A Korunk 1957-es (újra)indulását Gáll Ernő és Balogh Edgár neve fémjelzi. Mindketten már munkatársai voltak Gaál Gábor lapjának. Az 1957. januári számot Gáll Ernő jegyzi főszerkesztőként (1984 őszéig marad a folyóirat élén, őt váltja Rácz Győző), Balogh Edgár csak a szerkesztőbizottságban található, ám ő írja a beköszöntőt (Új humanizmus őrhelyén), Gáll Ernőé a második közlemény (Társadalmi valóság és társadalomkutatás). Csak a 10. lapszámban, a nagy októberi szocialista forradalom 40. évfordulóját köszöntőben tűnik fel Balogh Edgár neve mellett a „felelős szerkesztő” megjelölés. Szerepük a Korunk arcélének, hangjának alakításában sajtótörténeti és eszmetörténeti kérdés – de már kettejük között is számtalanszor képezte vita tárgyát. A Gáll Ernő hagyatékában megőrzött – az özvegy, Gáll Éva elkötelezettségének köszönhetően kiadásra előkészített, illetve feldolgozás alatt lévő – óriási levélanyag őriz két levélváltást B.E. és G.E. között, mindkettő fontos dokumentum ebben a vonatkozásban.

1971-ben a nyugdíjba készülő (a Hivatal által erre figyelmeztetett) Balogh Edgár hosszú levélben szólítja meg szerkesztőtársát (Gáll Ernő hasonlóan terjedelmes és szenvedélyes válaszában írja: „bizarrnak találtam, hogy két szomszédos íróasztal között ezen az úton érintkezzék az ember”); a levél kifejezett célja a jövő előkészítése, egyúttal a múltra vonatkozó, személyesített kritikai észrevételek leszögezése. Íme, B.E. 1971. január 3-ra keltezett levelének első két bekezdése:

„Kedves Ernő,

az új esztendő néhány várható eleme késztet arra, hogy levélben fejtsem ki véleményemet a lehetőségeink között legkedvezőbb döntésekről. Módszerem nem új, mondtam már Neked, hogy az ilyen levélírás (esetleg levélváltás) barátok közt szegény Szabédi Laci szokása volt, s nem is rossz szokás. Tárgyiasultabban jelentkeznek így a dolgok, s mert Te (ezt szemrehányás nélkül mondom) nem szívesen szánsz időt és türelmet valamely kérdés teljes megvitatására, jómagam pedig (ezt önbírálat nélkül mondom) gyorsan hergelődöm fel, ha nem találkozom megértéssel, úgy gondolom, mindkettőnk számára jobb az írásbeliség.

Hogy a következtetések levonása megokolt legyen, meg kell ismételnem néhány köztünk nem vitás, közismert tényt. Így azt, hogy a Korunk másfél évtized alatt az erdélyi, pontosabban a romániai magyarság szocialista lelkiismereti gócává fejlődött, némileg eltérően Gaál Gábor régi lapjától, mely egykorú sajátos helyzetének megfelelően többországnyi, dunai–kelet-európai szerepet vállalt és töltött be a szocializmus arcvonalán. A mi kialakult hivatástudatunk és gyakorlatunk térben korlátozottabb, de adottságunkon belül mélyebb. Most nem sorolom fel, hogyan értünk el, milyen vonulatokon, a mai eredményig, tény azonban, hogy párt és kormány, közönség és külföld egyaránt ebben a honi konkrétságban értékel bennünket.”

Jellegzetesen Balogh Edgár-i fogalmazás, a korra – és a levélíróra – jellemző fogalomhasználat, a magyarsághoz erősen kapcsolódó, ugyanakkor a párt szerepét kétségbe soha nem vonó igényrendszer. A Gáll Ernőt nem egy pontban nyilvánvalóan sértő lapértékelés, szerkesztői munkájának minősítése és a jövővázolás a következő mondatokkal zárul:

„Amiben viszont egyetértünk, s 1971-re ez különösen fontos, az az ún. »magyar« anyag nem százalékszerű méricskélése (»számonként kell egy magyar cikk« – hangzott egyszer, nagyon bántólag), hanem az az elv, melyet helyesen fogalmaztál meg: mindig, az egész tematikánkon, minden íráson ki kell domborodnia az eredetiségnek, a romániai magyar szellemi jellegnek, a mi szerepünknek. Így, ilyen mindenkori alapállásnak, elfogadható, hiszen ezért alapította és támogatja a párt a lapot, nem a tényeket elmosó, összemosó, eláltalánosító céllal, hanem azért, hogy magyar nyelven jelenvén meg itt, az itt élő magyar tömegek szolgálatába állítsa értelmiségünket, illetve mindenkit, aki közvetlen befogadója. Marxizmus–leninizmus nincs konkrét szemszög, alapállás, közületiség, történelmiség, szubjektív faktor, önmegfogalmazás és objektív valóságérzékelés, reális igazodás, földrajzi és történelmi-nemzetiségi alkalmazkodás nélkül.”

