(Nyelvi változatok értelmezése egy sebész idiolektusában)

6. A korpusz elemzése

6. 1. A szituáció szerephálója

6. 1. 1. Az orvos szerepskálája és szerepszektorai

A dialógusok elemzésekor az orvos szerephálójából a vizsgált esemény- és tevékenységsor feladatainak végrehajtásában részt vevő másik-szerepek megvalósítói közül egy radiológus, néhány, az osztályon dolgozó kolléga; egy nővér, egy az adminisztrációt végző és egy az ambulancián adminisztráló személy jelenlétét konstatálhatjuk a szövegekből az események másik főszereplője, a páciens mellett. Az ő létük, jelenlétük és tevékenységük azonban kizárólag a szerepskála alapviszonylatát adó, az orvos és beteg interaktív szemtől szembe szituációiban (vagy telefonbeszélgetésében) manifesztálódik. (Kivéve a fiatal orvosokét [3. dialógus] és az ambuláns asszisztens egyetlen, közvetlenül elhangzott mondatát a 11. dialógusban.)

A szerepskáláról a sebész–radiológus kolléga szerepszektora fontos az események alakulásában. Közöttük (a két kolléga között) nyilvánvalóan korrekt a szakmai viszony a folyamat résztevékenységeit illetően. Hiszen mire a páciens leleteivel a sebészeti osztályra visszatér, a sebész már mindent tud, amit betege aktuális állapotáról kiegészítésként tudnia kell (2. dialógus). A radiológus orvos szerepalakítása kifogástalan tehát: munkáját precízen elvégezte, az információkat pedig továbbította a betegnek is, kollégájának is. (2. dialógus)

A közvetlen kollégákról a 3. párbeszéd szövege alapján azt tudjuk meg, hogy

– ugyanazon az osztályon dolgoznak, mint az orvos,

– státusuk alacsonyabb az övénél és

– nála fiatalabbak.

Mindezt a megszólításból (fiúk), a kérdés formájában elhangzó feladatkiosztásból (…tudtok egy helyet csinálni mától?… ) és világismeretünkből tudjuk meg (a kérdésként elhangzó utasítást végrehajtók a vezető sebésznél csak jóval fiatalabbak lehetnek – 3. dialógus).

Az orvos és az ambuláns nővér között a korrekt munkakapcsolat mellett bizonyára közvetlen és jó emberi viszony is van. Ez a tény az informális stílusból derül ki (a megszólítás a keresztnév becézett változata, az orvos pedig fesztelen hangnemben intézi hozzá kérését – 2. dialógus).

Az orvos–nővér és az orvos–ambuláns asszisztens munkakapcsolatról annak meglétén kívül a szövegekből nem tudunk meg semmit (8. és 11. dialógus).

6. 1. 2 A páciens szerephálója

A páciens szerephálójából az alapreláción kívül kizárólag a műtétet végző team tagjai (5. dialógus), egy nővér (8. dialógus) és egy ambuláns asszisztensnő (11. dialógus) jelenik meg a dialógusokban (index). A nővérről és az asszisztensnőről jelenlétükön kívül ebben a relációban sem derül ki semmi lényeges. A műtétet végző csoportból két műtősnő a nekik rendelt szerepen túl nyugtatják a beteget, majd ugyanezzel a céllal részt vesznek a beteg elalvásáig tartó humoros párbeszédben, átvéve annak terápiás hangnemét (5. dialógus).

6. 1. 3. A szerepszektorok legfontosabbika: az orvos–páciens reláció

6. 1. 3. 1. A párbeszédek irányítása

A szerepszektorok közül a legfontosabb az orvos–beteg viszonylat. Már a bevezető részben megállapítottuk, hogy a páciensnek nemcsak tudnia kell, hanem tudomásul is kell vennie, hogy a gyógyító folyamat irányításában az orvosé a vezető szerep. Az orvos–páciens reláció a felek egymáshoz való viszonyát tekintve nemcsak aszimmetrikus, hanem hierarchikus is. Az ebből következő dominanciaviszonyok alapján az általunk vizsgált helyzetekben az orvos a párbeszédek témáját és időtartamát is udvariasan, de következetesen irányítja.

A privát információkról nem vesz tudomást (Sajnos jól ismerem az épületet – dialógus), azoknak közlési kísérleteit elhárítja. Többnyire azzal, hogy – udvariasság ide, udvariasság oda – könyörtelenül visszatér a megszakított gondolatmenethez. Nyilvánvaló, hogy a páciens előbbi közbeszólásával szerette volna jelezni: elmondaná, miért ismeri jól az épületet. Esetleg ő vagy egy közeli hozzátartozója feküdt ott korábban hosszabb ideig. Ez azonban nem tartozik egyik változatában sem az adott klinikai helyzet megoldásához. Nem is engedi az orvos a célirányos beszélgetést általa eltéríteni. Hogy engedhetné? Nincs erre idő!

Ő maga az egymást követő, ugyan egészen különböző, folyamatukban mégis fárasztó helyzetek nap-nap után sorjázó monotóniájában lazításként néha megenged magának egy-egy szelíd indulattal fűszerezett közbevetést is (Ezt egyszer kidobom az ablakon! De másképp nem érnek el – 1. dialógus). Privát információval reagálni azonban erre sem érdemes (Engem is folyton abajgat a családom, de én nem vagyok hajlandó… – 1. dialógus), mert a megszakított párbeszéd tárgyszerű gondolatmenete az orvos jóvoltából kérlelhetetlenül folytatódik.

A tisztán a helyzet megoldását célzó, szakmai problémákra korlátozódó párbeszéd vegytiszta volta azonban már a 2. dialógus során döccen egyet a Van addig hol lennie? kérdéssel. A sebészből egy informálódás erejéig ekkor már kikandikál az ember (2. dialógus). A későbbi, a páciens személyes szférájára vonatkozó kérdés (Lesz magával otthon valaki?) viszont egyértelműen a szerepteljesítmény része. Az orvosnak kötelessége tudni: van-e, aki a lábadozás során betegét a klinikán kívül ellátja. Ha nincs, nem engedheti őt még haza (7. dialógus).

6. 1. 3. 2. A kezdeményezések és a reagálások alakulása az események fejlődésében

A páciens már az események indulásakor néhány szelíd kísérlet után fegyelmezetten tudomásul veszi helyzetét. Azt, amit világismerete alapján a klinikára léptekor már tudatosítania kellett volna magában: itt most semmilyen szinten nem ő irányít, még a párbeszédekben sem. Ám a teljes passzivitást és alárendelődést nem fogadja el.

Az 1. dialógusban még igen, de a 2-ban már főként a mozdulatokból, az arc- és szemjátékból konstatálja, hogy orvosa színes és gazdag tárházból meríti kommunikációs eszközrendszerét. Ezért ő maga is jogot formál arra, hogy a szigorúan hierarchikus helyzet ellenére a sajátjából is felvillantson néhányat. Az orvos mímelt rémületére enyhén kihívó nyugalommal reagál: Pedig ennél szebbet is tudok produkálni! (2. dialógus). A fiatalasszony említőnévre (okkal) megbántódik, és ezt a hangulatot még csak fokozza benne a bizonytalanság: a hangnemből érzi, hogy itt hiányzik a szituáció minden résztvevője számára közös háttérismeret, a szavak nem valós probléma megoldására irányulnak, ám tájékozatlansága miatt (a sebészt kivéve nem ismeri még a jelenet szereplőit) nem tudja hová tenni a hallottakat. Egyetlen eszköz marad a számára, és ezt fel is használja: replikázik (Én nem szeretnék, nekem muszáj befeküdnöm! – (3. dialógus).

Mindezt nyilvánvalóan méltóságának megőrzéséért és privát egyéniségének felvillantásáért teszi. Nem a hierarchiát szeretné felbillenteni, hiszen tudja, hogy erre semmi esélye sincsen; ráadásul ennek értelme se lenne. Csupán az aszimmetriát szeretné a maga lehetőségeinek keretei között oldani.

Az alkalmazkodásnak (index) ez a formája, vagyis a beteg által beszédtársának, az interakciót irányító, domináns személynek (az orvosnak) a stílusához való közeledése értelmezhető identitásjelzésként. Abban az értelemben identitásjelzés, hogy az alárendelt helyzetben lévő páciens beszédtársának tudtul adja: személyiségének felvillanthatóak olyan összetevői, amelyek szerinte nem tartoznak az adott pillanat hatáskörébe, amelyekre nem vonatkoznak az adott pillanat elvárásai, a hierarchiából fakadó követelményei. Bátorítást ehhez – bár önkéntelenül és korántsem tudatosan – orvosától kapott.

Az aszimmetria oldásában a beteg a műtét kezdetéig igen nagy teljesítményt ér el. A műtő előterében például ő maga kezdeményezi a humoros hangvételt a Masnit köt majd rá, tanár úr? kérdéssel – 5. dialógus). Igaz, ez az akasztófahumor kifejeződéseként valószínű még a félelem terméke. Ám a kezelésekhez fűződő párbeszédekben először csak reagálásként veszi át (de átveszi!) az orvos humorizáló stílusát (Tudom én!? Nem ismerem én a számokat! ; Nem is tudom, milyen sorrendben vagdaltassam most majd a testrészeimet, ha itt ilyen szépeket mondanak az embernek! – 8. dialógus). Később pedig már ahhoz is jogot formál, hogy ő üsse meg a humor hangját (–Tanár úr, kérem a kabátomat. Van itt nekem egy fogasom!  – Aha, látom, egy beszélő fogasa van! – 8. dialógus).

A privát szféra minden látszat ellenére továbbra is (az elsőtől az utolsó dialógussal bezárólag) ki van rekesztve a dialógusokból. A saját ágy és saját televízió kizárólag az osztályról való elbocsátás tényének száraz közlését fűszerezi (7. dialógus), a malac- és az ökörsütés (11. dialógus) pedig ugyancsak – éppen azzal, hogy nem mindennapi és vélhetően nem valós tevékenységeket nevez meg – pusztán a kezelés feszültségét hivatott oldani, nem pedig valóságos cselekedetek információját hordozza.

