A szubkultúra fogalom alkalmazásának problematikusságára e tematikus szám több írása is figyelmezteti az olvasót. Az ifjúsági, látványos szubkultúrákra szűkített értelmezéstől a deviáns viselkedés különböző formáit szubkultúraként azonosító tág meghatározásig terjedő spektrumban az elitek csoportjának tárgyalása, mely ennek az írásnak a feladata lenne, sajátos nehézségekbe ütközik. Hogyha eltekintünk azoktól a gondoktól, melyek az elit szó használatából erednek (mentségemre szóljon, hogy a szót itt pragmatikus okokból a vizsgált csoport elkülönítésére szolgáló szakmai identitásából kiindulva alkalmazom), az elitek szubkultúrájáról beszélni egy foglalkozási csoportra jellemző speciális kulturális viselkedés értelmében lehetséges. Így viszont két olyan kutatási irányzattal érdemes számolni, mely a csoport vizsgálatához szempontokat és módszertani fogódzót adhat: az értelmiség történetével1 és az értelmiségszociológiával2, melyek az itt exponáltaknál különböző hipotézisek környezetében engednék kontextua-lizálni a következő állításokat. Kérdéses lehetne a vizsgálatra kerülő értelmiségi csoport genealógiája, társadalmi mobilitása, a karrierminták öröklődése, a szociális háló összetétele, a csoport autonómiája, a kapcsolathálók sűrűsége, az értelmiségi mező szerkezete és a társadalmi struktúrán belül elfoglalt helye. Bár ezek a szempontok ott munkálnak állításaim mögött, eredményesebbnek éreztem, ha a szubkultúrakutatás egyik általam kulcsfontosságúnak érzett kérdéséből kiindulva beszélek arról, hogyan olvasható szubkultúraként az értelmiségi habitus. Kérdéseim ezek lesznek tehát: a szabadidő kitöltésének milyen sajátos módjai jellemzőek az értelmiségire; milyen hobbija van annak, aki szakmai foglalkozása szerint a felsőoktatásban irodalmárként vagy történészként dolgozik; hogyan képzeli el szakmai feladatai és hobbija viszonyát; milyen kulturális szubsztanciára épül az értelmiségi szerepkör; milyen élettörténet hitelesíti az értelmiségi öndefiníciót?3

A források. Vizsgálódásom forrását két retrospektív jellegű, személyes vallomásokat tartalmazó szöveghalmaz képezte, melynek szerzői a mai magyarországi felsőoktatásban irodalmárként vagy történészként tevékenykednek. Az irodalmárok esetében Szirák Péter által 1994 és 1999 között az Alföld folyóirat számára készített 13 interjút dolgoztam fel,4 a történészek esetében pedig a Korall 2005-ös5 számában megjelent 21 életútbeszámolót, amelyeket a szerkesztőség körkérdésére válaszoló, tágan társadalomtudósként (történész, társadalomtörténész, szociológus, néprajztudós) meghatározott kutatók írtak 2004–2005-ben.

