Az erdélyi németségnek két irodalmi központja volt és van: Nagyszeben, valamint Brassó. A két város a történelem különböző időszakaiban hol vetekedett egymásssal, hol meg egyetértésben kiegészítették egymást. Az évszázadokra visszanyúló rivalizálásban talán Nagyszeben vezet, hisz több jelentős alkotó élt itt, újságjai-nyomdái-kiadói jelentősebbek voltak, és témaként is ehhez a városhoz kötődik a legtöbb mű. Ám az irodalmi megújulást a századfordulón nem Szeben, hanem Brassó hozta, és ennek a városnak van monumentális regénye, amelyet a magyar olvasó Kós Károly Corona címmel közreadott fordításából jól ismer.1

Nagyszeben a kora újkorban vált először kulturális, majd irodalmi centrummá: 1528-ban itt alapították meg az első erdélyi nyomdát, amely Thomas Gemmarius – sajnos elveszett – latin nyelvtanával indította működését. Az első ismert erdélyi könyv szintén Szebenből származik, ez a lőcsei Sebastian Pauschner német nyelvű értekezése a pestisről, amelyet Lucas Trappoldner nyomtatott ki 1530-ban. Szebenben született az erdélyi humanizmus egyik jeles képviselője, Georg Reicherstorffer, aki 1550-ben Bécsben kiadott Chorographie Siebenbürgens (Erdély leírása) cím alatt az egész országrész általános bemutatását adja. Reicherstorffer nem volt lokális hatáskörű író, nagypolitikai célok vezérelték, a Habsburg-ház keleti expanziós politikáját kívánta szellemi munkájával támogatni, így rövidesen Moldva leírását is elkészítette. Reicherstorffer a nyugati hatalmakhoz kívánta kötni Erdély sorsát (mintsem azt a török hódításnak átengedni), tehát állíthatjuk, hogy meggyőződése és írói-politikai attitűdje oly paradigmát teremtett a szászok számára, amely a további századok gondolkodását mindvégig uralta. A nagyszebeni politikus író nemcsak szász szemmel nézi Erdélyt (bár a legtöbbet a szász városokról ír), ahogyan azt a brassói Honterus tette húsz évvel korábban, hanem mintegy kívülállóként, ám a kor fertilitas Hungariae-toposz befolyása alatt: „Ez tehát az a nagyon híres és gazdag vidék, amelyet több nemzet gazdagított. Az ország bővelkedik mindenben, ami szükséges az emberi élethez, aranyban, ezüstben, sóbányákban, amelyekből minden évben hatalmas kincset hoznak felszínre. [...] Senki se merje gondolni, hogy létezik Európában még egy olyan ország, amely Erdély gazdagságát és szépségét megközelítené, vagy termékenységét túlszár-nyalná.”2

A 16. század végétől, legfőképpen a 17. században az erdélyi németek kulturális élete hullámvölgybe került, az állandó török hadjáratok, a belső viszályok nem kedveztek az irodalmi termésnek. A kor ellentmondásainak ábrázolására felidézzük az évszázad legnagyobb krónikása, a segesvári Georg Kraus 1665-ben kiadott művéből azt a jelenetet, amelyben röviden elmeséli Kemény János fejedelem Szebent „felmentő” székely csapatainak garázdálkodását, amelyek szinte több kárt okoztak fosztogatásaikkal, mint maguk a török ostromlók.3

A barokk korból Sachs von Harteneck, más nevén Johann Zabanius szász gróf versei maradtak ránk. Harteneck a szászok vezetőjeként következetesen küzdött az országgyűléseken a magyar nemesség megadóztatásáért; hogy a szászok terhei csökkenjenek, csellel letartóztatják, és 1703. december 5-én Nagyszebenben kivégzik. E bizonytalan korban talán nemhiába írta legtöbbet idézett versében, hogy: „Leben, du gleichest dem Meer! voll Gefahren bist du, voll Schrecken – / Weh’ in Trümmer zerschlägt Schiffe, wie Flotten dein Sturm!“ („Te élet, a tengerhez vagy hasonlatos! Tele vagy veszélyekkel, tele ijedelemmel, / ó, jaj, viharaid hajókat, sőt egész hajórajokat törnek össze.”) Mártírhalála Hartenecket irodalmi szimbólummá emelte, ő ma nem annyira a verseiben, mint inkább a róla szóló nagyszámú műben él Erdély német irodalmában. Legutolsó megjelenítése Hans Bergelnél történt, aki tervezett regénytrilógiájának első megjelent kötetében4 mintegy megbocsátva a magyarságnak az ármánykodást és a szász vezető kivégzését, a lefejezést a hóhér szemszögéből írja le. A regényalak Harteneck az irigy szász kispolgárokat teszi felelőssé bukásáért és haláláért.

