Kovács András Ferenc új, vaskos kötete, a Hazatérés Hellászból Kavafisz-átiratok alcímmel jelent meg,* s ez pontosan – és kissé csalafintán – jelzi is, hogy miről van szó. A sors kifogyhatatlan kegyelméből ugyancsak a könyvhétre jelent meg egy terjedelmes Kavafisz-verseskönyv Alexandria örök címmel a Kalligram Könyvkiadónál, Déri Balázs válogatásában, az életmű labirintusában biztosan vezető s rejtelmeiben eligazító utószavával, versmagyarázataival s részben fordításában. Ezek alapján világos, hogy Kavafisz (1863—1933) a huszadik század egyik legjelentékenyebb költője volt… Déri közli az első magyar Kavafisz-kötet, az 1968-ban megjelenő Barbárokra várva anyagát – Somlyó György és Vas István fordításában, ez a kanonizált Kavafisz-versek legnagyobb részét tartalmazza, százharmincöt verset, hogy a hiányzó tizenkilencet miért nem – rejtély. Mindenesetre Déri most ezeket is lefordítja, s bőven válogat Az ismeretlen Kavafisz felcímmel a rejtélyes és zárkózott költő hagyatékából, akiről oly megkapó portrét rajzol Lawrence Durrell Alexandriai négyes című nagyregényébe. A költő által részben megtagadott, részben elismert, sokáig lappangó, terjedelmes anyag önmagában is izgalmas, ráadásul Déri figyelembe veszi a ,,zsengéket”, sőt a befejezetlen, töredékben maradt verseket is. Figyelmen kívül hagyja viszont az egyik legizgalmasabb korai Kavafisz-verset, a Claudius királyt, amely szerepel KAF átiratai között, s megjelent már magyarul a Nagyvilágban is, Schreiber György fordításában. (1988 szeptemberében Schreiber és Tokai András először közöltek néhányat magyarul Kavafisz „kiadatlan versei”-ből…)

Kovács András Ferenc is átírja ennek a hátrahagyott anyagnak egy jelentékeny részét, megkapóan és pompázatosan, de ő – nem tagadva meg önmagát – hatalmas anyagot közöl Kavafisz két állítólagos athéni füzetéből is (összesen hetvenegy darabot, negyvenkettőt az első és huszonkilencet a második füzetből!), amelyeket szerinte 2001 elején fedeztek fel szorgos kutatók a Kavafisz-rajongók őszinte örömére.

Kovács András Ferenctől nem idegen az ilyesfajta költői játék, alakmásokat, heteronimákat teremt, akárcsak nagy elődje, Fernando Pessoa, ezek közül Jack Cole daloskönyve már megjelent 1996-ban, a lassan másfél évtizede íródó, rejtélyes marosvásárhelyi dilettáns költő, Lázáry René Sándor immár több kötetre rúgó hagyatéka – melynek feldolgozása máig folyamatban van – még nem. Közben KAF rekonstruálta Catullus barátjának, a verseiben is többször emlegetett rejtélyes Calvusnak, ennek a legendás római költőnek az elveszett életművét – ez a kötet is készül —, teremtett egy orosz költőt is, Asztrovot, akinek több ciklusát publikálta, most pedig ,,felfedezte” az ismeretlen Kavafiszt, hihetetlen empátiával, formaérzékkel és helyismerettel alkotta meg az évtizedekig lappangó, állítólagos füzetek anyagából Kavafisznak az igazira oly emlékeztető, azzal szimmetrikus és mégis kissé más életművét. A bravúr akkor látszik igazán, amikor az eredeti átiratokat együtt olvassuk Déri Balázs fordításváltozataival. Különben az eredeti és az apokrif Kavafisz-átiratok a legtermészetesebb módon keverednek a gyönyörű kiállítású kötetben. ,,A Kavafisz-átiratok – írja vallomásában KAF – teljesen egyéni keresztmetszetet mutatnak fel egy többszörösen rétegzett egységből, részecskéket egy titokzatos egészből. Éppen ezért ez a Kavafisz-kiadás (szándékosan és szentségtörően) nem tagolódik ciklusokra: a versek megírásuk vagy keletkezésük időrendjében követik egymást, mintegy magát az időt, a formálás és a költészet folyamatát kínálva olvasmányul.”

