Egy erdélyi szász író németországi fogadtatása

1998-ban német nyelvterületen nagy feltűnést keltett egy erdélyi szász evangélikus lelkész, Eginald Schlattner önéletrajzi vonatkozású regénye, a Der geköpfte Hahn (A lefejezett kakas). Az akkor 65 éves írónak ez volt első nagyobb lélegzetvételű műve (az 1950-es években, egyetemistaként publikált néhány kisebb elbeszélést, karcolatot). 

A német irodalomkritika harsányan ünnepelte az „Erdély mélyéből feltűnt üstököst” (Andrea Strunk1), aki a második világháború Romániáját egy addig fel nem vállalt szemszögből ismerteti: nyíltan ír az erdélyi szászok Hitler-rajongásáról, az antiszemitizmusról, Fogaras etnikai többszínűségéről, a négy egymás mellett élő nemzetiség egymásrautaltságáról és a kibékíthetetlen ellentétekről. S mindezt egy 16 éves fiú (önmaga) szemszögéből láttatja. A regény cselekménye egyetlen nap történéseit mutatja be, 1944. augusztus 23-át, azt a napot, amikor Románia szövetségest vált.

A mű már megjelenése évében bestseller lett, azóta öt kiadást ért meg. A kritikusok egekig magasztalták, de egyre többen kezdték bírálni Schlattnert, az embert. Hogy miért? Erre Schlattner életrajza ad választ.

1933-ban született Aradon, jómódú szász polgári család gyermekeként. Fogarason nevelkedett, Brassóban érettségizett, Kolozsváron kezdett teológiát tanulni, de egy szemeszter után abbahagyta, hogy matematikát és hidrológiát tanuljon. Kolozsváron megszervezte a német egyetemisták irodalmi körét. 1957-ben, a magyarországi forradalmat követő megtorlás idején letartóztatták, Brassóban a Securitate börtönében raboskodott két évig. Ezt a két évet írja le második regényében, a Rote Handschuheban (Vörös kesztyűk). A börtönben a lelki terror hatására megtört, és sorra elárulta írótársait. A német kisebbségi irodalom képviselőit sújtó összeesküvési kirakatperben (1959 szeptemberében) koronatanúként szerepelt, vallomása öt erdélyi szász írót juttatott börtönbe. Ezek a következők: Hans Bergel, a brassói Volkszeitung főszerkesztője, Georg Scherg, a kolozsvári Germanisztika tanszék vezetője, Andreas Birkner lelkész-költő, Wolf von Aichelburg költő, zeneszerző, festő, Harald Siegmund fiatal író. Tulajdonképpen alig ismerték egymást, csak a tárgyalás napján tudták meg letartóztatásuk okát: államellenes tevékenység és bujtogatás. Ez írói munkásságukra vonatkozott, egyik fő vádpont az volt, hogy írásaikban támadták (burkoltan bár) a szocialista állam vívmányait.

Az első számú tanú a börtönben megtört, 26 éves Eginald Schlattner. Tanúvallomásában megerősítette az államügyészség vádját, miszerint az öt író „veszélyes elem” a szocialista társadalomra nézve. Schlattner a tárgyaláson a vádlottak műveit elemezve mutatott rá azok osztályellenes jellegére. Megjegyzendő, hogy Aichelburgot, akinek természeti lírája teljesen apolitikus jellegű, azzal vádolták, hogy a misztikus hangnem mögött szimbolikusan a náci mentalitás sejlik fel.

A tárgyalás harmadik napján megszületett az ítélet: az öt írót összesen 95 évi börtönbüntetésre, illetve kényszermunkára ítélték. Ebből hatot-hatot töltöttek le, az 1964-es amnesztia alkalmával szabadultak. Később mind az öten Németországba emigráltak.

Ma Schlattner azzal védekezik, hogy egyrészt az ítélet már a tárgyalás előtt megszületett, másrészt pedig a börtönben töltött két év borzalmai testileg-lelkileg annyira megtörték, hogy elveszítette józan ítélőképességét, adott pillanatban meg volt győződve arról, hogy az ő feladata a szászokat a „szocializmus dicső útjára” vezetni.

