1959-ben, amikor a Gheorghe Dima Zenekonzervatórium utolsó éves hallgatója voltam, sokat kellemetlenkedett velem a történelem. Édesapám jogerős ítélettel börtönben csücsülő politikai fogoly volt, ezért engem folyton ki akartak zárni a főiskoláról. Ám kiderült, hogy „zsenáns” volna kizárniuk, mivel épp Enescu-ösztöndíjam volt, amelyet országos versenyvizsgán szereztem meg, és amely a Gheorghe Gheorghiu-Dej nevét viselő csúcsösztöndíjjal azonos értékcsoportot képviselt. Ha engem kiraknak, ezzel lelepleződik a bizottság, amely, amikor az ösztöndíjat rám osztotta, „csak” a szakmai kritériumokat tartotta szeme előtt, és éberségből elégtelenre vizsgázott. Az IMSZ központi bizottságánál született meg az ajánlás: függesszék fel ösztöndíjam folyósítását, de ne rúgjanak ki, hagyjanak végezni, ám diplomavizsgára csak akkor bocsássanak, ha kolozsvári lakhatóságomat feladva elhagyom szülővárosomat, és be lesz vezetve személyazonosságimba egy új lakcím, amelyről nem tudok többé visszaköltözni szüleim városába. Így a bizottság káposztájában sem esik kár, és az éberség kecskéje is jóllakik. Ez persze aljasság volt, de én akkor kegynek tekintettem, és alighanem az illetékes hivatalok is. Bukaresti pártfogóm, aki ezt a megoldást kiagyalta, ma is él, nem csekély köztisztelet övezi, és csak azért nem írom le a nevét, mert aligha örvendene annak, hogy ha hálával is, de mint egykor döntésközelben tevékenykedett aktivistát emlegetném a sajtóban. Miután a kegyelemdöntés megszületett, már szinte könnyű volt rajtam segíteni. Halmos György, aki szívből sajnált és készséggel pártfogolt, meghitt barátja volt a nagyszebeni filharmónia teljhatalmú igazgató-karmesterének, Henry Selbingnek. Beajánlott hozzá, s én még jóval az évadszünet beállta előtt leutaztam Szebenbe, ahol a Filharmónia próbatermében a zenekar kíséretével eljátszottam Mozart D-dúr Fuvolaversenyét. Meg voltak velem elégedve, és azonnal fölvettek. „Repartíciómat”, ahogyan akkoriban a kihelyezési rendelkezést hívták, az én esetemben csak utólag írták meg és alá. A diplomavizsgát a téli időszakban tettem le, amikor már szebeni polgár voltam, és a közegek biztosak lehettek afelől, hogy belátható időn belül nem leszek ismét nemkívánatos kolozsvári lakos.

Addigelé csak Kolozsvárott éltem, jobbára magyar, azon belül pedig református környezetben. (Kisgyermek koromban a Farkas utca felső harmada afféle református zárvány volt. Nemcsak a templom, a Kollégium, a parókia, a tanári házak sora és a teológiai tanárok kétemeletes sarokháza képezett összetartó egységet, hanem a szerényebb, földszintes házakban is református aggmenház volt, illetve kollégiumi személyzet lakott.) Az óvodától főiskolai záróvizsgámig – kevés főiskolai szaktárgytól, például a zenekari gyakorlattól eltekintve – mindent magyarul tanulhattam, de mire végeztem, már meglehetősen jól tudtam románul. Ám amikor a román többségű Nagyszebenben körülnéztem, ha nem is egy más világon, de legalábbis külföldön éreztem magamat. Itt