És van, amit olvasni, KAF fantasztikusan tud ,,kavafiszul”, érzi a különös sorsú alexandriai költő magánya mélyén lobogó szenvedélyeket, s egyformán koncentrál a füzetekben is Kavafisz egymást követő, egymással párhuzamos nagy témáira. A költő tudatosan kerülte életrajza bizonyos eseményeinek versbe emelését, nagy témája a hellenizmus és a görögség, Egyiptom, Szíria, Mezopotámia, a görög szigetvilág elsüllyedt s verseiben újjáteremtett világa, Bizánc, a rejtelmes és egyszerre vonzó s taszító város, már története leszálló ágában, a hanyatlás rángógörcsében… Egyébként élete Konstantinápolyban és Alexandriában zajlott, de bármennyire is visszahúzódva élt, bármennyire is ódzkodott a sikertől, és bármennyire is távol tartotta magát (látszólag!) kora uralgó szenvedélyeitől, alakjaitól, a politikától – a hanyatlás különböző, egymásra csúszó, egymást kiegészítő, folytató történelmi anekdotái megsűrűsödnek akkor, amikor a balkáni háborúk idején a lelkes alexandriai ifjak is, akiknek alakját történelmi versében az elragadó ,,ephéboszok” figuráiban idézi fel, sőt a görög költők is a nacionalizmus felé fordulnak. Fanyarul ironikus, mégis felszikrázó pillanatképek ezek. Miközben a többi poéta a nemzeti felemelkedés lázában pengeti lantját, Kavafisz komor derűvel támasztja fel verseiben – amelyekből KAF bőven válogat, apokrifjeiben is erre téve a hangsúlyt! – a nagy veszteseket. Kavafisz módszerére egyik legismertebb verse, az Egy kis ázsiai községben című a világító példa. A lakosok hódoló feliratokkal várják Octavianust, de az actiumi csata másként alakul, és hódítóként Antonius érkezik, ,,de új okmányt fogalmazni ezért felesleges, / csak a neveket kell átalakítani”, és máris ,,pompásan egybevág minden”.

A megtagadott s az „ismeretlen” (azaz KAF) Kavafisz verseiben is sok az ide csatlakozó költemény, sőt bizonyos értelemben KAF elmélyíti, ha nem tartanánk istenkísértésnek, mondhatnók, kiteljesíti Kavafisz ilyesfajta költeményeinek világát. Különösen érdekes ebből a szempontból (is) a Görög színházak romjai, a kötet egyik vitathatatlanul nagy verse:

Színházak, elsők mindenek között! Görög

szinházak égnek mindenütt, megtört romok

ragyognak égi, néma, agg, nagy istenek felé,

de már semmit se látnak, hallanak, mind

 szótlanok,

ó, Dion, Tauromenion, Szalamisz,

Szürakuszai, Pergamon,

Szmürna, Teósz, Epheszosz, Termesszosz,

 Trója, Milétosz!

És mindenek fölött legelső lett a színház –

Tenger morajlik át a kagylók nézőterén.

Kavafisz „görög témái” természetszerűleg erősödnek fel, a Gyászkórusok, ez a páratlan költemény erről is vall:

Mind olyan görögök vagyunk mi!

Nagyszerűek, páratlanok, merészek:

tán vakmerők is olykor, ám megfontoltak,

nagylelkűek, jók, bölcsek, szépek,ű s hősök

is.    

Kis hiúság, csel, tettrekész hamiskodás,

kivárás vagy csak némi lágy időnyerés,

kis taktikázás, csélcsap árulás, adás-vevés

cseppet sem árthat meg nekünk, hiszen mi

mind

hírünkhöz és szavunkhoz is méltók vagyunk.

