Magyarország és Erdély (Románia, Szlovákia, Lengyelország meg a többi „kelet-közép-európai” ország), ahogy mondani szokták, Európa peremén él: Nyugat és Kelet között. A nyugati irányból érkező történelmi hatásokat: az emberi méltóság tiszteletét, a demokratikus berendezkedést, a jogállami gyakorlatot ebben a régióban szinte mindig ellensúlyozták, nem egy alkalommal maguk alá gyűrték a keleti berendezkedés és mentalitás hatásai: az emberi alávetettség, a parancsuralmi rendszerek, a mértéktelen intolerancia. Mindez, mondjuk, Magyarország és Lengyelország története során állandó – és időnként, talán nem is ritkán a nyugati berendezkedés és gondolkodásmód érvényesülésével együtt járó – küzdelmet jelentett, Románia és általában balkáni országok esetében pedig hosszú évszázadokon keresztül tartó és a közelmúltban (részben a jelenben is) ható alámerülést a keleti uralmi szerkezetek és mentalitások világába. Portugália, amelynek városaiban nemrégiben tehettem alig egyhetes utazást, ugyancsak Európa peremén él, csakhogy nem Nyugat és Kelet peremén, hanem Nyugat és az Óceán peremén: Nyugat és a távolabbi Nyugat peremén.

Ebből származik mindaz, ami a máskülönben geográfiai jellemzőiben igencsak Magyarországra hasonlító országot hazánktól történelmi, gazdasági és kulturális értelemben megkülönbözteti. Portugália területe 89 ezer négyzetkilométer, azaz jóformán megegyezik Magyarország területével, lakóinak száma nagyjából tízmillió, azaz annyi, mint Magyarországé. (Emellett a világ több országában: Brazíliában és az egykori afrikai gyarmatokon még mintegy 156 millió ember tartja anyanyelvének a portugált, amely így a kínai, az angol, a hindi, a spanyol, az orosz, az arab és a bengáli után a világ nyolcadik legtöbbek által beszélt nyelve.) E két geográfiai (a területére és a népességére vonatkozó) adat kivételével Portugália egészen más, mint Magyarország: mediterrán éghajlattal és növényzettel, igen kiterjedt atlanti partvidékkel és (ami igen figyelemreméltó) olyan nyolc évszázados történelemmel, amely során a legkevésbé sem változtak meg az ország határai. Számunkra, magyarok (vagy éppen lengyelek, sőt románok) számára ez olyan történelmi adottság, amelynek a társadalmi stabilitásra tett hatását el sem tudjuk képzelni.

Portugáliát a magyar utazó szereti összehasonlítani Magyarországgal: a két ország geográfiai alapadatai (mint láttuk) nagyjából megegyeznek, Portugália csakúgy európai „peremállam”, mint Magyarország (igaz, a kontinens nyugati peremén), és Portugália, akárcsak Magyarország, ritkán került az európai történelem protagonistái közé: talán csak a nagy felfedezések korában a 15. és 16. század között, midőn a világtengereket portugál hajósok uralták: Bartolomeu Dias 1488-ban hajójával megkerülte a Jóreménység fokát, és ezzel megnyitotta az Indiába vezető tengeri utat, 1498-ban Vasco da Gama partra szállt az indiai Calcuttában, Fernao de Magalhaes (magyarul és nemzetközileg: Magellán) 1511-ben útnak indult, hogy körülhajózza a földet (útját nem fejezte be, a Fülöp-szigeteken a bennszülöttek áldozata lett). 1550-ben pedig Pedro Alvarez Cabral felfedezte Brazíliát, és ennek nyomán kiépült a hatalmas dél-amerikai portugál gyarmatbirodalom: ottani, afrikai, indiai és csendes-óceáni birtokokkal, ebben a birodalomban, akárcsak V. Károly német-római császár és spanyol király birodalmában, „sohasem nyugodott le a Nap”.

A felfedezések és a gyarmatosítások időszaka volt az ország „aranykora” – különben a szó szoros értelmében, hiszen a dél-amerikai gyarmatokról valósággal özönlött az anyaországba az arany. Ez a két évszázad volt a portugál történelem leginkább dicsőséges és gazdag időszaka: a 14. század vége és a 16. század vége között. Ennek a nagyszabású felfedezőmunkának, az európai történelem egyik legnagyobb kalandjának a szervezője és irányítója volt az a Tengerész Henrik (1394–1460), aki rendre indította útnak a tengeri expedíciókat, jóllehet ő maga, mint mondják, sohasem szállott hajóra. Szobra most ott áll a Lisszabon melletti Belém tengerpartján emelt nagyszerű emlékmű, a Felfedezők Emlékműve (egy hatalmas márványból faragott vitorlás hajó) oromzatán, a portugál tengeri hatalom többi létrehozója és irodalmi megörökítője: V. Alfonz király, Pedro Alvarez Cabral, Vasco da Gama, Fernăo de Magalhaes és Luis de Camoes, a portugál exodust megörökítő eposzköltő, a Luziádák szerzője és mások szobormása között.

