Kodolányi János és Tarsoly Sándor kapcsolata

Tudom, hogy mindannak, amit itt elmondok, irodalomtörténeti szempontból nincs nagy jelentősége. De tartalmaz néhány új adatot egy jelentős író, Kodolányi János személyiségéhez, felvillantja egy fiatal, tragikus sorsú, elfeledett tehetség, Tarsoly Sándor arcát, és reflektorfénybe állítja kettejük szoros és meghatározó barátságát. Az események elbeszélése talán némi kutatástörténeti tanulság leszűrésére is alkalmas.

Kodolányi János a négy elemi iskolai osztály elvégzése után még egy osztályt járt Vajszlón. Ezt követően, tizenegy éves korában iratkozott be a nyolcosztályos Pécsi Állami Főreáliskolába, ahol az ötödik osztály végén két tantárgyból megbukott. Augusztus végén javítóvizsgát tehetett volna, de mivel a vizsgán nem jelent meg, az ötödik osztályt meg kellett ismételnie. Az ötödik osztály sikeres elvégzése után apja úgy döntött, hogy fiát más iskolába viszi, ezért Kodolányi 1916 őszén tanulmányait a Székesfehérvári Állami Főreáliskolában folytatta. Itt – az ötödik elemi iskolai osztály elvégzése, valamint a pécsi főreáliskolai ötödik osztály megismétlése miatt – két évvel idősebb volt osztálytársainál. Fehérváron a főreáliskola hatodik, hetedik és nyolcadik osztályát végezte az 1916–1917., az 1917–1918. és az 1918–1919. iskolai évben.

A családi környezetéből kiszakadt, apjával egyébként is rossz viszonyban álló diákban, akiről édesanya helyett nevelőanya (mostoha) gondoskodott, erős kapcsolatkereső igény és szeretetvágy ébredt. Már Vajszlón egy értelmes és tehetséges parasztfiút, Simon Dezsőt „testvérbarátjának” választott, és Fehérváron is a Tobak utcai albérleti diáktanyán élő fiatalember barátot keresett magának. Igaz, ez a barát Erdélyben, Kolozsváron élt, de ez a három-négy évig tartó szoros és izzó barátság Kodolányi személyiségének kialakulása szempontjából igen fontossá vált. Az író Süllyedő világ című önéletrajzában mintegy tizennyolc oldalon beszéli el kapcsolatuk történetét.1

Tizenkilenc évesen, hetedikes korában, az 1917–1918. tanévben egy fölötte járó, Erdélyből lett iskolatársa révén teremt kapcsolatot új barátjával. Az iskolatárs vezetéknevét is, barátja vezetéknevét is a könyvben monogrammal jelöli, de az önéletrajz más helyéről tudjuk, hogy fehérvári iskolatársát Csehély Miklósnak, kolozsvári barátját pedig Tarsoly Sándornak hívták.

Tarsoly Sándor nagyjából Kodolányival egykorú vagy egy-két évvel fiatalabb, 1900-ban vagy inkább 1901-ben született kolozsvári diák, aki az 1917–1918. tanévben a gimnázium hetedik osztályát végzi. Megtudjuk, hogy „elvált asszony fia, még két húga is van”. A továbbiakban arról értesülünk, hogy „litografikus úton előállított kis lapot szerkeszt diáktársai és barátai számára”. Levelezés útján tartják a kapcsolatot. Szenvedélyes hangú leveleket váltanak, verseiket is elküldik egymásnak. „Versek tömegét küldöm, ő közli, megbírálja őket” – olvassuk az önéletrajzban. „Ezzel kezdődik közöttünk egy esztendőkig, T. Sándor hirtelen bekövetkezett haláláig tartó szoros barátság korszaka.”

