Beszélgetés Guttmann Szabolcs Istvánnal, Nagyszeben főépítészével

Európa kulturális fővárosa lesz jövőre a Nagyszeben–Luxembourg páros. A mintegy ezer kulturális rendezvény megfelelő környezetben történő lebonyolítása érdekében Nagyszebenben az elmúlt években komplex városrehabilitációs program zajlott le. „Sibiu. Tânăr din 1191”, azaz „Nagyszeben. Fiatal 1191 óta” – ez a rendezvénysorozat egyik jelszava, amely kitűnően tükrözi a középkori város modernizációs törekvéseit. A másik mottó: „Normal. Sibiu” („Normális. Nagyszeben”) besegít a modern ember és a nyolc évszázadosnál is nagyobb múltra visszatekintő egykori szász burg kapcsolatára.

A programok Szilveszter éjszakáján kezdődnek, amikor a város tűzijátékkal ünnepli meg Románia csatlakozását az Európai Unióhoz, és január elsején este folytatódnak, pazar könnyű- és komolyzene koncertekkel, kültéri fényszínházzal, amelyek megnyitják a város számára nagy kihívást, de egyben óriási lehetőséget is jelentő esztendő eseményeit. A város, a megye és a bukaresti kormány összesen mintegy százmillió eurót szánt a jövő évi programokra, amelyből a kulturális rendezvényekre körülbelül tízmillió euró jut.

Nagyszebenben az elmúlt időszakban lázas munka folyt. A régi város rehabilitációját korábbi jó tapasztalatokra, régi hagyományokra alapozva és a modern világ szempontjaira odafigyelve népes szakembergárda álmodta meg. Két ember különösképpen rajta hagyta a keze nyomát ebben az időszakban a városon. Az egyik Klaus Johannis, a szász polgármester, a másik Guttmann Szabolcs, a város magyar főépítésze. Utóbbival folytatott beszélgetésünk során a felújítási munka boszorkánykonyhájába tekintettünk be, azt fürkészve, hogy a sikeres nagyszebeni városrehabilitáció egész Erdélyre történő kiterjesztésének melyek a lehetőségei, és melyek az akadályai.

– Néhány évvel ezelőtt riportot készítettem Nagyszebenről. Az érdekelt, hogy miért választott magának a ma már 96 százalékos arányban románok által lakott egykori szász város elsöprő többséggel szász polgármestert. Meglepő választ kaptam az egyik helyi fiatal román újságírótól, aki elmondta: a mintegy 800 éven át a szászok által felépített várost a románok „megörökölték”, de tulajdonképpen nem tudják, mit kezdjenek vele. S ezért gondolták a nagyszebeniek úgy, hogy egy szász polgármester talán jobban látná, tudná, mihez kezdjen a várossal. Hiába ellenezték tehát a bukaresti pártok, a szebeniek mégis Klaus Johannist választották meg 2000-ben és választották újra 2004-ben. Hogyan néz ki ma az egykori Hermannstadt szász öröksége? Igaz, hogy elkerülhetetlen volt a szász városvezető? Igaz, hogy Johannis tudta, mit lehet kezdeni a várossal?

– Számomra ez a történet jövőre lesz húszéves. Bukarestben frissen végzett építészként kerültem ugyanis 1987-ben Nagyszebenbe. Azért ide, mert elsősorban ez volt a legközelebb szülővárosomhoz, Kolozsvárhoz. A második szempontom: annak idején Nagyszeben volt az egyetlen város – s ez sajnos a mai napig így van –, ahol olyan szakemberek ügyködtek, akiket egy régi város építészeti-urbanisztikai problematikája foglalkoztatott. Két nagy szász építészről van szó, mindketten elméleti szakemberek is.

– Kik ezek?

– Paul Niedermaier, a román építészek egyetlen akadémikusa, aki a Román Akadémia nagyszebeni fiókjának a vezetője s egyben az erdélyi városok építészettörténeti írója, a 12–16. századokra nézve. Herman Fabini a nyolcvanas évek elején megírta a középkori Nagyszeben történetét. Amikor a könyveiket elkezdték kiadni, az a periódus volt Romániában, amikor a régi városokkal kapcsolatosan már semmilyen projektet nem lehet megvalósítani. De ők nem hagyták magukat, s nagyon komoly dokumentumokat adtak ki. Mai napig nincs Erdélynek olyan városa, amely a középkori építészeti értékek szemszögéből úgy fel lenne leltározva, mint Nagyszeben. Nem a templomokról írtak elsősorban, hanem egyszerűen a városszövetről, a lakóházakról, a pincétől a háztetőig, azokról az elemekről tehát, amelyek Erdélyben, Nagyszebenben egyedülállóak. Kihívás volt számomra, hogy olyan városban lehetek ifjú építész, ahol végigkísérhetem, hogy mi is van ezek mögött a könyvek mögött.

– Véletlen volt ennek a két embernek a jelenléte Nagyszebenben?

– Rá kellett döbbennem, hogy nem kizárólag az építészekről volt szó. Egészen 1989-ig körülbelül 15 százaléknyi szászság lakta Nagyszebent, akiknek a sorában volt képzőművész, zenész s a művészetek valamennyi ágazatának a képviselője. Juliana Fabritius-Dancu például olyan albumokat adott ki Nagyszebenben a szász erődtemplomokról, amilyeneket más város nem adott ki. Többről volt tehát szó Nagyszebenben, nem csupán arról, hogy a szűkebb szakma felismerte a város értékeit, hanem arról is, hogy ezeket az értékeket megpróbálta állandóan, de állandóan elmesélni, lerajzolni, ismertetni, mégpedig úgy, hogy kiszűrte belőlük mindazt a zavaró anyagot, amelyet a szocializmus a városképbe bele tudott gyúrni: hálózatokat, kábeleket, antennákat, szociális problémákat stb. Fabritius-Dancu festményeiben példának okáért mindezek nincsenek benne, miközben le van írva a dolgok történetisége egyszerűen, nagyszerűen, mindenkinek a tudatára irányítva.

– Szokatlan szemlélettel találkoztál tehát Nagyszebenben...