6. 1. 3. 3. Az aszimmetria egyéb kifejeződései az alaprelációban

A kommunikáló felek testhelyzetei az 1. dialógus során még nem tükröznek semmiféle aszimmetriát, hiszen a kezelőben zajló tevékenység jellege mindkét fél részére az álló formációt kívánja meg. Egyetlen kivétel a leletkérő lapok kitöltése, ehhez az orvosnak munkaasztalához le kell ülnie.

A 2. dialógus során az orvos (férfi) ül, a beteg (nő) pedig áll.  Igaz, a belső tér méretei és berendezése nem is adnak lehetőséget a köznapi életben elvárt térelem és testpozíció más szerveződéséhez. A helyiségnek ugyanis csak másodlagos funkciója a kapcsolatfelvétel és annak fenntartása. Hiszen ez kezelő. Berendezése is ezt a célt szolgálja. Ha hosszabb tájékozódásra vagy megbeszélésre van szükség orvos és páciense között, a beteget a helyzet irányítója (az orvos) a kezelőasztalra ülteti. (Más lehetősége betegének leültetésére ugyanis ott nincsen.) A privát életben ez sem szokványos elrendeződés: a testpozíciók szimmetrikus lehetőségének biztosítását a térszervezés általában lehetővé teszi. Ha mégsem, éppen az egyenrangúság kifejeződésének biztosítására a szokatlan helyzetbe kényszerült vagy kényszerített partner ezt kivívhatja magának, vagy pedig véget vethet a szituációnak. Intézményes helyzetben azonban nem vagy csak igen ritkán történik ez meg.  A mi esetünkben az udvariasság diktálta azonos elhelyezkedést az sem teszi lehetővé, hogy megfelelő térszerveződés híján az orvos sem ül le; hiszen aktuális teendőinek egy részét, pl. adat- vagy leletkérő lapok stb. kitöltését méltósággal ülve tudja csak végezni.

Hogy a testhelyzetek szimmetriájának biztosítását a klinikai eseménysor indulásakor csak a körülmények akadályozzák meg, azt a 11. dialógus bizonyítja. Annak során, mihelyt a helyzet ezt lehetővé teszi, el is hangzik az invitálás: Csüccs le! Abban a kezelőhelyiségben ugyanis van ehhez szék. A 2. dialógusban a kommunikációt irányító félnek (az orvosnak) nincs lehetősége a privát élet udvariassági alapszabályát betartani: a kommunikációban társát hellyel kínálnia. Pedig a rögzített leírások szerint a történet során egész magatartása kifogástalanul udvarias. Gondoljunk csak arra, hogy figyelmessége a beteg testhelyzet-változtatásában való automatikus segítségben (11. dialógus) vagy a beteg állapotából fakadó korlátozott mozgás okozta nehézségek leküzdésében való segítségre (ugyancsak a 11. dialógus) is következetesen kiterjed. Az egész procedúra indulásakor ennek manifesztálódását azonban a tárgyi körülmények nem teszik lehetővé.

A továbbiakban a testpozíciók a szituáció jellegének és a színtéren folyó tevékenységnek megfelelőek. A műtétet megelőzően, annak előkészületei és végzése során, majd az azt követő folyamatok és kezelések természetes szereposztása szerint a beteg (többnyire) fekszik, a szakmai tevékenységet folytató orvos és a gyógyítás más szektorához tartozó szakszemélyzet pedig vagy áll, vagy aktuális feladatának megfelelően mozog az ehhez rendelt és kialakított térben.

Az, hogy az őt körülvevő személyes környezet tagjai egy betegszobában hétköznapi szaktevékenységüket folytatva (látszólag) kevésbé korlátozva szabad döntésükben a pácienssel ellentétben természetesebben váltogatják testhelyzetüket és tartózkodásuk színterét, természetes. A beteg – állapotától függően – náluk nyilvánvalóan korlátozottabb lehetőségekkel rendelkezik. Sok pácienst éppen ezek a korlátok frusztrálnak leginkább. Vagy ellenkezőleg (nyilván a személyiség típusától is függően): élvezik, netán ki is használják némelyek azt, hogy a betegágyon folyamatos szakmai figyelemben részesülnek.

Közhely, hogy az orvos és a beteg közti különbséget öltözetük is azonnal jelzi.  A betegek – helyzetüknek megfelelő – célszerű öltözékben, pizsamában, hálóingben, köntösben vannak. Az egészségügyi intézmény dolgozóit tőlük elsősorban a munkaöltözetek és azok színe különbözteti meg.  Többségük ruházatán a fehér szín dominál. Kivételt ez alól a kiszolgáló személyzet egy része (takarítók, karbantartók stb.), valamint az aktuálisan műtőbeli tevékenységet végzők zöld színű ruházata jelent.

Ám a megszokott fehér öltözék kombinálása is változtatható, s e változatok mindegyike információt is hordoz.

Ha a vizsgált jelenetek orvos főszereplője utcai öltözékre vesz fel egy rövid fehér köpenyt, ez az ő esetében azt jelenti, hogy munkaidejét a napi megbeszélés után műtéttel kezdi. Ha ugyanis operál, akkor a műtő zöld színű „köpönyege” alatt kék pamutnadrág és trikó van rajta. Erre a kék öltözékre veszi fel azt a bizonyos rövid fehér köpenyt két műtét között. Ebben szokott dolgozni az osztályon egészen mindaddig, amíg megint a műtőbe nem kell mennie. Ha az orvosoknál megszokott fehér nadrág, ing és köpeny van rajta, bárki tudhatja, hogy aznap már nem fog operálni. Ha ez utóbbi öltözékben várja a szokásos időpontban, reggel fél nyolckor a kezelőben vagy a kórteremben betegeit, a világnak az a nyolcadik csodája áll elő, hogy aznap egyáltalán nem operál.

6. 2. A párbeszédek nyelvezete: a verbális és nonverbális eszközök és azok használatának funkciói

6. 2. 1. A kapcsolatteremtés nyelvi eszközei: a köszönés és a megszólítások

A pragmatikai indíttatású szociolingvisztikai vizsgálatokban magyarázó elvvé vált az a tény, hogy a beszélők nyelvhasználatát (is) élethelyzetek együttese irányítja elsősorban. Ebből az is következik, hogy a nyelvhasználatot a kommunikációban közvetlenül vagy közvetve nyelven kívüli és nyelvi tényezők egyaránt befolyásolják (Kiss Jenő). Most annak az élethelyzetnek, amelyet vizsgálunk, a tágabb értelmében vett közegében, vagyis annak kontextusában értelmezzük a kapcsolatfelvételnek a nyelvi eszközeit. 

„A köszönés- és megszólításformák a társadalmi kapcsolatteremtés és -fenntartás speciális nyelvi eszközei, s mint ilyenek, alapvető fontosságúak az ember számára” (Kiss 1995. 269.).

A nyelvi készlet e változatainak rendelkezésünkre álló repertoárjából történő választás mindig társadalmi jelentést hordoz. E választásnak tehát jelzése, üzenete van. A tisztelet és az adott társadalmi helyzet és szokások mellett a kommunikáló felek egymás iránt érzett érzelmeinek kifejezésére is szolgálnak.

A megszólítás és köszönés Fülei-Szántó Endre szerint verbális érintés, vagyis egyenértékű egy mozdulattal (Fülei-Szántó 1994). Egy nyelvi eszköznek ez a megnevezése egyértelműen jelzi, hogy a szakkifejezés megteremtője mind a megszólítást, mind a köszönést beszédtett, vagyis cselekedet értékűnek tartja. Ha arra gondolunk, hogy a szavakkal ütni és cirógatni egyaránt lehet, ezzel a szemlélettel egyet kell értenünk. Tudatosítanunk kell tehát, hogy nyelvi repertoárunk köszönési és megszólítási elemkészletével fontos és hatékony eszközrendszert birtokolunk.

A köszönésnek és megszólításnak legnyilvánvalóbb szándéka, hogy a beszélő szavakba öntve kommunikatív kapcsolatot létesítsen. Ám a személyközi kapcsolat alakulásában és alakításában, milyenségének megteremtésében vagy jelölésében is van/lehet szerepe. A nyelv funkciói közül tehát abban, amit Jakobson modelljében fatikus (a kapcsolatra irányuló) funkciónak nevez.

Hogy az elemkészletből a köszönéshez vagy a megszólításhoz melyik változato(ka)t választjuk adott szituációban, részben konvenció, részben aktuális szituációhoz és pozícióhoz fűződő társadalmi elvárás, részben pedig egyéni nyelvhasználati szokás együttesének kérdése.

A vizsgált dialógusok mindegyikében ugyanaz a köszönési változat hallható, olvasható a szituációk főszereplőinek szájából. Az orvos a mi kultúrkörünkben a férfiak által hölgyeknek kijáró Kezét csókolom! mára teljesen konvencionalizálódott rövidített változatával köszön páciensének (Csókolom!), az pedig a napszaknak megfelelő, avagy a párbeszédet lezáró, ugyancsak mindenki által megszokott köszönéssel viszonozza azt (Viszontlátásra!).

A megszólítások ennél már változatosabb képet mutatnak.

A páciens a szereposztás szigorú hierarchiájából fakadó dominanciaviszonyoknak megfelelően nem a csoportreferenciát tükröző (doktor úr) változattal él, hanem szigorú következetességgel a szerepteljesítmény szerves részét képező tudományos fokozatából fakadó beosztásának, intézményi pozíciójának kijáró megszólítással illeti orvosát (tanár úr). Az egyéni tiszteletadás attitűdjén túl ennek a gyakorlatnak általánosabb magyarázata is lehetséges: mind a hivatalos, mind a magánjellegű intézményes megszólításokban inkább a hivatali rangot szoktuk jelölni, mint a foglalkozást (index, Papi, Verbális). Az orvostársadalomban különösen.