Nem itt a helye – már terjedelmi okokból sem (és különösen nem Balogh Edgár születésének centenáriumán) – az 1971-es levelek teljes közlésének; álljon azonban itt még egy passzus B. E. február 21-i, Gáll Ernőnek küldött válaszából:

„...egy »bukott« politikusnak erkölcsileg és a jövő kibontakozását illetőleg igaza is lehet, s vele – kora ellenére is számolni kell. Az én közügyi pályám annak a dogmatikus érának volt az áldozata, mely likvidálta a Magyar Népi Szövetséget és exlex állapotot teremtett a nemzetiségi ügyek intézése terén egészen a IX. pártkongresszusig, s ez a klikkpolitika a maga maradvány-exponensei révén – akikkel sohasem mertél keményen szembenézni – még legutóbb is »narodnyik«-nak igyekezett megbélyegezni és pártunk külpolitikájával szembenállónak állította be élő leninizmusomat, idegharcot kezdve ellenem, mint annak idején Gaál Gábor ellen. No de éppen nem akarok ezekre a dolgokra kitérni, vegyük a magam ügyeinek, s megkísérlem újra a Korunk érdekét kettőnk közös felelősségévé tenni, túlemelkedve a személyi kérdéseken és személyeskedéseken.”

1990 januárjában – tehát már a változást követő napokban – újrafogalmazódnak a Korunk két volt szerkesztője között a vitás kérdések Balogh Edgár cikke körül. (Megjelent a folyóirat második és harmadik folyama közti átmeneti számban: 1989. 11/12. jelzettel 1990 januárjában készült a „megkésett duplaszám” – az 1990. január 8-i szerkesztői magyarázatunk szerint.) Így ez már közvetlenebbül a mi történetünk is. Következzék hát a két levél, teljes terjedelmében. – K. L.

Gáll Ernő – Balogh Edgárnak

                               1990. január 2.

Kedves Edgár,

tegnapi telefonbeszélgetésünkben már kifejeztem megdöbbenésemet Hegyi beszéd fordulatkor című cikkedben felvázolt Korunk-képpel kapcsolatban. Teljesen érthetetlen számomra, hogy – régebbi nézeteiddel szöges ellentétben – miért minimalizálod a lap nemzetiségtudományi, sőt nemzetiségpolitikai teljesítményét? Miért nem vállalod a tévedésekért, hibás döntésekért Rád is nehezedő felelősséget? Ezúttal nem kívánok részletesen a cikkedben található csúsztatásokra és furcsa értelmezésekre kitérni, mert könyvön dolgozom, amelyben megpróbálom a Korunk második folyamának történetét felvázolni.

Most csak néhány megjegyzéssel egészítem ki a tegnap mondottakat.

1.) Hosszú hónapokkal ezelőtt többször is javasoltam, hogy magnó-beszélgetésben elevenítsük fel a közös szerkesztői tevékenységünket és egyeztessük álláspontunkat. Ajánlatomat elhárítottad. Te tudod, mi volt ennek az oka, de most már sejteni vélem.

2.) Ugyancsak hónapok óta folytatott beszélgetéseink során a magam részéről mindig a mulasztásokra, a hibákra helyeztem súlyt, de ezt az önbírálati törekvést Te elutasítottad, és tetted ezt nem csupán a magad múltbeli tevékenységével kapcsolatban, hanem – Benkő Samura is célozva – felesleges önmarcangolásról beszéltél. Köztudott, hogy az önkritika sosem tartozott erős oldalaid közé, s most keserűen kell megállapítanom, hogy bűnbakot akarsz keresni.

3.) Teljesen elhallgatod Rácz Győző szerepét s azt a torzulást, amelyet a folyóirat az ő főszerkesztése alatt elszenvedett, visszavetíted az 1984 előtti évfolyamokra is.

4.) Említést sem teszel a dogmatizmus elleni következetes küzdelmünkről, amely az önismereti duktussal együtt a második folyam letagadhatatlan érdemei közé tartozik.

5.) A filoszpontosság megszemélyesítőjeként annyi fáradságot sem vettél magadnak, hogy átnézed az 1982–1983-as évfolyamokat, amelyeket – rendkívül mostoha körülmények között – még én szerkesztettem, s így nyugodt lelkiismerettel állíthattad, hogy eltűnt belőlük minden nemzetiségi vonatkozás. Lemondásom–eltávolításom előtt még kb. harminc ilyen tematikájú főlaptesti írást tudtam közölni. Ez ellenőrizhető tény!