– Nem voltam nagyszebeni, nem ismertem a várost, de három év alatt rajongója lettem. Egyértelműen azért is mentem Nagyszebenbe, hogy ilyen problémákkal foglalkozzam, de szerencsém is volt, mert a nagyszebeni tervezőintézet egyik irodájában román kollégákkal közösen készítettük az idealisztikus városrehabilitálási terveket. Kedvezett ennek, hogy Nagyszeben már 1987-ben érdekes politikai megnyilvánulások színhelye volt, hiszen a város és a megye élére Nicu Ceauşescu került. Azonkívül tehát, hogy valamivel több sajtot vagy tejet lehetett vásárolni, mint más városban, Nicu Ceauşescu nagyon érdekes döntést hozott: hivatalosan megrendelte a régi Rondella Színház visszaépítését. Akkor tehát, amikor az édesapja Bukarestben átépített és rombolt, ő Nagyszebenben visszaépíttetett régi épületeket.

– Eszerint Nicu Ceauşescu hasznára vált a városnak?

– Ebben Nagyszeben civil szférájának ereje ismét megmutatkozott. Mert ha megkérdezték őket, el tudták mondani, hogy ők úgy érzik, a városlakó, neveltetése folytán, visszaigényli azt a színházat, amelyet 1948-ban, egy tűzvész nyomán, munkásklubbá, munkásmozivá építettek át. Negyven év után felmerült: fel kellene újítani, új mozit kellene építeni, esetleg ki kellene bontani az egészet, hogy az utcát szélesítsék. Éppen akkor Herman Fabini a már teljesen aprofesszionálissá vált ILL-iroda (városi ingatlankezelő) építésze volt. Felmérte a dolgokat, és közölte, hogy vannak adatok a birtokukban, amelyek alapján vissza lehetne a régi színházat építeni. A megyei tervezőintézet kapta meg a hivatalos megrendelést, az ottani vezetés átadta nekünk, hogy foglalkozzunk vele, mert nekik egyszerűen más ötletük nincs, mint hogy új mozit építsenek oda. Mi azonban összeszedtük a régi adatokat. Több román kollégával végeztük a munkát: a szebeni születésű Bucur Ionnal, aki a mai napig a régi város legaktívabb tervezője, s aki már akkor is ismerte a város értékeit, Radu Medreával, aki 1990 után Párizsba távozott, illetve Liviu Gligorral, aki egyetemi kollégám is volt, s aki szintén lokálpatriótaként kezelte a város ügyét.

– Tehát ezek között szász már nem is volt...

– Nem, csupa román építész volt, akikkel együtt végeztük a munkát. Ezen is látszik, hogy a város nagyon jól volt kitalálva. Meggyőződhettem: igaz, hogy a város nevel, mindentől függetlenül. S ha ez megtörténik, a városlakók örökké elmesélik, hogy milyen hihetetlen az örökségük, és az újra nevel. Ez az állandó ügyködés pedig meghozza a gyümölcsét. 1989-ben együtt mentünk ki a kollégákkal, azzal, hogy úgy akarunk változtatni, hogy büszkék lehessünk a városunkra. Mindegyikünk tudta, hogy sajnos az új negyedekre nem lehetünk büszkék. Nekifogtunk tehát, új erővel, sok kis irodával együttműködve, de 1991–1992 táján rádöbbentünk, hogy könnyebben találunk megrendelést Medgyesen vagy Segesváron, mint Nagyszebenben.

– Mi volt ennek az oka?

– Az a politikai gárda, amelyik liberális szempontok szerint képviselte és vezette a várost, nem volt ránevelve ezekre a szempontokra. Sajnos. Márpedig nagyon fontos, hogy a városvezető is ezen a hullámhosszon legyen. S nem csupán hogy nem tudták értékelni a régi várost, de igazi gazdái sem voltak a városnak. Ez volt az egyik oka annak, hogy 2000-ben változás történt. Az is közrejátszott, hogy baloldali vezetést a város soha nem választott. A németek iránti tisztelet viszont rendkívül fontos eleme volt a változásnak. Mai napig egyetlen német iskola sem zárt be, pedig lassan német tanárok sincsenek. Ma már 99 százalékos arányban románok küldik a gyerekeiket német „anyanyelven” tanulni. Az evangélikus egyház is veszélybe került korábban, de az elmúlt években lélekszám-gyarapodás következett be. Románok térnek át evangélikus hitre, a német iskolák ifjai főképp. Ebben lehet jó adag érdek is, de az is kétségtelenül szerepet játszik benne, hogy az evangélikusoknál a hitoktatás rendkívül profi módon történik. Más egyházak a biblia értékeit nem képesek ma már olyan ügyesen, olyan jó pedagógiai módszerekkel átadni, mint az evangélikusok.

– A románok elkezdték tehát átvenni a szász örökséget?

– Kissé kiszélesítettem a képet, de tulajdonképpen minden egybevág. Mert ha valaki úgy tud értéket átadni, mint például a zeneirodalmat a Bach-kórus – amelynek percnyi pontossággal kezdődő próbáira ma már kétharmados arányban szintén nem németek járnak, de attól ugyanolyan profi szinten művelik –, akkor az az érték, amelyet ez képvisel, állandóan téma a városban. Erdélyi zenészek és zenei hagyományok kiaknázása, dokumentációk feldolgozása terén az Ursula és Kurt Philippi házaspár szintén erdélyi klasszis. Kurt az evangélikus püspökség zenéjét kezeli, tanítja, szabad idejében elmegy a Brukenthal Általános Iskolába zenekart tanítani, s ilyen Romániában máshol talán nincs is. Felesége, Ursula, a templom kántora, aki egyben Erdély egyetlen profi, akadémián tanító orgonaművésze. Tokiótól az Egyesült Államokig koncertezik, s emellett minden nyáron egy-két teljesen új műsort mutat be Nagyszebenben. Azok tehát, akik Nagyszebenben ragadnak, észreveszik, hogy a város állandó értéket képvisel és továbbít. Építészetileg csak akkor mondhatjuk, hogy előre tudtunk lépni, ha ezeknek az értékeknek és embereknek megfelelő miliőt vagyunk képesek biztosítani.

– Mondanál egy konkrét példát?