Az orvos azonban – ha csak lehet – elkerüli páciensének megszólítását. Ha nincs módja úgy alakítani a helyzeteket, hogy ne legyen szüksége megszólításra (és ez bizony – lévén rengeteg a munkája, és ezért folyton rohan – gyakran előfordul), marad részéről a fiatalasszony közvetett (3. dialógus), majd direkt megszólításként is (7. dialógus), valamint a szívem nominális elem (10. dialógus). Ezek – úgy tűnik – a vidékies kedveskedő megszólító formákból (Fülei-Szántó, 47.) deszemantizálódott megszólításokká, klisékké váltak a sebész egyéni nyelvhasználatában. Ezt látszik bizonyítani az 1. dialógus háttérjelenete is.

Az övében igen, ám a páciensekében vélhetően nem. Egy (az 1. dialógus leírása szerint) már korosodó asszonyra a fiatalasszony semmiképpen nem hízelgő, sokkal inkább lekezelő. Különösen akkor, ha az említő névként (kötött szintaktikai funkcióban) használt közvetett megszólítás egy szereptávolítás jelenetének részlete (3. dialógus; és lásd még a 6. 4-ben foglaltakat.

A szívem szemantikai tartalmát tekintve ugyancsak üres, kizárólag funkcionális (megszólító) szerepe van, ám szituációbeli elhangzásakor nyilvánvalóan indulat terméke (10. dialógus). Azt viszont, hogy az idiolektus állandó elemkészletébe tartozik, az 1. jelenet egyik részlete bizonyítja (Azonnal jövök, szívem!); meg az is, hogy a spontaneitás is azonnal ezt a változatot fogalmaztatja meg az orvossal (10. dialógus).

Vajon miért nem szólítja nőbetegeit asszonyomnak? Hisz ennek aztán tökéletesen semleges a köznyelvi használati értéke! Akinek az életkora és ismeretlen családi státusza az asszonyom alkalmazását bizonytalanná teszi (bár e megszólításnak a családi állapothoz vajmi kevés köze van), annak a megszólítására pedig a címzettek szempontjából a közvélekedés szerint sokkal elfogadhatóbb a (meglehetősen mesterkélt) hölgyem szavunk.

A mindennapi életben is vannak olyan esetek, amikor a beszédtársak kerülik a verbális érintés mindkét formáját: a köszönést is, a megszólítást is. Ezek többnyire kapcsolatfelvételi zavart takarnak (Fülei-Szántó, 17.). A mi esetünkben nyilván azt, hogy a megszólítás referenciális tartalmát a sebész nem képes verbalizálni, a kliséken kívül pedig nincs adekvát megszólító eszközrendszer a birtokában. Ilyenkor azonban a hétköznapokban a szituáció vagy a lexikai készlet ezeket helyettesíteni képes valamelyik eleme, esetleg a testnyelv valamely megnyilvánulása (például a másik megérintése) lép a helyükbe. Abszolút hiányuk a konvenciók szerint nem lehetséges. Gyakran szerepel ilyen funkcióban a felszólítás (Jöjjön!), a figyelmeztetés (Vigyázat!), a kérés (Egy pillanatra!) stb. Konvencionálissá vált ebben a beszédszervező funkcióban a kérdések egy része is. Tipikusan ilyen szerepben használjuk például a Hogy van? kérdőmondatot. Ilyenkor valójában többnyire nem a másik hogyléte iránt érdeklődünk (sőt meg is lepődünk néha, ha a megszólított válaszol a kérdésünkre), hanem megnyilatkozásunkkal felvesszük vele, a beszédtárssal a kapcsolatot, gombolyítani kezdjük a beszéd fonalát.

Ezt a megoldást választotta a sebész a 3. dialógust kezdő, általános alanyt (vagyis személytelenséget) kifejező, megismételt kérdésében (Cigizünk? Cigizünk?). Persze a kapcsolatfelvétel e módjának referenciális tartalma aktuálisan nem véletlen: segítségével máris jövetele célja is nyilvánvalóvá válik. Tájékoztatni szeretné páciensét a műtétnek éppen rá vonatkozó szabályairól. Kommunikációjában tehát szerepének megfelelően megint célszerű és rövid, mindemellett (a kapcsolatfelvétel nyelvi megoldását leszámítva) udvarias és egyben korrekt is.

Hogy a betegek nehezen viselik anonimitásukat, az a műtőbeli jelenetben egyértelműen kiderül (Végre megint van nevem! – 5. dialógus). A név ugyanis nemcsak a személyiség integráns része, hanem gyakran azonos is vele. A bevezetőben említett személyiségvesztés félelmének egyik oka éppen az, hogy a társadalmi tapasztalatok szerint egy egészségügyi intézményben ennek nem sok jelentőséget tulajdonítanak. Az éremnek azonban másik oldala is van. A páciensek túlnyomó többsége a sebészet mostani technikai állapotában ma már igen rövid időt tölt intézményes betegágyban. Az átmenő forgalom ilyen mértéke mellett szinte képtelenség is lenne neveknek (sőt azok változatainak) egész sorozatát folyamatosan a memória felszínén tartani. Éppen ezért lenne célszerű az általános társjelölők  (Fülei-Szántó, 28–37.) vagy más nominális megszólító elemek tárházából tudatosan egy erre alkalmas elemkészletet a szociolektusba és/vagy az idiolektusba egyaránt beépíteni.

Vagy lehet, hogy szokványos voltuk miatt ez a köznyelvi repertoár a sajátos idiolektussal kommunikáló orvost nem elégíti ki? Ezt valószínűsíti a 8. dialógus egészen eredeti és klinikai viszonyok között szokatlan, felszólítással kombinált vocativusa: Jöjjön, királykisasszony!  A megszólításként használt mesefigura szerepfőnévként (Fülei-Szántó, 28.) valóban sajátságos névhasználat a kötszerek, ragtapaszok, lázmérők és fecskendők díszletei által övezve, a Cloroform, Lidocain vagy Betadine permetének, csöppjeinek olfak-torikus élményébe ágyazva. Ez a megszólítás ékes bizonyítéka annak, hogy az idiolektus szférájában sok-sok kreatív megszólításváltozattal találkozhatunk.

Mivel egy intézmény eseménysora nemcsak térben, hanem időben is zajlik, a beszédesemény résztvevőinek egymáshoz való viszonya a köztük lezajlott interakciók számának növekedésével a közelség-távolság viszonylatában is változhat. Nem hisszük azonban, hogy a királykisasszony megszólítás érzelmi közelséget jelezne az adott szituációban (különösen ha a megszólított életkorára gondolunk – 1. dialógus), az viszont valószínű, hogy a sebész ekkorra már konstatálta: páciense nemcsak címzettje, hanem vevője is megnyilvánulásai stílusának. Sőt, alkalmanként még viszonzója is.

A vizsgált szövegekben egyetlen csoportos megszólítás hangzik el a 3. dialógusban: fiúk. A

6. 3. pontban foglaltak értelmezése szerint az egész jelenet funkciója szereptávolítás. Ennek megfelelően természetes, hogy az orvos nem a csoportreferencia alapján nyilvánvaló rangtárs-csoport valamely megszólítási változatával nyitja a dialógust (például kollégák), hanem – annak ellenére vagy éppen azért, mert a feladatkiosztás referenciális tartalma szerint jócskán lehet közte és a megszólítottak között korkülönbség – önmagát életkorban is közéjük tartozónak rendelve a kortárscsoport (index) (cochors) informális készletéből választ megszólító elemet.

6. 2. 2. A nonverbális megnyilvánulások

Elemzésünk bevezető részében már utaltunk arra, hogy interakcióink során puszta megjelenésünkkel is közlünk valamit önmagunkról. Ez az a mögöttes üzenet, amely akár ellenpontként is kísérheti a tulajdonképpeni mondanivalót, a tárgyi üzenetet. A kommunikációelmélet ezeket indexi-kus információknak nevezi. Ezek közé tartozik a testtartás és testmozgás, a frizura, az öltözködés, az arcjáték, a gesztusok stb.

Hogy az orvos kommunikációjának az indexikus információk markáns részét képezik, sőt egészen egyedi jellemzői annak, a páciens számára a valóságban, az olvasó számára pedig a szövegekből elég hamar kiderül. A 2. párbeszédnek azon a pontján, amikor a beteg köhögése egy pillanatra megszakítja a gondolatmenet fonalát, az orvos tárgyszerűen verbalizálja az erre a helyzetre vonatkozó korrekt orvosi álláspontot. Tekintetével és a túlzott rémület mimikájával azonban azt a jelentést közvetíti pácienséhez, hogy ’egészen komolyan nem kell azért venni, amit mondok’. Vagyis metakommunikációja megcáfolja a szóban mondottakat. A beteg fel is fogja ezt, és kapcsolatteremtésük óta először átveszi (át meri venni!) beszédtársának a köznapi kommunikációban megszokott, ám a helyzettől idegen, játékos stílusát. Ezzel mintegy helyrebillenti a szituáció szerepviszonyainak aszimmetriáját, és legalább néhány másodpercre beszédpartnerével egyenrangúvá válik (2. dialógus).

A vizsgált idiolektusnak nemcsak szoros tartozékai, szerves részei ezek a megnyilvánulások, hanem sejtetni engedik, hogy egészen eltérő funkciókban a változatosságnak egész tárházát képes birtoklójuk a különböző szituációkban felvonultatni.

A műtét utáni kezelések során azt, hogy páciensén van a sor, a kezelőhelyiségbe invitáló verbális megnyilatkozások mellett vagy helyett mindig széles gesztusokkal, a színpadi megjelenítéshez közel álló mozdulatokkal is jelzi (7. és 8. dialógus).

Azt viszont, hogy késéséért, netán feledékenységéért elnézést kér, (egyetlen esetet kivéve – 10. dialógus), soha nem szavakkal, hanem a metakommunikáció sajátos eszköztárával fejezi ki: vagy egy sóhaj kísérte nyögéssel (7. dialógus), vagy egészen látványos, a társasági élet egy mára letűnt korszakának ironikus hangszerelésben megidézett mozdulatsorával (11. dialógus).