Módszerek. Az interjúk és beszámolók olvasásakor kiindulópontomat Pierre Bourdieu kétszeresen is befolyásolta. Egyrészt a francia grande école-okról írott könyvének6 azzal a hipotézisével, hogy a társadalmi egyenlőtlenségeket újratermelő oktatáson belül az elitképzés még fokozottabban érvényesíti ezt a tendenciát, és ebben éppen azért lehet különösen hatékony, mert republikánus eredete miatt demokratizmussal álcázza eljárását. Ladányi János egy tanulmányában7 a magyar viszonyokra vonatkozóan hasonló hipotézist fogalmazott meg: szerinte az 1970-es évekre kialakult egy olyan vezető- és szakemberbázis, mely képes volt magát újraprodukálni. Ezzel az értelmiség iskolai pótlása lezárult, a kulturális tőkének determináló hatása lett. A rendszerváltással pedig éppen ez a kulturális tőke tűnt kevésbé kompromittáltnak, ami a humán értelmiségi felértékelődéséhez vezetett. Hasonló jellegű eredményeket mutatnak Szalai Erzsébet8 kutatásai is. Szalait főként a mai magyar politikai elit kialakulása érdekelte. Ebből kiindulva a szövegek olvasásában egyik kiindulópontom az volt, hogy a kérdezettek mennyire visznek tovább családi viselkedésmintát, hogy az értelmiségi származás mennyire tekinthető dominánsnak, illetve hogy a politikum mennyire befolyásolta karrierjük alakulását (választásaikat). Az interjúk olvasásának egyik legérdekesebb tapasztalata éppen az, hogy látni engedte több generáció tudományossághoz való viszonyát, karrierlehetőségeit, hiszen az ötveneseket a hetvenesektől elválasztó húsz év éppen a Ladányi és Szalai által említett átmeneti periódust jelenti. Ezeknek a különbségeknek a belátásához a beszélők által említett intézmények, szakmai kapcsolatok és külföldi tudományos közösségek számát vettem figyelembe. Az értelmiségi karrierek elemzésének másik szempontja az Eötvös-kollégium szerepére való rákérdezés volt. Kiindulópontom másik összetevőjét a beszédmód elemzése képezte. Ehhez a kérdéshez szintén Bourdieu-t idézném: hogyan járulnak hozzá ezek a szövegek a „biografikus illúzió”9 megképzéséhez, milyen képet forgalmaznak a beszélőről (kérdezettről), mennyire játszanak rá (reflektálnak) a beszédhelyzet ellentmondásosságára, mesterségességére. A szövegek elemzéséhez olyan táblázatot használtam, melyen a következő kritériumokat tüntettem fel: a beszélő neme, származása (társadalmi státus – értelmiségi/nem értelmiségi; régió – vidéki, városi), pályaválasztását befolyásoló tényező (család, iskolai viszony, politikai kényszer, más, nem pontosított tényező), politikai helyzet értékelése (pozitív, negatív, semleges), karrier értékelése (pozitív, negatív, semleges), felsorolt szakmai kapcsolatok, intézmények, külföldi tudományos közösségek száma, a beszédhelyzethez való reflektált/reflektálatlan viszony, felsorolt hobbik. A populáció kis volta miatt az említett szempontokban durván mértem: nem vettem figyelembe olyan, a karrierminták kutatásában bevett elkülönítéseket, mint: mindkét szülő értelmiségi, egyik szülő értelmiségi, illetve az értelmiség melyik csoportjába tartozik (egészségügyben dolgozók, ügyvédek, oktatásbeliek stb.).10

Problémák. A kijelölt szempontok érvényesítése abban az esetben egyszerűbben ment volna, ha az interjúkhoz szükséges kérdésanyagot, esetleg kérdőívet magam állítom össze. Itt azonban kész szövegkorpusszal álltam szemben, melyhez képest kérdéseim külsődlegesek maradtak, bár megfogalmazásukhoz éppen a korpusz ismerete vezetett el. Ugyanakkor a kiválasztott populáció reprezentativitása is kérdéses. Bizonyára más eredményekhez vezetett volna egy itt megadott kérdéseket tartalmazó kérdőívnek a magyar irodalomtörténészek, történészek teljes populációján való kipróbálása (nyilván ezeknek a közösségeknek a határait nagyon nehezen lehetne meghúzni, a szaklapokban időnként publikáló gimnáziumi tanároktól kiindulva a professzorokig, a levéltárosokig és az irodalomtudományi intézetben dolgozókig, muzeológusokig). Itt a beszélgetések eleve adták a megfigyelendő populációt. Az összevetés másik nehézségét az eltérő terjedelmű szövegek összevetése jelentette, mely összefüggésben áll a beszédhelyzetek különbözőségével.

