutatókként vagy akár „laikusokként” mégis bepillantást nyerhetünk a Replika szövegválogatása által a második világháború óta folyó vitákba, melyeket gyümölcsöző lehetne továbbgondolni és a hazai helyzetre adaptálni. (Replika, 2005/53.)