1956 a magyar irodalom történetének is kivételes pillanata. Hagyományaikhoz híven a magyar írók 1956-ban is ott álltak a nemzeti szabadságért és a társadalmi haladásért indult mozgalom, majd a szabadságharc élvonalában, s azokat az eszményeket, amelyekért sok százan az életüket adták, a börtön árnyékában sem tagadták meg.

De mi történt azokban az években a romániai magyar irodalomban? Elmondható-e ugyanez az Erdélyben és a régi regátban (elsősorban Bukarestben) akkor szép számmal élő magyar írókról? Erre a kérdésre keressük ma a választ az akkori időkre emlékezők tanúságtételében, azoknak az időknek az irodalmában és az irodalmi élet mélyáramait elénk táró dokumentumokban.

A Sztálin halálát követő évek romániai helyzetét a politikában különös kétarcúság jellemezte: a román kommunista pártvezetés, miközben nem vonhatta ki magát a szovjet (bolsevik) pártban beindult desztalinizációs folyamat hatása alól, mindent elkövetett annak érdekében, hogy ezt a folyamatot egyrészt a lehetőséghez mérten hatástalanítsa, másrészt a maga hatalmának megerősítésére fordítsa. Sokatmondó az, hogy ebben az időszakban kerül sor a legfőbb hatalmi rivális, a hatalomból már 1948-ban kiiktatott Lucreţiu Pătrăşcanu likvidálására s a „szocialista törvényesség helyreállításának” hangzatos szólamaival és egy viszonylag szűk körű amnesztiarendelettel párhuzamosan a rendszerre nézve veszélyesnek minősített pártonkívüli erőkkel (például a római katolikus egyházon belül az állam által kreált felső egyházi vezetés ellenzékével, illetve az 1948-ban „egyesített” görög katolikus egyház még szabadon lévő erőivel) való bírósági leszámolásra.

A romániai irodalmi életben ennek a kettős játéknak a legjellemzőbb mozzanata az ún. Jar-ügy volt: a kommunista párttal az illegalitás évei óta azonosuló s a proletkult idején több regényben a rendszer mellett kiálló Alexandru Jar bűne az volt, hogy nyilvánosan tetemre hívta a legfelső pártvezetést mindazért, amit az a sztálini időkben elkövetett. A bukaresti pártaktíván történt – s a sajtóban széltében megszellőztetett – megbélyegzése azonban nem egy személy „pártellenes elhajlásának” szólt, hiszen amint egy egykorú magyar követi jelentés fogalmazott, „Jar [...] nem volt elszigetelt személy, hanem a nagynevű román írók jelentős része állt a háta mögött [...] Ha megnézzük az általa felvetett problémákat, azok jellegükben erősen hasonlítanak azokhoz, amelyeket a magyar írók vetettek fel. Bírálta az önkényt, a terrort, egyes vezetőket, és követelte a különböző irányzatok szabad alkalmazását az irodalomban. A Román Munkáspárt és a kormány az íróknak ezt a próbálkozását kemény kézzel felszámolta” (Maghiarii din România. II. Cluj-Napoca, 2003. 241.) – vagy ahogyan Szabó Gyula visszaemlékezése szerint maga Jar mondta az őt megbélyegző gyűlésen: „A párt az írók szájába nyomta az öklét.” (Képek a kutyaszorítóból. I. Csíkszereda, 2001. 313.)

A történet azonban nem 1956 tavaszán kezdődött, és a Jar-üggyel nem is ért véget. A romániai magyar irodalomban ehhez az – Ehrenburg szava nyomán „olvadásnak” nevezett – időszakhoz a szocialista realizmus követelményrendszerével előírt pártos irodalom megkötöttségeitől már kevésbé befolyásolt fiatal nemzedék jelentkezése társul: Fodor Sándor Fehérfenyő című novelláskötete 1954-ben, Kányádi Sándor és Székely János verskötete (Virágzik a cseresznyefa, Csillagfényben) 1955-ben, Szabó Gyula regénytrilógiájának (A Gondos-atyafiság) első kötete (szintén 1955-ben), s ekkor már az „új írói rajzáshoz” tartozik az irodalmi lapokban publikáló Huszár Sándor, Panek Zoltán és Páskándi Géza is (mindhármuknak kötete jelenik meg a következő években), s oroszlánkörmeiket mutogatják a majd 1960 után indult Forrás-sorozat fiataljai.