A populáció. A 2001-es népszámlálás11 adatai szerint Magyarországon 14 669-en dolgoztak oktatóként a felsőoktatásban. Ehhez a számhoz képest, mely fokozattól és diszciplínától függetlenül adja meg a felsőoktatáshoz köthető értelmiségi elit populációjának kiterjedését, az általam figyelembe vett 34 eset mindössze 4,3 százalékot tesz ki. Ha azonban az interjúk, beszámolók elkészülésének feltételeire figyelünk, ez a mennyiségi arány átértékelődik: olyan 34 személyről van itt szó, akiket a szerkesztőség (Szirák Péter) valamilyen szakmai konszenzus alapján reprezentatívnak ítélt. A Korall által végzett felmérés esetében a megkérdezettek kijelölésére vonatkozóan a négy megnevezett diszciplínán kívül még egy szelekciós szempontot emelnek ki a szerkesztők: „A megkeresés egyetlen szempontja az 50. év feletti életkor volt.” Nyilván kérdéses, hogy az 50. év betöltését mennyire lehet a karrierre való visszatekintéshez alkalmas korként kezelni, ezen Klaniczay Gábor és Gerő András lepődnek meg, még inkább kérdéses azonban, hogy ezen az egyetlen szemponton kívül hogyan határolta le a szerkesztőség a megkeresettek csoportját (hányan és kik lehettek a megkérdezettek ahhoz a 21-hez képest, akik válaszoltak a felhívásra). A 34 személy közül mindössze 4, vagyis 11,76 százalék nő: az egy irodalmár Thomka Beáta mellett Bácskai Vera, H. Balázs Éva, Péter Katalin a három történész. A Thomkával való beszélgetésben nem a nőiség, hanem a vajdasági származás válik kuriózummá. A történészek között pedig mindössze Bácskai Vera beszél arról, hogy biológiai identitása hátrányos helyzetbe hozta. Ami a társadalmi mobilitást illeti, Bourdieu jóslata a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődéséről alighanem a magyar anyagon is igazolható. A figyelembe vett 34 esetből 24-ben, azaz az esetek 70,58 százalékában van értelmiségi a szülők között, három esetben pedig a szülők társadalmi hovatartozása nem állapítható meg. A megkérdezettek 47,05 százaléka vallja azt, hogy a családi modell, ösztönzés játszott leginkább szerepet a karrierminta alakulásában. Ezek a számadatok még jelentésesebbek lesznek, ha figyelembe vesszük, hogy a legnagyobb kapcsolathálót felmutató Klaniczay Gábor (54) és Szegedy-Maszák Mihály (99) éntörténetében a családi kapcsolatok továbbörökítése nagyon hangsúlyos. Klaniczay él leginkább örökölt kulturális tőkéjével: Kubinyi András után az ő esetében a legmagasabb az említett intézmények száma (21 a 25 mellett), hat esetben az intézményhez való viszony alapítói, illetve a kisebbségi Thomka Beáta mellett, akinél a születési hely tudományos közösségével való kapcsolat is intenzív marad, Klaniczay az egyetlen, aki négy külföldi tudományos közeggel áll összeköttetésben (amerikai, olasz, francia, német). A másik két extrém eset a Dávidházi Péteré (60), illetve a Kubinyi Andrásé (55). Az utóbbi azért kivételes, mert szerzője 25 oldalas beszámolója terjedelmileg sokszorosa az egyébként 5 oldalt csak néhány esetben meghaladó történész-válaszoknak, így az említések száma is természetszerűen növekszik. Az arisztokrata származású Kubinyi történészként a forrásokhoz való viszonyában hivatkozik családi hagyatékára: a történelem tanulmányozása nála családtörténeti, genealógiai kutatásként indul. Dávidházi Péter és Gunst Péter esete a szabályt erősítő kivételeké. Dávidházinál a birkózás hobbija, Gunstnál pedig az olvasás intenzív és nagyon korai gyakorlata az, ami a tudományos életben való megmaradást és bizonyítást biztosítja a hátrányos származás ellenére. Ugyanakkor az esetek 79,41 százalékában városi, ezen belül pedig 38,23 százalékában budapesti származás mutatható ki. A 34 eset közül az irodalmároknál egyszer, a történészeknél pedig 5 esetben (Gergely András, Kósa, Kubinyi, Niederhauser, Ritoók) van szerepe az Eötvös-kollégiumnak. Az intézmény említése az irodalmároknál nemcsak a kollégista Németh G.-nél tűnik fel, hanem Poszlernél is, akit nem vettek fel az intézmény hallgatói közé. A kérdezetteknek 17,64 százaléka volt tehát az Eötvös-kollégium hallgatója. Tanulságos viszont, hogy az ötvenesek közül, az intézményekben aktív szerepet játszó kutatók közül senki nem hivatkozik Eötvös-kollégista neveltetésre. Mindenképpen tanulságos azonban, hogy a párizsi École normale supérieure mintájára létesített intézmény nem tudott olyan tudományos legitimációs forrássá válni, mint francia párja.

