Tibori Szabó Zoltán: Frontiera dintre viaţă şi moarte.
Refugiul şi salvarea evreilor la graniţa româno-maghiară (1940-1944)

A könyv sok év kutatómunkáját tartalmazza, és mint ilyen szakmai szempontból kiváló műnek számít, amely egy, a szélesebb olvasóközönség esetében is nagy érdeklődést kiváltó, ugyanakkor rendkívül kényes és sok vitát generáló problémát dolgoz fel. Mert ilyen az erdélyi zsidóság sorsának problémája a második világháború időszakából, az akkori román–magyar viszony és az ezt meghatározó korabeli erdélyi valóság tükrében. A kötet maga három egységből épül fel, melyek közül az első kettő gyakorlatilag olyan bevezető fejezetként értékelhető, mely a harmadik fejezetben foglalt események megértéséhez szükséges információkat, e történések gyökereit, kiváltó okait tartalmazza.

Az első fejezet a zsidóság helyzetét elemzi a két világháború közötti királyi Romániában, majd a világháború időszakában. A két világháború közötti időszakra vonatkozó alfejezet meglehetősen rövid, és főleg a zsidóellenes jogi intézkedéseket és az egyáltalán nem törvényes, de a kor közvéleménye által annál inkább tolerált antiszemita akciók bemutatását tartalmazza. Ennél terjedelmesebb az az alegység, mely a bécsi döntést követő időszakról szól, majd röviden összefoglalja ennek a kornak napjainkig érvényes különböző vetületeit is. A felhasznált forrásanyagot e rész esetében főleg az általános, alapvető bibliográfia és visszaemlékezések képezik. Tulajdonképpen ennek nem is annyira feltáró, mint inkább demitizáló szerepe van, mivel a szerző nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a napjaink román történetírásának egy részére jellemző, sarkított állításokat cáfolja a tények tükrében. Így mutat rá többek között arra, hogy a romániai zsidók deportálása náci ellenőrzés alatt álló haláltáborokba nem Antonescu „nyugatbarát beállítottsága” vagy a román nép magas fokú toleranciája, humanizmusa miatt maradt el, hanem nagyon is pragmatikus, hidegvérű és szenvtelen reálpolitikai számításokra alapozódott; a Vasgárda távolról sem volt marginális, kis létszámú csoport, hanem komoly tömegbázissal és szimpátiával rendelkezett Románia lakosságának jelentős hányada részéről, amely sok esetben nemcsak a zsidók, hanem mások, többek között románok ellen is irányuló atrocitásaikkal szemben – ha nem is pártoló, de – megértő álláspontra helyezkedett.

A második fejezet a magyarországi zsidóság sorsát foglalja össze mind a két világháború között, mind a második világháború éveinek időszakában. E fejezet az előbbinél általánosabb és összefoglalóbb jellegű, ugyanakkor ez az összefoglalás meglehetősen sikeres, ugyanis szerencsésen szintetizálva mutatja be a két világháború közötti Magyarország általános belpolitikai helyzetét és ennek függvényében az ottani zsidóság sorsának alakulását. Akárcsak az előző fejezet esetében, a szerző itt is fontosnak érzi azt, hogy megvilágítsa egyes fontos politikai személyiségeknek, valamint a magyar közvéleménynek a megtörtént eseményekhez való hozzáállását, bár meglehet, hogy az ideológiai vonatkozásokat esetleg bővebben is ki lehetett volna fejteni (nem esik szó például a különböző szélsőjobboldali csoportosulások antiszemitizmusának sajátos jellemzőiről, melyek ismerete elengedhetetlenül szükséges lenne a kor megértéséhez). Tibori külön kiemeli az egyes személyek által végrehajtott, ám az eddigi szakirodalomban meglehetősen keveset emlegetett zsidómentő akciókat, valamint a befolyásos budapesti zsidó körök negatív, passzív szerepét annak kapcsán, hogy sok szegényebb vidéki társuk a deportáltak sorsára jutott.

