Rákóczi 48.

Ez persze több mint száz – akár Rákóczi, akár 1848 felől nézzük. Ha viszont Balogh Edgár utolsó lakhelyére gondolunk, akkor kevesebb a száznál. Néhány hónappal a kilencvenedik életévének betöltése előtt kellett búcsúztatnunk őt, „egy álom építőjét”.

Hogy mi volt ez az álom, hogy miről álmodott az egy évszázaddal ezelőtt született Balogh Edgár? (A gépen melléütve, a „vészszázad” tolul a tudat aljáról a papírra, az igazsághoz közelítve.) A nagyszebeni szász Kessler családi örökség, a katonatiszt apa, a prágai német egyetemen folytatott filozófiai tanulmányok nyilván nyomot hagytak Balogh Edgár életpályáján, életművén – a meghatározóbbnak azonban a magyar irodalmat tanító édesanya, az először Pozsonyban megélt kisebbségi sors, a budapesti etnográfusi kezdet, fiatalkori találkozása a kommunista mozgalommal, az antifasizmussal, Fábry Zoltánnal és alighanem az egyik legemlékezetesebb mozzanat, a csehszlovákiai magyar ifjúság Sarlós-mozgalmának élére állás alakították, parancsolták rá az álmot: a magyarság új, demokratikus kibontakozását a Duna-medence népeinek tartós barátságában.

2006 erdélyi, romániai – és ugyanígy a szlovákiai és valószínűleg a magyarországi – valóságából gondolva végig az 1906. szeptember 7. óta eltelt száz évet, legfeljebb egy Balogh Edgár-i optimizmustól eltöltötten volna állítható, hogy az álom közel jár a beteljesüléshez. Sokféle bukást lehetne kielemezni ebből a korszakból, talán legelsőként a kommunista jövőépítés gyakorlatát és hitét, de ugyanígy a néptestvériségét, a népnevelés hatékonyságáét. Adynak, Balogh Edgár első igazi tanítójának is inkább az önostorozó átkai, mintsem a reményei váltak valóra. Az élő kapcsolatokra utalva, Móricz Zsigmond építő-tanítása és a József Attila-i sors tanulsága ugyancsak kutatható a Pozsonyból Brassóba, majd Kolozsvárra átköltöző néprajzos- és történész- és politikusjelölt, végül a publicisztikában kikötő közéleti ember, „közíró” leírt műveiben, számos könyvében. Elmondható azonban, hogy a Kárpátok karéján belül, sőt azon kívül is – Berlinben, Bukarestben vagy Moszkvában – a 20. században történtek kényszerítették-formálták azt a bizonyos, soha fel nem adott Balogh Edgár-i álmot, illetve az életút kanyarjait. A Magyar Népi Szövetség pár éves, kétségkívül ellentmondásos, ám fontos kísérletét – amelyben Balogh Edgárnak vezető szerep jutott –, az MNSZ kolozsvári napilapjaként megjelentetett Világosság főszerkesztői munkáját, a Bolyai Tudományegyetem történelem-, majd publicisztikatanáraként végzett oktatói tevékenységet, a közbeeső börtönéveket a kommunista Románia börtöneiben, nem utolsósorban pedig az életműnek szintén számon tartandó részét, a Korunk felelős szerkesztői, illetve főszerkesztő-helyettesi másfél évtizedét (1957–1971), végül pedig az utolsó – máig befejezetlen – vállalást, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon muszáj-herkulesi „aprómunkáját”.

A Korunk-évekről külön kell szólnunk. Persze arról is bővebben kellene, ami még a Gaál Gábor lapjában, lapja körül zajlott, hiszen Balogh Edgár neve már 1935-ben feltűnik itt (vagyis az első folyamban), még pozsonyi szerzőként (Valóság és kultúra a csehszlovákiai magyarság életében). 1936-tól erdélyi, romániai témákat jár körül, szigorú osztályharcos szellemben, Gaál Gábor hűséges tanítványaként – ahogy például a kolozsvári Hitelt vagy akár a Vásárhelyi Találkozót szemléli (bár ez utóbbiban ugyancsak lényeges szerepet vállalt). Van azonban írása – 1937-ben – Kossuth Lajos és a Dunai Szövetség felújítandó örökségéről is, amelyet szembeállít az 1933 óta egyre határozottabb alakot öltő új német imperializmussal.

Húsz év múltán, a folyóirat második folyamának elindításakor ez a kossuthi örökség nagyon kevéssé – tulajdonképpen egyáltalán nem aktuális. „Ma, a szocialista világrendszerhez tartozó Román Népköztársaságban, feladatunk a hatalomra jutott nép szocialista forradalmának értelmi szolgálata” – olvasható Balogh Edgár neve alatt, az új programadásban (1957. 1.). Az illúziók keverednek a világméretű osztályharc szocialista perspektívájával, de a genius lociról sem feledkezik meg a lap profiljának alakulásáért Gáll Ernővel együtt felelősséget vállaló szerző: „Folyóiratunk Kolozsvárt jelenik meg, abban a városban, ahol már négyszáz évvel ezelőtt magyar irodalmi és történeti műveket, hangjegyekkel ellátott énekeskönyveket nyomtak, s ahol az egyetemi oktatásnak is négy évszázados a múltja.” Hogy aztán abban a másfél évtizedben (1971 őszéig) Balogh Edgár szerkesztői munkájában és saját szövegeiben a két alapvető tényező közül mikor melyik lesz a hangsúlyosabb, azt csak a részletekbe menő elemzés fogja pontosan kimutatni.