Szeben kulturális élete azután pezsdült meg, miután Erdély a Habsburg-érdekszférába került, és Nagyszeben a tartomány fővárosa lett. 1758-ban megalakul az első német olvasóegylet Nagyszebenben, 1764-ben Samuel von Brukenthal báró megkísérli az erdélyi szászok felsőoktatási intézményének létrehozását, de csak városi műgyűjteményre telik erejéből. 1769-ben városi színház nyílik, amelyet szintén az ebben a városban kiadott, ám első erdélyi német nyelvű újság, a Theatral-Wochenblatt követ 1778-ban. A lap sikere a szintén szebeni Siebenbürger Zeitung megalapítására ösztönzi Martin Hochmeistert. Ettől kezdve változó címekkel, de folyamatosan jelenik meg regionális jelentőségű lap Nagyszebenben, ezek közül az 1863-ig kiadott Siebenbürger Botét emeljük ki, ezt 1874 és 1944 között a Siebenbürgisch-Deutsches Tageblatt követi, amely a legjelentősebb politikai sajtóorgánum. Ezt a lapot ma Münchenben szerkesztik Siebenbürgische Zeitung címmel, és Szebennek csak egy melléklap maradt, ugyanis a szászok kivándorlása után a Szebenben is megcsappant olvasóközönség számára az Allgemeine Deutsche Zeitung für Rumänien ad ki egy kétoldalas melléklapot hetente egyszer Hermannstädter Zeitung címmel. Nem kell különösebben hangsúlyozni, hogy e lapok mindig hoztak irodalmi anyagot, verseket, regényrészletet és főleg irodalomkritikát, nélkülük az irodalmi élet elképzelhetetlen lett volna.

A koncivilitás bevezetésével (1781) a szászok elvesztik kizárólagos polgárjogaikat a városban. Ez a német irodalom számára még nem teremt új helyzetet, hanem inkább a román kultúrának kedvez, amelyik a szászok egyesületeit tekintve alapnak létrehozta saját szervezeteit, amelyek közül az Astra emelkedett ki. Az olvasókörök, a színház, a lapok, a tudományos társaságok németországi mintára szerveződtek, és gyorsan hatottak az együttélő nemzetiségek/nemzetek kultúrájára is. Ez a hatás nem volt mindig felhőtlen, Aranka György például nagy vitát folytatott többek között J. C. Eder nagyszebeni katolikus rektorral a szászok eredetéről – Eder ugyanis a saját történelmi primátusukat igyekezett bizonyítani.

