Feischmidt Margit (szerk.): Erdély-(de)konstrukciók

Ezúttal egy szociológiai és néprajzi tanulmánykötetről lesz szó az Ingajáratban, a Feischmidt Margit által szerkesztett Erdély-(de)konstrukciókról, amelynek írásai a mindennapi gyakorlatok során felbukkanó szimbolikus térfelfogást elemzik: a Magyarországon érvényesülő Erdély-imázsokat, illetve az erdélyi magyarok viszonyulásmódjait az „anyaországhoz” a turizmus, táncházmozgalom, székely kapuk, vendégmunka, határon átívelő vállalkozások kapcsán. A tanulmánykötet címe inkább irodalmi munkát sejtet, mint társadalomtudományit. A konstrukció és dekonstrukció itt Erdély kulturális reprezentációinak megteremtettségére vonatkozik, annak a tér-érték megfeleltetésnek a forrásaira, okaira és módozataira, amelyek bizonyos élethelyzetben magától értetődőnek és egyedül érvényesnek tűnhetnek. Laikusként azért találom úgy, hogy a kötet a szociológia és a társtudományok szakközönségén kívüli, szélesebb olvasóréteg érdeklődésére is számot tarthat, mert olyan jelenségeket analizál, melyek a gyakorlatban  sokunk számára felmerülnek, és azokat egymással összefüggőnek találhatjuk, de nincs meg hozzá a háttértudásunk, hogy puszta – és gyakran fokozottan affektív módon történő – megérzésünket adekvát érvekkel alátámasszuk. Az utóbbi mondatban felvett „mi”-beszédmód itt arra a rétegre vonatkozik, akiknek átjárásunk van a magyarországi és erdélyi magyar kulturális gyakorlatok között, s mint ilyen rálátással rendelkezők, gyakran eltérő és éppen ezért egyik vagy másik szempontból elhibázott, nem igaznak értelemez-hető, máskor ellentmondásos vagy egyenesen összeférhetetlen szimbolikus képekkel találkozunk a szóban forgó világokról. Mihez kezdünk például azzal, hogy míg a fiatalok Széken diszkóba járnak, Budapest utcáin látni széki viseletbe öltözött, autentikusan „népinek” kinéző néniket, hogyan viszonyul ez a székely kapukhoz való zarándokláshoz, és hogyan értelmezik a térbeli elmozdulással együtt járó státusváltást az Erdélyből Budapestre érkező vendégmunkások? Az ilyen típusú kérdésekre nem egybefüggően válaszol a kötet, az egyes tanulmányok között nincs átjárás, az olvasó ennek ellenére birtokába jut egy olyan jelentéshálónak, amely Erdély lehetséges szimbolikus funkcióit tartalmazza. Ezekre az összefüggésekre Feischmidt Margit bevezetője is ráerősít, melyben Erdély szimbolizációja narratívaként jelenik meg a táncházmozgalommal kezdődően és az erdélyi vállalkozók modernizációs önértelmezéseivel befejeződve. Történetnek mindez természetesen laza konstrukció, inkább érintkező jelenségekről, mint valóban kronologikus és ok-okozati változásról van szó, de igen kezelhetővé teszi a tárgyalt jelentések közötti viszonyulásmódokat, ezért a kötet bemutatásában én is átveszem a narrációs megközelítést.

Erdély felfedezése a magyarországi közönség számára a hetvenes években kezdődött a tánc-házmozgalommal, írja Feischmidt Kürti László1 nyomán, amikor a hátizsákos fiatalok Székre, Mérába, Válaszútra, a Gyimesekbe és a moldvai csángókhoz úgy utaztak, mint az ott még élő archaikus magyar népi kultúra lelőhelyére. Indíttatásuk részben nemzeti, másrészt politikai jellegű: a kommunista ideológiával és a pártállami rezsimmel szembeni ellenállásukat fokozta a nehéz körülmények között talált falvak iránt érzett szolidaritás. Amikor a táncházmozgalom ellenkultúra-jellege a kilencvenes évek elején megváltozott, és helyét átvette egy erősen emocionális azonosulás, akkor már húszezres nagyságrendű volt a tagjainak száma.2 A táncházas turizmus különböző formái (táncosok, zenészek, táncházlátogatók gyűjtőútjai, lakodalmakon, egyházi ünnepen való részvétel, a későbbiekben pedig táborok) után, melynek során a magyarországiak Erdély magyarlakta vidékeit látogatták, a mozgalom központja áttevődött Budapestre. Molnár Péter A táncház mítosza és valósága: amit a 21. század néprajzosa Széken talál című tanulmányában arról ír, hogy Széken a fiatalok találkozásának közösségi alkalmai eltűntek, egyrészt a modernizációt jelentő diszkó térnyerésével, másrészt azzal, hogy a hagyományos intézmények mögül eltűnt a közösség, mert sokan külföldön dolgoznak – „Fele Szík ott van Pesten innét”, ahogy egy idős asszony mondta. Akiknek pedig nem volt alkalmuk az aprók táncházában rendesen megtanulni a táncokat, azok később, a most is megtartott bálokon vagy lakodalmakon sem próbálkoznak, mert szégyellik esetlenségüket. Az idősebb fiatalok döntő többsége, amely még hagyományos módon tanult bele a táncolásba, keveset tartózkodik otthon, ráadásul a magyarországi munkavállalást nemegyszer éppen azok segítik, akikkel a táncok kapcsán ismerkedtek meg Széken. Így történhet meg, hogy míg a Budapestre időszakosan vagy végleg áttelepült székiek, gyimesi vagy moldvai csángók előszeretettel látogatják a táncházakat, s ott olyan presztízsre tesznek szert, amit a hétköznapi státusuk nélkülöz, addig magukban a falvakban, amelyek a táncházmozgalom számára a népi kultúra „forrását” jelentik, ez a gyakorlat kikopott, s nemegyszer akkor elevenítik fel, ha külföldi megrendelő érkezik.