– Ott volt például a Nagyszebeni Filharmónia, amely az 1870-es években privát zenei társaságként jött létre, később aztán állami felügyelet alá került. Amikor 1988-ban elkezdtük a régi nagyszebeni színház helyreállítását, kemény munkának bizonyult, mert még a vezető szakemberek között sem létezett egyértelmű konszenzus. Tagja lehettem annak a csapatnak, amelyik a tervezőintézet keretén belül elkezdte a munkát. Túléltük az 1990-től 2000-ig tartó viharos demokráciát, amikor évente kiderült, hogy minderre nincs pénz, hogy esetenként fontosabb lehet például a sportcsarnok, mint a régi színház. A legértékesebb régészeti részletek a finanszírozás híján már majdnem tönkrementek, mire 2000 után sikerült előrelépni. A helyreállított épületben 2004-ben tarthatták meg az első koncertet, mert a régi színház a helyi szimfonikus zenekar előadótermévé vált. Most, 2006-ban fejeződnek be a külső munkálatok, tehát eléggé hosszadalmas munka volt. Ez az egy épület is jól tükrözi, hogy a városnak melyek voltak a prioritásai. A teremben 2004-től telt házzal koncerteznek, mert azonnal duplájára szaporodott a komolyzene hallgatóinak a száma. Addig a Hadsereg Házában vagy más improvizált helyeken muzsikáltak. Ha tehát arra nézek vissza, hogy mit tud ez az épület, kiderül: nemcsak az elmúlt húsz évnek az élő történetét tükrözi, hanem magának a városnak a pozitív kicsengésű kultúrtörténetét is. Aki most bemegy ebbe a koncertterembe, végigtapogathatja – 1540-től kezdve – a város erődítését, építését a Nagy (Gross) Toronytól, amelyikből már semmi nem látszott, egészen a jelenkorig.

– A múltra épült jelent...

– Valóban. A régi színháznál hihetetlen állapotok uralkodtak. De aláástunk öt métert, és előjöttek a vizesárkokat összekötő alagutak, a puska- és ágyúlőrések, úgyhogy most el lehet már képzelni, hogy hogyan védték a középkorban a várost, a várfalon kívül. A várfalon belül pedig ma már vissza van állítva az 1902-es visszaépített főhomlokzat, a kulturalizált huszadik század eleje stílusában, amely jó összhangban van az 1800-as évek végén emelt, mellette lévő múzeum klasszicista épületével. Ez tehát századfordulós urbanisztikai ügy is. Kibontottuk a várfalakat azon a részen, oda már nem lehetett visszavarázsolni a középkort, de a középkor visszajött a föld alatt. Most a turistának ott áll rendelkezésére a legnagyobb parkoló, s ezzel már összekapcsolhatjuk a rehabilitációt a 2007-es eseményekkel. Mert 2006-ban befejeződnek a munkálatok, 2007-ben a várfal előtt megáll majd a busz, ott kulturális kávézó található, ott filmeket vetítenek majd az előcsarnokban, a turista pedig belülről is letapogathatja a folyosókat. Innen sétára indulhat, a várárkon és az egyik tornyon keresztül, amelyben lépcsőházat alakítottunk ki, s innen a legrövidebb úton be lehet sétálni a belvárosba, a központi terekre. Így fogadná a város a turistát. Miközben a régi színház már működőképes kulturális helyiség, amelyet mindenki magáénak érez. A filharmonikusok egyszerűen nem hitték, hogy valaki ennyire rá tud figyelni a komolyzenére, hogy ilyen jó akusztikai lehetőségei vannak a koncertteremnek. De más komolyabb kulturális rendezvények is keresik ezt a helyet, hiszen ott a vár kulturalizálását végig lehet követni. Ez történt ugyanis a 18. században, amikor 1788-ban ráépült az első színház, s ez az az európai modell, amellyel igazán bemutathatjuk, hogy itt Keleten, Luxemburgtól jó messzire, a 18. század végén legalább ugyanolyan szinten művelték a várépítészetet és a színházművészetet, mint Nyugaton. A nyugati társadalom is teljes mértékben kibontja ezeket a komoly tornyokat, és átépíti a színházakat. A színházak ott is ezekben a helyiségekben jelentek meg, ezek ugyanis a 18. században elvesztették a funkciójukat. És akkorák ezek a tornyok, hogy nyugodtan szabadtéri színházként működhetnek. Mi is megtaláltuk a lőporraktárt, ott, ahol most a színpad áll, ott működhetett az első shakespeare-i típusú színház, s a puskásoknak a folyosói lehettek az első lelátók. Ezt itt is végig lehet kísérni: a színpadon ott vannak a lőrések, a mostani visszaépített lelátók, és azok, a századforduló díszeivel, a lőfolyosók legkulturalizáltabb variánsai. És ez Európa történelme, ami itt véletlenszerűen megmaradt, éppen azért, mert  a 19. században Kolozsvár lett Erdély fővárosa, s ennek következtében Kolozsváron bontottak, jóval komolyabban, mint Nagyszebenben.

– Az Európai Kulturális Fővárosba érkező látogató ezen a csodálatos épületen keresztül bejut tehát a régi városba. Ott milyen meglepetések várnak rá?

– A város 2007-es fontos eseményeinek a Kispiac nyújt majd teret. A bukaresti művelődési minisztérium 1998-ban Unesco-konferenciát hozott össze Nagyszebenben. A város akkor még nem volt felkészülve ilyen szintű rendezvényekre. Amikor a luxemburgiak meglátták a várost, elámultak. Meg is ígérték, hogy Luxemburg művelődési minisztériuma az egyik épületet felújítja, ha annak jogi és egyéb feltételeit sikerül biztosítani. A város visszajuttatta a Kispiac 16. szám alatt álló kiválasztott épületet az evangélikus egyháznak, és Luxemburg betartotta a szavát. Jöttek ám a problémák. Kiderült, hogy a látvány fantasztikus ugyan, de az elmúlt ötven év során nemcsak a háznak vannak komoly repedései, hanem a mellette épült támfal is komoly bajban van. Ott jön fel a főutca, a Vízaknai utca az Alsóvárosból a Felsővárosba. Mindent egyszerre kellett megjavíttatni, hogy az épület újra használható legyen. Elkészültek a tervek, de nem volt meg a csapat, amelyik ezt a munkát végigvigye. Márpedig ez olyan munka volt, amelyet egyetlen nyáron kellett elvégezni, mert támfalat télen nem lehet átépíteni. Végül sikerült a csapatot összehozni, s a támfal két helyen is újraépült: a Luxemburg-ház előtt, illetve a Lépcső-sétány előtt, az evangélikus templom tövében.

– Mikor fordult a kocka, mikor derült ki, hogy ilyen horderejű projektek megvalósíthatók Nagyszebenben?