A felvilágosodás korában Nagyszeben iskolaközponttá is vált, és gyakorlatilag az összes szász értelmiségi vagy itt, vagy Brassóban végezte a gimnáziumot, majd külföl-dön, általában protestáns egyetemeken tanult. Visszatérve kezdetben falvakon, kisvárosokban dolgoztak tanárként, papként, orvosként, majd a tehetségesebbje – vagy aki jobb családból származott! – Szebenben vagy Brassóban foglalhatott el megtisztelő állást. Így került kapcsolatba Nagyszebennel az a Josef Marlin, aki az 1848-as forradalomban az egyetlen szász magyarbarát író volt. Marlin Szászsebesen született köztisztviselői családban, Szebenben látogatta iskoláit, majd Bécsbe ment tanulni. Itt a Vormärz hatására fogalmazódott meg benne Kelet-Európa emancipálódásának gondolata. Korán az irodalom vonzáskörébe került, ezt eszköznek tartotta céljai megvalósításában. Politikai újságírásból élt, többek között az Augsburger Allgemeine Zeitung és a Pester Zeitung tudósítója. A forradalom alatt a magyar honvédség kötelékében is harcolt, rebellis hangú cikkeket írt, amiért hevesen támadta elsősorban a szebeni szász sajtó, a Siebenbürger Bote egyenesen a haza elveszített fiának nevezi. A huszonöt éves fiatalemberrel 1849-ben a kolera végzett. Marlin – de csak Josi álnéven – Szebenből akarta megreformálni a szászokat, ez azt jelentette, hogy nem a szászok ügyét és begyepesedettnek titulált kis világukat, hanem a világszabadság gondolatát kívánta előremozdítani. A Politische Kreuzzüge im Sachsenlande (Politikai keresztesháború Szászföldön) c. verseskötetében5 a népek szabadsága mellett teszi le a voksát, majd Attila-regényében6 a magyarságot látja elhivatottnak arra, hogy a régió nemzetek feletti szabadságát kivívja. Miután csalódik a forradalom nemzetiségi politikájában, megírja Horra című regényét, amelyben Horeára, a román forradalmárra hárul ez a nagy feladat.

A forradalom leverése az osztrákokat támogató szászok számára sem hozott semmi jót, a cenzúra miatt az irodalmi termés visszaesett. A hullámvölgyből csak a hatvanas években kapaszkodott ki az erdélyi német nyelvű irodalom, ekkor Szeben szerepe tovább erősödött. A fő irodalomszervező erő ekkor már a beolvadástól és az eltűnéstől való félelem volt, ez motiválta a „Blütezeit”, a virágkor irodalmát. Az írók a történelmi témákban látták meg annak a lehetőségét, hogy a nép történelmi tudatát erősítsék, amely így átvészelheti a magyarok politikai dominanciáját és a románok számbeli fölényét. Az irodalom ebben a korban a helytállás szimbólumait teremtette meg, amelyek nagy része Szebenhez kötődik, mert Michael Weiss brassói királybíró és diákjainak hősi halálát, valamint Stefan Ludwig Roth mártíriumát leszámítva mindenki valamilyen formában ehhez a városhoz kapcsolódik. A már említett Sachs von Harteneck a magyar nemesség ármánykodásának áll ellen, majd bukik el, Johanna Balk Báthori Gábornak, a Szebent elfoglaló zsarnoknak mond nemet, akárcsak Lukas Seiler, aki Michael Albert révén lett irodalmi figura. A honfoglaló regények mind a Szeben folyó partját közelítik meg – még véletlenül sem megy senki egyből Brassóba.7

A történelmi realizmus – vagy inkább a történelmi romantika – kifulladt a század végére. A szász nemzethalál – sajnos reális – rémálmát nem sikerült sem meghaladni, sem megszabadulni tőle, ám az irodalomnak mégiscsak tovább kellett lépnie, ami Brassó szerepének felerősödését hozta. A Cenk alól következett be a szászok irodalmának modernizációja, mivel itt indította meg Meschendörfer a Die Karpaten című folyóiratát (1907–1914), majd a két világháború közt itt szerkesztette Heinrich Zillichhel a Klingsort, amely rendszeresen tudósított a magyar és román irodalomról, kereste az együttműködési lehetőségeket, és a német irodalom modern törekvéseit közvetítette a régió felé. Ekkor alakult ki az a bipolaritás, miszerint Brassó a liberálisabb város, míg Nagyszeben a veretes, bezárkózó, a tradíciókat kereső-folytató, kicsit maradi fellegvár.