Az autentikus magyarság lelőhelyének áthelyeződése az Alföldről Erdélybe a táncház-mozgalommal párhuzamosan más szálakon is elindult, ennek a jelenségnek része a székely kapuk felértékelődése. Gagyi József a máréfalvi örökségturizmusra való berendezkedésről írt esettanulmányt, melyben azt vizsgálja, hogyan konstruálódott meg a helyi székely kapuk hírneve és szimbolikus jelentése. Gagyi egyfajta kompetíciót ér tetten: hol található a legtöbb és legeredetibb székely kapu – ebből  a versengésből Máréfalva került ki győztesen, annyira, hogy 2000-ben könyvet3 is adtak ki ennek az összekapcsolódásnak a jegyében. A kanonizálódás legjelentősebb pillanata az volt, hogy 2003-ban Mádl Ferenc is meglátogatta a máréfalvi székely kapukat. Mára már kialakult a „kapuőrző, kapuvédő Máréfalva” képzete, a turisták ezzel az intézményesült képpel találkoznak, s a helyiek szemében is újabb identitáselemmé vált a kezdetben lokálisan jólétet, státust jelentő tárgy: a máréfalviak azok, akiknél az autentikus székely kapuk készülnek és megőrződnek. Gagyi szerint a lokális, regionális és nemzeti identitás emblémájaként működő tárgyak szimbolikus használatában az utóbbi években éppen a közösségen kívülről érkező visszajelzések révén, mint a könyv kiadása és a magyar köztársasági elnök látogatása, valamint a média és az értelmiségiek hatására bekövetkezett egy új, tanult viselkedésmód: az örökségesítő diskurzus és tevékenységek. Az esettanulmányból látványosan kibontakozik az autentikusság mint kulturális konstrukció kérdése, valamint arra is példát szolgáltat, hogy az „eredeti, ősi és magyar” népi kultúra hogyan váltható át jól értékesíthető árucikké az örökségturizmus intézménye által.

A kötet még két olyan jelenséget idéz, amely az erdélyi szimbolikus turizmus körébe tartozik: a csíksomlyói búcsút, valamint a gyimesi ezeréves határ látogatását. Az eredetileg vallásos és regionális funkciót betöltő csíksomlyói búcsú az utóbbi években nemzeti közösségélménnyé vált: „Gyakorlatilag ez a világ magyarságának találkozóhelye, ez a pár óra. Ez hoz bennünket, és az, hogy mutassuk meg, hogy vagyunk, és hogy minden évben többen vagyunk” – fogalmaz más beidézett szövegekhez képest visszafogott emocionális töltettel az egyik adatközlő Vörös Gabriella tanulmányában. A magyarországi zarándokok számára azért is jelentős Csíksomlyó, mert az ország határain kívül eső, a történelmi emlékezethez kapcsolódó színhely, s mint ilyen nagy hatással aktiválja az összmagyarság képzetét. Ugyanilyen funkciót töltenek be az etnoturizmus számára a gyimesi ezeréves határ bevett zarándokhelyei, a Rákóczi-vár, a vesztegzári kápolna, a vasútállomás épülete. Ilyés Zoltán tanulmánya a térségben egymással versengő narratívákat azonosít be, melyek közül csak egyik a magyar határjeleket, szimbólumokat beazonosító, elsősorban a magyar turisták számára felhangosított diskurzus. Jelen van azonban egy másik, éppen az előbbire építő és azt cáfoló román nemzeti szimbolikus térfoglalás is, mely például a Rebreanu-emlékműben, a szovjet katonák emlékobeliszkjében materializálódik, s ezek által az egykor „határ által megosztott románság is az »ezeréves határ« »fogyasztójává« válik” (45).

