Lám Béla levelezése Áprily Lajossal, Mannsberg Arvéddal, Olosz Lajossal és Reményik Sándorral

A Hantz Lám Irén által összeállított, elő- és utószóval, valamint jegyzetekkel ellátott és életrajzi összefoglalóval kiegészített levelesgyűjtemény olvasása közben feléledt bennem az a gyermekkori megérzés, amely Áprily Lajos verseinek olvastán annak idején hatalmába kerített: aki így ír az itthoni természet legapróbb jelenségeiről, annak szeretetre méltó, jó embernek kell lennie. (Elvégre Petőfi is azzal köszöntötte levelében a számára ismeretlen Arany Jánost, hogy aki ilyen szépen ír a fiúi szeretetről, az maga is jó fiú kell hogy legyen, s aki jó fiú, az nem lehet rossz ember.) A verseik alapján erdélyi költőkként tisztelt Áprily Lajos, Reményik Sándor, az erdélyi magyar irodalmi kánonból már-már kiszorult Olosz Lajos, valamint A körön kívül című önéletrajzi regényéről ismert Lám Béla és a baráti körükbe tartozó báró Mannsberg Arvéd jogász és ornitológus szövegeiből olyan értékek sugároznak, melyek rohanó világunkból egyre inkább hiányoznak: az értő és megértő odafigyelés, szeretet, szolidaritás. A szövegekben körvonalazódó egyéniségek olyanok, akiknek a közelében így, lenyomat formában is öröm tartózkodni.

A 20. század derekának ötven évét fogja át a kötetbe válogatott 232 levél: az első 1923-ban, az utolsó 1972-ben íródott. A szövegek egy olyan nemzedék gondolat- és érzésvilágába engednek betekintést, melyre nagy terhet rótt a történelem. Nekik kellett, szinte a semmiből, megteremteniük a kisebbségbe szorult erdélyi magyarság szellemi életét tárgyiasító intézményrendszert. A kihívásnak derekasan meg is feleltek. Ebben segítségükre volt az a szellemi útravaló, melyet a régi iskolák jelentettek. (Reményik, Mannsberg, Lám Béla egyaránt a kolozsvári Református Kollégium diákjai, és ugyanennek az intézménynek lesz később a tanára Áprily Lajos.) A polgári értékrend stabilitása sugárzik a szövegekből. A természet- és emberszeretet, az állandó önművelés igénye közös vonása e baráti kör tagjainak, akárcsak az az irigylésre méltó érzelmi kultúra, melyről a levelek tanúskodnak.

Hetvenöt-nyolcvan év távlatából az ember hajlamos azt hinni: a transzszilvanizmus egy védekező pozícióba szorult kollektivitásnak a kényszerhelyzetét kompenzáló elvont ideológia volt. A leveleket olvasva rádöbbenünk: a transzszilvanista értékjelképek (csúcsok, fenyők, az ellenségeskedésen fölülemelkedő, kibékítő humanizmus) nem üres jelszavak, hanem ennek az értelmiségi társaságnak a mindennapjait átható konkrét valóság. Hogy az erdélyi csúcsokra felkapaszkodva valóban eljutnak a lelki felemelkedésig, azt egy fénykép keletkezéséről szóló vallomás is igazolja: „Egy kiugró ormon kis fehér kupac, régi határkő. Némán állunk meg előtte levett kalappal. Kicsi sírhalom – mondja csöndesen. Halottak nincsenek, idézem Tyltyl szavait, és lemutatok a mélyben hullámzó, sokszínű zöldre, Erdély ködbe vesző határai felé. Idefenn talán határok sincsenek – válaszolja elgondolkozva” (L. B., 314).