2001 májusában egy német tévécsatorna (ARD) interjút készített Schlattnerrel, melyben az író kifejti: saját elhatározásból tett tanúvallomást, tudatában van bűnének, és írásait vezeklésnek szánta.2

A börtönből szabadulva Schlattner befejezi tanulmányait, mérnökként dolgozik, majd 1973-ban visszatér teológiai tanulmányaihoz. 1979 óta lelkész a Szeben megyei Veresmarton (Roşia/ Rothberg). Ma, amikor a falu németajkú lakossága hét személyre csökkent, Schlattner a település roma lakosságát karolja fel, a róla készült riportfilmekben szívesen tetszeleg az elesettek támogatójának szerepében. Havonta egyszer meglátogatja az enyedi börtönben raboskodókat, és ökumenikus istentiszteletet tart nekik román nyelven.

Ez a vitatott személyiség tehát 65 évesen tűnik fel első regényével, melynek megjelenése nemcsak a kritikusok és az olvasóközönség elismerését vívta ki, de felháborodást is keltett az Erdélyből kivándorolt szászok körében. Elsősorban a négy még életben levő író (időközben Wolf von Aichelburg elhunyt) emelt szót az „áruló” ellen. Több, mint harminc év során Schlattner kerülte a találkozást az érintettekkel, bár lett volna lehetősége magyarázatot adni cselekedetére. 1992-ben Peter Motzan 33 év után először megszervezte Freiburgban az írók találkozóját, amelyre Schlatt-nert is meghívta. Az öt író megjelent, Schlattner viszont hivatali teendőire hivatkozva távol maradt. A találkozás eredményeként a Peter Motzan és Stefan Sienerth szerkesztette könyvben (Worte als Gefahr und Gefährdung. Südostdeutsches Kulturwerk, München, 1993.) első ízben vallanak az 1959-es per érintettjei. A kötetben az öt író életének, műveinek ismertetése mellett interjúkat is olvashatunk mindegyikükkel. Részletesen beszámolnak a hírhedt perről és börtönélményeikről. Többek között kiderül, hogy inkább értetlenül, mint haraggal gondolnak Schlattnerre, választ keresnek tettére.

Pár hónappal később a Romániai Írók Szövetségének akkori elnöke, Mircea Dinescu Bukarestbe hívta az érintett öt írót. A súlyosan beteg Birkneren kívül a többiek el is jöttek Németországból. Schlattner ekkor sem tett eleget a meghívásnak.

1998-ban viszont a bécsi Zsolnay kiadó megjelenteti a Lefejezett kakast, 2001-ben pedig a Vörös kesztyűket. Ha Schlattner ez utóbbi regényének első visszhangjaira gondolunk, azok elsősorban nem esztétikai-poétikai, nem is irodalomtörténeti szempontúak voltak. Azaz elsősorban nem regényként, hanem történeti-politikai jelentőségű dokumentumként, kordokumentumként értékelték. Aki az említett évek szász kulturális, irodalmi és művészeti életében aktívan részt vett, magára ismerhet Schlattner könyvében: áldozatok, hóhérok, besúgók, cinkosok. A ma is élő írók, szerkesztők, újságírók enyhén elferdített álnevekkel bukkannak fel a regény lapjain (Hans Bergel – Hugo Hügel,3 Harald Siegmund – Herwald Schönmund,4 Georg Scherg – Getz Schräg,5 Wolf von Aichelburg – Ba-ron von Pottenhof,6 Andreas Birkner – Oinz Erler7), a már elhunytak igazi nevükkel szerepelnek. Nem hagyható figyelmen kívül a gonoszkodó irónia, amivel Schlattner álnevük által jellemzi az íróper öt vádlottját, azt az öt embert, akiket pontosan Schlattner vallomása miatt ítéltek el összesen közel százévi kényszermunkára és börtönbüntetésre. Így kerekedik ki egy ördögi kor portréja, egy parancsuralmi rendszer hiteles képe.

Konrad Klein a regényt kudarcnak tekinti.8 Szerinte az írónak megvolt az a nagy lehetősége, hogy regényében hitelesen megírja egy áruló drámáját: azt, ahogyan az áldozatból tettes lesz. Schlattner nem élt e lehetőséggel, hiányzott belőle a lelkierő, a bátorság, szembenézés önmagával. Klein szerint a mű azért nem válhat irodalmi értékké, mert negyven évvel a történelmi per után sem tud az író felülemelkedni a történéseken, most is marxista–leninista–sztálinista dialektikával magyarázza és indokolja tettét. Ezért nem hiteles a regény, nem hiteles a bűnbánat.