Mindezekhez érdekes adalékot szolgáltat Sebestyén Adrienne tanulmánya, az „Erdélybe utazni más”. A magyar turisztikai irodalom Erdély-képe, amelyben az 1788-tól kezdődően a régióról írt útikönyveket, bemutatásokat, prospektusokat veszi számba. Kutatásának egyik eredménye, hogy a kortárs turisztikai irodalom többé vagy kevésbé explicit módon átvette a világháború előtti Erdély-irodalom kliséit, melyeknek velejárója az affektív viszonyulásmód és kizárólagosan a magyarságra, annak emlékműveire, szokásaira, nevezetességeire való fókuszolás volt.4

Az Erdély-reprezentációk narratívájának egyik szála ezeken a csomópontokon át rögzül a kötetben, a másik összecsengő tanulmánycsoport pedig az etnikai migráció egyik eseteként felfogott vendégmunkával foglalkozik. Jon E. Fox átfogó jellegű Vándorló nemzet(i) – identitások tanulmánya után két olyan írás következik, amely a Budapesten dolgozó székiekkel foglalkozik: az építőmunkásokkal (Pulay Gergő) és a háztartási munkát végző asszonyokkal (Bondár Anita). A kötetzáró munka (Kiss Tamás) pedig olyan erdélyi vállalkozók önéletrajzi elbeszéléseit dolgozza fel a térreprezentációk szempontjából, akik Magyarországon vagy magyarországi partnerekkel próbáltak szerencsét, s ott a modernizáció különféle módjait tanulták el, vagy éppen a kirekesztettséget tapasztalták meg, s vontak le ebből messzemenő következtetéseket a Kelet–Nyugat, magyar–magyar, illetve magyar–román relációra nézve.

Ha az először bemutatott és a turizmus kulcsszóra felfűzött tanulmányok konvergáló képet mutatnak a Magyarországon vehikulálódó Erdély-reprezentációkról, ez utóbbi tömb tanulmányai széttartóbb narratívaszálakat mutatnak, amelyekben felbukkannak ugyanannak az „Erdélyország – tündérország” emblémával összefoglalható diskurzusnak a nyomai – melynek értelmében Erdély és az Erdélybe utazás az otthonosság, eredetiség, ősiség, illetve az idegenség, egzotikum, elmaradottság ambivalens keveréke, a mindennapiság elől menedéket nyújtó ellenvilág –, de nem telepszenek rá a beszámolókra. Bevezető tanulmányában Feischmidt Margit találó elméleti javaslatot tesz az Erdély-jelenség értelmezésére: a Foucault által heterotípiának nevezett helyek fogalmát, „melyek az utópiákat, az autenticitást reprezentálják, pontosabban ezeket lokalizálják” (23). Ezeknek a heterotípiáknak a megkonstruáltsága szükségszerűen rejtett, hiszen az autenticitás fogalma éppen a meg nem kreáltságot feltételezi. A szóban forgó kötet a rejtettséget kezdi ki néhány helyen, és a kötet két tanulmánytömbjének a különbözősége – milyen kép él Magyarországon az erdélyi kultúráról és emberekről, illetve mit gondolnak a vendégmunkások, vállalkozók magukról és a befogadó társadalomról – éppen ezt támasztaná alá.

Jegyzetek

1. Kürti László: The Remote Borderland. Transylvania in the Hungarian Imagination. State University of New York Press, New York, 2002.

2. Szabó Zoltán a táncházmozgalom és a turizmus kapcsolatával foglalkozó könyvére hivatkozik Feischmidt: „Indulj el egy úton”. Adatok a táncházas turizmus kérdéséhez. In: (Szerk. Fejős Zoltán): A turizmus mint kulturális rendszer. Néprajzi Múzeum, Bp., 1998. 169–182.

3. Kovács Piroska: Székelykapuk Máréfalván. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000. A máréfalvi kapuk kanonizálódásának folyamatában egy másik kiadvány is közrejátszott: Kovács Piroska: Orbán Balázs kapui. Székelyudvarhely – Máréfalva. Kolik Hagyományőrző Egyesület Máréfalva és Haáz Rezső Alapítvány, Székelyudvarhely, 2003. 

4. Csak két összevethető példa a Sebestyénné által idézettek közül: „Olyan, mintha egy láthatatlan burok venné körül ezt a földet. Több száz kilométert utazik úgy az ember Erdélyen át, hogy már nem mindenütt tudnak az érdeklődő magyar szóra válaszolni. Aztán amikor megérkezünk ezen burok határához, s átlépünk a székelyek földjére, úgy érezzük, mintha hazaértünk volna” – a Magyar Nemzet on-line portálja. „Aki valaha Erdély földjén járt – visszavágyik oda. A páratlan természeti adottságok lenyűgöző hatásán kívül a hamisítatlan ősi magyar életnek csodálatos zamata tölti el lényünket. Erdélyen keresztül látjuk meg az ősi magyar sorsot.” Erdély északi része és a Székelyföld. Országos Magyar Idegenforgalmi Hivatal, Bp., 1941. 12.

*Néprajzi Múzeum–PTE Kommunikáció- és Médiaelméleti Tanszék, Pécs, 2005.