„Valamikor, nem is olyan réges-régen, amikor a Nyugat még sokkal magabiztosabb volt, tudta magáról, hogy mi és mi nem, a kultúra fogalmának biztos körvonalai voltak és határozott éle. Először is globális volt és evolucionista, egyszerűen a Nyugatra volt jellemző, racionális, történeti, progresszív, odaadó, távol a babonás, statikus, archaikus és mágikus nem-Nyugattól. Később, amikor egy csomó etikai, politikai és reménytelenül áhítozó tudományos okból ez túl durvának és túl pártatlannak tűnt, a világ többi részének pontosabb, méltányosabb ábrázolásának igénye lépett fel” – írja az antropológus Clifford Geertz.1 Filozófiai antropológiai írásában Emil Cioran fejti ki, hogy a korai etika az értéket abszolutizálta, s az embert rendelte alá az értéknek. Ezen a viszonyon az antropológia változtatott, amikor a vizsgálat tárgyává az embert tette: az értéket termelő, az értékkel együtt élő, az értékhez viszonyuló, olykor az értéket tagadó, megkerülő, azzal szembeforduló embert.2 Ez a fordulat szüntette meg a társadalom, a civilizáció, a kultúra értelmezésében rögzült konvenciót, az unilineáris evolucionizmus gondolatát. A posztevo-lucionista korszakban rohamosan követték egymást a különböző hipotézisek és teóriák, amelyek a kultúra helyett kultúrákról, a kultúra pluralizmusáról szóltak.3 Bahtyin mutatta be, hogy  Európában a középkorban és a reneszánsz korában két különböző kultúra létezett: a hivatalos és a népi.4 Peter Burke a kora újkori Európa kultúrájának egységéről és változatosságáról értekezett.5 Kultúratipológiák készültek, amelyek a kultúrákat státusuk, presztízsük (elitkultúra, hivatalos kultúra, státuskultúra), térbeli jelenlétük (globális, regionális, lokális kultúra), népszerűségük (populáris, népszerű kultúra, tömegkultúra), esztétikai szintjük (elitkultúra, tömegkultúra), szociális hovatartozásuk (nemzeti kultúra, rendi kultúra, folkkultúra, csoportkultúra), fogyasztói habitusuk (fogyasztói kultúra, népszerű kultúra), a hatalomhoz való viszonyuk (hivatalos kultúra, ellenkultúra) tekintetében definiálták és csoportosították.

Mi van a kultúra alatt?6 Ma már a kérdés is, a válasz is retorikai természetű: kultúra. Pontosabban: szubkultúra. Az utóbbi négyszáz év alatt ugyanis rendre kiderült, hogy kultúra nemcsak Európában van, hanem a fehérek előtti újvilágban is, nemcsak a világvárosokban vagy általában a városokban, hanem a falvakban, a hegyi tanyákon, nemcsak a könyvtárakban, a koncerttermekben, hanem az utcákon, a csarnokokban is, nem csupán a tereken, hanem az aluljárókban is. Mint ahogy az is, hogy az örökölt értékek mellett kultúra az újítás, a forradalom is, a konzervált, a normatívvá tett értékek mellett kultúra a lázadás kultúrája is.7

A második világháború után a kultúra kutatása egyre inkább a szerepekhez kötött viselkedés, az érték- és normarendszer, az egyéni és kollektív identitások szerveződése, kifejeződése feltárására vállalkozott. Az 1980-as évektől kezdődően pedig életmódcsoportok, társadalmi miliők megismerésére vállalkozott.8