Beszédhelyzet és élettörténet. A két szövegsorozat meglehetősen eltérő kommunikációs lehetőségeket, viselkedésmintákat írt elő. A beszédhelyzet azonban mindkét esetben feltételezte az értelmiségi szerepkörrel, ezen belül pedig az irodalomtudósi/társadalomtudósi funkcióval való azonosulást. Míg az élettörténetekben a szerzők maguk választották ki az azonosulás szempontjait, a kérdésekre válaszolók a beszélgetőpartner szempontjaira hagyatkoztak. A különbség leginkább abban nyilvánult meg, hogy a narratívák a beszélgetésekkel szemben nagyobb teret engedtek a szakmai identitás leszűkítésének, a történészi státuson belül az egyes szerzők középkorásznak, történeti antropológusnak vallották magukat, míg ezek a leszűkítések az irodalmároknál a kérdésekben implicit módon fogalmazódtak meg. A történészek fiatalabb generációja (Kövér, Klaniczay, Gyáni) történészi identitásának specifikációját nem annyira a kutatott korszak, mint inkább az alkalmazott módszertan, történetírói irányzat szempontjából ragadta meg. A kirajzolódó professzionalizációs tendencia egyre markánsabban a történelemszemléleten belüli eltérésekhez kapcsolódott. A Szirák Péter által irányított beszélgetések eleve kijelölték azt a szemléleti keretet, melyben a kérdezetteknek meg kellett szólalniuk: az irodalomtudomány alakulását, ebben a maguk helyét – jobb szó híján – a rendszerváltáshoz képest kellett meghatározniuk. Szirák Péter meglehetősen komolyan vette ennek a kijelentésnek a konzekvenciáit: minden esetben arra törekedett, hogy ezt az „újraértelmezést” kiprovokálja, még ha beszélgetőpartnerében nem is volt meg ez a szándék. A Korall körkérdésére született válaszoknál evidensebb az az elméleti keret, melyhez a kérdezők alkalmazkodni akarnak. A felhívás ugyan nem nevezi meg, a kísérlet azonban igencsak hasonlít arra a francia történetírásban nevesített módszertani eljárásra, amely az ego-histoire nevet viseli.12 Az irányzathoz, illetve annak francia gyakorlatához való tudatos viszonyulásra két esetben van példa: Klaniczay Gábornál és Kövér Györgynél. Érdekes példa a Miskolczy Ambrusé, aki nem a francia irányzatra asszociál, hanem a freudizmus divatjának való behódolást sejt a kérdés mögött, és ironikusan olvassa a felhívást, vagy pedig a Vonyó Józsefé, aki intuitíve jut el az eljárás módszertani hozadékához.