Mindnyájan beszélik a három erdélyi nemzet nyelvét, értik és értékelik a társközösségek kultúráját (alkalmanként fordítanak is a román vagy a német irodalomból). Rajonganak a természetért, az erdélyi havasok világáért. A levelek túlnyomó többsége közös kirándulások, séták, túrák emlékét idézi, vagy terveit szövögeti. A gyűjtemény első darabja, Reményik Sándor 1923-as levele rögtön egy közös séta ihlette verset ajánl Lám Bélának. A közreadó Hanz Lám Irén pedig kiegészíti a verses levelet apja emlékiratának ehhez kapcsolódó részletével: „Lent a patak partján kankalinok álltak szemérmesen, lehajtott fejjel. A szent erdő fái még nem mozdultak, de tövükben kicsi kék virágok dugták ki kicsi csillagfejüket az avar alól. Néhány karcsú törzsű fa puhán lehajló ághegyén már feslett a rügy. A zöldellő vetésből most kis madár repül fel, csattogó szárnyveréssel emelkedve. Megállok, és bevárom a barátomat. Pacsirta – mutatok az égre szálló hang felé. Így állunk csendben, szemünk a kicsi, barna pontot lesi, a fodros szélű felhők alatt. Néhány perc, és aztán továbbmegyek a vetések közt kanyargó ösvényen. Mögöttem a Költő és a megszületni vágyó költemény, melynek a Pacsirta címet adta” (22). Olosz Lajos 1971-es keltezésű, Jeneyné Lám Erzsébetnek címzett levele e természetjáró panteizmus hitvallását szólaltatja meg. „Abban a szabad természetben, amelyet Hádának, Kőrös-partnak neveznek, édesapáddal sokat csavarogtunk, heverésztünk a fák árnyékában, bámultuk a felhőket, hallgattuk a kakukkok játékát, a fácánkakasok rekedt kiáltásait, és beilleszkedtünk abba az óriási harmóniába, amelyben mi parányi részecske vagyunk, de amellyel végtelen szolidaritást érzünk, és amelynek igyekeztünk szerelmet vallani, gyarló emberi dadogással, primitív jelbeszédünkkel” (240).

A természetszeretet párosul a baráti kör tagjaiban a kultúra iránti rajongással. Mannsberg Arvéd írja Lám Bélának 1949-ben: „A Madártani Intézet munkájába való intenzívebb bekapcsolódás magával hozza, hogy mind több megfigyelőutat kell tennem. Ebbe a körbe tartozik Kisoroszi is, ahonnan minap a következő üzenetet kaptam Lajostól:

Szentgyörgypuszta, 1949. IV. 4. az első Upapa szó reggelén:

Drága barátom

Várlak a völgybe

Vár a verandán

Barna cserépben –

Már a legelső

Primula Veris!

Két évvel ezelőtt a Nagy Villám alatt virágzó kankalinok között sétáltunk, s Lajos kérdezte, ösmerem-e Lenau versét: »Primula Veris«. Nem ösmertem, megjegyeztem, és számon tartottam. Azután tavaly nyáron a kezembe akadt egy Lenau-verskötet, ősszel Szentgyörgypusztán jártamban együtt örültünk a vers szép zenéjének, s Lajos megjegyezte, hogy alkalomadtán talán lefordítja. Bennem zengett a vers, és Budapestre visszatérve lefordítottam magam, és a fordítást elküldtem Lajosnak. Két hétre rá megint kint jártam a völgyben, s ennél az alkalomnál Lajos fordításbírálata és magyarázatai nyomán rájöttem arra, mintha hályog hullt volna le a szememről, milyen más a német és a magyar verselés, és milyen különbség van zenei hallás és vershallás, prozódia és értelmi hangsúly között. Azóta a »Primula Veris« állandó témánk, és a kankalin kb. azt a szerepet tölti be közöttünk, mint az encián közted és köztem.

Isten véled, kedves Bélám, ha eljutsz valahová a havasi ősmagányba, szívd tele helyettem is a tüdődet a tiszta levegővel, és dúdold el a Mândră pădure himnuszunkat. Meghallom biztosan. Ölel szeretettel öreg barátod, Arvéd” (136).