Nyilván nem véletlen, hogy örömmel fogadják jelentkezésüket az idősebbek – vagy már befutottak. De az „olvadással” járó ideológiai konfrontációt tekintve nem véletlen az sem, hogy az örömbe a „várható veszélyektől” óvó, a most indulókat a szocialista realizmus egyedül üdvözítő útjára visszaterelni óhajtó figyelmeztetés is vegyül. Nagy István egy cikkében (Amit többször is el kell olvasni. Utunk, 1953/41.) a „valóság alapos ismeretének” fontosságára figyelmezteti és a székely nyelvjárási sajátosságok öncélúságától óvja a fiatalokat, Sütő András pedig – aki 1949-ben elnyert Állami Díja révén, fiatalsága ellenére már a „tekintélyek” közé tartozik – Fodor másik novellájának kapcsán keveredik vitába Sőni Pállal, azt méricskélve, vajon meddig és mennyire hitelesíthető az életből egy „önkényeskedő brigádfelelős” ábrázolása. Mai fejjel gondolkozva nevetségesnek tűnhet ez a „probléma”, holott akkoriban a tét egyáltalán nem volt kicsi: a párt tekintélyelvű (magyarán önkényesen mindenható) uralmának megkérdőjelezése, illetve védelme forgott a vita szőnyegén Fodor Sándor inkriminált novellájában éppúgy, mint Szabó Gyula annak idején a reveláció erejével ható novellájában (A napirendi pont). A fiatalok különben nem egymaguk voltak elmarasztalhatók ebben a bűnben. A szocreál kánon egyik romániai magyar alapművének, a Törik a parlagot című faluregénynek a szerzője, a szintén Állami Díjjal kitüntetett Horváth István akkoriban ragadta meg – a legfelső pártvezetésből félreállított Vasile Luca elleni pártbírálatot felhasználva – az alkalmat arra, hogy Csali gróf című nagyelbeszélésében megalkossa a párt-kiskirály figuráját, oly sikerrel, hogy az írás 1955-ben  csak alapos „megszelídítés” árán jelenhetett meg (eredeti változatában pedig, sok évvel az író halála után, egy gyűjteményes prózakötetében).

Az ilyenfajta „megszelídítések” már-már paródiáért kiáltó esete az, ami abban az időben történt Bajor Andor Kerek perec címmel megjelent szatíra- és paródiakötetével. A műfaj körüli anatémát egy Malenkov-beszéd oldotta fel, amelyben a Sztálin halálát követő szovjet pártvezetés harmadik embere arra biztatta az írókat, hogy „a szatíra fegyverével égessenek ki mindent, ami elvetendő a szocializmust építő életben”. Bajornak az „értékes útmutatás” szellemében (azaz menlevelével) összeállított kötetét azonban kéziratának lektorai „negativistának” találták, s azt kívánták, hogy a szerkesztő, a „pártos kritika” pozitív kicsengését megmentendő keressen a parodizált szerzőkről megjelent kritikákból olyan szövegrészeket, amelyek „ellensúlyozzák” a paródiákból kikerekedő „negatív” képet, s ezeket illessze az egyes szatírák, paródiák elé. A kor szellemét kutató mai nemzedék számára örök veszteség, hogy a kötetnek ez a kéziratpéldánya megsemmisült, s végül – az „olvadás” menetrendjében – a Kerek perec ezek nélkül a szájbarágó „értelmezések” nélkül jelent meg.

A szerkesztőségekben, írószövetségi gyűléseken és más nem hivatalos helyszíneken zajló – de rendre a sajtóba is begyűrűző – viták lényege azonban sokkal több volt: az irodalom „pártirányítása” vagy az alkotás szabadsága. Betonmerev pártzsargonban ez volt a tétje már annak a kiértékelésnek, amelyben a Kolozs tartományi pártbizottság 1956 februárjában részesítette a fiatal írókat. Egy aláíratlan – s nyelvezete alapján beazonosíthatatlan – „referátum” foglalja össze a Párttartomány Tudományos és Kulturális Osztálya és az Írószövetség Kolozsvári Fiókja szintjén végzett elemzések következtetéseit (l. Maghiarii din România. II. Cluj-Napoca, 2003. 98–105.), amelynek terítékén a kolozsvári magyar írók közül Bajor Andor, Bárdos B. Artúr, Fodor Sándor, Hornyák József, Huszár Sándor, Kányádi Sándor, Márki Zoltán, (Katona) Szabó István és Szabó Gyula addigi írói munkássága szerepel. A referátumban felsorakoztatott kritikai megjegyzések között ilyenek olvashatók: „még nem sikerül a valóságot a maga komplexitásában megragadniuk, hanem megmaradnak egyes felszíni aspektusoknál”, „teljességgel elégtelen az, ahogyan a munkásosztály életét ábrázolják”, „az ideológiai tétovaság következménye, hogy azok is, akik ismerik a falu életét, hibás szemléletű műveket írnak”, „nem állítják tehetségüket a románok és magyarok együttélésének ábrázolása szolgálatába”, „megjelennek írásaikban az apolitizmus tendenciái”, „életünk negatív vonatkozásait szatíráikban a kisember szemszögéből, a párt- és államapparátusban felelős szerepet játszók ellenében tárják fel”, „a versek legnagyobb része valamiféle »örök költészet« alapállásából születik”. És végül egy nagyon is sokat mondó észrevétel a fiatal magyar írók felé: „Ezeknek a fiatal íróknak igen lazák a kapcsolataik hazánk irodalmi életével, ennek következtében a magyarországi jobboldali irodalmi elhajlás hatása rajtuk is megérzik.”