ugyanis érezhetően mélyebbek, szervesebbek voltak a románság hagyományai, mint Kolozsvárt. Elég volt az ASTRA patinás palotájára feltekintenem, vagy az érseki székesegyházban széjjelnéznem, amelyet még apostoli királyunk, Ferenc József idején építettek, s ezeket a kolozsvári Diákházzal, illetve katedrálissal, az 1930-as évek két reprezentatív, de „beépített” román középületével gondolatban összevetnem, hogy ráébredjek a jelentékeny különbségre. Ugyanakkor a resinári román parasztokat is sokszorosan gyökeresebbeknek, hitelesebbeknek, valódibbaknak éreztem, mint Kolozsvár-környéki faj- és osztálytestvéreiket. Felfedezés volt számomra, hogy Szebenben nyomát sem tapasztaltam bárminő román–magyar szembenállásnak. A románok felnéztek Nagy Gyula esperes úrra, még ha többet nem is tudtak róla, mint hogy a „popa ungurilor” olykor kerékpáron és tökéletesen vasalt nadrágjában leszalad a piacra bevásárolni, és ott emberségesen beszél a kofákkal. Mint a Filharmónia fiatal, nemrég letelepedett művészét, akiről ugyan tudható volt, hogy családnevének ékezetes betűihez körömszakadtáig ragaszkodó magyar, számos „jó” és „még jobb” román családban fogadtak, még lányos házakba is meg-meghívtak, nem célzattalanul. Egyszer egy, a keleti fronton többszörösen kitüntetett román veterán megkért, tiszteljem meg családi ebédlőasztalukat húsvét első napján, hogy végre egy magyarral is törhessen festett tojást Krisztus feltámadásának emlékére. Román barátaim többsége zeneszerető orvosok közül került ki. Egyesekkel közülük ma is kapcsolatban állok. Amint szekus-dossziémból megtudtam, a belbiztonság éber őrei ezek egyikét, dr. Stelian Bălănescu elmegyógyászt, akit zongorázni tanítgattam, és akivel Bartók Mikrokozmosz-miniatűrjeinek egyéni utánzatait komponáltattam hétről hétre, az én „legionárius összeköttetésemnek” tartották. Nem egyszer illogáltam a Római Császárban Radu Stanca társaságában, akiről csak halála után tudtam meg, hogy mekkora költő volt; én csak mint karizmatikus színházi rendezőt és mint a hírek szerint menthetetlen tébécést tartottam számon. Ha lett volna kellő társadalmi jártasságom, mélyebben is beépülhettem volna a szebeni román high life-ba, ha akartam volna, akár be is házasodhattam volna. Ilyesmi azonban nem következett be. Ha jól emlékszem, minden román barátommal tiszteletteljes önöző, „dumneavoastră” viszonyban maradtam, ami szöges ellentéte ugyan a magyarokra jellemző, napjainkban általánosuló tegeződésnek, de egyáltalán nem zárja ki a meghittséget. Mindehhez hozzá kell tennem, hogy akkoriban mind a Brukenthal Múzeumnak, mind az Állami Levéltárnak, ahol olykor kezdő zenetörténészként kutatgattam, kizárólag román tudományos alkalmazottjai voltak. Szégyellem, hogy ma már nem tudom emlékezetemben felidézni azoknak a tiszteletre és nagyrabecsülésre méltó hölgyeknek a nevét, akiket akkoriban ezekben az intézményekben nemcsak hivatalnoki segítőkészségükért, hanem értelmiségi hozzáállásukért, műveltségükért is tiszteltem. 

