Márkus András: Álmomban macskát szült a nőm

A történet nem itt kezdődik, nem ennél a kötetnél. Szűk értelemben a fiatal szerzőnk és története értendő, tágabban az őt körülvevő irodalomé. Nehéz lenne megmondani, pontosan mikortól mesélődik ez a történet, de néhány lehetőséget azért dióhéjban bemutatnék. Kezdődhetne, mondjuk, 1988-ban (szerzőnk születésével), de ugyan már, a történetek kezdetét fordulatoktól illik számolni, legalábbis a divat így írja elő. ’89–’90 sokkal jobb időszak egy történet kezdetéhez, mintsem egy névtelen ’88; csakhogy az irodalom sokkal később reagált a fordulatra, mint illett volna. Ha már Előretolt Helyőrség, legyen inkább 1993, az ember zemberré válási folyamatának kezdete.1 De ez sem az igazi, a transzközép irodalomról (a továbbiakban TI) megszületett a paródiakötet,2 ami az „irányzat”, „korszak” (reklámkampány, érdekszövetség stb.) voltaképpeni zárlatát ugyanúgy jelenti, mint az íróik hozzáállásának megváltozása.

Úgy tűnhet, hogy a történet kezdődött valamikor, de hogy mikor, azt nem sikerül meghatározni, mert nem illik határvonalakat húzni. Annyi bizonyos, hogy (körülbelül) Kolozsvár a helyszín, és valamikor – hadd túlozzak kicsit – a második évezred legvégét kell jobban szemügyre venni a kötet szemüvegén át. Vagy fordítva? Érdekes lehet az első megközelítés, tehát a köteten át nézni a kilencvenes évek végén íródó irodalmat; annál is inkább, mert annak nem kevésbé jelentős egyénisége, mint Orbán János Dénes (OJD) a szerzőnk mestere. A TI egyik alapelve (volt) a régi szövegek kifordítása, az értékek fejük tetejére való állítása, a durva szexualitás megéneklése, a hagyomány részbeni elutasítása, másfelől bizonyos formatisztelet; vagyis a kötet alapján nagyjából ilyen kép alakul ki a TI-ről. Másfelől, a kötetet a korszakból előrenézve azért érdemes vizsgálni, mert így kitűnik, hogy a szerző a TI-t folytatja ugyan, kötődik ahhoz, viszont bizonyos részeit elutasítja, helyettesítve megújítja azokat (gondolok itt elsősorban a nagyobb formatiszteletre).

Írásom címével tehát a (posztmodern? vagy a transzközép?) hagyománynak a kötet felől nézve zavaróan erős megszorító voltára utalok. Spitzer Judittal beszélgetve3 szerzőnk elmondja: vannak szövegek, amelyek unalmasak, de nem lehet őket megkerülni, szövegek, amelyekhez egyszerűen hozzá kell nyúlni. És itt fogalmaznám meg a kötet első negatívumát: muszáj hozzányúlni? Illik hozzányúlni? Amíg a beszélgetés a kötet őszinteségét és bátorságát helyezi előtérbe, ki kell emelnem, hogy a versekben hangsúlyozottan érvényre jutó illemkövetést vélek felfedezni, ami legkevésbé sem a bátorság jele (azt az értelmezési lehetőséget, hogy a posztmodern-transzközép-satöbbi hagyomány bizonyos módú követéséhez ma bátorság kell, egész nyugodtan elhagyhatjuk), sőt nem egyéb, mint a hatalomnak4 való „lefekvés”.