A Schlattner ellen irányuló vádak megszaporodtak. Ma már csak ketten élnek a híres per írói közül, Hans Bergel és Harald Siegmund. A két író részt vett a németországi Gautingban 2001. szeptember 11-én szervezett író–olvasó találkozón, amelynek meghívottja Schlattner volt. Emlékezetes ez a találkozó. Schlattner a jelenlevőket a következő szavakkal köszöntötte: „Liebe Freunde und Nicht-Freunde“ (kedves barátaim és ellenségeim). Ez meghatározta a találkozó hangulatát. Regényéből felolvasta azt a részt, amelyben a Securitate börtönében sínylődő regényhős (maga Schlattner) a kínzásoktól és lelkiismeret-furdalástól gyötörten nem lát más kiutat, mint elárulni barátait.

Az író a felolvasás végére sem ért, amikor Hans Bergel a következő szavakkal támadt rá: az egész könyv csupa hazugság, bárki, aki megjárta a kommunista börtönök poklát, tudhatja, hogy Schlattner börtönleírása csupa kitalált fantazmagória; Schlattnernek többször lett volna alkalma megbánást mutatni, ez a könyv viszont nem egyéb arcátlan képmutatásnál. Harald Siegmund is csatlakozott Bergelhez, és azzal vádolta Schlattnert, hogy megcsonkította életüket, bár nagyon jól tudta, hogy mind az öten ártatlanok. Schlattner válasza: a regény megírásával a megbékélés útját kereste, könyvében megtalálhatják a feleletet mindazokra a kérdésekre, melyekre negyven év során választ kerestek. És különben is – tette hozzá – „mit gewissen Leuten redet man nicht” – bizonyos emberekkel nincs mit tárgyalni. Ezzel a kijelentéssel az addig semleges olvasóközönség egyértelmű felháborodását váltotta ki. Schlattner védelmére az öccse, Kurtfelix kelt, aki maga is Schlattner tanúvallomása miatt raboskodott.

A kései szembesülés (illetve a szembesülni akarás hiánya) nemcsak német nyelvterületen váltott ki nagy érdeklődést. Kolozsváron 2004-ben megjelent Hajdú Farkas-Zoltán dokumentumregény-napló jellegű könyve,9 mely immár a magyar olvasóközönség számára is ismertté teszi Schlatt-ner és Bergel nevét, az árulást, ennek következményeit és visszhangját.10

Schlattner regényeinek romániai fogadtatása sem egyértelműen pozitív. 2002-ben Románia külügyminisztere kinevezi Schlattnert Románia kulturális nagykövetévé, az indoklás11 így hangzik:

1. Eginald Schlattner jelenleg Románia legismertebb írója, két nagyszerű regény szerzője, aki soha nem felejti megemlíteni, hogy könyveinek megírását szülőhazájának, Romániának köszönheti.

2. Eginald Schlattner négy fogalommal jellemzi önmagát: Románia állampolgára, 850 évvel ezelőtt idetelepedett szász család sarja, evangélikus lelkész és német író.

3. Lefordíthatatlan szójátékkal él – „Rumä-nien ist nicht das Land meiner Väter, aber mein Vaterland” (nem őseim földje, de az én hazám) –, ezzel azt fejezve ki, hogy számára a haza itt van, Románia szívében.

4. Vallomása szerint a legnagyobb megvalósítás számára (regényeinek óriási sikere mellett) az, hogy Erdélyben lelkész lehet, a haldokló szász közösség és a nagyenyedi börtön lelkipásztora, bizonyság arra, hogy minden börtönrács eltűnik akkor, ha az istenszeretet emberszeretettel kezdődik.

5. Az író–olvasó találkozókon (határon innen és túl) mindig említést tesz arról, hogy az utóbbi ötven évben a románok legkevesebb négy dologra lehetnek büszkék: a negyvenes években nem deportáltak zsidókat a német lágerekbe; a világháborút követő időszakban nem tiltották meg a németeknek anyanyelvük használatát, iskoláikat és templomaikat nem zárták be; az ötvenes években a hegyekben antikommunista harcot folytattak, és 1989-ben megdöntötték a kommunista hatalmat.

6. Azon kevés írók közé tartozik, akik önmagukhoz kíméletlenek. Regényeiben őszintén vall tévedéseiről.

7. Életével és műveivel bizonyítja, hogy a börtön a huszadik század emblematikus tere. Schlattner ezzel állítja szembe a templom szent terét, ahol egymás mellett állhat a fogoly és a börtönőr, az áldozat és a hóhér.