Közös jelképek, játékos szimbólumok vallanak a baráti kör összetartozásáról. Ilyen a szórakozottak vigasztalására alapított Kótya-rend vagy a gyermekijesztő Mumusból szublimált játékos Mumás.

A levelek címzettje és a néhány közölt válasz megfogalmazója Lám Béla: az egészségmegőrző túrák szervezője és így segédmúzsa a természet ihlette versek létrejöttében, értő olvasó (az ismerősi körben felolvas költő barátai kézirataiból) és esetenként segítő pályatárs egy személyben. Az Anyegin és más orosz klasszikusok fordításához Áprily Lám Bélától és feleségétől kap segítséget. „A kis körnek, akiket verseid meghallgatására érdemesnek találtam, talán az Őszi rigódal tetszett a legjobban, melyben a régi Áprily-hang a legtisztábban csendül meg. Turgenyev-fordításaidat nagy érdeklődéssel várjuk – nagy örömet szerzel mindkettőnknek, ha megküldöd őket. Hogy érdemes bírálatot mondjunk, legjobb volna, ha azokat a helyeket, melyekkel birkóztál, megjelölnéd, hogy azokat a szöveggel összevessük, ellenkező esetben csak azt fogjuk mondani, hogy (erről biztos vagyok) nagyon szép. Isten veled, kedves Lajosom! Ölel igaz barátsággal: Béla” (145.) – olvashatjuk egy 1951-es keltezésű levélben. 1962-ben pedig ezt írja Áprily: „Édes Bélám és Liliám! Ady egy vers fölé ezt írta: Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Nekem ezt az egyhangú magyar szót legalább tízszer kellene megszoroznom, hogy hálámat, melyet kedvességetek, a Lám család szív-atmoszférája fakasztott bennem, kifejezhessem. Az a könyv, melyet ládámban nektek tartogatok, csak emléke lehet azoknak a harmonikus, meleglelkű napoknak, melyeket a körötökben töltöttem. Szeptember végén négy Jevtusenko-verset fordítottam a Magvető kívánságára, október elején hozzáfogtam a Macedonski-versek fordításához. Egy teljes hónapot szántam ennek a munkának. Mikor jöttök? Csókjait és öleléseit küldi (Irocskának is adjatok belőle) Lajos” (173).

Olosz Lajos késői válogatott kötetének szerkesztésében kéri 1967-ben Lám Béla segítségét: „Köszönöm szépen együttérzésednek meleg megnyilvánulásait kötetemmel kapcsolatban. Örömmel és köszönettel veszem, ha megírod, melyik versemet szereted mindhárom kötetből, kiírnád azoknak a verseknek a címét, amit szívesen látnál a kötetben, azokat is, amiket kihagynál” (206).

Élete végén Lám Béla Reményik Sándor rehabilitálásán fáradozik.

A levelek írói megértek egy-két világháborút, fogságot, kitelepítést, emigrációt. Az olvasó mégis nosztalgiával forgatja a lapokat: de szép életük volt! A világ, amiről írnak, csúnya, ám megszépíti a stílus, a humor és a kifejezett szép érzelmek.