A nemzetiszocializmusnak Szebenbe is begyűrűző hullámai sokat ártottak a város irodalmának. Erwin Wittstock, aki Meschendörfer mellett a kor legtermékenyebb és legsikeresebb írója volt, Nagyszebenből Németországba távozott, mivel a harmincas évek euforikus pillanataiban német írónak gondolta magát, és közelebb akart lenni Berlinhez, a központhoz. A harmincas évek végén, majd 1940-ben fokozatosan rádöbbent a nemzetiszocializmus bűneire, de sem visszajönnie, a lezárt határok miatt, sem városának pangó irodalmi életében részt vennie nem lehetett. A háború legsúlyosabb éveire az irodalom leállt. 1944 után új helyzet alakult ki. A németeket deportálták a Szovjetunióba, így sokaknak az irodalmi érvényesülés nem adatott meg. Akinek mégis sikerült irodalmi pályát befutnia, az rendszerint nem került vissza Nagyszebenbe, mert ott sem egyetem, sem olyan munkalehetőség nem adódott, amely íróember számára kecsegtető lett volna. A legnevesebb példa erre az az Oskar Pastior (1927–2006), aki ma úgy számít a német líra egyik fontos alakjának, hogy erdélyi származásáról jószerint semmit sem tud a közönsége. Nyelvi játékossága és bravúrjai okán a német líranyelv erőterében értelmezik, nem pedig Délkelet-Európa földrajzi-politikai dimenziójában, mint kivétel nélkül az összes kivándorolt/elűzött írót. Verseit sok esetben nem kell vagy nem lehet lefordítani, mert a bázisnyelv ugyan német, de oly sok a más nyelvű szó vagy a hapax legomenon, hogy a fordítás ellehetetlenül. Szebeni születéséről így vall:

abschrankung ißt wegweiser

neunzehnhundert / siebenundzwanzig

hermannstadt in siebenbürgen

muß i denn / muß i dünn

kantilene / hindurch

schulding / nicht schulding

o geboren / o wünschelrut

und listen / namen und

mitgefangen / hain

minderheiten / straßen

kaputt / nicht kaputt

masse / gewicht

krieg / ruh

unzug / unzug

gepäck / schnitt

ballhausgassenspießen

zurück / nicht zurück 8

(Hozzávetőleges fordításban a cím és az első szakasz: Az elkerítés felfalja az útmutató táblát / ezerkilencszázhuszonhét/ nagy-szeben erdélyben / kell-e hát, kell-e sovány / kantiléna, keresztül...)

Ez a költészet nem Nagyszebenben, hanem a donyecki kényszerstáció után a bukaresti egyetemi tanulmányok alatt indult és Berlinben teljesedett ki, akárcsak egy sor másik író: Dieter Schlesack, Hans Bergel, Wolf von Aichelburg, Paul Schuster avagy Harald Siegmund esetében.

Nagyszeben irodalmi életét ideig-óráig megpróbálták felpezsdíteni a kommunizmussal szembeszegülő „esztéták”, Wolf von Aichelburg, Hans Bergel, Astrid Konnerth és mások, ám 1959-ben a brassói íróperben – vagyis a német írók perében – ötüket hosszú börtönévekre ítélték. Ez visszavetett minden irodalmi diskurzust, az emberek féltek beszélni. Némi enyhülést hozott a szocializmus lanyhább szakaszában Szeben számára az egyetem megalapítása, amelyen német szak is működött, ám ezt rövid idő után bezárták, így az egyetemi városok, főleg Bukarest, Kolozsvár és Temesvár elszívták az írópalántákat, akik csak a legritkább esetben kerültek vissza Szebenbe.

Ma szebeniként tartják számon azt a Franz Hodjakot (szül. 1944), aki lényegében kolozsvári évei alatt a Dacia Könyvkiadó lektoraként kortársai számtalan német művét jelentette meg, míg maga többnyire Bukarestben a Kriterionnál publikált. Ma Frankfurt mellett él regényei tiszteletdíjából. Szeben-verse csak kevés van, mert oly keveset élt szülővárosában:

Hotel “Römischer Kaiser”

Hermannstadt

[…]

es ist gut zu wissen das ist ein stuhlbein das eine türklinke

aus der erinnerung blinzeln des genera-lissimus listige augen

immer ist es zu spät wenn nicht gerade zu früh

der pförtner blickt ins leere als hätte man ihm gekündigt

die straßen aufgegraben rohre kabelenden liegen quer

drei tage urlaub vom leben das wars

wir hängen, geliebte, in einem netz von augen

die lauern spähen beobachten aufpassen

(Szálloda a Római Császárhoz. Nagyszeben // jó azt tudni, hogy ez egy székláb, az meg egy ajtókilincs / az emlékezetemben hunyorog a generalissimus ravasz szeme // mindig túl késő vagy talán túl korán van / a portás a semmibe bámul, mintha felmondtak volna neki / az utcák felásva, csövek, vezetékvégek fekszenek keresztben / három nap szabadság, ez volt az élet / kedvesem, lógunk egy szemekkel teli hálóban / amelyek kutatnak, megfigyelnek, kikémlelnek)