Mindenesetre nem tagadható, hogy a „Rákóczi 48.” – ma Eremia Grigorescu 48. (immár a Balogh család nélküli ház) – úgy hangzott, mintha a családfő, a régi harcos maga választotta volna ezt a jelképet. A földszinti lakáson belül – és ezt már valóban Balogh Edgár alakította így – halmozódtak a szimbolikus jelentésű tárgyak. Túl a nyolcvanon, továbbra is aktívan, Emléktárgyaim címmel írta le dolgozószobáját. (A szöveg a Korunk bonyolult történetének legszomorúbb, Rácz Győző nevét bizonyára nem bearanyozó szakaszának, a második folyamnak utolsó hónapjaiban jelent meg, 1989 júliusában.) Innen egy részlet: „És a fal az ablakon betóduló napfényben: arcok ragyognak fel, itt az én hőseim, akik a távozásban megelőztek. Középen Móricz Zsiga bácsi bajszával, dedikáló sorok mögött, itt Petru Groza mosolyával (nem közéleti szerepben, hanem mint a család egykori barátja), Fábry Zoltán kéziratot olvas íróasztalánál, Gaál Gábor szemüvege villan, s rendre a két István, Asztalos és Nagy, majd Popp Aurél, Ady román barátja (»nem ülök le, sietek a Mócvidékre, csak így állva iszom meg a kávét« – mondta ittjártában utoljára). Egymás mellett Jordáky Lajos, Szemlér Ferenc, Kacsó Sándor, s fájdalom, itt van már Szabó T. Attila fényképe is... s Szabédi László ültében, Nagy Imre örökítése.”

Megírta Balogh Edgár a könyvtárai rövid történetét is, a Rákóczi úti lakás előttieket ugyanúgy, mint a hovatovább a lexikonszerkesztésnek alárendelt szűkítés (illetve a fiainak szétosztása) korabelit. Ebből a felsorakoztatásból bizonyára a legérdekesebb az a rész, ahol az egyetemi tanulmányai és „mozgalmai” során „felvirágzott új könyvhozadék csillagjeleit” nevezi meg. (B. E. stílusára jellemző fordulat.) Figyeljünk a közlésre, néhány meglepetést is tartalmaz – azok számára is, akik a Korunk-szerkesztő s a Bolyai tanára Edgárát ismertük. Tehát: „Milyen nagy dolog volt befogadni az első Ady-kötetet (ez történetesen A halottak élén volt), mennyi személyi levelezés és találkozás fűződött a könyvtáramba jutott Móricz-, Szabó Dezső- és Kassák-kötetekhez, de eleve meg kell mondanom, hogy ma nálam már csak későbbi kiadványaik találhatók. Az én ifjúkori könyvtáram, egyetlen vagyonom és büszkeségem, mindenkor első nagy élményforrásom is eltűnt már a semmiben. Mint ahogyan kedves emlék csupán a prágai Clementinum olvasóterme, ahol az asztalra hordott könyvoszlopok mögött szemináriumi dolgozataimon kotlottam, hol Karácsonyi János székely eredet-elméletét, hol a hradzsini Szent György-szobor történetét vagy éppenséggel a huszita magyar diákok forrongását idézve szudétanémet tanáraim és diáktársaim elé. Itt lapoztam fel Einsteint, forgattam Freudot s lestem Herwarth Walden Der Sturm című avantgardista folyóiratának új számait. Bensőségesebb tanulmányozásaim tárgya azonban Nietzsche és Spengler volt, őket váltottam fel később a munkásmozgalom klasszikusaival. Ösztöndíjam nem volt, skorbuttal küszködtem, ilyen nyomorult helyzetben alig bővíthettem könyvtáramat, de enyéim lettek a közkönyvtárak. Fél évig Budán az Eötvös-kollégiumban is, amikor Csallóköz történetén dolgozgattam, alig jutott pénzem könyvvásárlásra. Azért ebből az időből őrzöm Pais-féle Anonymusomat, ez valahogyan elért utólag Erdélyben is, néhány szlovák könyvemmel és Györffy István mesterem munkáival együtt utánam küldték, de már a gondolkozásomat alakító nagy Malik-féle Lenin-sorozat annyi más könyvemmel együtt odaveszett.” (Korunk, 1989. 2.)

Tanulságos, noha nem teljes ez a felsorolás. A könyveket-képeket ki kell egészíteni Tamási Áronnal (a Szolnay-féle portréval), Józsa Bélával (Nagy Albert festménye), Gábor Áronnal (Szervátiusz Jenő szénrajza), Bethlen Gáborral (Gergely István munkája). És nem utolsósorban Márton Áronnal – jóllehet azt már nem tudnám megmondani, melyik évben került fel a lakás falára; a már öreg Balogh Edgár sokszor mesélt a maga korai katolicizmusáról, és arról is lehetett hallani, hogy Erdély nagy püspöke megbocsátott neki.

A Korunk mai fiatal szerkesztői és munkatársai az Eremia Grigorescu tábornok nevére átkeresztelt Rákóczi út 52. számú háza, munkahelyük, a kéziratra váró új székhely felé haladva – legalább ennyiről tudjanak, amikor elmennek a 48-as ablakok alatt. Valamelyikük talán majd vállalkozik Balogh Edgár életútjának-életművének kritikai feldolgozására.