– Klaus Johannis polgármester 2000-ben, a második forduló előtt vállalta, hogy elsétáljon velem olyan udvarok mélyére, ahol a műemlékeken statikai és más problémák szempontjából a legszörnyűbb látvány mutatkozott. Akkor már biztos voltam benne, hogy a következő négy évben ezekre a munkákra pénz és elvégzésükre akarat is lesz. Azt nem hittem volna, hogy olyan hamar műemlékvédelmi irodát is be lehet majd indítani a Városházán, de 2001-ben már egy ilyen iroda keretében, harmadmagammal, megkezdhettem a régi város menedzselésének a munkáját. Tervek már léteztek az általános városrendezési terv keretében. Kollégáimmal már 1999-ben kidolgoztuk a vonatkozó szabályzatot, de arra nem volt minisztériumi jóváhagyás. Ezt 2001 végére megszereztük, pedig a szaktárcánál a mai napig nem működik az efféle szabályzatokat segítő rendszer. A terveket ezt követően helyi törvényi szintre emeltük, s ennek köszönhetően elindulhatott az infrastrukturális felújítás. A kiutalt pénzek szakmai felügyelet alatt álltak, a terveket pedig, állandó felfrissítéssel, kegyetlenül megvalósítottuk. A Luxemburg-ház és a Vízaknai utca 2004-re meglett, most befejeződik a másik is, mindehhez pedig a Nagypiac, a Kispiac, a Huet tér és a Sétáló utca teljes infrastrukturális felújítása és kövezése kapcsolódott. Ez olyan téma volt, amelyet a polgármester szeretett volna megoldani, de az első négy éve alatt nem tudott nekifogni. Mert nem elég csak a polgármester, kell hozzá a teljes önkormányzati testület, amelyik bízzon a polgármester ötleteiben. Ezért voltunk 2004-ben, a helyhatósági választások alkalmával, annak a tanúi, hogy a városlakó hitt a polgármesternek, s nem hitt azoknak a tanácsosoknak, akik két évig jobboldaliak, két évig pedig baloldaliak voltak. Az emberek azt mondták, mivel tenni kell a városért, a tanács hatvan százalékát adja a Német Demokrata Fórum.

– Hogy néz ki közelről egy ilyen tanácsi testület?

– Nagyon szimpatikus állapot, hogy az ember a tanácsosok között nyugdíjas teológusokat, tanárokat, művészeket, értelmiségieket talál, s alig néhány üzletembert, akik 2004-től kezdve támogatják a teljes infrastrukturális felújítást. 2004 februárjában a tanács kezdeményezte a 2007-es események előkészítését. A polgármester ugyanis kiment a luxemburgi követtel megtekinteni a ház munkálatait, s a követ rákérdezett a polgármesterre: hogy állnak a 2007-es előkészületekkel? Kiderült, hogy bár 2002-ben Bukarest minisztériumi szinten rábólintott a kulturális fővárosi programra, de két év alatt Bukarestből semmilyen információ nem jutott át Nagyszebenbe. Miközben 2004 február vége volt a határidő annak a dokumentációnak a leadására, amelyben a város bizonyítja, hogy képes Luxembourggal együtt megrendezni az Európai Kulturális Főváros programot. Johannisnak sikerült mozgósítania a várost, február végére elkészült a szükséges szándékdokumentum. A polgármester mellé álltak a szakemberek is, pedig a város mintegy nyolcvan építésze közül csak három nem román.

– Végül kinek az ötlete volt a kulturális fővárosi programba történő bekapcsolódás?

– A Luxembourg–Nagyszeben páros Luxembourg ötlete volt, de Nagyszeben miatt. Mert a luxemburgi és az erdélyi szász nyelvjárás nyolcvan százalékban fedi egymást, s a Román Akadémia nagyszebeni fiókjának külön részlege ezzel éppen a Luxemburg-házban foglalkozik. Szintén ebben a házban, a Luxemburgi Zsigmond királyunkról elnevezett kávézóban jól el lehet beszélgetni például az erdélyi középkori kultúráról. A földszinten olyan idegenvezetésben részesülhet az ember, hogy legalább öt nyelven tájékoztatják, az első emeleten a 2007-es rendezvények irodái működnek, a második emeleten pedig a meghívottaknak fenntartott vendégszobák kaptak helyet.

– A luxemburgiakon kívül ki volt még segítségükre külföldről?

– A németek is befektettek Nagyszebenben, ahol fontos szociális tanácsadó irodát létesítettek. Körülbelül ugyanakkora összeget szántak erre a programra, mint Luxemburg a kispiaci házra, de azzal mégsem lehetett volna európai kulturális fővárosnak jelentkezni. A Luxemburg-házzal európai szinten kapcsolódunk Nyugathoz, Luxemburg itt fogadhatja például az etnikumi problémáknak kitett kisebbségeket, főképp a német–francia kérdéskör bemutatásával. A város katalizálta Luxemburgot, hogy befektessen, a luxemburgi kulturális menedzsment pedig katalizálta a teljes év programját. A Luxemburg-ház esetéből lehet a legtöbbet tanulni, bár mindössze egyetlen építészeti értékről van szó.

– Milyen hatással volt az emberekre, hogy látták a szakszerű restaurálási munkát?

– A szebeni városlakó szereti a régi várost, így minden egyes felújítás öröm a számára. Örömét leli abban, hogy van egy újabb épület, ahova be lehet menni, amelyik számára megnyílt. A sajtóban tették fel a kérdést, hogy melyik a város legkedveltebb épülete, s a felmérés eredményéből kiderült, hogy a kedvenc épületek közül kilenc a régi központban van, s az első helyen az evangélikus katedrális áll. Ez jó is meg rossz is a mai építész szempontjából. Rossz, mert felveti a kérdést: hogyan lehetséges, hogy a nyolcszáz éves öreg épület tarolja a mai világ sokkal szélesebb lehetőségeit. Másrészt viszont azt jelzi, hogy a városlakók tisztelik és szeretik azt az épületet, és oda be is fognak menni egy koncert erejéig. De bemennek a Brukenthal Múzeumba is kiállítást nézni, vagy pedig a régi városházába, ahol a Történelmi Múzeum működik.

– Mikor székelt ott a városháza?