A biografikus narratívumok állandója, hogy az élettörténet jelentése az értelmiségi, szakmai mező többi résztvevőjéhez képesti különbségekből válik ki: a megkérdezettek olyan csoportnak tagjai, ahol az érvényesülést a mezőn belül érzékelhető hiány felismerése és kitöltése teszi lehetővé, a szakmai identitásnak tehát a többi azonos identitástól eltérő összetevői jelentősebbek lesznek a hasonlóaknál.

Szaktudós vagy értelmiségi? Irodalmár versus történész. A beszélgetések olyan szempontból polarizálódnak talán a legmarkánsabban, hogy a történészek mint szaktudományhoz viszonyulnak kutatásuk, munkájuk tárgyához, míg az irodalmárok hajlamosabbak a kultúra és a világ kérdéseiben egyaránt kompetensen ítélő értelmiségi toposzával azonosulni: vagyis a történészek strukturált, az irodalmárok inkább integrált szakmai identitással rendelkeznek. Ezt az összetevőt én a hobbik említésére való odafigyeléssel próbáltam mérni, ami nyilván viszonylagos, hiszen Szirák Péter bizonyos esetekben expliciten rákérdezett a hobbira, míg a történészek pályaértékelése viszonylag nehezen engedett teret az erről való beszédnek. A megkérdezettek 55,88 százaléka említett hobbit, a 13 irodalmár közül 9-en, a 21 történész közül pedig 10-en. Bár a szabadidős foglalkozásokat „nem szakmai természetű hobbiként” kategorizáltam, látnom kellett, hogy ezt a fogalmat alkalmazni szinte egy esetben volt lehetséges, a Dávidházi Péter esetében. Nála a birkózás valóban megfelelt egy olyan tevékenység kritériumainak, melynek a kutatási területén belüli kamatoztathatóságára nem nyílt mód. A többi esetben azonban olyan kulturális eseményekbe való bekapcsolódást kezeltem hobbiként, melyek nem tartoztak szorosan az illető szakterületéhez. Szegedy-Maszák Mihály esetében például a zenéhez való viszonyát. Gunst Péter élettörténete az olvasást írta le olyan hobbiként, mely bár szakmai természetű, a szabadidő kitöltésének szinte exkluzív módját jelentette. Az esetek nagy hányadában a szabadidős tevékenység szakmai színezettel rendelkezett, illetve a szakmai tevékenység valamilyen aspektusával való törődés vált hobbivá: szintén Dávidházi Péterre utalhatnék, aki jegyzetlapjainak, színes céduláinak beszerzése köré épített sajátos vásárlói szokásokat. Ezen túl viszont látható volt az, hogy az irodalmárok a társművészetekben is gondolkodnak, nagyon gyakran vállalják fel a kultúra integratív kérdéseiről való gondolkodás szerepkörét, illetve metafizikai és filozófiai antropológiai, etikai problémáknak is hajlamosak nekifutni. Ennek a tendenciának érdekes példája a Balassa Péterrel és Kulcsár Szabó Ernővel készült interjú, ellenpéldája pedig a Thomka Beátával készült, akinek az irodalomtudós-eszménye dolgozik talán a leginkább strukturált kultúrafogalommal.

Az interjúk elemzésének egyik tanulsága, hogy az értelmiségi származás előnyt biztosít, de nem elégséges feltétele a csoportba való bekerülésnek: a frekventált intézmények presztízse, a kialakított kapcsolatháló, a nevelődés és képességek által megformált differentia specifica teszi véglegessé az odatartozást. Ugyanakkor azonban a két intrejúcsoport elkészítése között eltelt hat év a politikai szférától való folyamatos eltávolodást, illetve a professzionalizáció és a szakmai közösség egyre hermetikusabbá válását jelentette. A történészek 2005-ben készült beszámolóiból már látható az, ami az irodalmárszakma elitjének kortárs vitáiból 1999-hez képest olvasható ki: a szakmai identitás strukturáltabbá válása. Az utóbbi években zajló irodalomelmélet- versus irodalomtörténet-viták kontextusában13 mindenképpen elgondolkodtató az öt-hat évvel korábbi integrált kultúrafogalommal dolgozó, átfogó értelmiségi szerepkörhöz igazodó irodalmár öndefiníció. Ehhez képest mára a strukturált értelmiségi definíció itt is uralkodóvá vált, a vita pedig ennek kétféle értelmezése között zajlik.