Miközben a kultúrakutatás a beazonosíthatóság végett újabb és újabb előítéletmentes terminusokat és definíciókat kezdeményez, a köznyelv egyre inkább kerüli, egyre inkább előítéletes szövegkörnyezetben használja ezeket. Miközben a kisebb-nagyobb csoportok egyre változatosabb, egyre különbözőbb kultúrákat termelnek ki, s csoportos és egyéni szinten is a több kultúrával való azonosulás a jellemző, a (romániai) média óvatosan kerüli a róla való beszélést. Ha Kolozsvárra gondolunk, az egyetemi oktatás, a tudományos kutatás, a művészet, a könyvkiadás, a média infrastruktúrája, a vallási, gazdasági, pénzügyi, politikai stb. csúcsintézmények s az általuk szervezett társadalom mellett nem lehet nem gondolnunk olyan szociokulturális csoportokra, mint a piacot ellátó gazdálkodó hóstátiak, az intenzív esti-éjszakai életet élő, albérlő diákok, a  más-más arcélű kollégiumok diáksága, a Monostor negyed rurális populációja, a Bolyai utca utcai zenészei, a táncház immár több generációs társadalma, az utcai koldusok, a tavasszal a Szamos partjára kiköltöző hajléktalanok, a valutázók, a cápák, az U-drukkerek, a katedrális mellett társalgó veteránok, a telefonon kommunikáló nyugdíjasok. S a sort folytatni lehetne. És kellene is. Ezek a csoportok, a maguk sajátos habitusával, megjelenésével organikus részét képezik Kolozsvárnak, a kolozsváriság megkerülhetetlen reprezentánsai. A kolozsvári média pedig vagy nem tud róluk, vagy nem tud/mer/tartja érdemesnek beszélni róluk.

A szubkultúrák meglétére az 1950-es években előbb Amerikában, majd Nyugat-Erurópában is jelentkező ifjúsági mozgalmak, ellenkultúrák hívták fel a figyelmet (beat-ek, hippik, hobók, provók, diákaktivisták, anarchisták, az underground, később csövesek, zöldek, melegek, drogfogyasztók, punkok, rockerek, skinheadek, sátánisták). Ezek a sokfelé konvergáló kezdeményezések sokban hasonlítottak egymáshoz. Lázadók, dekonstruktívak, nonkonformisták voltak, elvetették a társadami hierarchiát, a megmerevedett értékrendet, kivonultak a társadalomból (kommunákba, elhagyott városrészekbe, parkokba, aluljárókba), megszegték az együttélés, az életforma merev, tekintélyközpontú normáit, alkohol, drog segítségével függetlenítették magukat környezetüktől. A másik oldalon pedig kivétel nélkül konstruktívak: környezetet teremtettek a maguk számára, új együttélési normákat, társadalmi kapcsolatokat, életfilozófiát, művészetet (beat, pop, folk, underground, happening, protest song). Mindez együtt ellenkörnyezetet hoz létre, amely védelmet nyújt az általánosan előírt és betartott társadalmi konvenciókkal szemben, az intézmények manipulatív törekvéseivel szemben, alternatív életformát tesz lehetővé. „A szubkultúra, mint minden kultúra, kényszerből, nyomás alatt születik” – írja a jelenség egyik értelmezője. A szubkultúra irodalmát megalapozó Rolf Schwendtner a következő megállapításokat teszi. 1.„A társadalomnak vannak olyan részei, amelyek elhajlanak a kultúrától, azaz az uralkodó értékek és intézmények egész rendszerétől: ezek a szubkultúrák.” 2. A szubkultúrák lázadó természete változásra kényszeríti a társadalmat. 3. A társadalom a szubkultúrákkal való szembesülés révén a maga kultúráját, értékrendjét stabilizálja. 4. A szubkultúrák ellenkörnyezetet, ellennyilvánosságot teremtenek, s így védelmet nyújtanak a kötelező konformizálódás ellen.9