– 1944-ig, akkor kikerült onnan, de az épületet csak a Ceauşescu-érában újították fel és alakították múzeummá. Az idén itt is külső-belső tatarozást hajtottunk végre. Ebben az épületben van Erdély legpompásabb lakótornya, a város egyik legnagyobb attrakciója. A kertben középkori hangulat uralkodik, kőbaldachinnal, ahol koncertezni is lehet. Az udvar már reneszánsz hangulatú. A városháza érdekes módon elkerült a központból. A múzeumok gyarapodnak, s ez is a barokkra vezethető vissza. Brukenthal Erdély kormányzójaként már úgy építette meg a palotáját, hogy múzeumként is szolgáljon. Ez is mutatja, hogy Nagyszebenben olyan társadalommal álltunk szemben, amelyik az épített örökségeken túl állandóan nevelt. A Brukenthal volt Erdély egyetlen barokk palotája, amelyet 1944 után nem tettek tönkre, mert azokat az időket városi múzeumként élte át. Be kell látnunk, hogy a többi erdélyi kastélyt és palotát vadul átalakították, széttiporták. Azok a magyarországi építész kollégák, akik például a gödöllői kastély felújításával foglalkoztak, ámulattal nézték a Brukenthal-palotát, ahol az utolsó kilincsig, a parkettától a tapétáig, minden eredeti. S a múzeum, teljes gyűjteményével, ma is a várost szolgálja.

– A Brukenthal Múzeum jelenléte mennyire határozta meg a város fejlődési irányát?

– Kétségtelen, hogy rányomta a városra a bélyegét. Nem véletlenül kapta Nagyszeben az ország legnagyobb falumúzeumát a szocializmus éveiben, amikor szinte nyolcvanhektáros erdőt adtak át erre a célra a kultúrának. Paul Niedermaier ott kezdte a karrierjét, ő helyezte el az épületeket. Nagyon szerencsés volt Otto Czekelius periódusa, aki az ötvenes évektől a hetvenes évekig volt Nagyszeben főépítésze. Nem hétköznapi figurája volt Nagyszebennek. Szebeni szászként Bécsben, Berlinben végezte az egyetemet, majd elkerült Madridba, ahol nagy urbanistaként élte le az élete javát. Baloldali beállítottsága miatt lettek nehézségei, s az ötvenes években visszatért Nagyszebenbe. Ötvenéves fejjel vállalta fel a város főépítészi munkáját. Urbanistaként ő látta be, milyennek kell lennie a falumúzeumnak, de látta a Kispiac értékeit is, és a minisztérium jobb korszakaiban sikerült egy rendhagyó restaurálási programot beindítania. Középkori épületekből, reneszánsz lábas házakból alakította ki a Művészek Házát, a patikamúzeumot, a legpompásabb városi látványok egyikét.

– Nagy kár azonban az ő idejében sem érte a várost.

– Úgy van. Czekelius halála előtt elmondta: ténykedése nem az alkotásban, hanem a rombolás megfékezésében merült ki. És ez tényleg így volt. A megmaradt várfalakat korábban a budapesti Möller István építész mentette meg, amikor hozzá kerültek el az 1900-as évek elején a felterjesztések tervei. Möller visszautasította a várfalak lebontásának engedélyezését. Ma is áll tehát az Öregek Háza Templom, ügyes ötleteink vannak vele kapcsolatban is, a Haller-bástya, a három vártorony a Vár utcában, a Tanács-torony a Kispiac és a Nagypiac között, ezek mind bontás alá kellett volna hogy kerüljenek, de a bontást Möller leállította. Otto Czekelius idejében ezeket a falakat, a várfolyosókat és a vártornyokat megjavították, restaurálták, különböző ürügyekkel. Állandóan a helyi szellem olyan lépésről lépésre letapogatható jelentkezésével és ügyködésével állunk tehát szemben Nagyszebenben, amely jóval több, mint első ránézésre egy városnak a sztorija. Biztosan máshol is megvan mindez, de ha nincs lejegyezve, elfelejtődik.

– Lejegyezve és ismételgetve...

– Így van, ez nagyon fontos!

– Az épített örökséget tehát sikerül hasznosítani. A kulturális fővárosi év azonban nagy tömegeket Nagyszebenbe vonzó rendezvénysorozatnak ígérkezik. Hogy néz ez ki infrastruktúra, a közlekedés, az utcajavítás szempontjából, s mit sikerült mindezekből megvalósítani? Egyáltalán: maga a város ki fog majd úgy nézni 2007-ben, ahogyan egy európai kulturális fővárosnak ki kell néznie, vagy ezt nem sikerül teljes mértékben elérni?

– Nagy kérdés, hogy pontosan hogyan kell kinéznie egy európai kulturális fővárosnak. Mi bizonyára valahogyan ki fogunk majd nézni 2007-ben, de az is biztos, hogy nem úgy, mint Luxembourg. Bizonyos viszont az, hogy Nagyszeben egyedi képet fog mutatni más erdélyi városokhoz viszonyítva, hiszen 2004-től sikerült a szabadtéri „előadótermeket” felújítani, teljes infrastruktúrájukkal és új burkolatukkal együtt. Az urbanisztikai-építészeti érték tehát nem egyetlen épületben merül ki, hanem a Nagypiac, a Kispiac és a Huet tér egységében, amely európai különlegesség. Ha csak az egyiket újítottuk volna fel, az furcsa lett volna. 2006 végére ez az együttes teljesen új kivilágítással rendelkezik, s rehabilitálása is befejezettnek tekinthető. Ennek az együttesnek a rehabilitálása többlépcsős problémakör megoldását feltételezte. Az infrastruktúra volt a legnehezebb, mert egymásra kellett találnia a gázvezetéknek, a villanykábeleknek és minden egyébnek, mégpedig úgy, hogy ott középkori temető volt. Ez régészeti szempontból óriási problémát jelentett. Többhónapos feltárással a Huet térről háromezernyi csontvázat kellett megmozgatni, lajstromozni és újra eltemetni. Gyönyörűen előjött, hogy a 17. századig hogyan temetkeztek a téren, és sajnos az is kiderült, hogy az utolsó csontvázakat már  föld sem borította, mert a 19. században a földből körülbelül 60 centimétert letaroltak, és a gyerekek már a csontokon játszottak. Az infrastruktúrával hatvan centimétert leástunk, a csontok lépésről lépésre előjöttek, a tömegsíroktól az egyedi sírokig. Ráadásul előbukkant egy nagyszerű rotonda-kápolna is, amelyik akkor került a színhelyre, amikor a gótikus katedrális – 1520-ig – megépült. Az egészet feltártuk tehát, s a teret kiköveztük. Nagyon bonyolult volt ennek a legkisebb térnek is a helyreállítása, hiszen működő térről volt szó, ott áll ugyanis a templom és a Brukenthal iskola, ahol folyamatosak voltak az istentiszteletek és a koncertek, illetve a tanítás. Ez sikeresen befejeződött. Most már csak a műemlékeket megvilágító reflektorok kerülnek a helyszínre, amelyeket a kőburkolatba helyezünk el.