8. Eginald Schlattner megváltoztatta a beidegződött kliséket Romániáról, a nyugati világ Schlattner regényei által új képet alkothatott országunkról.

9. Regényei azt bizonyítják, hogy Romániában a különböző nemzetiségek békésen élnek együtt.

10. Ismertté tette a világ számára Fogarast, ahogy García Márquez Macondót, Faulkner Yoknapatawphát, azaz az egyetemességbe emelte, legyőzve a nyelvi, nemzetiségi és kulturális határokat. 

Ezekre az érvekre Dan Dănilă, a Romániai Írók Szövetségének tagja Ironia soartei12 (A sors iróniája) című írásában a következő ellenérveket sorakoztatja fel:

1. Eginald Schlattner a szász írók 1959-es perének hazug koronatanúja volt. Tanúvallomása következtében öt író került börtönbe, vagyonukat elkobozták, polgárjogaiktól megfosztották őket.

2. Schlattner csak akkor hagyhatja el börtönét, melyre önmagát életfogytiglan ítélte, amikor nyilvánosan bocsánatot kér azoktól, akiket elárult.

3.Léteztek még szász, illetve más nemzetiségű írók, akik használtak „lefordíthatatlan szójátékokat“, és akik nem két, de tizenkét évet sínylődtek a legsötétebb kommunista börtönökben [...], de akik senkit sem árultak el, akiket ismernek szerte a világon, anélkül hogy kulturális nagykövetté nevezték volna ki őket.

4. Jó hazafinak lenni több, mint az országot nyilvánosan dicsérni, szövetkezni a mindenkori hatalommal – bármilyen irányultságú is az – vagy otthon maradni, amikor mindenki elmegy.

5.Eginald Schlattner esetében az emberszeretet nem volt elég erős ahhoz, hogy elfogadja a kibékülés jeleit és a feléje nyújtott jobbot azok részéről, akiket bemocskolt.

6. Bár „önmagához kíméletlen”, Schlattner soha nem nyilatkozta egyértelműen azt, hogy megbánta volna fiatalkori árulását, ezért kételkedhetünk őszinteségében, állításait megkérdőjelezhetjük.

7.Románia valós történelmét még senkinek sem sikerült megírnia, még kevésbé Schlattnernak, aki könyveivel csak önmagát akarja felmenteni. Ezért kell felvilágosítani a nyugati olvasókat, akik összetéveszthetik regényei cselekményét a történelmi valósággal.

8.Senki nem kérte ki a könyveiben szereplő, még életben levő szemtanúk vagy áldozatok véleményét, amit az igazságosság pedig megkövetelt volna. Fontos lett volna a történelmi valóságot elhatárolni a fikciótól.

9. Egy kulturális nagykövet hitelességét és erkölcsi tartását illetően semmiféle gyanú vagy kétely nem merülhet fel, erkölcsi szempontból feddhetetlennek kell lennie különösen, ha életrajza és írói alkotása összecseng.

10. Meg kellett volna hallgatni a Vörös kesztyűkben szereplő áldozatok vallomását is. Ezek a személyek biztosan tiltakoztak volna e kinevezés ellen.

De nem Dănilă az egyedüli, aki ilyen szigorúan bírálja Schlattnert. A Humanitas Kiadó munkatársa, Doina Jela is kemény szavakat használ Blidul fierbinte II13 (Forró edény) című írásában, amikor Schlattnert De Sade márkihoz hasonlítja:  szerinte e két nagyszerű regény a bűntudatból, a lelkiismeret-furdalásból, az író önmagával való szembesülésének képtelenségéből született.

Rodica Binder így ír: „Lehetséges, hogy ez a bűntudat, az önostorozás regénye lenne? Vajon ez a fikció meghozhatja-e az írónak a hamis tanúvallomás miatt sok évet raboskodó elítéltek bocsánatát?”14

Mindezek ellenére Schlattner könyveit a román olvasóközönség pozitívan fogadta. Első regényét már 2001-ben, a másodikat 2005-ben lefordították (Nora Iuga). Lengyelre Alicja Rosenau fordításában jelent meg a Lefejezett kakas 2005-ben, a magyar fordítás is készülőben van (Hajdú Farkas-Zoltán).