Mentegetőzését viszont minden esetben – ha ezekkel a sajátos eszközökkel is, de – „megfogalmazza”.

Nonverbális megnyilvánulásainak és egész viselkedésegyüttesének nemcsak része, hanem szerves tartozéka tehát a társasági élet ráadásul mára nem szokványos gesztusainak, mozdulatainak, testpozícióinak gazdag rendszere: a történelmi középosztály kísértetiesen szabályszerű meghajlásai, az invitáló mozdulatoknak ma a színpadi megjelenítést asszociáló egész sora, mimikájának, szemjátékának a verbalitást kiegészítő és helyettesítő változatai stb.

Ezeknek a jelentését, sőt jelentőségét a paralingvisztikai jelenségekre is, a nyelvi eszköztárra is kiterjedően a szereptávolítás konkrét szituációbeli értelmezéseikor (6. 3.) értjük majd meg.

6. 2. 3. Megnyilatkozás és nyelvi réteg

Tudjuk, a személyiség kialakulása és fejlődése időben is szegmentálható, és (elvileg) létének minden időpillanatában a társadalom őt befogadó különböző közegének koncentrikusan bővülő köreiben is elhelyezhető.

Az időbeli szegmensek egyikéhez rendelhető az alapnyelv egyik változata, a gyermek- és ifjúsági nyelv (stílus, regiszter). (index) Ez a nyelvváltozat az anyanyelvnek a személyes életszférához kötött változata. Az, amelyet a gyermek először használ eredményesen a mindennapokban, és az, amelynek fő színtere és szereplői a család és annak közvetlen környezete: a rokonok, barátok és ismerősök köre.

A szleng részben korosztályhoz, vagyis időhöz kötött, részben azokon átívelő stílusváltozat.  Használata jelenthet egy bizonyos életkorhoz vagy csoporthoz való tartozást (például kortárscsoport), ugyanakkor köthető más nyelvhasználati színterekhez is (személyiségtől függően például ugyancsak a személyes életszféra egyes szituációihoz vagy ismerősök, barátok köréhez), ám jelzése lehet életkortól és személyes szférától függetlenül a megnyilatkozó pillanatnyi biopszichikai állapotának is (indulat vagy frusztráltság stb. következtében).

A szociolektus a beszélők társadalmi hátterének függvénye (index). A hasonló vagy azonos foglalkozási csoporthoz tartozók nyelvhasználata például bizonyosan nagyobb hasonlóságot mutat egymással összehasonlítva más foglalkozásúakéval. Ez a változat már elvezet bennünket az oksági, valóságelvű és távolságtartóbb nyelvhasználat világába is.

Pontos statisztikai számításokat ugyan nem végeztünk, de első olvasásra is érzékelhető, hogy a párbeszédek szóhasználatát és megnyilatkozásait a formális stílus, azon belül is az orvosok rangtárs csoportjának szociolektusa dominálja. A sebész nyelvi viselkedése tevékenységének interaktív végzése közben is egyértelműen a csoporthoz való tartozást jelzi, vagyis identitásjelző. Aktuális szerepteljesítményének része.

Mégis – ugyancsak első olvasásra is – feltűnő, hogy szóhasználatában az átlagosnál több, más nyelvi regiszter elemkészlete is folyamatos szerepet játszik. Elsősorban a gyermek- és ifjúsági nyelv szókészletébe tartozó szavak és alakváltozatok jellemzik idiolektusát, még a páciensekkel folytatott interakciójában az orvosi nyelvezet némely szakszava helyett is. A legfeltűnőbb az, hogy már a legelső dialógusban elhangzik az emlő helyett a tipikusan kisgyermekek által használt cici változat (Hadd lássam a cicit!). S hogy ez a szó aktívan és folyamatosan jelen van nyelvhasználatában, a 11. dialógus ugyancsak teljesen komoly arckifejezéssel mondott megfogalmazása is bizonyítja: – Mit írjak, hol volt a műtét? – A cicinél. A jobb cicinél. Rögtön mondom a kódszámot. Ugyanebbe a kategóriába tartozik a köznyelvi aludni helyett a szundítani (9. dialógus), a társasági élet elfogadott, udvarias kifejezése (Foglaljon helyet!) helyett a Csüccs le! felszólítás (11. dialógus). És természetesen a királykisasszony is a gyermek mesevilágába visz vissza bennünket. Használatának sajátságos voltáról a 6. 2. 1. pontban már szóltunk.  Az ifjúsági nyelv alakváltozata a cigarettázunk szó helyett a cigizünk (4. dialógus), a randizik a randevúzik helyett (9. dialógus). A szlengnek tipikusan a korosztályokon átívelő megnyilatkozásai közé tartozik a mennyi az annyi kifejezés (7. dialógus) és a 10. dialógus szégyenérzet diktálta, valójában elnézést kérő megnyilvánulása, a Jaj, ég a pofám, szívem!   

Nem kifejezetten nyelvváltozathoz, inkább a privát szféra megnyilvánulásához köthető a 11. dialógus két megnyilatkozása. Az elsőt nyilván a szituáció eseménymozzanata szülte: az orvos udvariasan segít a műtét miatt a mozgásában korlátozott páciensének utcai ruhájába visszabújni. Ez mondatja vele a férfi mivoltához kapcsolható humoros megnyilatkozást: Bár egy nőt öltöztetni nem olcsó dolog! A másiknak sincs valós eseményhez semmi köze (Most biztosan elmegy malacot sütni!). Kontextuális kódváltásként mindkettő hangulatot teremt az időt rabló és kellemetlen esemény, a kezelés köré. Azzal, hogy az éppen zajló, szorosan az egészségügyi problémát megoldó történéssor adott pontján az aktuális mozzanat referenciális tartalmától egészen távol eső, szigorúan a privát szférához tartozó szerepet és abban sem mindennapi tevékenységet villant fel.

A lexikai elemeknek a rendelkezésünkre álló repertoárból történő regiszterbeli kiválasztása, valamint a szituációkban adott hanghordozással történő realizálása sosem véletlen. A beszélők ugyanis minden helyzetben annak megfelelően választanak a kódkészletükben meglévő nyelvváltozatok közül, hogy milyen személyes és társadalmi identitást akarnak azokkal kifejezni. Minden beszédaktus ugyanis, amit az egyén végrehajt, egyben identitásjelzés is. A társadalom egy bizonyos csoportjára jellemző és azt szimbolikusan jelző szavak választásával tehát azt jelezzük, hogy ahhoz és nem egy másik csoporthoz tartozunk.

Vajon melyek azok a tényezők, amelyek a megnyilatkozónak a kódválasztását az egymást követő társas környezetekben használt különböző stílusváltozatok közül a páciensekkel való kommunkicációjában befolyásolják? A kérdésre a választ az alábbiakban adjuk meg.

6. 3. A szereptávolítás funkciója a vizsgált jelenetsorban

Az orvosnak a mobiltelefonnal kapcsolatos megnyilvánulása már a szereptávolítást közelíti, de véleményünk szerint abba még nem sorolható. (1. dialógus). Az egész dialógus feszes szakmaiságát tekintve biztosra vehető, hogy csak egy pillanatra kerekedett felül benne az indulat, és egy röpke időre egyszerűen csak kiesik szerepéből. A szerteágazó tevékenységekhez (akkor éppen a döntéskényszer, a kiegészítő vizsgálatok és az adminisztráció megszervezése) és az ezekhez fűződő elvárásoknak megfelelni rendelt fegyelmezettségéből egyetlen pillanatra kibillen. A szituatív kódváltással azonban sebezhetővé is válik: kiderül róla, hogy ő is csak ember; ember, akit minden magára kényszerített fegyelme ellenére mégis ki lehet hozni a sodrából. Ráadásul egy technikai eszközzel, amit nyilván szerepalakításának optimális teljesíthetősége érdekében használ, ám éppen ezáltal illant már el maradék, kevés nyugalma is.

A közvetlen kollégák jelenlétében zajló epizód azonban már átvezet bennünket a szereptávolítás problémakörébe (3. dialógus). A jelenet a liftben játszódik, és korántsem a páciensnek szól. Ellenkezőleg. Ez a játék a felvételét intéző beteg bőrére megy. Ő ugyanis ekkor még nem tudhatja, hogy a liftben szorongó beosztott orvosok a sebész közvetlen kollégái, akik már rég teljesítették a tőle jóval korábban kapott feladatot. Az osztályon ugyanis a szövegek tanúsága szerint minden tekintetben rend uralkodik. A sebész ekkor valójában a mókamester szerepét játssza: helyzetfelismerő képességével a lift indulásakor azonnal konstatálja, hogy a véletlen a kezére játszott. A még tájékozatlan páciens kontójára megrendezhet egy tréfás jelenetet. A publikum a fiatal kollégák, az „előadás” nekik szól. Mind a címzett, mind a vevő egyaránt tehát csak a kollégák csoportja lehet. A címzett szerepét persze látszólag a betegnek szánja – bizonyíték erre szavainak hatását fürkésző tekintete –, ám ő háttérismeretének hiánya miatt ténylegesen egyik szerepet sem alakíthatja. Lépre megy, ezt sértődött hangja és mondatai el is árulják. Az orvos elégedett mosollyal nyugtázza az olcsó sikert (3. dialógus).

A szereptávolítás világosan demonstrálható példája a műtőbeli jelenet. A hangnem szinte évődő: a műtétet vezető sebész mesterkélten lassú tempóban és természetes beszédére nem jellemző, éneklő dallamvezetéssel először a páciensnek a team minden tagja által ismert nevére kérdez rá, a továbbiakban pedig az informális stílust jellemző szóhasználattal és társalgási fordulatokkal él: megszólításként például a páciens keresztnevét használja, majd a társasági élet szabályai szerint udvariasan engedélyt kér ehhez; néhány, a szituációhoz nem illő, a kötetlen beszélgetésre jellemző fordulat is elhangzik: tessék mondani, kedves Katalin; És hogyan lehetne önt erről lebeszélni, kedves Katalin? stb.