Kodolányi elhatározza, hogy meglátogatja barátját Kolozsvárott. „Egy kis kertes házban laknak, a városon kívül.” Három napot tölt barátjánál. Ez a találkozás erősíti meg benne az elhatározást, hogy ő is az írói hivatásnak akar élni. „Bizsereg bennem a tevékenység láza. Én is alapítok egy olyasféle lapot, mint amilyen T. Sándoré.” De Kodolányi nem kézzel, vegytintával írt lapot akar szerkeszteni, hanem valódit, nyomdai úton előállított folyóiratot. Kölcsönpénzből indítja el a vállalkozást. És Székesfehérvárott 1917. november 15-én megjelenik a Diák-toll című „szépirodalmi közlöny” első évfolyamának első (és egyetlen!) száma. Folytatása nem lesz, viszont Kodolányi megérezvén a nyomdafesték illatát és a nyilvánosság ízét új tervet dédelget: verseit szeretné kiadni. Meg is jelenik Székesfehérváron 1919-es évjelzéssel – a Pécsett 1915-ben publikált Hajnal című versesfüzete után – második verseskönyve, a Kitárt lélekkel. A kötet ajánlása, melyet a belső címlapon olvashatunk, így hangzik: „Tarsoly Sándornak baráti szívvel.” A kötet egyik verse, melynek címe Sándor barátom-nak…, minden bizonnyal Tarsoly Sándorhoz szól. Bevezető és záró sorait idézzük:

Fölveszem a lantot. Vaj mit énekeljek

Hű barátom, néked?

Ahhoz, mit szeretnék, nem adott az Isten

Elég tehetséget…

Barátom! Csak egyszer nyujtsd felém a kezed

S én viszem a lángot,

Kacagva gyújtom fel a vak sötétséget

S árasztok világot!

Mindezt – ismétlem: a Süllyedő világ nyomán – Kodolányi Jánosról írt könyvemben már elmondtam.2 Mivel a pályarajz második kiadása alkalmával képek közlésére is mód nyílt, az új könyvben több, a fent összefoglalt eseményekkel kapcsolatos, dokumentumértékű fotó is látható.3 A képek alatt ezek az aláírások olvashatók, amelyeket most némi kiegészítéssel közlök: Székesfehérvár, Tobak utca 2. E házban lakott Kodolányi diákkorában. – A fehérvári reáliskola épülete, ahová Kodolányi középiskolába járt. – Részlet a székesfehérvári reáliskola évkönyvéből. [Az 1917–1918. iskolai év nyomtatott értesítőjéből. A részlet az iskola Vörösmarty-önképzőkörének működését ismerteti, és Kodolányi János nevét többször említi.] – A diáklapot Kodolányi szerkesztette. [A Diák-toll első számának címlapja.] – A Diák-toll impresszuma. – Hír a Diák-tollban. [Az önképzőkör által 1917. december 1-jén tartott Vörösmarty-ünnepély műsora. Ebben elhangzott Kodolányi János Vörösmarty emlékére című verse, valamint Vörösmarty, az ember című tanulmánya: „írta és felolvasta Kodolányi J.”] – Kodolányi második verseskötetének címlapja [Kitárt lélekkel].

Tarsoly Sándorral kapcsolatban könyvem megírása után még egy nyomtatott forrás, egy Kodolányitól származó szöveg került a kezembe. Az író 1940-ben, Észak-Erdélynek az anyaországhoz való visszatérését követően, az esztendő végén – húsz évvel első látogatása után – ismét Kolozsváron járt több írótársával együtt. Ellátogat „a Méhkas intim, ízléses kis könyvesboltjába”, szerepel Cs. Szabó Lászlóval, Veres Péterrel, Németh Lászlóval és az Erdélyi- és Sinka-verseket előadó Kulcsár Irmával együtt a Méhkas által rendezett irodalmi esten a Diákházban, valamint egy „finn esten” áll a „zsúfoltságig megtelt teremben a közönség elé”. Utazásáról Erdélyben címmel, 1940. december keltezéssel újságcikkben számol be, melyet később kötetben is publikál.4 Itt írja:

„Nagyon nehezen jöttem el Kolozsvárról. Olyan nehezen, ahogy csak Finnországból jöttem el.

Nem jártam ott diákkorom óta. A román uralom idején nem tudtam rászánni magam, hogy odautazzam, féltem, hátha szétszaggatja valami a régi emlékeket, a vigyázva őrzött illúziókat. Sok álmom született a Monostori úton egy barátom szobácskájában. Barátom azóta meghalt, nem akartam, hogy álmaim, ha csak részben is, meghaljanak. Rettegtem, hogy nem azt a Kolozsvárt látom viszont, amely diákkoromban magához ölelt.”

