Először még nem tudtam, melyik melyiket, csak azt, hogy egyik folyton elárulta a másikat. Gyere, tizenkét kőművesem, rakjunk várat, cifrát, tartósat, balladásat. Mint Ilion, mint valami keleti Carcassone, mint Szeben. Aztán népesítsük be mesebelivel és igazságbelivel. Hadd vívjunk meg érte, és hadd kalapáljuk lejtős utcáiban a falakat, az üllőket, a harangokat. Hiszen őbenne bízunk eleitől fogva. A városoknak kétségtelenül van domborzata, a tájak arabeszkjeit felettünk legszebben a felhők testesítik meg. De a történéseknek is van domborzata, az időnek is. Következőleg a hangulatoknak. Mesék vagy nem mesék, több mint mesék. „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja...” avagy lenn az Alföld tengersík vidékén. Tájaink külső-belső, jellegzetes tagoltsága folytán a magam élettér-domborzata annyi mindent őriz meg, fejez ki Krúdynál, Móricznál, Balassinál, Mikszáthnál. Igen, Szent Péternek magának rengeteg köze van a mindenségek domborzatához, meglapulva hagyná lenn nekem is a dimbes-dombos Aranyos menti gyermeknek. Igaz, hogy Szent László-pénztől vagyonos, mesebeli mélységű a szülőföldem, de részes birtokos vagyok a gót mesék, a szász rézerdők, ezüsterdők csodabirodalmában is. Egyik ágon, életem egyik fontos gyermekkori színtere szerint Szeben is az enyém. Ahova legfogékonyabb korában, korszakában természetesen kerül el a gyermek, az az övé marad. Ali baba ki se kellett mondja a Szezám, tárulj! parancsát, amikor az első vonatfüttyre, az első kőszáli zerge cirkuszkupolája alá az urbanizmusnak hát csak itt ébredtem rokonlátogatásra. Van, létezik megannyi formája, változata az időben, hangulatban, meseidőben a Szeben-foglalásnak, mert hiszen jó régi ez a város, de a menekülés se, az átutazás se az igazi, csak a nyugalomban átúszott nagy kanyarok adnak emlékezetesen szövődő cselekményeket, maradandó rekordokat. És többször, nyaranta, vásárok és felhőcskén könyökölő, likőrös cukorkát szopogató angyalkák fantáziájában úsztam át, keresztül-kasul, ide-oda, az alsóvárostól a Jungerwald taváig Szeben valóságos és képzeletbeli légterét, domborzatát, szerelmetes földrajzát. Szeben szebb, mint polgárosodás, mint cifra gótika, mesebeli monarchia, és számomra mélyebb minden Habsburg-civilizációnál. Itt bármelyik sarkon megleshető, mégis teuton Abafikat láthatok, akik úgy futkosnak a saját génjeimmel, vágyaimmal, hajlamaimmal telve, mint vad, nyakas, makacs kurucok, valami lepcses hajdúk, darabontok, székelyek, labancok. Ám mi vagyunk együtt ugyanott, ugyanazok, visszamenőlegesen is, magyar királyok termékeny parancsaival építkező és fegyverkező hangyák. Szeben valami gigantikus zsinórpadlás, a mesék második mennyországa a dolgaimban. Szeben az Szeben. Ugyanazok az angyalok hordozzák kétfelől, mint tordaimalacos, pogácsás, hasadékos másik birodalmam címerét. És közlekedünk benne a feledhetetlenségig.