A tréfálkozó hangnemet átveszi a team néhány tagja is: havasi levegőt említenek, érdeklődnek aziránt: ízlik-e a betegnek. Mintha egy vendéglő személyzete ácsingózna a kedves vendég kegyeire. Ám ez a stílus és az a korántsem elhanyagolható tény, hogy az alaphangot a beszélgetéshez a műtétet vezető sebész maga adja meg, sőt a párbeszédet nemcsak ő kezdi, hanem ő maga folytatja is páciensével, a szerepétől látszólag tökéletesen eltávolítja őt. Ezzel a szereptávolítással azonban betegét szeretné megnyugtatni, kollégáit pedig a műtéthez még szükséges adatokról informálni.

Hogy a műtét előtt nyugodt-e a beteg, sokakat közömbösen hagy; legfeljebb néhány közhely szokott elhangozni az érintett félelmeinek elűzéséhez. A mi helyzetünkben azonban az emberség irányítja a szakmai beavatkozás nyitányaként az orvost. Itt már nemcsak kikandikál belőle az ember, hanem ő maga az ember.

A sebész nonverbális és paralingvisztikai megnyilvánulásainak zöme ugyancsak egyértelműen szereptávolítás. Szó ilyenkor azért nem hangzik el, mert az expressis verbis fejezné ki például a szerepteljesítményt gyengítő tényt (feledékenység – 11. dialógus). Egy magas fokú presztízst birtokló orvos nem lehet sem feledékeny, sem pedig pontatlan (7. dialógus). Az abszolút norma értelmében akkor sem, ha késése a pozíciójához tartozó egyéb teendőinek a következménye, és akkor sem, ha feledékenysége pihenésének jól megérdemelt időszakára esik: vagyis emberileg tökéletesen érthető és elfogadható. Ezekkel a humort hordozó és humort generáló megnyilvánulásokkal pedig azon nyomban szétoszlathatja a páciensben esetleg kicsírázó negatív érzéseket.

A nonverbális és paralingvisztikai, valamint a szituációtól idegen regiszterekhez tartozó elemek sokszínűségének és használatuk ily mértékű jelenlétének az idiolektusban a fent említett, arculatvédő, tehát tompító szerepén túl még legalább két funkciója van: segítségükkel adott szituációban és adott időpillanatban, amennyire csak lehet, távol akarja és tudja magát tartani a szerep alakítójaként a tényleges szerepmegvalósítás procedúrájában tevékenységének hatása alól; méghozzá úgy, hogy a státusához, pozíciójához tartozó arculatát egyúttal mégis megőrzi. Ezt a kettősséget (az aktuális teljesítmény és az önmaga lelki karbantartásához szükséges önvédelem együttes és pozitív realizálódását) csak így képes egyensúlyban tartani. Ezekben az esetekben a szereptávolításnak kontextuális kódváltással kifejezetten önvédelmi funkciója van (Goffman, 38–52.).

Ugyanebbe a mechanizmusba tartozik a szituáció megkívánta formális kommunikációs stílustól idegen regiszterekből kölcsönzött szavak, kifejezések gyakori használata is. Ezekben az esetekben – láttuk – többnyire és folyamatosan a gyermek- és ifjúsági nyelv, illetve annak szleng változatai, valamint az egymástól eltérő társas környezetekben használt különböző stílusváltozatok vannak jelen a sebész idiolektusában. Legtöbbször ilyen megnyilvánulásaiban gyermeki és/vagy társasági énjét vetíti ki a helyzetre, ám kizárólag csak a szavak vagy mozdulatok szintjén. A beszédeseményeknek ezekben a szegmentumaiban ugyancsak kontextuális kódváltásként ekkor azonban már nemcsak az imént megfogalmazott védelmi mechanizmus működik, hanem az adott regiszterekhez, stílusváltozatokhoz fűződő érzelmi viszonyulása is. a kontextuális mellett a szituatív kódváltás tényezői is érvényesülnek tehát. Ráadásként a beszédesemények résztvevői számára az is kiderül, hogy az orvos magas fokú presztízsétől elvárt tényleges szerepalakításának teljesítményén túl színes egyéniség is.

Nyilván felvetődik a kérdés, hogy vajon miért van túlsúlyban a szereptávolítás eszközrendszerében a gyermeki én és a társasági lény szférájából, én-összetevőjéből merített eszközrendszer. Erre a kérdésre akkor tudnánk hozzávetőlegesen hiteles választ adni, ha terapeuták lennénk. Ráadásul ismernünk kellene a beszédeseményeket produkáló orvos személyiségét. Ám nem elsősorban az emberi lélekkel és karakterekkel foglalkozó, hanem szöveget, szövegeket objektíven vizsgáló szakemberként annyit a beszédproduktumok elemzésének alapján is feltételezhetünk, hogy a szereptávolítás védelmi eszközével a szerep alakítója meg akarja mutatni, hogy adott időpillanatban nem vagy nem csak az adott szerep az ő lényege. Ars poeticája ekkor valahogy így hangozhatna: „Én egy szeretetre méltó gyermek és gáláns, szórakoztató társasági lény vagyok tulajdonképpen, nem pedig szublimált gyilkos vagy hentes!”. (Gondoljunk csak a sebészekről bennünk élő hiedelmekre!)

Ezekkel az eszközökkel tudja környezetének megmutatni, hogy saját döntése alapján mi az, amit nem vállal magáénak a szerepéhez kötött társadalmi elvárások és előítéletek közül. Szerepalakítása tehát valójában nem illeszthető a sebész szerepének normatív keretébe. Tökéletesen azonosult ugyan annak professzionális feltételeivel és elvárásaival, képességeinek, végzettségének és tapasztalatainak kamatoztatásával. Teljesítményében ezt folyamatosan igazolja is. Ám szerepét csak az általa kimunkált (önvédelmi funkciót betöltő) viselkedési változatban, szereptávolítások sorozatával hajlandó megvalósítani. Öntörvényű ember.

6. 4. Az orvos szerepteljesítménye

A vizsgált párbeszédsor elemzése alapján leszögezhetjük, hogy az annak legfontosabb relációjában megjelenő sebésznek nemcsak pozíciója, nemcsak szakmai tevékenységéből, tudományos eredményeiből és oktatásának színvonalából következő magas intézményi beosztása van, hanem szűkebb-tágabb környezetének tagjaiban elevenen élő és működő magas fokú presztízse is (Mindenki azt mondja, hogy önnél a legjobb kezekben leszek). Mégsem teszi őt mindez elbizakodottá, nagyképűvé (Köszönöm a bizalmat – 2. dialógus).

Szerepét és az ahhoz fűződő kötelességeit nemcsak komolyan veszi, hanem ezeknek időtartamát és színterét kiterjeszti privát életszférájára és szabad idejére is (Hívhat nyugodtan a mobilomon otthon is, este – 1 dialógus). Mintha szavaival az egyik ismert tévériporternek a közelmúlt egyik adásában elhangzott mondatait illusztrálná: „…az orvosok és a nővérek (meg más egészségügyi dolgozók is) ma olyan körülmények között dolgoznak, mint egy háborúban: éjjel, nappal, megállás nélkül. És bizony okvetlen fel kell tenni azt a kérdést, hogy meddig mehet még az aktivizálható energiákkal az egészségügyiek ilyen mértékű kizsákmányolása!” (Betlen János, MTV, Napkelte, 2004. február 16.)

Nem a fölösleges szavak embere: röviden, korrekten és célszerűen informálja betegét a feltételekről, elvárásokról és kötelességekről. Minden részletre kiterjedően megszervezi páciensére és kollégáira vonatkozóan egyaránt a gyors, hatékony és pontos munka feltételeit.

Láttuk: a dialógusok irányításában is mindig tárgyszerű és következetes, nem hagyja eltéríteni azok témáját. Felületes szemlélő számára pusztán hárításoknak látszanak ugyan, ám valójában kongruens szerepalakítások azok a dialógusbeli mozzanatok, amelyeknek jelentése: ’én szabom meg nemcsak a dolgok menetét, hanem a párbeszédek alakulását és ezzel időtartamát is’; nemcsak a tevékenységeket, azok megszervezését, hanem a beszélgetéseket is fegyelmezett következetességgel irányítja.

Éppen ezért vetődik fel az a kérdés, hogy nem kapcsolható-e pont ilyen vonatkozásban a szerepteljesítményhez is a gyermeknyelvi kifejezések gyakoriságának magyarázata. Ha ugyanis minden esetben – bár törvényszerűen, de – ő irányít minden dialógust, óhatatlanul kialakulhat az éretlen gyermeket szükségképpen tudatosan navigáló felnőtt képzete benne önmagáról és a páciensekről; benne, aki minden szempontból és mindig fölényben van az adott szituációkban velük szemben. Ennek a folyamatosan jelen lévő aszimmetriának is lehet a logikus nyelvi következménye az, hogy ő, az érett felnőtt a gyermeknyelvből kölcsönzött szavakkal, kifejezésekkel önkéntelenül is gyermekként kezeli a kiszolgáltatott helyzetben lévő pácienseket.

Ha így van is, ez a viszonyulás bizonyosan nem tudatos benne. Hiszen az adott keretek lehetőségeit tekintve ugyanakkor kölcsönösségre is törekszik. Teret enged ugyanis páciense igyekezetének, ha az interakciós nyelvi viselkedésében beszédpartnerével való azonosulásra törekszik; vagyis saját stílusát orvosáéhoz közelíti, hogy ezzel a helyzet aszimmetriáját oldja. Nem használja ki a hierarchiában betöltött szerepét arra, hogy őt verbálisan vagy viselkedésével a beteg kiszolgáltatott státusába azon nyomban visszautalja. Jókedvűen tudomásul veszi azt (2., 5. és 8. dialógus). A szó szoros és átvitt értelmében egyaránt „vérre menő” helyzetekben azonban még az akasztófahumorra is státusának és a helyzetnek megfelelő komolysággal reagál (– Masnit köt majd rá, tanár úr? – Csak a szükséges paramétereket jelölöm be. Bent ne kelljen már piszmognom ezzel – 5. dialógus).