A kézikönyvek definíciója szerint a szubkultúra egy társadalom átfogó kultúráján  belül, a sajátos habitus, normák alapján elkülönülő kulturális egység. Jellegzetes formái 1. a területi (regionális) kultúrák, 2. az etnikai csoportok kultúrája, 3. a vallási kisebbségek kultúrái, 4. a generációs kultúrák, 5. a nemek kultúrája, 6. a társadalmi osztályok, rétegek, csoportok kultúrája.10 Ez a tágra nyitott definíciós háló a tudományos megközelítés értékítéletmentessé válását jelzi. Valójában azonban a köztudatban a szubkultúra a devianciával, a normaszegéssel, a csökkentértékűséggel kapcsolódik össze. Pedig valójában – amint a fenti definíció is jelzi – egy kultúra nem az értékhez való viszonya miatt szubkultúra, s nem feltétlenül lázadó volta miatt. Meglepő, hogy az ábrázoló- és zeneművészeteken kívül egyetlen magaskultúra sem tér ki a maga szubkultúrájára. A tudomány nem tartja számon a maga szubkultúráját, a néprajztudomány sem beszél a népi kultúrán belüli szubkultúrákról.

A jelen tematikus összeállítás számára a fenti definíció, ez a tudományos alapállás képezi a kiindulópontot.11 A közvélemény, a köztudat felé fordulva arra kérdez rá, hogy fél évszázaddal az ifjúsági mozgalmak kezdete után lehet-e még újat mondani a lázadó kultúrákról. Használható, funkcionális fogalom-e a szubkultúra fogalma, mihelyt a lexikonokon kívül alig van forgalomban? Ha igen, kinek a számára (néprajzkutatás, antropológia, szociológia, média, művészettörténet)? Általános tendenciának tűnik a szubkultúra és a csoportkultúra12 terminusok versengő, akárcsak a szubkultúra terminus ifjúsági szubkultúra13 és zenei szubkultúra14 beszűkített jelentésben való használata. Megérthető-e a társadalom a szubkulturális csoportok vizsgálata nélkül? Elég erőfeszítést teszünk-e a szubkultúrák vizsgálata, népszerűsítése terén? Kultúra- és társadalomkutatók szűkebb körén belül pedig további kérdéseket vet fel.

1. A francia historiográfiában Fernand Braudel kezdeményezte a társadalom longue durée-ben (időtartamban) való vizsgálatát.15 Vállalja-e vajon a szubkultúra a maga longue durée-jét, a maga múltját, előzményeit, szükségét érzi-e a maga folytonosságának? Vagy az egyéb kultúráktól eltérően a szubkultúra egyszerűen a lázadás gesztusa kíván lenni, s mihelyst statuálja magát, elveszíti szubkultúra jellegét, egyébbé változik át?16 Van-e hagyománya a szubkultúrának, akar-e hagyománnyá válni? Intézményesíthető-e a szubkultúra, van-e kánonja, hierarchiája? Van-e önkonzerváló, önfenntartó szándéka? 2. Engedik-e kutatni magukat a szubkultúrák? A kultúrák természetes, ösztönös igénye a kitárulkozás, a nyilvánosság szférájába való beemelődés, az emancipálódás. Vajon érvényes-e ez a szubkultúrára is? Termel-e dokumentumokat, amik alapján felfedezhető, megközelíthető, elérhető legyen? Használhatók-e a  szubkultúra kutatásában a kultúra- és a társadalomkutatás módszerei (a résztvevő megfigyelés, az interjúzás, a forrásfeltárás; a kemény és lágy módszerek), vagy sajátos módszerek kidolgozása szükséges? Árulásnak minősül-e a szubkultúra kutatóknak való kiszolgáltatása? Szükséges-e a a kutatónak a szubkultúrába való implikálódása a megértés érdekében? Láthatatlan akar-e maradni, lappangani, vagy láthatóvá kíván-e válni és provokálni? 3. Hogyan viszonyul a normatív jellegű kultúrához? Szándékosan válik le róla, vagy akarata ellenére marad el tőle? A folkkultúrához hasonlóan van-e etnikus jegye? Az elitkultúrához viszonyítva van-e értékhierarchiája? A hivatalos kultúrához viszonyítva van-e normatív jellege? 4. Előítéletes-e a szubkultúra, viszonyul-e az egyéb kultúrákhoz? Valóban lehet-e előítéletmentesen viszonyulni hozzá? Ha lehet, akkor szubkultúra-e még a szubkultúra?

Irodalom

Bahtyin, M.: François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Európa Könyvkiadó, Bp., 1982.