Persze még inkább a szászok érdeméből volt számomra Nagyszeben külföldszerű. Kolozsvárt is akadt volt számtalan szász barátom (meg is fenyegettek a közegek, amelyek szerint aki egyszer szász, az mind fasiszta, ráfizetek én még ezekre a kapcsolatokra!), de róluk tudtam, hogy ők csak tanulni jöttek magyar–román városom egyetemeire, és – mivel akkor a szászok kivándoroltatása még nem volt német nemzetstratégiai döntés – záróvizsgáik után mindannyian visszatérnek majd brassói, nagyszebeni, segesvári, szászsebesi és máshonnani telephelyeikre, nemzetük szolgálatára. Akár úgy is mondhatom, hogy személyiségépítő iparkodásomban már kolozsvári diákkorom óta fontos tényező volt a szász nemzedéktársakkal való barátkozás, amelynek köszönhetően egy időn túl a német nyelvet is pedzegettem. De az, hogy nagyszebeni éveimben a szászok – ha csak maradványaiban is, de akkor még meglévő, élő – társadalmát megismerhettem, olyanszerű váratlan meglepetést keltett bennem, mintha valamelyik németországi tartományba vagy éppenséggel a svájci németség közé keveredtem volna. A szász elit számos képviselőjével is megismerkedhettem, akik közül elengedhetetlen itt bár Harald Krassert, a Bolyai Tudományegyetem németprofesszorát megneveznem, akinek egyik lánya, Ute a szó szoros értelmében szíven érintett, és időlegesen érzelmi rabláncon tartott, de kisebbik lánya, Ursula is kedves barátom volt. Krasser tanár úr sajnos sokkal kevesebbet közölt, mint amennyit tudott, de a ház fehérasztala mellett, ahol egy ideig naponkénti vendége voltam, rengeteget lehetett tőle tanulni (zenét is, például Dvoøák kamarazenéjéről, amelyet hangról hangra ismert!), s abból, hogy ő mennyire értett például Sadoveanu prózájához vagy Ion Pillat költészetéhez (mindkettőjük avatott fordítója volt), megérthettem, hogy életem új színterén a román–német szembenállás sem vészes. (Például: a börtönből és bărăgani kényszerlakhelyéről épp akkoriban szabadult Wolf von Aichelburgnak, az elragadóan sugárzó szellemű költőnek és zeneszerzőnek is egy román barátom mutatott be.) Német polgártársaimnak persze sok minden fájhatott, nemcsak a Brukenthal Múzeum aljas államosítása, hanem talán még inkább az, hogy a nagy szász kormányzó gyűjteményének legértékesebb darabjait már nem természetes helyükön, hanem a bukaresti Nemzeti Múzeumban mutogatják. De szóval sem panaszkodtak! Még arra sem, hogy 1945-ben tízezrével hurcolták el nemzettársaikat a Szovjetunióba munkaszolgálatra! Kivételes élményem, hogy amikor egyszer történetesen egy idősebb másodhegedűs kolléganőmmel, Emmi Jakoby asszonnyal együtt gyalogoltam a városfalon kívüli villanegyed felé, rámutatott egy csodaszép, háromszintes, nyilván államosított lakóházra, és szenvtelenül, tárgyszerű tájékoztatásomra megjegyezte: valamikor mi építtettük. A Filharmónia, ahol dolgoztam, egykori szász gyáriparosok menhelye is volt. Ők sem tették szóvá, véletlenül sem, hogy mit rabolt el tőlük a szocialista államhatalom. Beletörődtek? Vagy csak fegyelmezettek voltak? Féltek? Nem tudom. 

A magyarok? Szórványosodóban voltak ugyan, de őrizték tartásukat. Házigazdám, Székely Bertalan kerékpárjavító és református egyházközségi gondnok házi könyvtárának számos darabjában lehetett látni a Nagyszebeni Magyar Polgári Olvasókör pecsétjét (elnézést, ha nem egészen pontosan idéztem az intézménynevet!), de ez nem azt jelezte, hogy ő netán elcsaklizta volna őket, hanem azt, hogy az olvasókört valamikor feloszlatták, s tagjai „mentették a menthetőt”. De volt még a városon magyar középiskolai oktatás (Józsa Benjámin volt a magyartanár, sajnálom, hogy évtizedek óta nincs hírem felőle), és Szebenben élt a szép emlékű, fiatal Klára Laci–Klára Marika zenetanár házaspár, akiknél derekabb barátja nem is lehetett a velük nemzedéktárs szórványmagyarnak. (Lacit rejtélyes körülmények között halálra gázolták az országúton, Marika nemsokára Brassóba költözött.) A Filharmónia zenekarában külön csoportot képviseltek azok a magyar fúvósok, akik – jórészt az akkori tanügyi politika megszorításai miatt – nem jutottak be a főiskolára, de hangszeresekként elég jók voltak ahhoz, hogy csak középiskolás végzettséggel is helytálljanak a zenekari munkában. Bár nekem főiskolai művészoklevelem volt, engem is befogadtak maguk közé. Csoportunk első