Az ország története viszonylag ismeretlen a magyar közönség előtt, holott izgalmas, gazdag és mindenképpen irigylésre méltó históriája van. Irigylésre méltó, minthogy Portugália életét és fejlődését alig háborgatták véres háborúk, és a tengeri hatalom, a kereskedelmi rátermettség és jártasság következtében a viszonylag kicsi ország igen imponáló építészeti, művészeti gazdagságot mutat fel a távolból érkező turista (különösen az álmélkodni a nyugat-európai világba járó magyar turista) előtt. A kora középkori városokat, a román stílusú székesegyházakat és a gótikus kolostorokat, az évszázadokon keresztül mindig gazdagabb és terjedelmesebbé váló királyi kastélyokat nem kicsiny bámulattal és irigységgel szemlélheti a közép-európai régióból érkező utazó.

Portugália állami léte mögött nyolc és fél évszázados önálló történelem áll (közel három és fél évszázaddal régebbi állam, mint a spanyoloké, és természetesen másfél évszázaddal fiatalabb, mint a miénk). Területét kelták (luzitánok) lakták, majd római provincia lett, később germánok és észak-afrikai mórok szállták meg, ezeket szorították ki (a kasztíliai, a katalán és a gallego mellett) az egyik neolatin ibériai nyelvet (akkor még csak nyelvjárást) beszélő portugálok. Nyelvük természetesen a spanyol nyelv közeli rokona (csekély spanyol, azaz neolatin nyelvismeretem mellett írásban sok mindent megértettem a portugálból, az élőszóból azonban szinte semmit).

A keresztény uralkodók a 11. században kezdték visszahódítani az országot az araboktól, majd fokozatosan megszállták az ország egész mai területét. 1139-ben lépett trónra az első portugál király, Alfonso Henriquez, majd egymás után következtek a Burgundi-, az Avis-, a Habsburg- és a Bragança-dinasztiák. A Habsburgok uralkodásának külön története van, ugyanis az utolsó Avis-házbeli uralkodó, Sebestyén, aki óriási világbirodalom-alapító terveket szövögetett, 1578-ban egy marokkói hadjáratban (serege nagy részével együtt) elesett, az ország király nélkül maradt, a spanyol Alba herceg hadai megszállták Portugáliát, és II. Fülöp spanyol király (akinek nem túlságosan rokonszenves alakját Verdi Don Carlos című operájából ismeri a magyar közönség) elfoglalta a megüresedett trónt. A spanyol uralom hat évtizeden keresztül tartott, közben történt a németalföldi tartomány győzelmes szabadságharca és a spanyol tengeri haderő (az Armada) 1588-as megsemmisítő veresége Anglia partjainál. Ez a hatvan esztendő Portugália fejlődése tekintetében is végzetesnek bizonyult, valójában elveszett a tengerek feletti uralom, az ország elszegényedett, és amikor a Bragança-házból való első uralkodó, IV. János 1640-ben trónra lépett, Portugália már a másod- vagy harmadrendű hatalmak közé tartozott.

Az első portugál uralkodó alakja köré a mi szempontunkból is érdekes történelmi adalékok (vagy legendák) fonódtak. Az országalapító Alfonso Henriquez (1139–1185) ugyanis a régebbi közhiedelem szerint magyar származású volt, tudniillik I. Géza királyunk Imre (azaz Henrik, azaz Henriquez) nevű fia, aki ifjú korában Burgundiába került, majd rokoni kapcsolatai révén a spanyol fennhatóság alatt álló portugál grófság urává és miután az ország 1128-ban függetlenítette magát a spanyol tróntól, Portugália első királyává lett. Ezt a történetet (vagy legendát) a nemzeti eposz költője, Camoes (Hárs Jenő tolmácsolása szerint) a következőképpen beszéli el:

Spanyolországnak volt egy hős királya,

Alfonz, ki csellel, véres fegyverekkel

a Szaracénnal gyakran kelt csatára,

hogy sokuk földje s élete veszett el.

Dicsősége a Herkulesi-bástya

s a Káspi-bérc közt magasra ívelt fel;

sok dalia gyűlt össze seregében,

harcban kitűnni és meghalni készen.

- - - - - - -

Közöttük Henrik (egy magyar királynak

volt a második derék fia, mondják)

Portugáliát kapta, mely nem állt nagy

hírben még, nem volt nagyértékű jószág;

s még egy jeleként jóindulatának

a grófhoz nőül adta Spanyolország

uralkodója Terézt is, a lányát,

hogy véle vegye át új tartományát.