Braudel, Fernand: Histoire et sciences sociales. La longue durée. Annales ESC. 4. 725–753. 1958.

Burke, Peter: Népi kultúra a kora újkori Európában. Századvég Kiadó–Hajnal István Kör, Bp., 1991.

Certeau, Michel de: La culture au pluriel. Christian Bourgois Éditeur, Paris, 1980.

Cioran, Emil: Antropologia filosofică. Pentagon–Dionysos, Craiova, 1991.

Geertz, Clifford: Kultúrák. Terebess Kiadó, Bp., 2005.

Forrás: http://konyv.tuja.hu/newsdesk_info.php

Lotman, Jurij: Kultúra és robbanás. Pannonica, (eredeti kiadás: 1992), Bp., 2001.

Maugham, Tim–Smith, Richard J.: Ifjúsági kultúra és posztfordiánus gazdaság. Az angliai partizene napjainkban. Replika 39. sz. 2000. 75–94.

Nagy Terézia: Az underground zenei szubkultúra a mai nagyvárosokban.Tabula 5. 2. 2002. 254–272.

Rácz József: Ifjúsági (szub)kultúrák, intézmények, devianciák. Scientia Humana, Bp., 1998.

Schwendtner, Rolf: A szubkultúra elmélete. Helikon XXII.1. 1976. 75–90.

Szapu Magda: A zűrkorszak gyermekei. Mai ifjúsági csoportkultúrák. Századvég, Bp., 2002.

Szerdahelyi István: szubkultúra. Világirodalmi Lexikon XIV. Akadémiai Kiadó, Bp., 1992. 805–807.

Wessely Anna (szerk.): A kultúra szociológiája. Osiris Kiadó–Láthatatlan Kollégium, Bp., 2003.

Willis, Paul: A skacok. Iskolai ellenkultúra, munkáskultúra. Új Mandátum, Bp., 2000.

Szubkultúrák. Válogatott bibliográfia

Albert Ernő: Rigó és madár. A főd népe. Egy gyimesi csángó család élete. Sepsiszentgyörgy, 1995.

Bon Ami: Szabad madár. Háromszéki cigányoktól gyűjtött népköltészeti és levéltári okmányok. Charta, Sepsiszentgyörgy, 2000.

Balássy Enikő: Egy székelyhodosi család hiedelemvilága. In: Czégényi Dóra–Keszeg Vilmos (szerk.): Emberek, szövegek, hiedelmek. Tanulmányok. Kriza Könyvek, Kvár, 2001. 77–111.

Bárth János (szerk.): Havasalja havasa. Tanulmányok a székelyvarsági hegyi tanyák népéről. Bács–Kiskun Megyei Múzeum, Kecskemét, 1998.

Bélteki Emőke: Posztmodern vallásosság: a Hit Gyülekezete. Szakdolgozat. BBTE, Bölcsészkar. Szakirányító Keszeg Vilmos, 2000.

Benedek H. János: Egy moldvai magyar parasztcsalád gazdálkodása. In: Pozsony Ferenc (szerk.) Dolgozatok a moldvai csángók népi kultúrájáról. Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 5. Kvár, 1997. 210–224.

Bíró A. Zoltán: Elvándorlók? Vendégmunka és életforma a Székelyföldön. Pro-Print, Csíkszereda, 1996.

Bíró A. Zoltán: Fényes tegnapunk. Tanulmányok a szocializmus korszakából. Pro-Print, Csíkszereda, 1998.

Bokor Zsuzsanna: Parázna, prostituált, szerelmi varázsló vagy boszorkány. In: Borbély Éva–Czégényi Dóra (szerk.): Változó társadalom. Kriza Könyvek 1., Kvár, 1999. 73–90.

Dánielisz Endre: A Szepességtől Szalontáig. Egy kisiparos család három nemzedéke. Literator Könyvkiadó, Nagyvárad, 1993.

Diószegi Anna: Életem története. Emlékek a kolozsvári Hóstátról. Erdélyi Gondolat, Székelyudvarhely, 2001.