Apropó lelkiismeret, amelyre Te is hivatkozol... A bibliai hangvételű cím sokkal több őszinte vallomásra, önvizsgálatra kötelezett volna, de – fájdalom – Te azok közé álltál, akik mások megfeszítését követelik. Ám ez már a Te lelkiismereted ügye.

                               üdvözlettel:

                               [Gáll Ernő]

Ui.

Eszem ágában sincs, hogy a magam Korunk-képét Rád erőltessem, de minden elfogulatlan elemzés megállapíthatja, hogy a hatvanas évek végétől – a dogmatizmus- és sztálinizmusellenes áramlat sodrában – a folyóirat is ezt a törekvést igyekezett szolgálni. Ezzel szerves egységben – a Te ösztönzésedre is – a nemzetiségi önösszeszedés fórumává vált, és mindenfajta pótszerepeket vállalva (képzőművészeti kiállítások, előadások, diákcsoportok ösztönzése, dialógus a nemzedékek között, kerekasztal-megbeszélések, Bolyai-díj stb.) az önazonosság megőrzésén munkálkodó értelmiségieket támogatta. Közben, egy totalitárius gépezet foglyaként, a homogenizáló hatalommal, cenzúrával küszködve, állandó engedményeket volt kénytelen tenni, s ezek az egész lapot, a felvállalt nemzetiségi funkciót is beszennyezték. A lejtőn döntő mozzanat volt Ceauşescu „mangáliai beszédének” (1983) a könyörtelen alkalmazása, ami a szinte maradéktalan gleischaltolást vezette be. Ez ellen nagy memorandumban tiltakoztam és lemondtam.

Balogh Edgár – Gáll Ernőnek

                               Kolozsvár,

                               1990. január 5.

Kedves Ernő,

I. 2-i leveledet köszönöm, mert figyelmeztetett olyan fogalmazási homályosságokra, melyek félreértést szülhettek, s a kronológiai rendet is zavarták. A cikket hevenyészve, önellenőrzés nélkül, gyorsan, odadobva szövegeztem, egy lázas idegállapotban, de Herédiéknél előre kikötöttem, hogy a fogalmazványt áttekintésre Neked és Kántornak előbb bemutatom. Ha történetesen meg nem látogattál volna, akkor is elért volna hozzád a cikk, s Kántor észrevételei, de főleg a Te megjegyzéseid alapján – eredeti gondolatvonalom megtartásával – igyekeztem is a hasznos észrevételeknek eleget tenni.

Legfeljebb az ellen van kifogásom, hogy számomra azóta elfogadott (eleve is szánt) megjegyzéseidet valami felesleges szenvedélyességgel, ítélkezéssel és váddal tetézed. Magnós javaslataidat sohasem utasítottam el, csak időben fontosabbnak tartottam húsz évvel ezelőtt (!) megkezdett lexikoni munkámat, s máig sem tudnék vállalkozni arra, hogy a mérhetetlen gazdag és sokoldalú Korunk-elemzésbe és történetbe érdemleges alapossággal belefogjak. Ezt sokkal inkább Tőled, a Te szociológiai felkészültségedtől várom.

Meg kell végre értened, hogy az önbírálat kérdésében létezhet más vélemény is, mint a Tiéd. Ha védem a szocializmus eredendő tisztaságát, a Magyar Népi Szövetség reálpolitikai hagyományát vagy a közösen szerkesztett Korunk cikkemben említett fókuszi-fénykorát (!), ezt azokkal szemben teszem, akik a múltat egészében elvetik, feladják és meakulpázásukkal vagy éppen eddig rejtett reakciós voltuknál fogva eltorzítják. A mi munkánk sohasem volt azonos azzal a sztálinista véglettel, mely végül is nálunk a Ceauşescu-diktatúra fasizmusába torkollt. Ezért tiltakoztam az ellen a jelző ellen is, mellyel egy írásodban Magadat illetted.

Arról a már éppenséggel sértő megjegyzésedről pedig, mely szerint én „mások megfeszítését követelem”, vagy hogy „bűnbakot keresek”, kérlek, régi barátságunk és becsületes dialógusaink szép emlékére és még mindig alkotóképes jövője nevében mondj le. Nevetséges.

                   A régi szeretettel ölel

                               Edgár

U.i. A végső kéziratot átgépelve a Korunk sürgetésére hozzájuk eljuttattam, úgy gondolom, meg leszel vele elégedve.