- - - - - - -

Ezt, miután Hágár utódait sok

háborúban sikeresen legyőzte,

s övé lett számos határmenti birtok,

mert bátor keble tettre ösztönözte,

jutalmul, hogy ily hősi módra vívott,

a Gondviselés fiúörökösre

méltatta, ki alatt a Luzitánok

harcias földje büszkén felvirágzott.

A mai történetírók nemigen adnak hitelt a nagy költő szavainak, mindazonáltal érdekes, hogy a régi portugál felfogás szerint az ibériai történelem miként fonódik össze a miénkkel. Más történelmi kapcsolódás talán nem is található a két „európai peremország” zaklatott története között, hacsak annyi nem, hogy az első világháború idején Portugália az antantországok közé tartozott, és így az Osztrák–Magyar Monarchiával hadban állt. A két ország katonái azonban sohasem találkoztak a csatatereken, így a távoli rokonszenvet semmi sem zavarhatta meg. Portugália szerepvállalását az antant szövetségi rendszerében különben az magyarázta, hogy az országnak mindig kiváló dinasztikus, politikai és gazdasági kapcsolatai voltak Angliával: Napóleon hódító hadjáratától az országot a kiváló angol hadvezér, Wellington herceg csapatai mentették meg, és a portugál gazdaság egyik világhírű termékét, a portói bort mindig az angolok vásárolták fel. Az angol regényirodalomból is tudható, hogy a portói jóformán a szigetország nemzeti itala lett, és Portóban jártunkban mi is ellátogathattunk kisebb borkóstoló erejéig egy világhíres és hatalmas borospincébe, amely természetesen egy angol cég tulajdona volt, mint ahogy minden portói borospincének angolok a tulajdonosai.

Talán itt az ideje, hogy turisztikai élményeimről is számot adjak (jóllehet ez az írás nem turisztikai beszámoló). Budapestről repülőgéppel Lisszabonba érkeztünk meg, kevesebb mint két nap leforgása alatt megismerkedtünk a főváros nevezetességeivel, sőt egy esti séta alkalmával Lisszabon sötétedés után mutatott arcát is megszemlélhettük. Nem mondanám, hogy különösebben zajos esti élettel találkoztunk volna: Párizs, Róma, London, Madrid, de még Bécs és München is mozgalmasabb besötétedés után, mint Lisszabon. A város nappali arca ugyanakkor lenyűgöző: az ősi középkori vár épségben maradt bástyái és tornyai, a Sé-katedrális késő román, várszerű tömbje, az Alfama- és a Baixa-negyed régi házai, az egykori királyi palota maradványai, a lenyűgözően gazdag egzotikus botanikus kert, nos, mindez megdobogtatja az alig két-három évszázados építészeti múltra visszatekintő közép-európai városokból Lisszabonba érkező utazó szívét.

Pedig a portugál főváros sem igazán ősi város, minthogy a régi Lisszabont jóformán teljesen lerombolta a hírneves 1755-ös földrengés, amely három egymást követő hullámban néhány óra leforgása alatt szinte az egész várost romba döntötte, több mint száz templomot pusztítva el, ezekben ezrek lelték halálukat, és a város huszonötezer épületéből mindössze háromezer maradt úgy-ahogy épségben. A földrengést pusztító erejű tűzvész követte, a feljegyzések szerint öt nap és öt éjszaka lángolt Lisszabon. Az elemi csapásnak hetvenezer áldozata volt. A hatalmas erejű földrengésnél nagyobbat addig alig élt át Európa (talán csak a Vezúv kitörése az ókori Pompejiben okozott nagyobb tragédiát). A rengések hatását a messzi Svédországban és a közép-amerikai Antillákon is érezni lehetett, itt hatalmas tengeri szökőár pusztított a portugáliai földrengés után.

A portugál fővárost ért elemi csapás története különben Voltaire Candide című regényéből ismerős: „alig értek a városba – olvassuk a nem sokkal korábban egy iszonyatos tengeri vihar által meggyötört főhősről és társairól –, amikor a talpuk alatt remegni érezték a földet; a tenger tajtékzó hullámzással nőtt és dagadt a kikötőben, s az ott horgonyzó hajókat egykettőre összetörte. Az utcákat s a köztereket egyszerre tűz és hamu borította, hirtelen kelt forgószelükben a házak sorra düledeztek, a háztetők leomlottak, s az alapzatok széthullottak; s a romok legalább harmincezer különböző korú és nemű lakost temettek maguk alá” (Gyergyai Albert fordítása). A város mindazonáltal a portugál történelem egyik legnagyobb alakjának, a felvilágosodás korának nagy hatású államférfiai közé tartozó Pombal márkinak a tervezőmunkája és erőfeszítései nyomán hamarosan újjáépült. Szebben, mint amilyen a régi lehetett, minthogy a számtalan dombra épült Lisszabonban hatalmas paloták, széles sugárutak és nagyszabású parkok mutatják az ésszerű várostervezés sikerét. A márki bronzszobra ma a portugál főváros egyik szép terét ékesíti.