– A térburkolatok?

– Valamennyi tér kőburkolata erdélyi kőbányákból került ki: a Huet tér máramarosi andezit, a Kispiac Piskiről, a Nagypiac Brassó környékéről kapott új kőburkolatot. Egész iskoláját jártuk ki annak, hogy milyen kövekkel hogyan lehet kikövezni ezeket a tereket, s ebben német és olasz szakemberek is segítettek. A Huet térnek középkori hangulata van, meg vannak jelölve az egykori falak, a rotondáé, a nagyszentélyé – amely már nem készült el a 16. században, de az alapjai előkerültek –, a 19. századi bontások helyei is láthatók, a szakemberek el tudják tehát  képzelni, hogy az együttes a középkorban hogyan is nézett ki. A Kispiac „hullámveréses”, posztmodern ötlettel, ívesen szerkesztődött rá a Huet térre. Itt a lábas házak visszaállítására került sor. A Nagypiac markánsan barokk ihletésű parkettamintát idéz, s miközben előkészíti a Brukenthal Múzeum első emeleti terét, egységes mezőt biztosít polivalens funkcióknak. Ami ennek a mezőnek az érdekessége, hogy itt megjelennek a különböző klinkertéglákból készült városbútorok, amelyek egykor a város fontosságát fémjelezték: a 16. századi Harcos Roland a történelmi múzeumban van, a Nepomuki Szent János-szobrot visszaállítottuk, néhány lépésre a Nagypiactól, a régi jezsuita iskola udvarára. A régi vezetékes kút is előjött, fa-kerámia vezetékekkel, tehát ez is nyomon követhető. A 19. századi új vezetékes kút visszaállítása is megtörtént, azt 1948-ban lebontották, de csodás kovácsoltvas kalitkája most szintén visszakerült, s ez lett a Nagypiac  ivókútja. Egy új kút is van, ami azonban csak akkor jelentkezik a Nagypiac közepén, amikor nagy a meleg. Ez érdekes szimbiózisban áll a régi kúttal.

– A Gheorghe Lazăr-szobor?

– Gheorghe Lazăr szobra a tér érzékeny problémája volt. Sajnos az a szobor, amely 1986-ban került oda, nagyon otrombára sikerült. Saját alkotója is önkritikát gyakorolt, miközben azt állította, hogy a nyomás alatt nem volt ideje kellőképpen előkészítenie a szobrot. Radu Aftemie bukaresti szobrász elvállalta, hogy újra megcsinálja, a tér igényeinek megfelelően, bronzba öntve. Mi kikötöttük, hogy a talapzatot viszont mi tervezzük. A mostani szobor mellé le lehet ülni, és jó helyre is került, a jezsuita iskola mellé, Gheorghe Lazăr ugyanis ott végezte tanulmányait. Nem zavarja a tér multifunkcionális eseményeit, de ott áll, és intimen beletartozik az együttesbe. Nyolc monumentális kandeláber biztosítja az általános fényt, és körben itt is el lesznek helyezve azok a reflektorok, amelyek az épületeket kivilágítják.

– Mi a helyzet a tereket körülvevő lakóépületekkel?

– Az épületek helyreállítása szintén komoly gondot okozott. A törvény nem teszi lehetővé, hogy a város magántulajdonba pénzt fektessen. Egyik-másik épületet mégis sikerült felújítanunk. Itt kapott helyet az új városháza is, a Brukenthal Múzeum és a római katolikus templom között fekvő régi épületben. A városháza 2000-ig oszlopgerenda-szerkezetként már megjelent az új központban, azt a város eladta, hogy beköltözhessen a régi központba. 1904–1906 között emelt banképületet szemeltünk ki, amelyet a benne működő mintegy húsz intézmény teljesen lelakott. Nagyon zavarta volna a központot, ha azt nem sikerült volna felújítanunk. Ez is politikai döntés volt. Nem hagytuk magunkat a modernista urbanisztikának kiszolgáltatni, hogy a városházára kizárólag négy kereken lehessen eljutni. Úgy véltük, el lehet jutni gyalog is, és ennek Nyugaton is sok példája akad. Nem minden irodája működik itt a városnak, de sikerült turisztikai központot és kiállítócsarnokot kialakítani a földszinten. Tehát 2007-ben a helyi képzőművészeknek itt eladási lehetőségük is lesz. A városháza pincéjében söröző lelt otthonra, a központi udvar pedig, tetővilágítóval lefedve, bármilyen kiállításnak helyet adhat. Az épületben olyan gyűléstermek is vannak, amelyek kisebb konferenciák megrendezésére is alkalmasak. Az épület szürke bádogtetőjét is kicseréltük, így most már ez a ház is beleolvad a középkori hangulatba.

Ezenkívül több épületet sikerült helyi tulajdonként levédenünk. A félhold másik oldalán olyan intézményt indítottunk útnak, amelyben építészeti, műemlékvédő szakembereket képeznénk. 2000-ben beindítottuk a román–német magánegyetemet, de sajnos ez az intézmény meg fog szűnni. Városi érdeket próbáltunk általa érvényesíteni, de nem sikerült, sem a művelődési minisztérium, sem a kultúrminisztérium nem látta át ennek a fontosságát. Az épületet majd nyugati partnerséggel próbáljuk hasznosítani. Megkíséreltük a művelődési minisztériummal megértetni, hogy a házakat is fel kell újíttatni, s ezt sikerült is elérnünk. Ennek köszönhetően 2006-ban már sok épületet sikerült tataroztatnunk.

– Azt lehet tehát mondani, hogy a kulturális fővárosi program felgyorsította a felújítást, a város rehabilitációját. Főépítészként milyen kihívásokkal kellett szembenéznie ezekben az években?