Mindez nem elégített ki, inkább fokozta érdeklődésemet. Többet akartam megtudni Tarsoly Sándor személyéről és arról a kapcsolatról, amely a fiatal Kodolányit hozzá és Erdélyhez fűzte. Már könyvem megjelenése után, 1975-ben tájékozódtam idehaza, és készülődtem Kolozsvárra. Nagyjában ismertem Tarsoly Sándor születési és halálozási évét. Tudtam hogy családja a városon kívül, a Monostori úton lakott. Értesültem arról, hogy egy litografált újságot szerkesztett. – Mi volt az újság címe? Van-e belőle példány? Élnek-e Tarsoly Sándor rokonai, két húga? Őrzi-e valaki Kodolányinak Tarsoly Sándorhoz írott leveleit? Hová lettek Kolozsvárra küldött versei? – Sajnos, Kolozsvárra címzett leveleim nem sok sikert hoztak, személyes látogatásom sem járt eredménnyel. Többre jutottam a honi források megvallatásával. Most, harminc évvel a hajdani kísérlet után azokat az adatokat próbálom összefoglalni, amelyeket Tarsoly Sándorról, illetve Kodolányi és kolozsvári barátja kapcsolatáról megtudtam.

A vizsgálódást a budapesti telefonkönyvben kezdtem. Tizenhárom Tarsoly nevű személyt találtam, de egyikük sem tudott használható felvilágosítást adni a kolozsvári Tarsoly családról.

A második világháború előtt a magyar iskolák – még a „jobb”, városi elemi iskolák is – rendszeresen kiadtak úgynevezett nyomtatott értesítőket. A huszadik század első felében élt személyek ifjúságáról, tanulmányairól a legmegbízhatóbb adatokat ezek az értesítők tartalmazzák. A kolozsvári iskolák értesítői a hazai gyűjteményekben, könyvtárakban is föllelhetők. Előbb a Magyarországi Unitárius Egyház központjához, majd a Magyarországi Református Egyház Ráday Könyvtárához fordultam.

A Magyarországi Unitárius Egyháztól a következő felvilágosítást kaptam:5 a Kolozsvári Unitárius Kollégium nyomtatott értesítőiből kitűnik, hogy Tarsoly Sándor református vallású volt. Az 1913–1914. iskolai évben a Kolozsvári Unitárius Kollégium III. osztályos tanulója volt. Négy tárgyból jeles, öt tárgyból jó, két tárgyból elégséges osztályzatot kapott. Magaviselete jó. Ugyanitt járt az 1914–1915. tanévben a IV. osztályba is. Ekkor egy tárgyból jeles, három tárgyból jó, hat tárgyból elégséges osztályzatot kapott. „Sem az I–II. osztályt, sem az V–VIII. osztályt nem ott járta” – szólt a tájékoztatás.

A budapesti Ráday Könyvtárban őrzik a Kolozsvári Református Kollégium értesítőit.6 A főgimnáziumra vonatkozó adatok között szerepel Tarsoly Sándor neve. Az 1915–1916. iskolai évben végezte az V. osztályt, 1916–1917-ben a VI. osztályt és 1917–1918-ban a VII. osztályt. V. osztályos érdemjegyei: három jó, öt elégséges, magaviselete jeles. VI. osztályos érdemjegyei: két jeles (az egyik magyar, a másik német nyelvből), két jó, négy elégséges. Magaviselet: jeles. Az 1917–1918. tanév végén nem érdemjegyeket adtak a növendékeknek, hanem „kategorizálták” őket: Tarsoly Sándor neve az „egy elégtelenesek” között szerepel. Az 1918–1919. iskolai évről hiányzik az értesítő, így nem tudni, hogy Tarsoly Sándor a VIII. osztályt hol végezte, hogyan érettségizett. (A Tanácsköztársaság eltörölte. Fehérvárott Kodolányi csak úgynevezett „végbizonyítványt” kap.) Tarsoly Sándor VI. és VII. osztályos korában részt vesz az iskola német nyelv és irodalom pályázatán műfordítással. Az 1916–1917. tanévben két pályamunkával szerepel, mindkettőt elfogadják és 15-15 koronával jutalmazzák. Az 1917–1918. iskolai évben Gottfried August Bürger német költő (1747–1794) Leonore című híres, sok nyelvre lefordított balladájának átültetésével 15 korona „szorgalmi díjat” nyer.