Az illem követése erősen megjelenik a Csütörtököm kimondása című versben. A „Tengerparton áll a lány” kezdősor Goethéig vezet, mégpedig a Heidenröslein (Vadrózsa) című verséhez: a versmérték, de a szerkezet is kötődést mutat a goethei szöveghez. Csakhogy OJD már hozzányúlt ehhez a vershez (A hal), nála lett a legényből5 lány,6 a rétből tengernek is értelmezhető tó. Viszont valami miatt ezt a szöveget elkerülte a „lándzsarázás”, a legkevésbé sincs kifordítva. Épp ellenkezőleg, OJD a saját maga7 által felállított alapelvektől tér el azzal, hogy a szöveget nem ki-, hanem lefordítja, teljes értékű, véleményem szerint a szoros fordítást értékeiben meghaladó balladává. Szerzőnk ellenben marad a jól bevált kifordításnál. De ha ballada, Arany Jánost illik nem megkerülni. Ágnes asszonyt nem illik kihagyni, Ágnes asszony búcsúztatója tehát mintegy kötelező verse a kötetnek. (Hadd emlékeztessek, a kötelező vers(-ciklus) fogalma az „aranykor” [Epoca de Aur] versesköteteire volt jellemző, hogy a közelmúltat említsem.) Igaz, sok helyőrséges indult ki az ágnesi mintából, megint OJD-re kell gondolnunk, az Egy ballada redukciójára. Szerzőnk viszont amúgy a maga (?) szájíze szerint szexualitással tölti színültig a szöveget. A De Sade márki búcsúja ugyanebbe a kategóriába tartozik, sokkal inkább lehet a vers kapcsán beszélni egy illemnek való megfelelésről,8 egy biztosnak (bejáratottnak) tűnő hagyomány követéséről, mint a posztmodern (?) korunkban oly divatos, mondjuk: illő maszkképz(őd)ésről.

Amennyiben egy CD-hez hasonlítom a kötetet, bonus tracket is találunk a végén. Kanonizálási kísérletnek, szerkesztői melléfogásnak vagy sima kihívásnak kell-e tekinteni a függeléket? Ugyanis zsengéket nagy szerzők összes versét tartalmazó kötetében tudok csak elképzelni, akiknek a neve bizonyítottan megbírja a korai botladozásokat, sőt kuriózumok is azok az igényes olvasó számára. De egy minden koravénséget félretéve vitathatatlanul fiatal költő kötetében, melyről kockázatos lenne a jövő ismerete és szükséges mennyiségű kritika (recepció) nélkül kijelenteni, hogy kiforrott verseket tartalmaz, nem találom helyét a bónusznak. Annál is inkább, mivel a kötetet nyitó rövid versek nem sokban különböznek ezektől a jelzetten zsengéktől. Szerencsére függelék jelzetten kilóg a kötetből.

Harmadik illem a szexualitásra való erős kihegyezés a végy egy témát, legyen az saját, vagy legyen az a világirodalomból, és vedd – versre alapelv szerint. Ezt az alapelvet a lírai én a legnagyobb felfuvalkodottsággal követi is. Hadd említsek csak egy példát: „S mikor a füledbe repdes / a vers, amelynek nincs neve – / Te szállj el tőle, kedves!” (Lapszélvers helyett). Önmagában ezzel még nem is lenne túl nagy baj, az ókortól (pl. Ovidiustól) Villonon át, Faludyt útba ejtve a legemberibb (?) dologgal nagyon sokan foglalkoztak és foglalkoznak ma is. Csakhogy ezt is arra a transzközépre való visszautalásnak tartom, mely a maga durvaságával ellőtte minden puskaporát, olyannyira, hogy paródiái finomabb nyelvezetűre kellett sikerüljenek.

A kötetről, annak szövegeiről alkotott kritikusi (vagyis olvasói) véleményem tehát összességében negatív. A valósághoz azonban hozzátartozik, hogy egyes szövegek, egyes egységek kétségkívül egy tehetség keze (tolla) munkájáról vallanak. Feltétlen elismerést érdemel az Utolsó vers Andreához. Nyelvezete, formája és témája egyaránt érettebb, visszafogottabb lírai ént szólaltat meg, a szöveg nemcsak (könnyen) fogyasztható, de egyéni(bb) hangon is szól. Itt látom az illem (értsd: rossz értelemben vett kötelező hagyomány) túlhaladását, az eredetiséget. Hasonlóan eredeti(bb)nek tartom A lélek partjain írást, melyben nem a „sablonos”, az illendő szólal meg, hanem egy szélesebb (tehát nem arasznyi) látókörű, mérsékeltebb lírai én.