Kérdés tehát: különválasztható-e az író személyisége, az ember az írótól? Veszít-e irodalmi értékéből a mű, ha annak írója kétes moralitású?

2005-ben megjelent a rég beharangozott és nagy érdeklődéssel várt harmadik regény, a Das Klavier im Nebel (Zongora a ködben). A regény a két előző mű közötti kronológiai szakadékot hidalja át, az 1948–1951 közötti időszakot, cselekménye (természetesen) Erdélyben, ezúttal Segesváron játszódik, végigkövetve a háború utáni romániai társadalmi-politikai változásokat. Schlattner valószínűleg tanult a második regény megjelenése után ellene irányuló támadásokból, ez utóbbi regényének hangvétele tompítottabb, várhatóan visszhangja is kisebb lesz. A trilógia immár teljes.

A kilencvenes években sokat vitatkoztak azon az irodalomkritikusok, hogy beszélhetünk-e még erdélyi német irodalomról egy olyan korban, amikor Joachim Wittstockon, Christel Ungaron, Carmen Puchianun kívül alig maradt német író/költő Erdélyben. 1998 óta már nem vitatják e kérdésről, hiszen itt van Schlattner, aki idős korában írt három regényével – Franz Hodjak szavaival élve – „román útlevéllel berobbant a német irodalomba”.

IRODALOM

Eginald Schlattner: Der geköpfte Hahn. Bécs, Zsolnay, 1998.

Eginald Schlattner: Rote Handschuhe. Bécs, Zsolnay, 2001.

Eginald Schlattner: Das Klavier im Nebel. Bécs, Zsolnay, 2005

Worte als Gefahr und Gefährdung (Szerk. Peter Motzan–Stefan Sienerth). Südostdeutsches Kulturwerk, München, 1993.

Doina Jela: Blidul fierbinte II. Humanitas, 5/2002.

Dan Dănilă: Ironia soartei. Agero, 2/2003.

Hajdú Farkas-Zoltán: Szászok – egy árulás. Koinónia Kiadó, Kvár, 2004.

Konrad Klein: Zu spät, Herr Schlattner, zu spät. Siebenbürgische Zeitung, 2001. október 15.

Andrea Strunk: Ein Mann, der allein im Wind lebt. Freitag, 52/2003.

Elisabeta Lasconi: Un ambasador neobişnuit. Adevărul literar şi artistic, 651/2003. január. 28.

  JEGYZETEK

 1. Andrea Strunk: Ein Mann, der allein im Wind lebt. In: Freitag 2003. 52.

  2. A következő években több forgatócsoport keresi fel Schlattnert (és Bergelt), interjúk, dokumentumfilmek készülnek, többek között Hajdú Farkas-Zoltán és Balog Gábor filmje is (Az árulásról, 2004). A filmek zöme, bár igyekszik objektív maradni, Bergelt áldozatként, míg Schlattnert árulóként mutatja be.

  3. Berg = hegy, Hügel = domb.

  4. Schönmund = szép száj, átvitt értelemben ékes beszédű.

  5. Schräg = ferde.

  6. Az író nemesi származására utal gúnyosan.

 7. Oinz = az Andreas férfinév szász megfelelője, ugyanakkor hangutánzó szóként a magyar röf-röfnek felel meg.

  8. Konrad Klein: Zu spät, Herr Schlattner, zu spät. Siebenbürgische Zeitung, 2001. október 15.

 9. Hajdú Farkas-Zoltán: Szászok – egy árulás. Koinónia Kiadó, Kvár, 2004.

10. A könyv felépítése fúgára emlékeztet, zenei szerkezete (Prelúdium – Első nagyária – Intermezzo – Második nagyária – Kóda) találóan tükrözi a téma több oldalról való megközelíthetőségét: fúgaszerűen válaszol egymásnak két hang – az áruló Schlattneré és az áldozat Bergelé – , bár köztük igazi dialógus nem jön, nem jöhet létre.

11. Elisabeta Lasconi: Un ambasador neobişnuit. Adevărul literar şi artistic, 651. 2003. 01. 28.

12. Dan Dănilă: Ironia soartei. Agero, 2. 2003.

13. Doina Jela: Blidul fierbinte II. Humanitas, 5/2002.

14. România literară, 25. 2001.

*A RODOSZ 2004-es konferenciáján elhangzott előadás szerkesztett változata