Próbáltam kapcsolatot teremteni azokkal a jeles magyar írókkal, akik Tarsollyal nagyjából azonos életkorúak voltak, és a Trianon előtti Kolozsváron éltek. Passuth László (sz. 1900) azt írta:7 „nem ismertem Tarsoly Sándort s családját sem, nem volt vele semmi kapcsolatom. Még az is elképzelhető, hogy Tarsoly – írói név volt. [Tudjuk: nem az volt.] Én 1920 márciusában, 19 éves koromban otthagytam szomorú szívvel a Kincses Várost.” Kolozsvári Grandpierre Emiltől (sz. 1907) sem kaptam érdemi választ.8 Csak a kort idézte föl érzékletesen: „Tarsoly Sándornak még a nevére sem emlékszem, nemhogy ismertem volna. A kolozsvári ref. elemi és gimnázium, sajnos, korszerűtlen, elavult intézmény volt. A hangulat a háború vége felé nagyon nyomasztó volt, a kommün nem jutott el Kolozsvárra, az őszirózsás forradalomnak viszont – úgy emlékszem – nagy visszhangja volt, hisz a békét hozta. A háború befejezése után a békekötés aggasztotta a lakosságot, nevezetesen, hogy Erdély megmarad-e Magyarországnak, vagy – amint meg is történt – Romániához csatolják. Mi, diákok, a Himnusz éneklésével tüntettünk, pontosan ugyanúgy, mint 56-ban.”

A Székesfehérvárott lapot szerkesztő Kodolányi és a Kolozsvárott írogató-műfordító Tarsoly Sándor kapcsolatáról a Diák-toll 1917. november 15-i számában nyomtatott adatot találunk. A szerkesztői üzenetekben ezt írja Kodolányi Tarsolynak: „T. S. Kolozsvár. Mit szólsz a dologhoz? Egy bolond százat csinál – és ez rajtam is bebizonyosodott. Vagy rajtad? Kritikát kérek.” (12. o.)

Annak a „litografikus úton előállított kis lapnak”, amelyről Kodolányi önéletrajzában beszél, és amelyet Tarsoly Sándor szerkesztett iskolájában, semmi nyomát nem leltem Kolozsvárott. Találtam viszont Budapesten és Kolozsváron két másik kolozsvári folyóiratot, amelyhez mind Tarsoly Sándornak, mind Kodolányi Jánosnak köze volt.

Az egyik lap a Holnap. Szépirodalmi, társadalmi és kritikai folyóirat, melyet Molnár Imre szerkesztett. A lap kéthetenkénti megjelenéssel 1918-ban indult, és az első évfolyam 2. számában, február 15-én jelent meg (10–12. o.) Tarsoly Sándor A cigaretta című, dramolette-nek nevezett írása. A lap 3., március 1-jén megjelent száma pedig közölte (11–12. o.) Kodolányi János Annuska beteg című versét.

A másik lap az Erdélyi Szemle, S. [Sütő] Nagy László hetilapja. Ebben, az ötödik évfolyam 18. számában, 1919. május 18-án látott napvilágot  Tarsoly Sándor fordításában Richard Dehmel német költő és drámaíró (1863–1920) Tűzáldozat című verse. Sütő Nagy László költő és szerkesztő (1894–1978) nevét és munkásságát, így az Erdélyi Szemle című lapot is a magyar irodalom- és sajtótörténet, valamint a különféle irodalmi lexikonok számon tartják. 1976-ban még élt, 82 éves volt, Budapesten lakott, több terjedelmes levelet kaptam tőle, de ezek számomra használható adatot nem tartalmaztak. Sem Tarsoly Sándor nevére és személyére, sem a Holnap című lapra és szerkesztőjére, Molnár Imrére nem emlékezett.9

A történetet itt akár be is fejezhetném. Tarsoly Sándor, ez a rendkívül tehetséges, az írói pályára készülő fiatalember tragikus hirtelenséggel elhunyt. 1921 novemberében már nem élt. Nevét, kivételes tehetségét, ígéretes pályakezdését a kortársak elfelejtették. Életéből, személyiségéből, írói működéséből annyit ismerünk, amennyit Kodolá-nyi János önéletrajzában megírt, és amennyit néhány filológiai jellegű adatból, irodalomtörténeti adalékból kikövetkeztethetünk. Legnagyobb tette, sorsszerű hatása az volt, amit Kodolányira gyakorolt: rádöbbentette élete céljára, tudatosította benne írói elhivatottságát. Kodolányi testvérként szerette. Amikor új verseskötete, az Üzenet enyéimnek 1921-ben megjelent, Kodolányi már Budapesten élt. Könyve elé ezt az ajánlást írta: „Komádi Tarsoly Sándornak, a nagy testvérnek és osztályosnak a vertségben, sirató szeretettel teszem a sírjára. 1921. november 21-én. K. J.”