Minden humorizálása ellenére kommunikációjában és egész viselkedésegyüttesében  mindvégig megmarad – szerepének megfelelően – az udvarias távolságtartás.

Hivatását mindenkire vonatkozóan komolyan veszi. Ez nemcsak a párbeszédekből kirajzolódó történéssor eseményeivel igazolható, hanem az egyik páciensének édesanyjával folytatott szóváltás megnyilatkozásában preszuppozícióként is megfogalmazódik (Na, ezt nem kellett volna mondani! Ezt nagyon nem kellett volna mondania!). Bosszús hangja, majd ironikus hangvétele nyomatékot ad szavainak – 6. dialógus).

Bár kötelességeit mindvégig gondosan és következetesen behatárolja, mégsem mondhatjuk

– többféle szempontból sem –, hogy dolgát gépiesen és botlás nélkül végzi. Alkalmanként róla is bebizonyosodik, hogy összegészében ő is csak gyarló ember. Igaz, hogy jól megérdemelt pihenőidejében, de mégiscsak elfelejt például elmenni a megbeszélt időpontra tervezett kezelésre (10. dialógus). Ám ez a tény semmit nem von le szerepteljesítményének értékéből. Csupán ember voltának élményét erősíti bennünk. Azt jelzi számunkra, hogy szerepmegvalósításának folyamatában ő maga is azt teszi, amit ma rangtárscso-portjának sok-sok tagja: a riporter szavait idézve úgy dolgozik, mint háborús körülmények között az orvosok.

Az, hogy hallatlanná teszi azokat az információkat, amelyek involválnák őt bármelyik betege érzelmi és hangulati hullámzásaiba, bizonyítja, hogy benne tudatos kép él arról, szerepétől mely elvárások követelhetők meg. Működnie kell benne az egészséges önvédelemnek. Szerepét tehát az általa kimunkált módon meg kell őriznie. Ha nem ezt tenné, tevékenységének magas színvonalú ellátása ilyen méretű pacientúra mellett már időbeli képtelenség is lenne.

Nyilván ezért nem reagál betegének kétségbeesett mondataira (Tanár úr, most az egyszer nagyon megijedtem. Már napok óta gondolkodtam azon, milyen ember is vagyok én, hogy eddig még nem téptem a hajamat, nem sírtam, nem hisztériáztam. De most bizony megijedtem! – 11. dialógus). Hiszen ő sebész, nem pedig lélekgyógyász! Más kérdés, hogy páciense ekkor lelkiállapotának megfogalmazásával valójában nem siránkozik, hanem a sebész szakembert kérdezi. Arról kérdezi, hogy szomatikus baj van-e vele. Megnyilatkozása nem pszichikai, hanem egyértelműen szomatikus vonatkozással bír. Erre a beszédaktusra bizony szavakban is reagálni kellett volna! Ám – mint tudjuk – a dialógusokat az orvos irányítja. Páciense pedig (elhangzott szavainak bizonysága szerint) most éppen nincs abban a lelkiállapotban, hogy a válaszhoz való jogát kivívja.

Mit is mondtunk az elméleti keretek tisztázásakor? Ha az énkép és a szerephez való ragaszkodás, valamint a vele szemben tanúsított elkötelezettség mind kognitív, mind pedig emocionális értelemben létezik és funkcionál, az egyén – meggyőződésünk szerint – rátalált hivatására. Az elemzés végeztével az is meggyőződésünkké vált, hogy a vizsgált dialógusok orvosa ezek közé a szerencsés emberek közé tartozik.

7. Előítéletek és valóság: summázat

7. 1. Egy-egy párbeszédben, de még egy határozott forgatókönyvvel rendelkező jelentsorban sem tárul fel a teljes személyiség, se kognitív, se emotív vonatkozásban egyik résztvevőt illetően sem. Ám képet hozzávetőlegesen erről mindenképpen kaphatunk. Különösen akkor, ha a megnyilatkozások cselekedetek közben vagy azok nyomán produkálódnak. Ezért van realitása annak, hogy a lejegyzett szövegek alapján jogot formáljunk egy summázatra is.

7. 2. Arra a kérdésre: lehet-e, szabad-e lennie az orvos–páciens nem privát szituációjának kommunikációjában az orvost jellemző, az átlagostól jócskán eltérő, sajátosan egyedi nyelvezetnek, a válasz egyértelműen az, hogy persze! Ha a páciens érti, tolerálja, sőt az motiválja is őt, azaz pozitív hatással van rá. Az orvos személyiségének pedig integráns és harmonikus része.

7. 3. A 6. 3. pontban leírt megállapítás mellé (miszerint a párbeszédekben megjelenő sebész szerepalakítását tekintve öntörvényű ember) hozzátehetjük azt is, hogy öntörvényűségének egyik meghatározó összetevője idiolektusa is. Az elemzésben kliséknek nyilvánított megnyilvánulásai (6. 2. 1.) csak és csakis a felszín legfelső rétegei! Csak szavak, üres, a helyzetek praktikumát könnyedén szolgáló szavak. Szüksége van rájuk. Semmi közük a lényeghez. Az ítél felületesen, aki ezek hallatán alkot használójukról véleményt. Aki netán kiszolgáltatottnak megélt helyzete miatt szorongását vetíti ki, olcsó ítéletté torzítva azt. A bizalmaskodónak vagy lekezelőnek ítélt kifejezések használójának a rakoncátlan gyermek álarcát öltő megnyilvánulásai mögött egy mélyen érző, komoly felelősséggel élő ember rejtőzik. Egy ember használja őket, aki a helyzettől önmagukban idegen vagy furcsa, ám humort hordozó és generáló szavak és gesztusok motyójával a hátán minden apró és lényeges tettében szakértelmével, fáradhatatlanságával és figyelmességével is mindig a többi embert szolgálja. Ez az ember hivatásának gyakorlásakor naponta többször is kénytelen bepillantani a poklok bugyraiba. És minden ízében tudja és érzi, hogy a pokol eme köreiben a humor és a derű bármely megnyilvánulása életmentő funkcióval bírhat. Valószínű, hogy ő maga is csak ezzel a bizonyos motyóval a hátán képes elviselni saját helyzetét is.

7. 4. Az aszimmetrikus viszonyból fakadó szorongás a betegekben is csak úgy oldható, ha saját egyéniségüket utcai ruhájukkal együtt ők sem a kórterem szekrényébe rejtik, hanem megpróbálják a világ legtermészetesebb módján papucsban és pizsamában páciensként is tovább viselni azt. Méltóságuk megőrzésére meg azért, mert csak így tudják a helyzetnek a mindenki által elfogadott aszimmetriáját saját maguk talán a szimmetria természetes arányai felé vissza-visszabillenteni.

Függelék

A párbeszédek szövegei

Az első dialógus

(Helyszín a klinika C osztályának folyosója. Reggel fél 8. Korosodó asszony érkezik, csomaggal, szemmel láthatóan felvételre.  A nővérpulthoz lép.)

Páciens: – Jó reggelt kívánok! Dr. Horváth Jánost keresem.

Nővér: – Jó reggelt. Itt van már valahol az osztályon, biztos valamelyik kórteremben.

(Az asszony a fal mellé állva csomagja mellett várakozik. Szemlélődik. Nézi a reggeli sürgés-forgást az osztályon.  Egy 70 év körüli nőbeteg jelenik meg a kezelő előtt, és kissé erőtlen hangon odaszól az egyik kórteremből éppen kilépő fehér köpenyes,  középkorú férfinak.)

Idős asszony: – Tanár úr, szeretnék beszélni önnel!

Középkorú férfi: – Azonnal jövök, szívem!

(Aktuális dolga végeztével a férfi odamegy a köntösben rá várakozó asszonyhoz, és néhány szót vált vele. Ezután párszor még ki-be cikázik a kórterem és a kezelő helyiségei között, majd odalép az újonnan érkezetthez.)

Orvos: – Csókolom! Horváth János vagyok.

Páciens: – Jó napot kívánok! Schneider Katalin.

O: – Jöjjön be a kezelőbe! A csomagját nyugodtan kint hagyhatja a folyosón.

(Változik a színtér, a folyosóról mindketten bemennek a kezelőbe. Előtte az asszony táskájából kiveszi a magával hozott leleteket, majd a kezelőben szó nélkül átnyújtja az orvosnak. Az orvos figyelmesen tanulmányozza a kapott anyagot.)

O: – Mikor vette ezt észre?

P: – Pontosan két héttel ezelőtt. Aztán rögtön elmentem beutalóért a háziorvosomhoz, ő azonnal meg is írta. De a rendelőintézet csak tíz nap múlva tudott fogadni. Ez pénteken, három nappal ezelőtt volt, és most itt vagyok.

O: – Hadd nézzem a cicit! Nem kell levetkőznie, elég a blúzt és trikót felhúzni.

(A beteg eleget tesz a kérésnek. Az orvos szakavatott mozdulatokkal megvizsgálja mindkét emlőjét. Közben:)

O: – Mintát a daganatból nem vettek?

P: – Nem.

O: – Azt hittem, az is megvan. Megírom a leletkérő lapot. Menjen le a földszintre a 8-as ajtóhoz, ott felveszik az adatait. Azután ezt a papírt adja be a    Mammográfiára. A folyosón először előre, majd balra, aztán megint előre, végül ismét balra!

P: – (Közbevág:) Sajnos jól ismerem az épületet!

