A szlovákiai magyarság egyik legjelentősebb néprajzi műhelyének számít a Komáromban működő Etnológiai Központ. Az intézet kiadványai között évkönyvük, az Acta Ethnologica Danubiana jelentős helyet foglal el. Az 5–6., összevont évkönyv kilenc külföldi és szlovákiai magyar néprajzkutató tanulmányát közli.

Az évkönyv elméleti tanulmánnyal kezdődik. Vajda László müncheni kutató fogalmi elmélkedését Liszka József fordításában ismerhetjük meg. A mi csoportunk és az idegen csoportok kapcsolatának revíziója szükségszerű volt, mivel számos néprajzos és társadalomkutató esett bele a sablonos gondolkodás csapdájába. Vajda példáinak és elemzésének az a végkicsengése, hogy az emberi kultúrák az őskortól napjainkig e viszonyulásnak számtalan variációját dolgozták ki, így a saját és az idegen kultúrák kapcsolatának több árnyalata ismert. Alapvetően majdnem minden népcsoport történetében felismerhető az etnocentrizmus és az idegenekkel szembeni tartózkodás, de ennek nem szabad túlzott jelentőséget tulajdonítani. Úgy véli, hogy a népnevek etnocentrikus magyarázatának hátterében sok esetben az idegen népek közt kutató etnológus hiányos nyelvismerete avagy az idegenek elutasításának sablonos ismétlésében az etnológiai evolucionizmus téves eszméje áll. A népcsoportok közti kapcsolatok mindig rugalmasan változtak, mivel létezett exogámia, társadalmi mobilitás, utánzás és ellenségeskedés egyaránt.

Manfred Seifert passaui egyetemi tanár tanulmánya, amelyet Végh Annamária tolmácsolt, a táplálkozáskultúra keresztény elemeit ismerteti. Seifert szerint az európai táplálkozási rend számos eleme a Földközi-tenger területének antik étkezési modelljéből vette eredetét. Mivel a mediterrán vidék vegetariánus mintája a húsevő Európába a kereszténység térhódításával együtt hatolt be, a böjt mediterrán (profán?) elemként is felfogható. Ebből a dilemmából kiindulva Seifert azt vizsgálja, melyek azok az elemek, amelyeknek elterjedésében vagy visszaszorításában az egyháznak konkrét szerepe volt. Hatalmas vallástörténeti ismeretanyaggal motiválja kijelentéseit. Ismerteti a hús- és vérfogyasztás keresztény átértékelését, a böjtre vonatkozó egyházi szabályozásokat, a perec, hal, húsvéti tojás, víz, só, alkohol, bor, kenyér böjtben és kultuszokban játszott szerepét, a keresztény liturgiában való meghonosodását. Összegző következtetése az, hogy a kereszténység csak kismértékben érintette a modern táplálkozáskultúrát, „háttérzene” szerepet tölt be.

Stolicna Rastislava szlovák kutató a táplálkozás etnoidentifikációs jegyként való értelmezésével kísérletezik. A Kocsis Aranka által fordított tanulmány egy szlovák nemzeti táplálék, a juhtúrós galuska elterjedését, nemzeti étellé válását vizsgálja. Szerzőnk bőséges szakirodalmi hivatkozással bizonyítja, hogy a „nemzeti”-nek érzett táplálékok is történelmi termékek, bizonyos periódusokban más és más ételt éreztek az utazók és szakemberek tipikusan szlovák eledelnek. Úgy véli, hogy a 19. században vált dominánssá Európa csaknem minden népénél az a törekvés, hogy etnoidentifikációs színezetet adjanak a különböző ételeknek. Ezt a mozgalmat érzelmi, és nem tudományos indíttatásúnak véli.

Liszka József szlovák nyelvre fordított tanulmánya a szlovákiai magyarok népi kultúráját formáló differenciáló és homogenizáló erőket tanulmányozza.