tekintélye a nálunk lényegesen idősebb Illyés József oboás (mellékesen „bőrös”, táskakészítő) volt. Adottságaiban mindannyiunkat felülmúlt fuvolás társam, a kibédi Seprődi László, aki mellékesként órákat javított, de például egészen magas színvonalon sakkozott, és tudományos-fantasztikus regényt is írt (vagy legalábbis készült írni) a gömbvillámok mesterséges gerjesztéséről és munkára fogásáról. (Sajnos messze volt még élete delelőjétől, amikor elvitte a morbus hungaricus, az alkohol.) A zenekarban sok nem magyar is anyanyelvünkön beszélt velünk. Itt elsőként Kornhauser Etelka elsőhegedűst említem meg, dr. Kornhauser kommunista mártír özvegyét, akinek meredeken magyar keresztneve jól példázza, hogy az első világháború táján, amikor ő születhetett, a dél-erdélyi zsidóság is mennyire magyarosan érzett. A hetven fölötti, motorrolleren közlekedő, népszerű, szintúgy zsidó brácsás, dr. Neumann Vilmos is magyarul beszélt feleségével (és persze velünk), de leánya, a német keresztnevű Ilse Kleppner már inkább a románság felé hasonult. Igazgatónk, a Schlesingernek született Selbing, aki akkor amúgy ötven felé járt, bár magas pártfunkciót töltött be, és intézményvezetői minőségében kommunista kényúrként viselkedett, sosem titkolta, hogy anyanyelvi szinten beszéli a magyart.

Említettem, hogy én voltam a zenekar első főiskolát végzett tagja. Kik voltak a többiek? A főiskolára be nem jutott, fiatal magyar fúvósok csoportját már bemutattam. Többen voltak a nálunk idősebb „volt valakik”: egykor gazdag szászok, akiknek neveltetéséből hajdan zenei képzésre is tellett, és akik, elveszítvén tulajdonaikat, kénytelenek voltak egykori kedvtelésüket kenyérkeresetté átminősíteni. Az ilyenek egytől egyig a vonós karban ültek. Hozzájuk tartozott a zsidó Neumann doktor is, akinek valamikor magánszanatóriuma volt. Ma is összeszorul a szívem, amikor a sokgyermekes Gerhard Miess csellósra, az egykori bőrgyárosra emlékezem, akire amúgy rájárt az osztályharc rúdja, amennyiben szilveszterenként ismételten őt nevezték ki őrnek. (Aki nem akkor élt, el sem tudja képzelni, milyen volt az, hogy ünnepnapok táján az intézményekbe őröket állítottak, akiknek semmi más dolguk nem volt, mint hogy idejében átvegyék és nyolc óra múltán átadják az őrséget.) Nekem nem volt családom, és készséggel felajánlottam Miess úrnak, hogy cserélek vele, tölthesse a szilvesztert az övéivel. Azt mondta a párttitkár, hogy ezt most elnézi nekem, de többé ne forduljon elő, mert a párt nem véletlenül nevezi ki ezt vagy azt pont ekkorra vagy akkorra őrnek. A zenekar bölcse a hófehér hajú, sovány, tízgyermekes brácsás, Friedrich Zweier volt, akinek jól menő bukaresti antikváriumát államosították, és aki abban a hírben járt, hogy akármilyen nyelven lett légyen is írva, minden egyes könyvet elolvasott, mielőtt eladta volna. Jellemző, hogy akkoriban, akárcsak az idősebb zsidók, a zenekar cseh tagjai, Dolák kolléga és Dusilék is a szászokhoz húztak. Persze nem mindegyik szász volt deklasszálódott gyáriparos. Hangversenymesterünk, Alfred Salmen például – tudtommal – csak zenész volt. Ezzel a csoporttal folyton vetekedtek a cigányok. Akkoriban szűnegetett meg a vendéglői cigányzene, és művelői szerre bevonultak, ki a népi, ki a szimfonikus zenekarba. Jellemző Szeben hajdani vendéglői kultúrájára, hogy a jövevények egytől egyig nemcsak amolyan „kottaolvasók”, hanem magas hangszertudású zeneművészek is voltak, egyesek közülük a zenekar fő erősségeivé lettek. Barátkozni is jól lehetett velük. Utoljára hagytam a leszerelt, de még nem túl öreg – természetszerűleg fúvós – katonazenészek népes csoportját. Akadt közöttük szász és cigány is (Kirschner úr és Mihai Grosu, és mintha a mi Illyés Jóskánk is a katonaságnál tanulta volna a hangszert), de nagyobbrészt románok voltak, ám az ő szemükben nem sok jelentősége volt a nemzetiségi ide- vagy odatartozásnak, őket az egykori mundérviselés emléke tartotta össze. Ebben a csoportban is megtaláltam a magam barátait, például Moraru bácsi, a legidősebb kürtös személyében, aki programszerűen apáskodott fiatal, tapasztalatlanabb kollégái fölött, és akinek volt mersze nekünk olyasmikről is regélni, mint például hogy régente, a királyi Romániában mennyit keresett egy jó katonazenész („többet, mint ma a néptanács elnöke”).