Erre a „kiértékelésre” még az egész romániai szellemi életben nagy port felvert Jar-ügyet megelőzően került sor (a Jarral készített interjú a Gazeta Literară 1956. ápr. 12-i számában jelenik meg, az őt megbélyegző pártalapszervezeti gyűlés dátuma: május 15.), de azzal együtt a június közepén sorra kerülő írószövetségi közgyűlés ideológiai előkészítését szolgálta, akárcsak Kovács Györgynek az Előre 1956. jún. 14-i számában megjelent – már címében is jellemző – cikke: Gyom, amit irtani kell. A „gyom” pedig nem volt más, mint az irodalmat megmérgező liberalizmus, a fiatalok szemléletét „károsan befolyásoló” negativizmus. Kovács György példatárában többek között ismét Szabó Gyula, Kányádi Sándor, Székely János (és a fiatalok ideológiai hátvédje: Földes László) válik céltáblává. A Jar-üggyel kapcsolatos anyagokból kiindulva az akkoriban nagy politikai hatalommal is rendelkező bíráló arra figyelmezteti a fiatalokat, hogy „...megalkuvást nem ismerő harcot folytassanak minden olyan jelenség ellen, mely az irodalomban a dogmatizmus elleni harc ürügyével a polgári ideológia tételeit szeretné belopni az ideológiai arcvonalba, hogy ezáltal... megmérgezze az olvasók tudatát”.

Hogy Kovács György (a Foggal és körömmel, majd A bokréta, az Ozsdola leánya szerzője) mit képviselt az akkori romániai magyar irodalomban, arra talán elég egyetlen, tőle származó idézet: „Célom az volt – írja A bokrétáról –, s gondolom, ezt bizonyos mértékig el is értem, hogy a regény hűséges közkatonaként felsorakozzék a párt harci frontján.” És a fiatalok? Arra talán elég idéznem az Utunkban „Az írókongresszus előtt” című sorozatban megszólaltatott Székely Jánost, aki a következőket mondja: „Arról van szó, hogy az eszmeiség és humánum értelmezésének kérdésében egyelőre, úgy látszik, véleménykülönbség van köztem és az irodalmi fronton általánosan elfogadott nézetek között.” És alább: „...várom annak leszögezését, hogy az írásért az író felelős, nem pedig – teszem azt – a szerkesztő...Várom minden valóságtól elrugaszkodott s egyben irodalmon kívüli szempont eltávolítását a kritikából...” És Földes Lászlót, aki az Utunk 1956. jún. 8-i számában fogalmi nyelven mondja ki ugyanezt: „Elsősorban azért tartom éppen az idillizmust a támadás fő céljának, mert a személyi kultusszal együtt járó valóság-szépítésnek, a kritika elfojtásának irodalmi vetülete.” És nevén is nevezi a gyereket: „...ők [a párt] alakították ki nálunk azt a neveletlen modort, hogy mindig testületi szellemben, »királyi többes számban« beszéltek. És ellentmondást nem tűrő hangon beszéltek: »pártunk véleménye«, »a szocialista realizmus érdekében követeljük«, »mi foglalkozunk a kérdéssel« stb. Ki az a mi? A szent szinódus?”