Pusko Gábor a roma–magyar egymás mellett élési esetek vizsgálatát tűzte ki célul egyetlen közösség, Tornalja ezredfordulós mindennapjainak vizsgálatán keresztül. A kutató azt elemzi, hogy mikor jelentek meg a romák Tornalján, hogyan helyezkedtek el, milyen demográfiai és társadalmi tényezők játszottak fontos szerepet az elterjedésükben, a Tornaljára való beköltözködésükben. Százalékos bontásban tárgyalja, hogy mi a magyarok („parasztok”) véleménye a cigányságról, és hogyan vélekednek magukról, illetve a környező magyarságról a romák. Adatait összegezve Pusko megállapítja, hogy nem beszélhetünk együttélésről, csak egymás mellett élésről. A Tornalján élő etnikumok mindannyian élesen elkülönülő mentális határokkal rendelkeznek, amelyeknek áthágása konfliktusokat eredményez. A romákról alkotott közvélemény megváltoztatásában fontos szerepet tulajdonít azok civil szervezeteinek. A romák szocializációját csupán valamelyik fél asszimilációja révén véli megvalósíthatónak.

Perger Gyula német nyelvű tanulmányában a kisemlékkutatás történeti forrásmunkájának lehetőségeiről értekezik. Kiemeli, hogy az eddig közölt magyarországi felmérések inkább tipológiai vagy ikonográfiai rendszerezések voltak, és a szakrális kisemlékek történeti megközelítése háttérbe került. Úgy véli, ez politikai és technikai okokkal magyarázható. A téma kutatásának legfontosabb forrásai Perger szerint a kanonika vizitációk és a historia domusok, de az egyházi levelezésekben, emlékiratokban, naplókban is bukkanhatunk fontos adatokra.

Székely Zoltán német nyelvű tanulmánya a gyóri képoszlopok történetébe vezet be.

L. Juhász Ilona nagyszerű tanulmánya azt vizsgálja, hogyan jelenik meg a fénykép a dél-szlovákiai síremlékeken. L. Juhász George Dubyre hivatkozva úgy véli, hogy a temető dominánsan a reprezentáció helyszíne, és nem a holtaknak, hanem az élőknek szól. Kutatástörténeti összegzése végén kiemeli, hogy a temetői és út melletti haláljeleken a fénykép már a 19. században megjelenik, és lassanként forradalmi hatásúvá válik. Úgy véli, hogy a 20. század elején még főleg a fiatalon elhunyt halottak sírján jelenik meg. A későbbi fényképhasználat módosulásait is nyomon követi. Kihangsúlyozza, hogy a 20. század második felétől kezdődően a fénykép „elferdíti a valóságot”, vagyis egyre inkább idealizálja a halottat. L. Juhász a fényképeket a korabeli kultúra lenyomataiként értelmezi. Különösen érdekes a tanulmányt követő összegzés. Ebben a fényképhasználat szociológiai vonatkozásait igyekszik vizsgálni: kinek illik a sírjelére fényképet tenni, mely korosztályt ítélnek el ezért a szokásért stb. A tanulmányt követő fényképek vizuális dokumentációval támasztják alá az elmondottakat.

A tanulmányok sorát Szilágyi István német nyelvű rövid összefoglalója zárja, amely a magyar kálváriakutatás eddigi eredményeit, az inventari-zálási program aktuális fázisát mutatja be.

A kilenc fontos tanulmányon kívül az évkönyv 80 recenziót/könyvismertetést, valamint néhány konferenciáról, könyvbemutatóról szóló híradást is tartalmaz. A hatalmas szám már jelzi, hogy az Etnológiai Központ a szlovákiai magyarság mint saját kultúra néprajzi–antropológiai elemzésén kívül az európai etnológia nyomon követését, eredményeinek széles körű ismertetését tűzte ki célul ebben az évkönyvben is. Ezt a célkitűzést már a kötet latin címe, az Acta Ethnologica Danubiana is első pillanattól fogva sejteti: a Duna folyása mellett élő népcsoportok néprajzába láthatunk bele a tanulmányok és ismertetések révén.

*Liszka József (szerk.): Acta Ethnologica Danubiana 5–6. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2003–2004. Fórum Institute–Lilium Aurum, Komárom–Dunaszerdahely, 2004.