O: – (Nem zavartatja magát a közbevetés által, folytatja:) Ott mindent megcsinálnak majd, ami még hiányzik. A szövettan kb. három hét alatt szokott elkészülni, akkor keressen majd  meg. (Átnyújt a betegnek egy névjegykártyát.) Hívhat nyugodtan a mobilomon, otthon is, este. Napközben nem fog megtalálni, egész nap operálok. (Közben megszólal a mobiltelefon. A rövid telefonbeszélgetés végeztével, a készüléket még a markában tartva, mesterségesen visszafogott indulattal:) Ezt egyszer kidobom az ablakon! De másképp nem érnek el.

P: – Engem is folyton abajgat a családom, de én nem vagyok hajlandó

(Az orvos nem figyel rá, most ő vág közbe:)

O: – Ha megvan a szövettan, visszatérünk a dologra. Csókolom!

P: – Köszönöm, tanár úr. Viszontlátásra.

(A páciens elindul, hogy a most rá bízott teendőket elvégezze.)

A második dialógus

(Helyszín: ugyanott. A páciens a vizsgálatok eredményével az orvosra várva a nővérpult közelében elhelyezett széken ül. Kb. félórás várakozás után a sebész a kezelő ajtaja elé érkezve egy széles mozdulattal a helyiségbe invitálja a rá várakozót. Az kezében tartja radiológiai leletét. Az orvos leül egy munkaasztal mellé, elővesz egy előjegyzéshez használt naptárt. A beteg állva várja a fejleményeket. Az orvos töprengő lapozgatás közben – szükségét érezvén a délelőtt történtekről beszámolni, kezében a radiológián kapott lelettel – megszólal:)

P: – Szabó doktor úr szerint…

(A sebész – miközben lapozgat – közbevág:)

O: – Mindent tudok. Beszéltem Szabó doktorral. (Kis szünet után:) Szombaton fogom megoperálni. Babérlevél formájában fogom felnyitni a bőrt, és így, ezen a nyíláson keresztül távolítom majd el a daganatot.

P: – Köszönöm az információt! Mindenki azt mondja, hogy önnél a legjobb kezekben leszek.

O: – (A helyzetnek és a közlésnek megfelelő teljes komolysággal:) Köszönöm a bizalmat. Kitölt egy űrlapot, majd:) Menjen le ezzel megint a 8-as ajtóhoz, ott elmondják,  mit kell még majd tennie, mielőtt pénteken befekszik.

(A beteg váratlanul elköhinti magát. Erre a sebész felkapja a fejét, túlzottra tettetett rémülettel az arcán, ám a hangjában némi valódi aggodalommal is:)

– Ha ezt az altató orvos meghallaná, azt mondaná magának, hogy inhaláljon három hétig, és majd csak akkor jöjjön vissza.

P: – (A leleplezett tettes enyhén kihívó nyugalmával:) Pedig ennél szebbet is tudok produkálni! (Hangnemet váltva:) Apropo, tényleg, mivel inhaláljak?

O: – (Miközben a telefonhoz nyúl,  némi gondolkodás után:) Kamillával.

(A telefonba:) Marcsi, lemegy  hozzátok Schneider Katalin. Kérlek, intézzétek el a papírjait! Szombaton fogom operálni.Ha lehet, gyorsan csináljatok meg  mindent, mert   ő Pestről van itt. Köszönöm.  (Leteszi a telefont, és a beteghez fordul:) Van addig hol lennie?

P: – Persze, van itt lakásom. Én tulajdonképpen helybéli vagyok.

O: (Meglepett arckifejezéssel, megnyugodva:) Így még jobb! Hát, akkor jó ügyintézést!

P: – Mindent köszönök, tanár úr. Viszontlátásra!

O: – Csókolom!

A harmadik dialógus

(Helyszín: a klinika liftje. A felvétel procedúráját intéző páciens mellett még négyen-öten szoronganak a felvonóban. Csupa fehér köpenyes férfi. Közöttük a tanár úr.

Szavait a többi fehér köpenyeshez intézve, közben azonban a páciens reagálását fürkészve tekintetével; kissé ironikus hangon:)

O:– Fiúk, tudtok egy helyet csinálni mától, mert a fiatalasszony szeretne befeküdni.

Egy fehér köpenyes férfi:– Persze! Meglesz.

O:– Kösz’!

P: – Én nem szeretnék, nekem  muszáj befeküdnöm! (Továbbra is sértődötten:) Különben meg időhúzásként akár el is indulhatok    felfedező körútra, hadd lássam, mi minden változott a klinikán amióta nem jártam itt.

O: – (Mosolyogva:) Na, erre talán nincs szükség.

(A lift közben megérkezik a többiek által jelzett szintre.)

Mindannyian:– Csókolom! Viszontlátásra!

P: – Viszontlátásra!

A negyedik dialógus

(Helyszín a sebészet szintjéhez tartozó balkon, a dohányzásra kijelölt hely. A páciens jól beöltözve üldögél a téli verőfényben a szabad levegőn. Ölében folyóirat, kezében égő cigaretta. Elmerülten olvas. Hirtelen kinyílik a balkonajtó, a sebész lép oda hozzá. Mosolyogva:)

O: – Cigizünk, cigizünk?

P: – (Meglepetten tekint fel:) Sajnos igen.

O: – Vigyázzon, ma éjféltől már nem szabad rágyújtania! Különben az aneszteziológus nem fogja elaltatni.

P: – Ühüm. A saját érdekem, hogy betartsam a szabályokat.

O: – Enni, inni sem szabad éjféltől.

P: – Így lesz! (Témát váltva:) Tanár úr, mikor kerülök majd sorra?

O: – (Pár pillanatig töpreng:) A harmadik lesz.

P: – Ez időben hány órát jelent? Körülbelül, persze.

O: – Nagyjából 11 óra magasságában kezdjük. Kb. fél 11 tájban jönnek majd  magáért.

P: – Köszönöm.

O: – Csókolom!

P: – Viszontlátásra!

(Az orvos gyors léptekkel elviharzik, a páciens pedig tovább élvezi a téli napsugarat és a szabad levegőt. No meg a szellemi időtöltést.)

Az ötödik dialógus

(Helyszín: a műtő előtere. A műtőssegéd az operációhoz szükséges technikai teendőit végzi. Az altató orvos a narkózist befolyásoló részleteket beszéli meg a beteggel. Egyszer csak megjelenik az operatőr sebész. Egy műszer segítségével különböző pontokat jelöl be az operálandó testrészen.)

P: – Masnit köt majd rá, tanár úr?

O: – (Mosolyogva:) Csak a szükséges paramétereket jelölöm be. Ne kelljen már bent piszmognom ezzel.

(Változik a színtér, a beteget betolják a műtőbe.  Az operációt végző csapat tagjainak egy része már beöltözve dolgát végzi, mások pedig az előkészületek utolsó stádiumában itt-ott beszélgetve vagy csöndben a még a szükséges mozdulatokkal és tárgyakkal bíbelődnek. Két hölgy a beteggel foglalatoskodik. Ő már a műtőasztalon

fekszik.)

A team egyik tagja:– Aggódik?

P: – Nagyon.

Az egyik hölgy:– Ne féljen, minden rendben lesz!

A másik hölgy:– (Megsimogatja a beteg műszerektől szabad karját:) Nem lesz semmi baj!

(A páciens fejénél váratlanul megszólal „az Úr hangja”, a vezető sebész.)

O: – (Tréfálkozó, nyújtott, dallamos hangon:) Tessék mondani, ön Schneider Katalin?

P:– (Átveszi a hangnemet:) Még igen.

(Halk kuncogás a team tagjai között.)

O: – És, kedves Katalin – ugye szabad Katalinnak szólítanom?

P:– Persze! Végre megint van nevem!

(Ismét derű a műtétet végzők között.)

O: – Szóval, kedves Katalin, dohányzik?

P: – Sajnos igen!

O: – És tessék mondani, mennyit szív naponta?

P: – Hát, … legalább másfél dobozzal.

O:– És hogyan lehetne önt erről lebeszélni, Katalin?

P: – Hát… például úgy… ahogyan… azt Bilecz doktor tette a    minap…   Mélyen a szemembe nézett, …és …elmagyarázt … hogy egyenes…  összefüggés lehet a dohányzásom és   aközött,… hogy… én most itt … fekszem.

Egy női hang: – (Miközben maszkot helyeznek a páciens szája elé:) Katalin, most egy kis havasi levegőt adunk önnek.

P: – (A narkotikum hatásától egyre nehezebben forgó nyelvvel:)

Erdélyit vagy mátrait?

A női hang:– Természetesen mátrait. (Kis idő múlva:) Hogy ízlik a    havasi levegő?

P:– (Egyre nehezebben artikulálva:) Hát…  jobb … mint a kertvárosi!

(Kuncogás.)

(A dialógusnak itt vége, a páciens elaludt. Kezdődik a műtét.)

A hatodik dialógus

(Az egyik kórteremben vagyunk. Egy fiatal, huszonéves hölgy epeműtétje kerül nemsokára sorra. Ágya mellett áll édesanyja is. Az orvos belép, hogy meggyőződjön arról: minden rendben van-e a műtőbe induláshoz. A kórterem ajtajában megjelenik a műtőssegéd.)

Az anya: – (A publikumnak – főként az orvosnak – szóló, kissé művi aggodalommal a hangjában:) Jaj, doktor úr, vigyázzon rá! Kérem, nagyon vigyázzon rá!

O: – (Bosszúsan:) Na, ezt nem kellett volna mondani! Ezt nagyon nem kellett volna mondania!

Az anya: – (Mentegetőzve, de továbbra is a műaggodalom siránkozásával:) Na de egy anyának talán csak szabad?

O: – (Némi szünet után, miközben a műtőssegéd kifelé kezdi tolni a beteggel együtt az ágyat, metsző iróniával:) Van még kérdés? Esetleg egy anyának!?...

(Mindenki hallgat. A „menet” elhagyja a kórtermet.)

A hetedik dialógus

(A műtét után a beteg két vákuumos flakonnal a testéből kilógó két cső végén a kezelő helyisége előtt sétálgat. Viharos tempóban loholva megérkezik az orvos.)

O: – (Széles, befelé invitáló, szinte színpadias mozdulattal:) Jöjjön, fiatalasszony!