– Amikor esténként hazakerülök, már nem tudom, hogy számomra a nap mikor kezdődött. De miután egyetlen épületet húsz évig kellett figyelemmel kísérnem, amíg befejeztük, soha nem hittem volna, hogy 2004-től két év alatt a terek teljes felújítását ilyen robbanásszerűen sikerül majd elérnünk. Nem hittem volna, hogy nemcsak tervezési, hanem kivitelezési szinten is befejezett munkálatokat láthat az ember ilyen rövid időn belül, s ezt megemészteni is elég nehéz. Végül bebizonyosodott, hogy ez járható út. Úgyhogy amikor meghívtak Kolozsvár főtere átrendezésének a zsűrijébe, úgy éreztem, hogy ez a terv is kimozdult a holtpontról. Nem Nagyszebenről van tehát szó, hanem arról, hogy szinte keresik, várják a jó példát. Ha tehát a 2007-es szebeni kísérlet sikeresnek bizonyul, szemponttá válhat, hogy csakis úgy érdemes a városrehabilitálást megejteni, hogy mindig mellé kell helyezni azt a kulturális pluszt, amivel a városrehabilitálás a városlakót motiválja.

– Itt térnék vissza az eredeti kérdésre. Közelebb hozta ez a rehabilitálási program a város új „örököseit” a nyolcszáz éves szász városhoz? A sajátjuknak fogják ezentúl érezni a várost?

– Minden bizonnyal. Szerintem most kezdődik a valós értékelés, ami eddig történt, az inkább csak misztikum volt. Most érezhető, hogy ez hasznos. Robbanásszerűen megtelt a Kispiac kávézókkal, olasz vendéglőkkel. (Persze ez így még nincs rendben, hiszen legalább öt helyen ehetünk pizzát, de még nagyon kevés helyen rendelhetünk puliszkát, és sehol sem kínálnak magyar ételkülönlegességeket.) Tehát nemcsak a helyi lakos figyelt fel Nagyszebenre. Legutóbb máltai beruházó érkezett, aki ingatlanirodát nyitott a Kispiac 13. szám alatt, s úgy felvitte a beruházási mércét, hogy valószínűleg ebbe a helyiek már nagyon nehezen fognak belépni. A helyiek azonban azok, akik használják. Teltház van minden teraszhelyiségben, a fiatalok itt találkoznak. A pincék felhasználása is elkezdődött, s ez már új periódusát jelenti a városfejlődésnek. Most válik nagyon fontossá, hogy kialakítsuk azt a városi építészcsapatot, amely az egész jövőbeni fejlesztést felügyeli. De az a tény, hogy ez a komoly beruházók számára érdekes lett, azt jelenti, hogy a mai húszlakós épület tíz év múlva egyetlen tulajdonosé lesz, s akkor például a kémény is nyugodtan szellőzővé válhat. Belátásom szerint ez Nagyszebenben úgy fog működni, hogy most a felsőváros homlokzatai nemcsak új festést, hanem új megjelenítést kaptak, kőkereteket szabadítottunk ki, állítottunk helyre – például csodálatos lesz a Nagypiac 10. szám alatti Haller-ház reneszánsz homlokzata, pedig  mögötte ott van még a húsz lakó –, de megvan a ház teteje, a kapu alja, s ez utóbbi helyen már lehet érezni, hogy milyen hangulatos dolgok kerültek elő, mint például Budán a hatvanas években. Mert ülőfülkés középkori kapualjak voltak Nagyszebenben is, nemcsak Budán, s nagyon komoly élet folyt ezekben a köztes, a magán- és a nyilvános terek közötti helyiségekben.

– S ez a folyamat egyben hozzásegítheti a város új birtokosait is ahhoz, hogy belakják a várost, nem?

– Építészeti szakszóval ez a folyamat: városrehabilitálás. Ez túllép a restaurálás szó értelmén. Tévedés azt hinni, hogy valamit vissza lehet helyezni úgy, mint egy képet, restaurálással, eredeti állapotába, hogy tehát felakasztom egy falra, s majd jönnek, és megnézik, esetleg másképp értelmezik majd azok, akik később nézik. Az épületnél az az állandó kihívás, hogy azt valaki be kell hogy lakja, és ezért ahhoz hozzá kell nőnie. A rehabilitálás a város esetében jóval nehezebb feladat. Célja, hogy abban a miliőben, az adott térségben helyi, jelenkori funkciókat betöltsön, s ne érezd azt, hogy az örökölt rossz, a plusz értéket érezd, amelyet nem is fontos megmagyaráznod. Az a fontos, hogy annak a keretében jól érezd magad.

– Akár úgy is, hogy érzelmileg, hagyományilag nem köt semmi hozzá?

– Szerintem ez úgy jön össze, hogy ha jó a város, először jól érzem magam benne, aztán ezzel párhuzamosan kapom az információkat, és próbálom majd megérteni, hogy miért jó az a város. De ahhoz, hogy a város jó legyen, biztosítania kell azt, hogy semmilyen körülmény ne zavarjon, s infrastrukturálisan működnie kell. Le tudom nyelni azt, hogy az autómmal nem tudok eljönni a házam elejéig, ha közben látom, hogy ott olyan állandó gyalogos élet folyik, ami máshol nem lehetséges a városban. Szintén érdekes lehet, ha állandóan odajön a turista, érdekemmé válik tehát, hogy ott közfunkciókat beindítsak. S ha már a turista eljött, kötelező módon fel kell nőnöm oda, hogy akár több nyelven kiszolgáljam, olyan szinten, hogy legközelebb is hozzám térjen be. Konkurenciális helyzet jön tehát létre. Ha olyan színpadot tudtunk újra felállítani a régi városban, ahova a művészek és városlakók szívesen jönnek el, és konkurenciális lépéssel haladnak előre, azt jelenti, hogy egy-két éven belül minőségileg megugrott minden ebben a térségben. Ami pedig azt eredményezi, hogy ez a hely állandóan több és több embert vonz maga köré: filmeket forgatnak, történések vannak. Olyan élet indul be, ami lassan nehézkessé teszi a lakásfunkciót, mert ilyen köztéren lakni már elég nehéz lesz. Eközben nagyon sok új lakó érkezik a városba, olaszok, franciák, kínaiak, máltaiak...

– Tehát még újabbak, mint a szászoktól a várost „megörökölő” román városlakók?