Ezeknek a vitáknak ellenére azonban az írókongresszuson, ahol az állam- és pártvezetés első emberei (Petru Groza államfő, Gheorghiu-Dej, a KB első titkára, Chivu Stoica miniszterelnök) is jelen voltak, a pártirányítás akarata érvényesült. „Végül is volt egy írókongresszus – emlékezik vissza Szabó Gyula –, amelynek fő rendeltetése az volt, hogy az egész íróközösséget elriassza a szókimondástól, az igazmondástól, attól a képmutatóan hangoztatott jelszótól, hogy »Írjátok az igazat!«.” (Képek a kutyaszorítóból.  331.)

Az 1956 nyarán egyre nyíltabban és a romániai társadalomban egyre szélesebb körökben jelentkező elégedetlenség s a Bukarestben vakvágányra futtatott írói ellenállás a kolozsvári magyar írótársadalom köreiben tört fel, nyár végén. A tartományi, illetve a
felső pártvezetés érzékelte azt a feszültséget, amely a magyarság helyzete, az anyanyelvű oktatás és művelődés különösen a Magyar Autonóm Tartományon kívül egyre fokozottabb korlátozása miatt a magyar értelmiségben jelentkezett, s megpróbálta kifogni a szelet a vitorlákból. „Párbeszédet” kezdeményezett Kolozsváron, 1956 szeptemberében, ahol a Központi Bizottság egyik akkori titkárára, Miron Constantinescura hárult az a feladat, hogy szóba álljon a magyar írókkal. És ez azért is sürgős volt a román pártvezetés számára, mert 1956. szeptember 9-én a Szabad Népben, a Magyar Dolgozók Pártja központi lapjában, Közös dolgainkról címmel megjelent Pándi Pál úti beszámolója erdélyi tapasztalatairól, amelyben ezeknek a sérelmeknek jó részét is  megszellőztette. A visszaemlékezések szerint meglehetősen szókimondóra sikeredett „párbeszéd” következményeként a Központi Bizottság 1956. szeptember 18-i ülésén egy 17 pontból álló intézkedéscsomagot fogadott el (Maghiarii din România. II. 134–137.), amely egész sor intézményi és személyi vonatkozású döntést  tartalmazott: létesüljön a művelődési minisztériumban a kisebbségek művelődésével foglalkozó miniszterhelyettesi állás, alakuljon egy bizottság, amely elemezze a magyar tannyelvű iskolák helyzetét és programjait, Szemlér Ferenc személyében legyen az írószövetségnek magyar titkára, válasszanak magyar tudósokat is a Román Akadémia tagjai közé, kapjanak a Bolyai Tudományegyetem egyes tanárai tudományos normát, alakuljon magyar nyelvű állami kiadó, renoválják a közelgő Arany János-évfordulóra a nagyszalontai Arany-múzeumot, restaurálják Ady Endre szülőházát, készüljön el az együtt élő nemzetiségek 1945 utáni irodalomtörténete stb.

Ami történt, az talán azokban sem volt teljességgel tudatos, akik ezeknek az eseményeknek magyar részről a főszereplői voltak (Szabédi László mellett a visszaemlékezések és dokumentumok Csehi Gyula, Jordáky Lajos, Tóth Sándor nevét említik). A korszak mai kutatója azonban, aki a Miron Constantinescuval tartott gyűlésnek és az azt követő vitáknak, valamint a következő hetek-hónapok eseményeinek ismeretében formálja meg ítéletét, már élesen fogalmaz: „1956 szeptemberében-októberében – írja Stefano Bottoni – egyfajta spontán és ellenőrizhetetlen identitásváltás ment végbe a magyar értelmiségben; október 23-a után válaszút elé kerültek a 40-es évek végén pozícióba került »írókáderek« és szerkesztők. Néhány napig megszűnt a kora őszt jellemző várakozó-ambivalens álláspont, és mindenki saját lelkiismerete alapján döntötte el, kinek az oldalán áll.” És alább: „E néhány hét leforgása alatt tartósan és radikálisan átalakult a hatalom viszonyulása a magyar kisebbséghez és főleg az értelmiséghez. A nemrég kiemelt, most azonban hirtelen kegyvesztetté és zsarolhatóvá vált fiatal elitet súlyos választás elé állították: vagy vállalják a rájuk kiszabott új szerepet, vagy eltűnnek a nemzetiségi közéletből. Nagy többségük nem vállalta az értelmetlennek tűnő meghurcoltatást…” (A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. In: Autonóm magyarok. A Székelyföld változása az ötvenes években. Pro Print, Csíkszereda, 2005. 586–587.)