A római császárhoz címzett szálloda II. Józsefről kapta a nevét, ugyanis a császár itt szállt meg szebeni látogatása alkalmával. A szászok legnevezetesebb szállodája volt a 19. és 20. században; Józseftől a versben megemlített Sztálinig hosszú az út, amely a teljes szabadságvesztést hozta el.

A romániai forradalom után egyetlen német író maradt Nagyszebenben; Joachim Wittstock, a már említett Erwin fia. Idős, de energikus emberként figyeli ma is Erdély színes világát, szó szerint utolsó mohikánként megfigyelni, leírni és továbbadni próbál. Talán legsikerültebb regénye az Ascheregen (Hamueső), amelyben a második világháborúba keveredett személyt vizsgálja úgy, hogy tisztázza: a valamely nemzethez tartozás kész tények elé állítja az egyént, meghatározza a sorsát. Ezen sorsok regénye az Ascheregen: néhány szebeni szászt, egy közép-erdélyi magyar legényt, egy csernovici zsidó fiatalembert és egy román parasztfiút vet el a sors Európa legkülönbözőbb tájaira; ám a történet végén találkoznak Szeben mellett Vízaknán, ahol életükről beszélgetnek, és kiderül, hogy az egymástól látszólag teljesen független életutak egy ponton mind találkoznak: ezek a kisemberek múltjuk és tetteik elemzésekor beismerik, hogy a háború szörnyűségei közepette mind bűnösökké váltak, vétkeztek valamilyen formában barátaik, szeretteik, családjuk ellen.

Nagyszeben német irodalma azonban mégsem a múlté. A városból elszármazott szerzők visszajárnak, felolvasnak, és jelen vannak a román kulturális életben, az újra működő német szakon román, német és magyar tanárok és diákok tudományosan foglalkoznak a témával, valamint a Brukenthal Gimnáziumba járó – román nemzetiségű – diákok között mindig akad egy-kettő, aki német nyelven ír műveket. Ezek összessége Nagyszebent mégis valahogy irodalmi központtá teszi.

Jegyzetek

1. A[dolf] Meschendörfer: Corona. Fordította Kós Károly. Kvár, Erdélyi Szépmíves Céh, Minerva Nyomda 1933. Kós Károly a szász–magyar közeledésre való példamutatásként fordította le a regényt. Sajtóvitában Berde Mária helyesbítette a fordítás számtalan tárgyi és stilisztikai tévedését, rámutatva arra, hogy a jó szándék nem helyettesítheti a szakmai tudást.

2. A latin szövegnek a Friedrich Teutsch-féle fordítását közli Bernhard Capesius a Deutsche Humanisten in Siebenbürgen című munkában. Kriterion, Buk., 1974. Lásd a 66–67. oldalt.

3. Georg Kraus: Siebenbürgische Chronik. In: Österreichische Geschichts-Quellen. Hrsg. von der Historischen Comission der Kaiserlichen Akademie der Wissenschaften in Wien. Erste Abtheilung. Scriptores. Bd. 3-4. Theil 1-2. Hof- und Staatsdruckerei, Wien, 1862. (= Fontes Rerum Austriacarum) 405.

4. Hans Bergel: Wenn die Adler kommen. Langen Müller, München, 2002. 288.

5. Steinhaußen, Hermannstadt, 1847.

6. Josef Marlin: Attila. 3 kötet. Gustav Heckenast és Georg Wigand, Pest és Leipzig, 1847.

7. Például Michael Albert: Die Flanderer am Alt (A flandriaiak az Olt partján). Otto Wiegand, Leipzig, 1883.

8. Oskar Pastior: abschrankung ißt wegweiser. In: Oskar Pastior Gimpelscheise in die Winterreisetexte von Wilhelm Müller. Buch und CD. Kiadja Urs Engeler. Basel, Weil am Rhein und Wien, 1997.