A Filharmónián kívüli zeneművészek közül Gheorghe Şoima óhitű papra és zeneszerzőre úgy emlékszem vissza, mint egy szeretetre méltó, csupa-kedvesség úriemberre. Alighanem túlzás, hogy elhunyta után utcát neveztek el róla, de hát ez már nem az én dolgom, hanem a szebenieké. A szászok akkori legnagyobb muzsikusa, Franz Xaver Dressler, aki Reger-tanítványnak vallotta magát, és a Bach-kórust, olykor a Filharmónia zenekarát is vezette, tehetségesebb, képzettebb volt nála, de kivagyibb, „problémásabb” is. Koncerteztem vele is, de több örömöm tellett lányaiban, akik közül az egyébként egészségügyi asszisztens Ursula éveken át fuvolatanítványom volt, a csembalózó Christával pedig számos kamarahangversenyt adtam, például Szófiában, Leningrádban, Drezdában is. A helyi zongoraművészek között megkülönböztetett rangja volt a Kempff-tanítvány Hanna Schullernek, akivel élvezet volt szonátáznom. (Gyönyörű, tágas családi házának felét egy félelmetes szekus alezredes rekvirálta el, állandóan kérdéses volt, hogy a zongorahangra érzékeny „lakótárs” mikor enged próbálnunk és mikor nem.) Szemléletemben azonban a helyi zongoraművész nagyasszony az öreg, már szinte roskatag Mitzi Klein-Hientz volt, aki reggeltől estig magánórákat adott, ám akinél estéről estére igen magas színvonalú házi muzsikálásokat hallgathattam. Megfigyelhettem, hogy ha netán elmulasztottam kottájában továbblapozni, ő rezdületlenül, emlékezetből játszotta tovább a klasszikusok és a romantikusok akármelyik művét, még Csajkovszkij dalait is. Az volt a benyomásom, hogy nem is lát, csak teszi magát, amikor a kottát nézi, de mindent tud. Ám amikor megkértem, hogy játssza el velem Sigismund Toduţă akkoriban még csaknem friss (1952-ben komponált) Szonátáját, amelynek harmadik tételében a zongorarész eszméletlenül nehéz, egy hét alatt megtanulta. Innen tudtam meg, hogy bár öreg, művészi bátorságban nincs nála hiány – és lát is. Amint később megtudtam, állami aggmenházban végezte. Feleségem édesanyja haláláig látogatta.