Emődi János: Erdélyi barlangfeliratok a 16–20. századból. (Nagyvárad) Partiumi Füzetek 17. 2001.

Faragó József: Téli legényünnepek a kalotaszegi Kiskapuson. Népismereti Dolgozatok 1981. Kriterion, Buk., 1981. 138–159.

Fülöp Hajnalka: A varró falu. Tabula 1. 1998. 1–2. 3–24.

Gagyi József: Jelek égen és földön. Hiedelem és helyi társadalom a Székelyföldön. Pro-Print, Csíkszereda, 1998.

Gazda Enikő (Szőcsné): A koldusok kultúrája. Szakdolgozat. BBTE, Bölcsészkar. Szakirányító Keszeg Vilmos, 1994.

Gazda Klára: Gyermekvilág Esztelneken. Néprajzi monográfia. Kriterion, Buk., 1980.

György  Zsuzsa: Egy küzdelmes élet. Egy parasztasszony vallomása. Erdélyi Gondolat, Székelyudvarhely,1997.

Hajdú Farkas-Zoltán: Székelyek és szászok. A kölcsönös segítség és intézményei a székelyeknél és az erdélyi szászoknál. Mentor, Marosvásárhely, 2001.

Hermann Gusztáv Mihály (szerk.): A többség kisebbsége. Tanulmányok a székelyföldi románság történetéről. Pro-Print, Csíkszereda, 1999                .

Imreh Barna: Az alsórákosi „sereg”. Népismereti dolgozatok 1978. Kriterion, Buk., 1978. 232–237.

István Anikó: „Most segíts meg, Mária...” A futásfalvi Sarlós Boldogasszony-napi búcsú szövegrepertóriuma. Kvár, KJNT, 2003.

Jakab Albert Zsolt: A padfirka-kultúra. In: Szabó Á. Töhötöm (szerk.): Lenyomatok. Fiatal kutatók a népi kultúráról. Kvár, KJNT. 2002. 217–232.

Keszeg Vilmos: Kelt levelem… Egy mezőségi parasztasszony levelezése. Néprajzi Látóhatár Kiskönyvtára 6. Debrecen, 1996.

Keszeg Vilmos (szerk.):Kicsiny dalaim. Népi költők antológiája. Erdélyi Gondolat, Székelyudvarhely, 1999.

Kiss András: Boszorkányok, kuruzslók, szalmakoszorús paráznák. Kriterion, Bukarest–Kolozsvár, 1998.

Kőmíves Noémi: Mindennapjaink szövegei: a pletyka. Néprajzi Látóhatár 10. 1–4. 2001. 205–224.

Kristó Tibor: Kuláksors. Székely kulákok történetei. Státus Könyvek, Csíkszereda, 1999.

Lőrincz József, D.: Az átmenet közéleti értékei a mindennapi életben. Pro-Print, Csíkszereda, 2004.

Lukács János: Kísérlet a populáris olajfestmény kultúrájának elemzésére. Szakdolgozat. BBTE, Bölcsészkar. Szakirányító Gazda Klára, 1996.

Major Miklós: Népi tájtudat-vizsgálat a Felső-Berettyómente falvaiban. In: Zakariás Erzsébet–Keszeg Vilmos (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 2. Kvár, 1994. 7–21.

Nagy Olga: Barangolás varázslatos tájban. Cigány barátaim között. Erdélyi Gondolat, Székelyudvarhely, 1994.

Oláh Sándor: Csendes csatatér. Kollektivizálás és túlélési stratégiák a két Homoród mentén. Pro-Print, Csíkszereda, 2001.

Pozsony Ferenc: Zártkörű asszonymulatságok Erdélyben. Művelődés XLIII. 11–12. 1991. 52–55.

Pozsony Ferenc: Erdélyi szomszédságok. Ethnographia 108. 1–2. 1997. 235–264.

