2006 júniusában a Komenský Egyetem szociális és közgazdasági tudományok kara adott otthont Peter Kopecký legújabb könyve bemutatójának. Az 1997–2002 között volt romániai szlovák nagykövet, aki ma az említett kar oktatója, igen szuggesztív címet adott alkotásának: A diplomácia – nyilvános kérdés?, ami a szlovák piacon, de a szlovák társadalomban is rara avisnak tekinthető.

Megkísérlem a könyv személyes szemszögből való megközelítését, így az olvasónak talán érthetőbbé válik a benne található társadalmi utalás, de a diplomácia áthatolhatatlan szövevényeire való lehetséges következmények is.

Harminc évvel ezelőtt részt vettem egy négy szemeszter időtartamú posztgraduális tanfolyamon, amelynek témája a nemzetközi jog és a nemzetközi gazdaság volt. A tanfolyam a már megszűnőben lévő, November 17. Egyetemen vette kezdetét, de a diplomákat már a Komenský Egyetem adta ki. Visszaemlékezve úgy gondolom, hogy a tanfolyam rendkívül magas színvonalú volt, főleg az író legutóbbi könyvéből idézett utalások függvényében (a cseh külügyminisztérium, az MNKI, a Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének csehszlovákiai hallgatóiról vezetett archívuma, a múlt század ötvenes éveinek vége és hatvanas évek kezdete közötti időszakból): nemzetközi nyilvános és magánjog, angol nyelv, kulturális és művészeti bemutatók, diplomáciatörténet. Az utolsó említett tantárgyat Dalibor Milos Krno oktatta, aki magas kora ellenére hihetetlenül sármos és mély benyomást keltő úriember volt, az első köztársaság diplomáciájának és az 1946-os párizsi békekonferenciának igazi szakértője. A régimódi aktatáskán kívül főleg az elmaradhatatlan szivara emlékeztet még rá, de természetesen elsősorban a kompetens és bölcs előadásai. Ezeket a részleteket azért tartom fontosnak, mivel a diplomácia és a nemzetközi kapcsolatok fiatalkorom óta érdekeltek, főleg a fejlődő országok témaköre, amelyek abban az időben politikai és katonai szempontból „ártatlannak“ számítottak, és amelyekre a Szovjetunió az MNKI diákjai révén is összpontosította figyelmét. Az élet azonban fejlődő országok helyett az ipar felé sodort, és közvetlenül a posztgraduális tanulmányaim után (1977 tavaszán) el kellett hagynom a minisztériumot, ahol sajtótitkárként dolgoztam, és egy kábelgyárban kötöttem ki...

Peter Kopecký könyve az első pillanatokban felidézett bennem néhány több évtizedes várakozást, de a kilenchónapos tanulmányutamat is, amelyet az Egyesült Arab Köztársaságban tettem 1968–69-ben. Szoros összefüggésben ezekkel a tényekkel meg kell említenem, hogy már nem vagyok egy igazi becsvágyó harcos, inkább a megvilágosodott de omnibus est dubitantum követőjének vallom magam, gyakori önreflexiós hajlamokkal. Mivel ma már megbékéltem lehangolt állapotaimmal a mindenben kételkedő hozzáállásom miatt, így bátran merem állítani, hogy Peter Kopecký herkulesi feladatra vállalkozott. A könyv tartalmának eléggé szokatlan formát választott, ám a munkát épp ez teszi rendkívül érdekessé! Harcba szállni az „egész világgal“– főleg, ha az író által alaposan bírált ENSZ mércéjével mérjük – herkulesi, de talán még inkább sziszifuszi feladatnak számít. Ráadásul, ha a politika sötét arénájában zajlik a mérkőzés, amelynek abszurd szabályai az alapkövei ennek a Graham Green-szerű mikrovilágnak.   

Mindegyikünk az egyenlőségért kiált, sőt szavaz is az univerzális kritériumok mellett, de közben csábítanak a privilégiumok, a gazdagság, a befolyás... És hol máshol kaphatnának ezek az ambíciók teret, ha nem a diplomáciai mentesség leple alatt, a magas (talán legmagasabb) és megtámadhatatlan nemzeti vagy államérdekek keresztülvitele mögé rejtőzve, az idegen sorsok irányítójának jól informált, de névtelen köntösébe burkolózva. És természetesn mindez állami költségvetési pénzen. Persze elismerem, hogy az emberiség legalább egy része a helyes irányban halad, használhatjuk a humanizálódik kifejezést is, és hogy ennek az irányzatnak részeként tekinthetjük a szlovák diplomáciát és a külföldi képviselőtestületet is. Ennek ellenére idővel az ezernyi történet többsége individuális hozzáállások sorozatává válik, döntésekké és cselekedetekké, amelyeket a kezdetükön csak az egyén lelkiismerete bírál.

Már rég nem vagyok maximalista, csak a biblikus üzenetek oly értelmezésének felismerése óta, miszerint döntő stratégiai win-win formájuk is van, állandóan csodálkozom, hogy ezeket a tényeket még ma is milyen kevesen használják fel.   

Igazi élvezettel elolvastam a szakértő elemzéseket, a diplomácia környezetéből származó autentikus példákat és a megtámadhatatlan érveket. Örömmel tölt el, hogy van, aki elszántan próbálja előbbre vinni a dolgokat, örülök, hogy valaki nem fél a szikéhez nyúlni, örülök, hogy megismerhettem „társadalmunk orvosát“.

Szünidőn vagyok, talán ezért kezdtem bele az okoskodásba, ugyanakkor nehezen tudtam ellenállni a nem mindennapi szövegnek, és meglepett az író bátorsága. Az olvasó, remélem, megbocsátja nekem e szubjektív sorokat. Talán egy friss, de még az MNKI padjaiból származó, fiatalabb miniszter is ihletet meríthet e könyvből, egy olyan fiatalabb miniszter, aki idősebb kollégája nyomdokaiba lép, hiszen olyan „gesztus“ e munka, amelyről  egy pillanatra elhittem, hogy – mosoly.