Mondhatjuk, hogy ez a versben különben tovább fokozott, kiteljesedő vallomás csak és csupán Kavafisz esendő és páratlan „görögjeiről” szól. De az áthallások – mert vannak, KAF nem tagadja meg önmagát – megérnének egy külön „misét”, talán egyszer erre is sor kerül…

Történelmi tárgyú költeményei mellett Kavafisz ,,érzékies” versei is rendkívül izgalmasak, sokan a ,,legerotikusabb görög költő”-nek tartják, a költeményeiből előtörő és feltartóztathatatlanul áradó, sűrű szövésű depresszió és a visszafojthatatlan szenvedély ma is elragadja olvasóit. Pikantériájukat és tragikumukat a költő vállalt homoszexu-alitása csak fokozz. Érdemes össszevetni Déri Balázs válogatásában Az ismeretlen Kavafisz ciklusban közölt És ágyukhoz járulva lefeküdtem című versét KAF átiratával. Íme, az egyébként kifejező, pontos fordítása:

Házában a gyönyörnek mikor beléptem,

 nem maradtam abban a szalonban, ahol

 elfogadott

szerelmek egy bizonyos rend szerint ülnek

ünnepet.

A rejtett szobákba mentem,

 és ágyukhoz járulva lefeküdtem.

 A rejtett szobákba mentem,

 amiket még megnevezni is szégyellnek.

 De nem szégyellem én – mert akkor

 miféle költő lennék és miféle művész?

Mentem volna aszkétának: inkább

megegyeznék,

sokkal inkább megegyeznék a költészetem-

mel,

semhogy a közhelyes szalonban élvezzem az

 örömöt.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a rejtőzködő költő egyik „kulcsverséről” van szó, amelyben megrendítően vall „szenvedélyéről”, titkos vonzalmáról, s mindennek feltárását, beismerését saját költészete hitelességének, hogy is mondjuk, „mércéjévé” teszi. Íme KAF átirata. Nála a cím is változik, nem véletlenül:

És felkönyököltem, elnyújtóztam a hálófülkék gyűrt fekhelyein:

Amikor rendszerint bementem a szomszédos

 örömházba,

sohasem maradtam abban a teremben,

amelyben bizonyos

 rég bevált rítus alapján csakis a magasztalt,

csakis az elismert szerelmeket celebrálják.

Többre becsültem, ha elérhettem végre a

titkos alkovokat,

és felkönyököltem, elnyújtóztam a hálófülkék

 gyűrt fekhelyein.

Többre becsültem, ha elérhettem végre a

titkos alkovokat,

azokat, melyeknek becstelen szégyen kiejteni

 még a nevét is.

Persze nekem nem, számomra sose volt

szégyen – mert akkor

miféle poéta s micsoda vérbeli, nagy művész

 volnék én?

Okosabb lett volna aszkétának mennem. Az

 legalább jobban illett

volna, sokkal inkább összhangban lett volna

 költészetemmel,

 mintsem hogy én is megelégedjem a megszkottal, a középszerűvel,

 mintsem hogy beérjem egyetlen banális, kö

zönséges teremmel.

Megfigyelhető itt KAF egész könyvön végig vitt módszere: noha időnként érzékeny membránként reagál Kavafisz hangjának – magyarul száraznak, de legalábbis demisecnek jelölt – időnként szándékos visszafogottságára, „csinált” kopárságára, dúsít is – s ez egyáltalán nem idegen a költőtől, legfeljebb bizonyos értelemben a magyar változatoktól, és ezektől se mind! A fordításban és átiratban is idézett vers jelzi ezt – azért másoltuk ide teljes terjedelmében a nem túl hosszú verset, hogy az olvasónak legyen összehasonlítási alapja, lássa, hogyan is érti KAF magát az átiratot. Mint említettük a rejtőzködő költő egyik fontos, önmagát kitakaró vallomásáról van szó, ahol a föltárt szenvedély, ismételjük költészete hitelességét is szavatolja, mert miféle költő lenne ő – ha már, hála istennek nem ment aszkétának! –, aki élete legféltettebb, legfélelmetesebb, legkínosabb „titkáról” hallgatna, miféle művész?

Kavafisz különben egész életében kerülte a nyilvánosságot. Verseit lapokra nyomtatva osztogatta barátainak.

*Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2006.