Utazásunk először a főváros környékére vezetett: az egykori nyári királyi kastély városába, a szép fekvésű Sintrába, a tengerparti Cascaisba és Estorilba, ahol egykor száműzött európai uralkodók és államfők éltek, közöttük az olasz, a spanyol és a román király, mellettük pedig Horthy Miklós, aki egy kisebb villában töltötte az emigráció éveit. Ekkor látogattuk meg az ország két természeti nevezetességét is: Capo de Rocát, az európai kontinens legnyugatibb csücskét és a szinte félelmetes Boca de Infernót, azaz a Pokol Száját, amelynek sziklái között örvénylik az óceán vize. Majd visszatérve Lisszabon közelébe ismerkedtünk meg Belém nevezetességeivel, az 1515–1521-ben épült Belém-toronnyal, amely a portugál gótika, az úgynevezett Manuel-stílus egyik gyöngyszeme, a Felfedezések Emlékművével és a Szent Jeromos-kolostorral, amely Manuel király rendeletére épült fel a 16. század elején az uralkodó dinasztia temetkezési helyeként.

A főváros környékéről régi városok és hatalmas kolostortemplomok érintésével utaztunk kényelmes autóbusszal észak felé. Obidosban szétnézhettünk a kék vagy sárga csíkokkal díszített, fehérre meszelt régi házak között, Alcobaçában megismerkedtünk az ország legnagyobb kolostorával, amely még a 12. században létesült, a kies Nazaréban begyalogoltunk az óceán hullámai közé, némi kis baleset is történt velem: egy hatalmas hullám fényképezőgépestől elsodort. Batalhában egy óriási (de befejezetlenül maradt) gótikus kolostortemplomot, különben ugyancsak királyi temetkezési helyet tekinthettünk meg, meglátogattuk a fatimai kegyhelyet, ahol 1917. május 13-án a Szűzanya három kis pásztorgyerek előtt megjelent, az esemény emlékét ma hatalmas bazilika örökíti meg, és persze a kis falucskából azóta szállodák és zarándokházak sokaságával büszkélkedő város lett, van egy magyar alapítású keresztúti kápolnasora is. Coimbrában megismerkedtünk az 1290-ben alapított hírneves egyetemmel, amely Európa egyik legrégebbi ilyen intézményeként 1537 óta az egykori királyi palotában működik, és könyvtárában, a 18. században épült Biblioteca Joaninában több mint háromszázezer kötet sorakozik a polcokon.

Innen azután az ország második legnagyobb városába, mondhatni így is, második fővárosába: Portóba vezetett az utunk. A várost még a rómaiak alapították, a középkori keresztes háborúk seregeinek egyik kiinduló állomása, majd a tengeri felfedezések egyik központja, végül a borkereskedelem székhelye lett. A hatalmas kora gótikus katedrális, a mesés Szent Ferenc-templom, az igen gazdag Kereskedelmi Palota (benne a mór terem), a Sao Bento pályaudvar belső csempedíszei és a Douro folyó magas partjain elhelyezkedő régi színes épületek, hatalmas borospincék vagy éppen a folyón átívelő kétszintes Ponte de Dom Luis I., amely a városnak mintegy szimbolikus építménye lett – nos, mindez felejthetetlen élményekkel szolgált. Majd Porto után Braga, a portugál katolikus egyház központja, a közeli hegyoldalban épített Bom Jesus-templom barokk épületegyüttese, Guimares, amelynek várában az első portugál király, Alfonso Henriquez lakott, és amely így a nemzet „szülőhelyének” tekinti magát, végül egy kisebb látogatás Spanyolországba, hogy megismerkedjünk Santiago de Compostela nagyszabású gótikus székesegyházával, amely valamikor a középkori Európa egyik leginkább látogatott zarándokhelye volt – ez volt a történelmi és művészeti értékekben rendkívül gazdag turistaút végső állomása.

Talán elmondhatom: megszerettük Portugáliát, a régi emlékeket, az azulejos festett csempéjű házakat és templomokat, a kis tengerparti falvakat, a mozgalmas nagyvárosokat. Megirigyeltük a mindenhová elvezető modern autópályákat, amelyek az ország uniós csatlakozásának eredményeként épültek, az arányosságukkal kitűnő korszerű új városrészeket, a svédasztalos szállodai étkezéseket. Az ország 1974-ben (tehát negyedszázaddal Magyarország előtt) döntötte meg a diktatórikus rendszert, és állította helyre a demokráciát, 1986-ban (tehát két évtizeddel Magyarország előtt) lett az Európai Közösség tagja. Fejlődése mindenütt szembeszökő – és számunkra bizony biztató.