(A kezelőben leülteti páciensét a vizsgálóasztalra, közben szinte nyögés szerű sóhajt hallat.)

P:– Hát, ez nem egészen az optimizmus jelzése!

O: – Ez csak a késésemnek szólt. Na, lássuk, mennyi az annyi!  (Szemügyre veszi a skálával ellátott flakonok tartalmának mennyiségét.) Jól van, ez rendben is lenne. (Pillanatnyi szünet után:) Úgy látom, minden az elvártak szerint alakul. Mit szólna hozzá, ha hazaengedném? (Színpadiasan gesztikulálva,  áhítatot mímelő arckifejezéssel:) Képzelje csak el: saját ágy, saját televízió…!

P: – Pompás! De a televízió!? Azt meg minek egyáltalán bekapcsolni!

O: – (Mosolyogva:) Lesz magával otthon valaki?

P: – Abban a pillanatban, ahogy hazamehetek, igen.

O: – Rendben! Akkor holnap várom megint. Csókolom!

P:– Köszönöm, tanár úr! Viszontlátásra!

A nyolcadik dialógus

(Az orvos – szokás szerint – szinte futólépésben érkezik. A kezelő ajtaját nagy lendülettel kitárja, és szokásos színpadi mozdulatainak egyikével a helyiségbe invitálja a várakozók között álldogáló páciensét:)

O: – Jöjjön, királykisasszony! (Hirtelen megtorpanva:) Bocsánat, egy pillanat! (Odamegy a nővérpulthoz, közben a pácienshez intézi szavait.) Mennyi a váladék tegnap óta?

P – (Meglepődve,  mert nem nézte meg:) Tudom én!? Nem ismerem én a számokat! (Az orvos elmosolyodik. Néhány másodperc múlva mindketten bemennek a kezelőbe. A beteg az előbb elhangzott megszólításra reagálva befelé menet:) Nem is tudom, milyen  sorrendben vagdaltassam most majd a    testrészeimet, ha itt ilyen szépeket mondanak az embernek!

(Az orvos ismét mosolyog, majd leültetve páciensét megnézi a skálát.)

O: – Hát, ez elég sok! Jöjjön, lecseréltetjük a nővérrel a flakont, mert ez már elég nehéz lehet.

(Felkapja a páciens kabátját, hogy ő a flakoncsere alatt már zavartalanul foglalkozhasson a többi beteg egyikével. Gyors léptekkel indul a nővérpult felé. A páciens azonban hirtelen megállítja.)

P: – Tanár úr, kérem a kabátomat. Nekem van itt egy fogasom!

(Az orvos átadja a kabátot tulajdonosának, majd az egy gyors mozdulattal odadobja a betegek közt várakozó kísérőjének azt.)

O: – Aha, látom, egy beszélő fogasa van!

P:– Hát ha még azt is hallaná a tanár úr, hogy milyen értelmesen tud beszélni!

(Közben odaérnek a nővérek egyikéhez. Az orvos elmondja neki a feladatot, majd

pácienséhez fordul:)

O: – Akkor hétfőn a szokott időben várom. Csókolom!

P: – Köszönöm, tanár úr! Viszontlátásra!

A kilencedik dialógus

P:– (Telefonon, este fél 10-kor:) Jó estét kívánok, tanár úr! Schneider Katalin vagyok.

O:– Csókolom! Történt valami?

P:– Egész nap semmi, de most körülbelül egy órája fokozatosan feldagadt a seb környéke. Olyan érzés, mintha egy luftballon nőtt volna az oldalamra. Meg vagyok ijedve, nem értem az egészet.

O: – Akkor most két lehetőség közül választhat. Vagy azonnal felmegy az ügyeletre, vagy holnap randizik velem a klinikán. Ne aggódjon, az ügyeletes kollégák is becsülettel ellátják majd.

P: – Én inkább a második variációt választanám.

O: – Rendben. Akkor 9-kor az Ambulancián!  Ne haragudjon, hogy ilyen kései időpontot mondok, de lehet, hogy korábban még szundítani fogok!

P: – A hétvégi pihenés fontos! Én kérek elnézést, hogy ezt folyton megzavarom.

O: – Semmi baj! Akkor 9-kor! Csókolom!

P: – Nagyon köszönöm! Viszontlátásra!

A tizedik dialógus

(Másnap. A beteg fél 11 tájban otthonról telefonál.)

P: – Jó napot kívánok, tanár úr! Schneider Katalin vagyok. Halasszuk el a találkozást holnapra?

O: – Csókolom! Jaj, ég a pofám, szívem! Szó sincs halasztásról! Hol van most, még a klinikán?

P: – Nem, már itthonról hívom.

O: – Mikorra tud felérni?

P: – Fél óra múlva.

O: – Rendben. Akkor fél óra múlva a földszinten! Csókolom!

P: – Köszönöm. Viszontlátásra!

A tizenegyedik dialógus

(Fél óra múltán a beteg éppen a bejáratnak háttal sétál a kihalt folyosón. Egyszer csak mellette terem az orvos, és szó nélkül karját nyújtja, úgy, mintha egy bálteremben táncosát vezetné a parkettre. A kezelőben:)

P: – Tanár úr, most az egyszer nagyon megijedtem. Már napok óta gondolkodtam azon, milyen ember is vagyok én, hogy eddig még nem téptem a hajamat, nem sírtam, nem hisztériáztam. De most bizony megijedtem!

O: (Egyetlen szóval sem reagál a hallottakra. A punkcióval kapcsolatos előkészületeket végzi szótlanul, majd néhány kérést fogalmaz meg az asszisztensnőnek.)

(A punkció végeztével ismét karját nyújtja a betegnek, most azért, hogy az emberi módon tudjon a kezelőasztalról lekászálódni. Majd – mivel a műtét miatt annak bizonyos mozdulatok még nehezen sikerednek – az orvos udvariasan odalép hozzá:)

O: – Várjon, segítek felöltözni! (Majd évődve hozzáteszi:) Bár egy nőt öltöztetni nem olcsó dolog!

P: – Na, ezt a költséget még biztosan kibírja a tanár úr! Köszönöm.

O: – (Az asszisztenshez intézve szavait:) Írjuk meg az ambuláns lapot!

Asszisztens: – (A számítógéphez ülve:) Mit írjak, hol volt a műtét?

O: – (A lehető legkomolyabb arckifejezéssel:) A cicinél. A jobb cicinél. Rögtön mondom a kódszámot. (A beteghez fordulva, aki mindeddig oldalt álldogált:) Csüccs le! (Az adminisztráció végeztével ismét a beteghez intézi szavait:) Most biztosan elmegy malacot sütni!

P: – Nem, tanár úr! Malacot szilveszterkor sütöttem. Most az ökörsütés következik!

O: – Nocsak! Ügyes legyen ám! És ha esetleg megint probléma lesz, azonnal szóljon! Csókolom!

P: – Köszönök mindent, tanár úr. Viszontlátásra!

Irodalom

Cselovszkyné Tarr Klára 1999. Tabu és eufemizmus az egészségügy nyelvében. Ph.D. értekezés. Medicina et Linguistica. Különszám. Bp., Semmelweis Orvostudományi Egyetem.

Bartha Csilla 1992. A nyelvek közötti érintkezések univerzáléi. Néhány adalék a kódváltás kérdésköréhez. In: Laczkó Krisztina (szerk.): Emlékkönyv Rácz Endre 70. születésnapjára. 34–45.

Bartha Csilla 1996. A társadalmi kétnyelvűség típusai és főbb vizsgálati kérdései. In: Magyar Nyelvőr 263–282.

Buda Béla dr. 2001. A pszichoterápia alapkérdései. Kapcsolat és kommunikáció a pszichoterápiában. (Válogatott tanulmányok.) Bp., Országos Alkohológiai Központ.

F. Dornbach Mária 1999a. A kapcsolatteremtés mint kódváltás a pedagógiai szituációban. In: V. Raisz Rózsa és H. Varga Gyula (szerk.): Nyelvi és kommunikációs kultúra az iskolában. Bp., 202–210.

F. Dornbach Mária 1999 b. Árulkodó személyragok. In: Magyar Nyelvőr, 404–423.

F. Dornbach Mária 2004. „Azonnal jövök, szívem!”  In: Élet és Irodalom. 2004. 04. 09. 13.

Fülei-Szántó Endre 1994. A verbális érintés. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete. Linguistica Series C. Relationes 7.

Goffman, Erving 1981. A hétköznapi élet szociálpszichológiája. Bp., Gondolat.

Gönye Anikó 1999. Az orvos rendelőintézeti nyelvhasználatának elemzése szociolingvisztikai szempontok alkalmazásával. PhD dolgozat, Bp., ELTE.

Grétsy László (szerk.) 1976. Mai magyar nyelvünk. Bp., Akadémiai Kiadó.

Hymes, Dell H. 1962. A beszélés néprajza. In: Pap Mária és Szépe Görgy (szerk.): Társadalom és nyelv 91–146. Budapest, Gondolat Kiadó.

Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó.

Kovalovszky Miklós 1977. Nyelvfejlődés – nyelvhelyesség. Bp., Akadémiai Kiadó.

László János 1981. Goffman mikroszkópjai. In: Goffman, Erving 1981. A hétköznapi élet szociálpszichológiája. Bp., Gondolat 740–780.

László János 1981. Tárgyi és személyközi forgatókönyvek az emlékezetben. I.. In: Pszichológia, 485–516.

László János 1983. Tárgyi és személyközi forgatókönyvek az emlékezetben. II In: Pszichológia, 527–542.

Pléh Csaba 1986. A történetszerkezet és az emlékezeti sémák. Bp., Akadémiai Kiadó.

Terestyéni Tamás 1981. Konvencionális jelentés – kommunikációs jelentés. Bp., Tömegkommunikációs Kutatóközpont.

Trudgill, Peter 1997. Bevezetés a nyelv és társadalom tanulmányozásába. Szeged, GYTF Kiadó.