Pozsony Ferenc: Öregek Erdély változó társadalmában. In: Cseri Miklós–Kósa László–T. Bereczki Ibolya (szerk.): Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón. Magyar  Néprajzi Társaság–Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre, 2000. 737–745.

Pozsony Ferenc (szerk.): Csángósors. Moldvai csángók a változó időkben. A Magyarságkutatás könyvtára. Bp., é.n. 23.

Sarkadi Andrea-Viktória: Szerencsejáték a népi mentalitásban. Szakdolgozat. BBTE, Bölcsészkar. Szakirányító Keszeg Vilmos, 1996.

Szilveszter Csilla: Apróhirdetések a sajtóban. Szakdolgozat. BBTE, Bölcsészkar. Szakirányító Pozsony Ferenc, 1999.

Tankó Gyula: Életvitel a Gyimesekben. Gyimesi szokásvilág. Erdélyi Gondolat, Székelyudvarhely, 2001.

Török Adél-Éva: A kolozsvári magyar diákok viccei. Szakdolgozat. Kolozsvár, BBTE, Bölcsészkar. Szakirányító Keszeg Vilmos, 1995.

Turai Tünde: Az életút végén. Szilágyborzási öregek társadalmi helyzetének vizsgálata. Kvár, KJNT, 2004.

Tüdős S. Kinga: Székely főnemesi életmód a XVII század alkonyán. Kriterion, Buk., 1998.

Tüdős S. Kinga: Jobbágyélet a fejedelemkori Erdélyben. Jövevényjobbágyok Háromszéken. 1616–1698. Mentor, Marosvásárhely, 2001.               

Vasas Samu: A kalotaszegi gyermek. A személyiségfejlődés néphagyományai Kalotaszegen. Kráter–Colirom Rt., h.n. 1993.

Vetési László: Juhaimnak maradéka. Anyanyelv, egyház, peremvilág. Sorskérdések a nyelvhatáron. Komp-Press, Korunk Baráti Társaság, Kvár, 2001.

Zakariás Erzsébet: Asszonyélet Erdővidéken. Mentor, Marosvásárhely, 2000.

JEGYZETEK

1. Geertz, C.: 1995.

2. Cioran, E.: 1991. 26–43.

3. Certeau, M.: 1980.

4. Bahtyin, M.: 1982. 10

5. Burke, P.: 1991.

6. A kérdést a Dilema című lap 357. tematikus számának (1999. december 10–16.) gyűjtőcíme alapján vetjük fel.

7. A Helikon c. folyóirat XXII/1. (1976) száma, a Replika 53. száma (2005) tematikus összeállítást közölt a szubkultúrákról.

8. Kultúraértelmezések gyűjteményét közli Wessely A. (szerk.) 2003. Magyarul: Willis, P. 2000.

9. R. Schwendtner Theorie der Subkultur című tanulmánya 1971-ben jelent meg. Magyar fordítása: Schwendtner, R.: 1976.

10. L. Szerdahelyi I.: 1992.

11. A tanulmányok jelentős része a Kriza János Néprajzi Társaság és a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszéke által szervezett, Kolozsvárt 2006. május 5–6-án lezajlott konferencián hangzott el. (A konferencia házigazdái Keszeg Vilmos és Jakab Albert Zsolt voltak – a szerk. megj.)

12. Szapu M.: 2002.

13. Az MTA Pszichológiai Intézete két évtizede szubkultúraként kutatja az ifjúsági kultúrát. Legutóbb Rácz J.: 1998.

14. L. Maugham, T.– Smith, R. J.: 2000.; Nagy T.: 2002.

15. F. Braudel: 1958.

16. A robbanást és a folyamatosságot Lotman a kultúra létformájának tartja. A robbanás újrastrukturálja a kultúra szemiotikai terét: köztiszteletben álló értékeket szorít ki a kultúra perifériájára, ahol azok az újrafelfedezésig lappanganak, a perifériáról értékeket költöztet be a centrumba. A fejlődés prognosztizálható folyamatával szemben váratlan, meglepő, előreláthatatlan eredményeket termel. Lotman, J.: 2001.