Hogy éltem én ebben a tarka világban? Előbb már idézett szekus-dossziém tanúsága szerint ottlétemet száműzetésnek („surghiun”) tekintettem, és ezt ki is mertem mondani, amit a közegek persze rosszallottak. Biztos, hogy voltak ilyen elszólásaim, de én ma már inkább gondolok vissza Nagyszebenben töltött éveimre szeretettel, mint nehezteléssel. Külföldre akkoriban nem mehettem volna világot látni. Számomra a szebeni időszak volt az a szemlélettágító „más világ”, amelyet normális időkben Svájcban vagy Németországban élhettem volna meg, és amely nélkül mérhetetlenül szegényebben folytattam volna pályámat. Szebenben nemcsak egy sokszínű, érdekes és értékes másságot ismertem meg, hanem a magam megismerésében is sokat haladtam. Igyekeztem betagolódni (ki hinné ma el, hogy a szászok példáját követve szorgalmasan jártam a Fogarasi-havasok meredek ösvényeit!), ugyanakkor érvényesülni is, és ez elég nagy mértékben sikerült is nekem. Meglehetősen gyakran jutottam hangversenylehetőséghez, filharmóniám elősegítette első brassói és bukaresti fellépéseimet is. Hogy csak egy apróságot mondjak, amely művészi és társadalmi sikerességemet tanúsítja: a Filharmónia (akkoriban Zsdánov!) utca végén volt egy patinás fényképészeti műterem, a Zintz-Mairovitsch, amelyet két korosabb, tüntetően régimódi öltözékű hölgy vezetett; annak rendje és módja szerint meghívtak, nagy körültekintéssel számtalan tanulmányképet készítettek rólam, és a legtetszetősebbet bekeretezve kitették a kirakatukba. Évekig ott állott, mert akadtak megrendelői! Az sem semmi, hogy Szebenben döntöttem el 1961-ben: felküzdöm magamat a rendszeresen közlő zenei szakírók rendjébe.

1963-ban a nagyszebeni néptanácsnál adtak össze ottan született választott társammal, Ilse Herbert főiskolai hallgatóval, cselló- és viola da gamba-művésszel, akivel 1960. január 30-án léptem először – igényes kamarazenei műsorral – a szebeni hangversenyközönség elé. Igaz, hogy amikor az igent kimondtam, még az a foltozott lóden volt rajtam, amelyben édesapám törte volt a követ a Duna–Fekete-tengeri csatornánál, de ez a körülmény nem gátolt abban, hogy azon a keddi reggelen nagyon boldog és derűlátó legyek. A házasságkötő teremből egyenesen a zenekari próbára mentem. Mivel oly szörnyűen szegények voltunk, másnap délelőtt a közeli Vízaknán, titokban, mindössze két tanú jelenlétében rendeztük meg egyházi esküvőnket. Aznap délután ifjúsági, este a felnőtteknek adott hangverseny volt a Filharmóniában. Fújtam a fújnivalómat. Persze kitudódott a délelőtti esemény, és a kollégák kedvesen felajánlották, hogy a második hangverseny után menjünk el a Római Császárba, és vacsorázzunk együtt, ki-ki a maga számlájára. Sokan jöttek el, ebből s abból a csoportból is. Egy katonazenész kolléga, a dobrudzsai származású Panait úr (hatvan körüli volt, de még mind a harminckét foga megvolt és egyikben sem volt tömés) a feleségét is elhozta, és nászajándékul egy aranyszélű porcelán kávéskészletet, megalapozva ezzel későbbi háztartásunkat. A hangverseny cseh vendégkarmestere, Jiøi Waldhans is velünk ünnepelt. Tarka volt a társaság, de mintha egy nagy család fészekmelege tartotta volna össze.

Egyszer elérkezett a pillanat, amikor úgy éreztem, elegem volt Nagyszebenből. Pontosabban: hogy Kolozsvár nemcsak visszavár, hanem egyenesen visszakövetel – persze nem a hatóságok, hanem az én Kolozsvárom. 1965-ben fizetés nélküli szabadságot kértem és kaptam. Tizenegy és fél hónap kemény küzdelmébe került, hogy hivatalosan hozzáköltözhessem feleségemhez, akit szüleim időközben Kolozsvárt befogadtak hatóságilag számon tartott lakterületükbe, és hogy én kolozsvári lakhatósági engedélyem alapján tanári állást kaphassak a Zenei Líceumban! De ez már egy más életszakasz kezdete volt.