A harmadik rész a legterjedelmesebb, egyben a legjelentősebb mindhárom közül, és az erdélyi – különös tekintettel az észak-erdélyi, ezen belül is a kolozsvári – zsidóság sorsát követi nyomon a világháború évei alatt. Az eseményeket nem annyira időrendileg lineáris sorozatként, mint inkább problémakörönként mutatja be. Így beszél a gettósításokról és menekülésekről, a gettóbeli életről és a deportálásokról, a különböző menekülési/menekítési útvonalakról–hálózatokról, az emberi dimenziókról, kiemelve név szerint az egyes egyéneknek az események láncolatában játszott pozitív, negatív vagy eltorzított szerepét, név szerint említve az események résztvevőit, és a róluk írtakat minden esetben dokumentációval igyekszik alátámasztani. A szerző hozzáállása sok esetben meglehetősen kritikus, gyakran kiegészít, helyesbít, cáfol, különösen Weinberger egykori kolozsvári neológ rabbi és Raoul ªorban állításai tekintetében. Ez a rész mindhárom közül a legjobban dokumentált, Tibori rengeteg, nyomtatásban megjelent és publikálatlan forrást használ fel. A felhasznált dokumentációban megtalálható az általános és specifikus szakirodalom, tanulmányok és újságcikkek, levéltári forrásanyag, írott visszaemlékezések és az „oral history” műfajához tartozó interjúk is. Az interjúanyag az eseményeket megélt személyekkel készült, románokkal, magyarokkal és zsidókkal, ezzel is hozzájárulva ahhoz, hogy ezek az információk a későbbi korok kutatói számára is felhasználhatók legyenek. A metodológia igencsak precíz, a kritikai apparátus is hibátlan. A kötetből kiérződik, hogy a szerző nem hivatásos történész, hanem újságíró, ugyanis az alkalmazott stílus a hasonló tematikájú szakmunkákkal összehasonlítva szokatlanul dinamikus, magával ragadó, miközben a szerző gyakran vitatkozik a forrásokkal, az ezekben foglalt állításokkal, illetve cáfol. Ily módon cáfolja meg sok oldalon keresztül a Moshe Carmilly-Weinberger és Raoul ªorban nevéhez fűződő, egyes román körök által igencsak propagált „szakirodalom” állításait. Így többek között megcáfolja Carmilly-Weinberger azon általánosító, sarkított állításait, melyek értelmében a románság testületileg zsidóbarát lett volna, a magyarság pedig antiszemita és románellenes gyilkosokból állna. Egy másik ilyen legenda, melyet Tibori megcáfol, az állítólag Carmilly-Weinberger és Raoul ªorban átlal működtetett zsidómentő-hálózatról szóló, melyen keresztül a két úriember – a maguk állításai szerint – sokezer zsidót menekített volna át Magyarország területéről Antonescu Romániájába, nemcsak Magyarországról, hanem az egész megszállt Európából érkező zsidók közül, a bécsi döntés négyéves érvényességi ideje alatt. Tibori cáfolatát igazolandó több történelmi érvet is felhasznál – például azt a ma már köztudott tényt, miszerint 1940–1942 között Romániában a zsidóság helyzete semmiképp sem volt jobb, mint Magyarországon, és e közösség nemhogy Észak-Erdélyből igyekezett volna átmenekülni ez idő tájt, hanem éppen fordítva, mivel az erdélyi zsidóság jobban bízott a magyar jogállamiságban, mint a románban. Tibori oknyomozó feltárása rámutat arra, hogy ªorban semmiképp sem működtethetett egész hálózatot, amennyiben saját menyasszonya kimenekítésére is Aurel Socol segítségét kellett igénybe vennie. Ugyanakkor viszont arra sem törekszik, hogy ªorban személyét befeketítse, hangsúlyozva, hogy a jelenlegi tények és bizonyítékok tükrében nem tűnnek igazaknak azok a vádak, melyek közvetlenül a világháborút követő időszakban ªorban ellen megfogalmazódtak, és amelyek őt a magyar kémelhárítással és a Gestapóval való együttműködéssel vádolták meg. Ugyanígy mutat rá arra is, hogy Carmilly-Weinberger azon tette, hogy a gettósítás elől Romániába szökött át, felháborodást és keserűséget váltott ki a kolozsvári zsidóság körében.

Kétségtelen érdeme a szerzőnek, hogy képes kívülállóként szemlélni az eseményeket, az ok-okozati összefüggéseket helyesen vagy legalábbis elfogadható módon értékeli, az egyes, az eseményekben részes személyek tetteit inkább bemutatja, mint jellemzi, az olvasóra bízva az ilyenfajta következtetések levonását. Megfelelően érzékelteti a különböző helyzetek fonákságát, meglepő fordulatait, következményeit, mint például azt, hogy sok zsidó férfi a fronton való kötelező munkaszolgálat következtében kerülte el a deportálásokat, a magyar hadsereg vezetése ily módon akarva-akaratlanul hozzájárult megmenekülésükhöz.

A kötet végén függelékként öt, a szerző által 1997–1998-ban készített interjú szerepel, melyek forrásanyagként önmagukban véve is majdnem annyira értékesek, mint maga a tanulmány. Érdekes, értékes és hasznos maga az interjúk szelekciója, az öt, egészében való közlésre kiragadott interjú alanyai ugyanis a következő személyek: Pamfil-Semlyén Éva, Weisz Katalin, Méhes György, Pleşa-Vass Magda és Virgil Salvanu.

Összegezve: Tibori-Szabó Zoltán könyve jól dokumentált, egyidejűleg hiánypótló és demi-tizáló, bárki számára ajánlható olvasmány.