Szerzőnk erősségei közé tartozik a klasszikus mérték használata. Ahol időmértékben ír, ott a mérték a költői szabadságon túlmenően (ma már a paenultima-szabály sem szentírás) hibátlan, a szöveg egyszerűen olvastatja magát. Távolról sem rossz tehát, „amit néhány jambus összehoz” (áramszünet). Megjegyzem, a jambus annyira elterjedt a magyar lírában, hogy különösebb korlátok nélkül mindenféle hangulat kifejezésére alkalmasnak találták költőink. Rímei hasonlóan könnyen emészthetők, kevés az erőltetett, mesterkélt fogás. A szöveg kifelé utalásaival is könnyedén bánik (itt-ott szabadosan is), ami szintén az erősségei közé tartozik. Hogy az intertextus (vagy általában kifelé utalás) nem mindenütt termékeny, esetleg csupán felvágás szinten jelenik csak meg (lásd a függeléket), nehezen, de megtűrhető a kötet egészét figyelembe véve.

Végezetül hadd jegyezzem meg az elmondottakkal kapcsolatban, hogy szerzőnk alacsony életkora egyszerre mentség és ígéret. Férfivá érését megénekelni egy tizenhét évesnek közel sem tilos, „elmegy”; a mód pedig, ahogyan teszi, nem más, mint lázadás a (nem transzközép és azzal rokon) hagyomány ellen. (A kérdést viszont, hogy mindebből egy gyenge bónuszokkal terhelt teljes kötetet kell-e írni – illetve „előre-tolni” –, nyitva hagynám.) Hogy látszólagos önállósága mögött a mester (OJD) és az illem túl erős hatása könnyen kimutatható, az sem végzetes probléma ilyen fiatalon. Formai készsége és műveltsége azonban nagy ígéret, mindenképpen tehetségről tanúskodik, amely tehetségnek viszont nem szabad feloldódnia, és ha minden igaz, nem is fog feloldódni a könnyű múzsa egyoldalúságában. Úgy gondolom tehát, hogy ebben a kötetben szerzőnk kimerítette Erató múzsát, a következőkben mást (is) meg kellene szólaltatnia. Ígéret Márkus András Ovidius tükrében is, aki a következőképp ír: „Űzni nagyobb pályán kell komolyabb lovaim. / Most isten veletek, víg Múzsa s elégia, lágy vers.”9

JEGYZETEK

1. Sántha Attila: A transzközép irodalom. Echinox, 1993. 6.

2. Székely Csaba: Írók a ketrecben, Erdélyi Híradó (Kvár)–Fiatal Írók Szövetsége (Bp.), 2004.

3. Márkus Andrással beszélget Spitzer Judit, a beszélgetés szövege elérhető a http://www.talaljuk-ki.hu/index.php/article/articleview/353/1/54/ internetes címen.

4. Szükségtelen hangsúlyoznom, hogy Kolozsváron az Előretolt Helyőrség diktálta kánon egyfajta monopolhelyzetben van. Bár a vallott elvek alapján mást várnánk, ugyanazok vagy azok tanítványai szervezik a Bretter-kört és a Kolozsvári Literátor Klubot, mint akik a transzközép indulásában/indításában (hacsak a háttérben is) részt vettek. A Bretter-körön (és KLK-n) kívül rendszeres irodalmi fórumról nincs tudomásom.

5. Képes Géza fordításában „Rózsát lát meg egy legény”.

6. „Aranyhalat lát a lány / tünemény a tóban” (A hal).

7. Saját maga, illetve saját maguk által felállított alapelvek – mint ismeretes, Sántha mellett OJD a TI teoretikusa. OJD Teakönyvében jelennek meg újra a transzközép kiáltványai.

8. Lásd Sántha szado-mazo verseit, például az Kemál és Amál kötetben megjelenteket (Ulpius-ház, Bp., 2004).

9. Amores III. 15., a A kétezer éves Ovidius, Gondolat Kiadó, Bp., 1985. által közölt fordítás.

*Erdélyi Híradó–Előretolt Helyőrség, Kvár, 2005.