JEGYZETEK

1. Charle, Cristophe (szerk.): Les intellectuels en Europe au 19e siècle. Essai d’histoire comparée. Seuil, Paris, 1996; Rioux, Jean-Pierre – Sirinelli, Jean-François (szerk.): Pour une histoire culturelle. L’Univers Historique, Seuil, 1997; Masseau, D.: L’Invention de l’intellectuel dans l’Europe du XVIIIe siècle. PUF, Paris, 1996.

2. Bourdieu, Pierre : La Noblesse d’État. Grandes ècoles et esprit de corps. Coll. Le Sens Commun, Minuit, Paris, 1989; Szalai Erzsébet: Útelágazás. In: Útelágazás. Hatalom és értelmiség az államszocializmus után. Pesti Szalon Könyvkiadó, Bp., Savaria University Press, Szombathely, 1994, 3–25.

3. A kérdések körvonalazásában Kacsuk Zoltán tanulmánya, illetve a Replika című folyóirat általa szerkesztett tematikus szubkultúra-száma volt segítségemre: Kacsuk Zoltán, Szubkultúrák, poszt-szubkultúrák és neo-törzsek. A (látványos) ifjúsági (szub)kultúrák brit kutatásának legújabb hulláma. Replika 2005/53, december, 91–111.; Replika, 2005/53. Szubkultúrakutatás? 90–171.

4. A beszélgetések önálló kötetben is megjelentek: Pályák emlékezete. Szirák Péter beszélgetései irodalomtudósokkal, Balassi Kiadó, Bp., 2002.

5. Hogyan lettem történész? A Korall körkérdése a pályaválasztásról. Korall, 2005/21–22., 161–284.

6. Bourdieu, 1989.

7. Ladányi János : Iskola, tudás, értelmiség a változó stratifikációs térben. Valóság, 1994/1. 54–58.

8. Szalai, 1994.

9. Bourdieu, Pierre: L’illusion biographique. Actes de la Recherche en sciences sociales. 1986/62–63, 69–72.

10. Ezekhez a szempontokhoz vö. pl. Szakál Gyula–A. Gergely András (szerk.) : Társadalmi tőke, karrieresélyek, viselkedésminták. MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont Munkafüzetek 97. MTA Politikai Tudományok Intézete, Etnoregionális Kutatóközpont, Bp., 2004.

11. Népszámlálás 2001. Központi Statisztikai Hivatal, 7. Foglalkozási és napi ingázási adatok. Bp., 2003. 2., 4., 10. táblázat: Foglalkoztatottak foglalkozási főcsoport, kiemelt foglalkozási csoport és foglalkozási viszony szerint.

12. Nora, Pierre: Essais d’ego-histoire. Gallimard, Paris, 1987. Az irányzat ellentmondásos fogadtatására kitűnő példát nyújt a Le Débat 1988/49-es Autour de l’ego-histoire című száma. Az irányzatról magyarul érintőlegesen: K. Horváth Zsolt : Az eltűnt emlékezet nyomában. Pierre Nora és a történeti emlékezetkutatás francia látképe. Aetas, 1999/3. 132–142, 134.

13. Az ELTE BtK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke által 2003. április 3-án szervezett Mi, filológusok (Az elmélet hasznáról és káráról az irodalomtörténet-írásban) cimű kollokvium anyaga. Takáts József : A Kulcsár Szabó-iskola és a „kulturális fordulat”. Jelenkor, 2004/11. 1165–1178.