Az Üzenet enyéimnek Kodolányi sorrendben harmadik és egyben utolsó verseskönyve volt.

A következő évben, 1922 szeptemberében megjelent a Nyugatban Sötétség című elbeszélése, melyet Móricz Zsigmondnak ajánlott. Prózaírói pályáját ettől az írásától számította.

Függelék

Tarsoly Sándor

A cigaretta

Dramolette

Egy svájci villa teraszán. Fonott asztalkák és székek. Távolban hóval borított, kék hegyek látszanak. A júliusi nap vörös fénnyel leáldozóban. A teraszon egy karosszékben fiatal, leányarcú gavallér ül, az előtte álló asztalon egy nevetőszemű bakfis, aki kacérnak akar látszani.

A fiú:   (elgondolkozva néz egy cigarettára)  

       Szép, sárgásbarna, illatos, finom…

       Oh szinte látom kék füstjét… Ön adta. 

A leány: Ne így! Mondjad: „te adtad Paulinom”,

       Tegezz le engem, nincsen semmi abba’.

       De úgy látom, te máskülönben

       nem jól érzed magad körünkben;

       reggel felkelsz szomorkodón,

       titkolt bánat sír arcodon;

       folyton merengsz, andalgasz itt,

       a társaság fel nem vidít.

       S mikor tavunkon csónakázol,

       remegsz reszketve, szinte fázol.

       Rosszul esik nekünk és nekem… 

A fiú:   Nem így van, nem. 

A leány: Nem? Hát hogy, édesem? 

A fiú:   Hanem… 

A leány: Vagy már tudom. Te nem

            jól érzed magad idefenn

                a nagy hegyek között… 

A fiú:                               Dehogy!

A leány:    Aki a nagyvárosi életet

                szokta meg már, az itt, nálunk beteg.

                Beteg, unatkozik és kedve fogy.

                Színház, orfeum, kabaré, kaszinó!

                De a sok hegy, tó, séta untató! 

A fiú:        A piszkos, szennyes várost untam én meg.

A leány:    Úgy, nem elég kedvedre való élet

                ez itt. De ne félj, én gondoskodom majd,

                hogy teljesüljön az, mit szíved óhajt!

                Ha unod itt magad, ha életunt

                vagy, gondoskodom, hogy magad ne und.

                Szeretsz sízni? Szeretsz ródlizni tán?

                Vagy a zenét. Igaz, holnapután

                a Grand Hotelben lesz nagy dáridó.

                Majd elmegyünk, ha akarod. Hohó!

                Szereted-é a bort? Igen, igen?

                Akkor iszunk!

A fiú         Mindent, édes szivem,

                amit te adsz, mindent szeretek én!

                De… 

A leány:    Semmi de, te hóbortos legény. 

A fiú:        Hagyj szóhoz jutnom. 

A leány:   Jó, hát hallgatok. 

A fiú:       Te nem veszed észre, nem látod,

               hogyan szeretem a világot.

               Szeretem e fantasztikus hegyet,

               a tiszta, üde, bűbájos leget,

               mint arcodat, amely reám nevet.

               De élvezni, használni nem merem.

               Olyankor mindig elszorul szivem…

A leány:   Szived? Ah erről megfeledkezém.

               Nos gyorsan, rajta, tárjad ki elém:

               hogy állsz sziveddel? Megsebezve már?

               Nem szólsz? Hallgatsz?

               Találtam ugyebár?

               A nagy titok ím meg van fejtve. 

A fiú:       Én szívemet nem tartom rejtve,

               kitárom azt is, hogyha bízol bennem:

               annál inkább, mert szívem érintetlen.

A leány:   (hamisan) Egy Panni, Klára nem
                lappang-e még ott?

               Habozás nélkül nyugtáznál egy csókot? 

A fiú        Egy csókot? Tőled? Add, oh add,

               forró ajkam érintse ajakad…

(A leány a fiú fölé hajol, szemét behunyja, ajkát csókra tartja.) 

A fiú:       Mióta vágyom erre! (hevesen hozzákap, majd visszahanyatlik. Szomorúan. Szinte sírva:) Nem merem… 

A leány:   Mi az? Csak nem félsz tőlem, édesem? 