A levelek nem a nagyközönség számára íródtak. Nem befolyásolják a szerzők kánonbeli helyét, alkotásaik irodalmi becsét, ám segítenek a művek keletkezési kontextusát feltárni, jobban megérteni a szépirodalmi szövegeket. És talán más, emberközelibb perspektívát kínálnak a levélírókról. Kiderülhet például, hogy a köztudatban az igehirdető pap szerepébe merevedett Reményik Sándor milyen eredeti humorú is tud lenni. 1927-ben írta haza: „Egyébként sétálgatok is néha. Pécs környéke elég szép, kicsit emlékeztet Kolozsvárra. A Mecsek-tető kilátótornyán voltam már. Körülbelül akkora út, mint nálunk a Bercsényi turistaházig. Lent a mélységben úgy látszik Pécs, mint onnan Kolozsvár, csak hiányoznak a havasok és még sok minden egyéb. Azért a történelem óriási árnyékában jár itt az ember. A városban török emlékek kísértenek, a kórház udvarán is áll egy minaret – amilyet te százat láthattál Konstantinápolyban, de itt különös érdekessége van. Egyórányira innen Szigetvár hajdani földsáncaiból látszik még egy darabka – s nem egészen negyven kilométer – Mohács! [...] Tegnapelőtt különben felmásztam a minaret tetejére egy rettenetesen szűk és sötét, kőbe vágott csigalépcsőn, és megállapítottam, hogy a müezzin semmi esetre sem lehetett kövér ember, csak olyan magunkfajta szerzet. Felérve a platformra belekapaszkodtam a vasrácsba, és körülnéztem. Egész Pécs látszott, a Mecsek mögött véres párában ment le a nap. Mélyen alattam a hársfák esti illatukat lehelték a csöndes kórházi kert sétányaira. A kis kápolna tövében apácák sziesztáztak hosszú sorban, kézimunkázva. Fehér fejdíszük meg-meglebbent néha. Az öröklét földi pillangói, gondoltam magamban. De aztán más, gonoszabb dolog jutott eszembe. Mi lenne, ha én most kiterjesztett karokkal, kelet fele fordulva egyszer csak elkiáltanám magam: La illa il Allah! Szegény jó nővérek ijedtükben azt hinnék, valami pogány csuda esett, háromszáz évet fordult vissza az idő kereke, s visszajött a pécsi pasa vagy – az igazi, valódi Mumás!”

Fiatal olvasók számára referenciaértékkel bírhatnak a mellékesnek szánt közlések: az például, hogy Mannsberg Arvéd úgy értesült 1969-ben, hogy Romániában (a szülőföldjén!) már nem kell külön engedélyekért kilincselni, ha Kolozsvárról Nagyszebenbe kíván látogatni. Vagy tanulságos lehet az az évődés is 1959-ből, amelynek kiváltó oka, hogy Lám Béla a cukrot és búzadarát egy dobozba öntötte (újabb adag beszerzése pedig reménytelennek látszott). „Nem tudom, előírják-e a Kótya Rend alapszabályai, hogy a funkcionáriusoknak és tagoknak évről évre újra be kell bizonyítaniuk rátermettségüket. És hogy a támasztott követelményekben van-e progresszivitás. Ha ez így van, akkor Te nemcsak arról tettél tanúbizonyságot, hogy méltó vagy magas pozíciód betöltésére, hanem jog szerint még magasabbra emelkedhetnél: »örökös díszelnök« vagy valamilyen hasonló szép című állást kellene kreálnia a Kancelláriának számodra” (164). A humor persze segít túlélni. Ugyancsak Mannsberg Arvéd írja 1968-ban: „Elhiszem, hogy nem vágysz nagyon Budapest után. Mikor mentek az ún. Büdösbe? Légy olyan jó, és írd meg hamarosan annak a helynek pontos nevét és ottani szállásotok pontos címét, mert esetleg oda is írok neked majd, és ugye bajosan címezhetném így: Lám Béla a »Büdösben« – Románia. Aligha kapnád meg! Isten áldjon, dear Old Boy! Írjál!” (215).

A magánéleti indíttatású szövegek irodalomtörténeti, kortörténeti dokumentumokká lesznek az utókor szemében, de örök érvényű emberi dokumentumokká is. A szövegekből kirajzolódó rokonszenves férfiarcok személyes ismerősünkké válnak a kötet olvasásakor. Bár nem szánták közlésre őket, a levelek informálnak, szórakoztatnak, vigasztalnak, még bennünket, késő utódokat is.

*Stúdium, Kvár, 2005.