1965 októbere-novembere valóban vízválasztó a romániai magyar értelmiségre – s benne az írótársadalomra – nézve. Hogy milyen széles körű és sokrétű volt a magyar forradalomban is megfogalmazódott társadalmi és politikai célkitűzésekkel való azonosulás, azt teljes mélységében csak most, a „megtorlás” éveinek politikai perei ismeretében érzékelhetjük. De az akkori eseményekben benne élők számára is sokatmondó tények közé tartozik, hogy a kolozsvári íróknak és a Bolyai Egyetem testületének az „ellenforradalmat” elítélő nyilatkozataira csak hosszas kényszergetés után és a november 4-i második szovjet intervenciót követő légkörben került sor; hogy az egyetemi ifjúság sokféleképpen, de egyértelműen fejezte ki szolidaritását a forradalommal (az órák előtti néma felállástól és fekete szalag viseléstől a halottak napi Házsongárdi temetői tüntetésig), hogy országszerte több helyen bukkantak fel a hivatalos „ellenforradalmazással” szembeszálló, a valóságot feltáró szórólapok, falfeliratok, keltek útra levelek, s a diákság még november folyamán is kitartott reformkövetelései mellett, annak ellenére, hogy már október 24-én megkezdődtek a letartóztatások, s a hamarosan sorra kerülő politikai perek már nem csak a cselekvés, de az „olvadás” szellemében való gondolkodás lehetőségeit is a végsőkig beszűkítették.

Az írók „lázadására” is megjött hamarosan a hatalom válasza: Páskándi Géza letartóztatásával s nem csak az ő, de Kányádi Sándor kötetének is a bezúzásával, majd 1957–1958-ban a romániai magyar könyvkiadás egész sor 1955–1956-os kezdeményezésének derékba törésével, majd 1959-ben a hírhedt „tankönyvperrel”, amelyben Gazda Ferenc kolozsvári akadémiai kutatót ítélték el „rendszer elleni lázítás” címén, de valójában a középiskolás magyar irodalomtankönyvekbe bekerült Kölcsey-, Vörösmarty-, Berzsenyi-versek kerültek a „vádlottak padjára”.

Bottoni korábban idézett felvetéséhez talán hozzátehetünk annyit, hogy a „választás”, amelyről ő beszél, egyik irányban sem fakadt szabad akaratból: aki börtönbe került (s talán annak volt a legegyértelműbb a helyzete), vagy egzisztenciáját vesztette, csak a legritkább esetben dönthetett előre sorsának egyik vagy másik lehetősége mellett. Páskándi Gézán keresztül a fiatal erdélyi magyar írók egész csoportjának szólt a figyelmeztetés, Varró János, a Bolyai Egyetem tanársegéde és társai pere pedig 1959 februárjában a közelgő „egyetemegyesítés” ellenzőinek is szólt. És azoknak a pereknek a sokasága, amelyek révén egész közösségeket némítottak el vagy kényszerítettek a másik alternatíva (a „túlélés”) vállalására.

És aki a „kiszabott szerep vállalása” mellett döntött? Annak a helyzete sem volt egyértelmű: a levert forradalom után, a megtorlás egyre inkább kiteljesedő körülményei között talán továbbgondolandó az az elképzelés és szándék, hogy a megalkuvás árán megszerzett (vagy megtartott) cselekvési lehetőségeket vagy kereteket (egy újraindított Korunkat, a Román Akadémia magyar nyelvű folyóiratát, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményeket, a Napsugár címmel indult és ma is megjelenő gyermeklapot vagy a marosvásárhelyi – nevét később Új Életre változtató – Művészetet)  lehetőség lesz kihasználni a már 1956 elején megfogalmazott magyarságmegtartó célok érdekében. További, részletekbe menő kutatás feladata mérlegre tenni azt, hogy adott konkrét esetekben mennyi volt az „eredmény”, s mi volt annak az „ára”, s hogy az egyik megérte-e a másikat. 

1956-ban azonban nem is olyan messzi távlatban ott volt már a láthatáron a „nemzeti” mezbe beöltöző román kommunista párt nyílt és agresszív (vagy az ismert „húzd meg – ereszd meg”-politika szellemében időnként még kedvezményekkel is megkecsegtető) politikai irányváltása, ami az „eredmény” és az „ár” mérlegelése kérdésében ismét csak egyáltalán nem mellőzhető körülmény. Az 1956 októbere után defenzívába szorult romániai magyar értelmiség s benne az írótársadalom „helytállásának” vagy „megalkuvásának” kérdésére tehát semmiképpen nem a fehér-fekete színek uralta kép lehet a válasz.