A fiú:       Úgy félek…

A leány:   (felugrik) Borzasztóan ostoba!

               Nem lesz szerencséd a nőknél soha.

               Itt állok és teszem a szépet

               egy óra óta… s meg se nézett!

               Szerelmi vallomást mondok neki.

               És ő? Fülét billegeti.

               Csókra kinálom ajkamat –

               s botorul ellök ez a vad.

               Mért élsz? Mért jöttél a világra hát?

               Csak hogy eljátsszál egy komédiát?

               Ostoba vagy, bolond…  

A fiú: … Nézd, nézd a hold

               most kél… beteg szivembe vágyat olt…

               ezt jöttem nézni, ezért élek én…

               Szivecském, olyan szép a képzelet!

               Fel nem cserélem kinccsel, pénzzel, veled!

               Csókoddal, arcoddal, mely tiszta, szűzi…

               A tett a képzeletet már elűzi…

               Ezért nem kell löncs, zene és a bor,

               s minden, mitől ez messze bujdokol…

               az a szép ajk, orr, arc, mosolygó szem –

(A leány bosszúsan toppant és indul. A szárnyas ajtónál még egyszer visszafordul. Messze eltekint. A nap már lement. A hold sugára mindkettőjük arcát bearanyozza.) 

A leány:   (elmosolyodva) S a cigaretta? 

A fiú:   (sápadt arcán egy könny perdül le. Komolyan, merengve néz a kis egyiptomi cigarettára) Emlékül teszem. 

Holnap [Kolozsvár] 1918. február 15. 10–12. p.

Kodolányi János

Annuska beteg

Fejem lehajtom… Csend. Az óra halkan

És alig-alig hallhatóan perceg…

Egy nagy, sötét gondolat agyamban

Komor ruhában: elvarázsolt herceg.

A kongó termet hosszan lépve méri

S a válla sulyos sulytól görnyeteg…

– Elzárva tőlem mind, mi kedves, égi:

Annuska jaj, beteg, nagyon beteg!…

Csöndesként hulló apró őszi eső

Kopog a sötét, álmos ablakon,

Benéz halálos, álmos arcú felhő

És suttogását fázva hallgatom…

Beszéde néma, hangja mint a síré

Úgy kong – s az arca szürke, szörnyeteg;

Könnyes kérésem rajtad oh segít-é?

Annuska jaj, beteg, nagyon beteg!…

És látom arcát símán, hófehéren,

Körülfogja dús, szőke hajfonat,

Tört fény borong a tiszta kék szemében

S hosszú kezével űz fantomokat.

Látom… Jaj, isten nézz le hát egedből

És önts belé új, pezsgő életet.

– Mert soh’se tudtam, hogy ily egy előttem,

Csak most, mikor beteg, nagyon beteg.

Holnap [Kolozsvár] 1918. március 1. 11–12. p.

Rihard Dhemel [Richard Dehmel]

Tűzáldozat

[Fordította] Tarsoly Sándor

Jöjj tüzemhez közel szivem.

A világ hidegtől vemhes.

Jöjj tüzem közelébe és tedd

arcodat szivemhez.

Jöjj tüzem közelébe s oldd fel kezeim;

mámoros edényét az eltűnt melegnek.

Amit mi – ó szivem – szét pazaroltunk,

szét, a világba.

Erdélyi Szemle [Kolozsvár] 1919. május 18. 196. p.

Jegyzetek

1. Kodolányi János: Süllyedő világ. Új kiadás. Magvető, Bp., 1965. 363–381.

2. Tüskés Tibor: Kodolányi János. Magvető, Bp., 1974. 44–48.

3. Tüskés Tibor: Kodolányi János. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs, 1999.

4. Kodolányi János: Esti beszélgetés. Magyar Élet kiadás. Bp., 1941. 185–186.

5. Dr. Ferencz József püspök 1976. február 10-én kelt levele Tüskés Tiborhoz.

6. Az adatokat Dizseri Eszter (Budapest) másolta ki számomra.

7. Passuth László 1976. február 20-án kelt levele Tüskés Tiborhoz.

8. Kolozsvári Grandpierre Emil 1976. március 10-i postabélyegzővel ellátott levele Tüskés Tiborhoz.

9. A kolozsvári folyóiratokban közölt szövegekről a másolatok beszerzését Egyed Emesének köszönöm.