– Pontosan. A dolog lényege az lenne, hogy a városnak ne csak új lakója érkezzen, hanem állandóan legyen régi lakója is. Érdekes kísérletünk lenne az Öregek Otthona templomával kapcsolatban. Engedélyezett előterveink vannak, de a tulajdonviszony miatt ezt 2007-re nem sikerül megvalósítanunk. Most minden a megyéhez tartozik, maga a létező öregek otthona is, ami a templom körüli épületekben működik, persze lerobbant állapotban. A templom üres, s azt az ortodox egyház szerette volna kialakítani központi templomává. Ebből a két helyi funkcióból a hely történetiségén keresztül olyan ötletre irányítottuk a felújítást, hogy az Öregek Otthona templom végül is a legrégibb szociális intézménye Erdélynek, 13. századi, a helység első temploma volt, amely a Felső- és az Alsóváros közötti lejtőre épült, s közel áll az evangélikus nagytemplomhoz. Ha a kultúra után szociális funkciókba akarunk beruházni, s az ember a megyei öregeknek megfelelő szanatóriumot épít, akkor ezeket az épületeket olyan garzonlakásokká lehetne alakítani, ahol az öreg, hozzátartozó nélküli városlakók, bizonyos felügyelet mellett, élő városban kaphatnának helyet. Az Öregek Otthona templomával kapcsolatban pedig olyan ötlet alakult ki, hogy a szentélyben ökumenikus kápolna működne, amelyet nagyrészt az ortodox egyház tartana fent, de bármikor másképp is ki lehetne alakítani benne a szertartást. A diadalív mobilis elválasztást biztosítana a templom és a ház között, ahol az idős generáció kulturális központja kapna helyet, s ahol ennek a korosztálynak a civil életét lehetne fellendíteni. Mert ők vannak ebből a leginkább kiszorítva. Márpedig szintén szebeni sajátosság, hogy ebben a klubban már létezik egy antropológiai videostúdió, s ez itt állandóan filmeket tudna vetíteni a nagyvilágról azok részére, akik Nagyszebenből már nem tudnak elmozdulni. Másrészt, a hagyomány dokumentálása mellett, ennek a korosztálynak a szellemiségét is megörökíthetné, hogy az ne vesszen el. Ez szerintem legfeljebb tíz éven belül működhetne, a hozzá tartozó kórházzal együtt. Ha ez sikerülne, itt a város életének újabb élő dokumentációs központja jöhetne létre, amely a régió számára szintén példamutató lehetne.

– Mit jelent Nagyszeben számára Európa kulturális fővárosának lenni?

– Ahhoz, hogy Erdély folyamatos bemutatásának az útján elinduljunk, 2007 óriási lehetőséget jelent. A Luxembourg–Nagyszeben páros program tekintetében számomra az alcím a legfontosabb: „multikulturalitás, multietnikum, multikonfesszionalitás”. Ebben élen járó Erdély, s ha Erdély ezt élő módon nem képes Európának 2007-ben bemutatni, akkor velünk van a baj. A németek részéről nagyon értékes programok jöttek be, pedig ők igen kevesen maradtak. Mi magyarok Erdélyben jobban állunk, persze Nagyszebenben mi is két százaléknyinál kevesebben vagyunk, s ez szórványnak tekinthető. De ez az esemény lángra lobbantotta a magyarságot is. Márciustól magyar kulturális iroda működik az RMDSZ-iroda keretében, amely Erdély, Magyarország és a Kárpát-medence magyar érdekeltségű eseményeit katalizálhatja. A műsora már elkészült, s idén augusztusban volt egy főpróba is. Jövőre, augusztus 19–27. között magyar hétre kerül sor, Ars Hungarica néven, amelynek minden egyes napja egy-egy magyar személyiség nevét viseli. Lesz Borsos Miklós-nap, Nyírő József-nap, Barabás Miklós-nap, Kós Károly-nap, Petőfi Sándor-nap, Bartók Béla-nap, Bodor Mária-nap és természetesen Szent István-nap. Kiderül tehát, hogy egy ilyen esemény alkalmával, építészeten és városrehabilitáción túl, a kisebbség bizonyos végvárain elkezdődik a kutatás, a folyamatos bemutatása a kisebbség saját értékeinek, hogy azokat valamennyi városlakó saját értékének tekintse.

– Erre a multiplikálásra van remény?

– Egyértelműen.

– Van olyan román szakembergárda, amelyik ezt hasonlóan gondolja?

– Az idei rendezvényeken még kevesen vettek részt, de 2007-ben azt szeretnénk, hogy a bemutatás többnyelvű legyen. Nekünk érdemes a szászságtól megtanulnunk azt, hogy nem saját maguknak mutatják be az értékeiket, és nem saját magukért mutatják be azokat.

– Megmutatják magukat a világnak?

– Megmutatják magukat a világnak és a városlakónak. Ő legyen büszke, hogy létezett egy nagyszebeni Borsos Miklós. Jó, hogy felfedeztük, mert sajnos mi is elfelejtettük. Először a mi kötelességünk tehát újra felfedezni, és a mi kötelességünk aztán értékként átadni. Brukenthal az értéket teljes mértékben átadta. Az, hogy most a múzeumot az evangélikus egyház tulajdonjogilag visszakapta, ebből a szempontból szinte semmit nem jelent. Hiszen nem saját magának kérte vissza, hanem továbbra is, a kulturális minisztériummal együtt, múzeumként működteti, mindössze annyit kérve, hogy az intézmény adminisztrálásába, menedzselésébe beleszólási joga legyen. De a kultúra egyértelműen nem kizárólag az evangélikus szászoké. Még folyamatban van azoknak az értékeknek az elbírálása, amelyek 1944 után kerültek a múzeumba, de ennek ellenére igazgatócsere volt, adminisztrációcsere, és befejeződik a múzeum felújítása.

– Kétségtelenül nagy munka folyt a városban, most a repülőteret is korszerűsítik, ami szintén a 2007-es évhez kapcsolódik. A nagyszebeni példa a szűk régióra mennyire terjedt át? Ráéreztek az emberek, legalább a térségben, hogy ugyanezekben a dimenziókban kellene gondolkozniuk?

– Fontos úgy nézni a dolgok mögé, hogy kiderüljön: megvan-e ugyanaz a politikai akarat. 2004-ben a megye megválasztotta a német elnököt, Martin Botesch volt matematikatanár személyében, illetve a több mint ötven százalékos arányban a Német Demokrata Fórum képviselőiből álló tanácsot. Medgyes és Nagydisznód, a megye nagyobb városai szintén német polgármesterrel rendelkeznek. Ilyen szempontból a megyei politikai vezetés egységes, de egyedisége folytán az egész régióra kiterjedő eredményeket nehéz felmutatni. Nagyszebennek többek között az volt a nagy előnye, hogy gazdasági háttérrel rendelkezett. 2002-től ki tudott alakítani egy olyan komoly ipari parkot, amelyet új, nyugati – főképp német, osztrák, olasz és francia – iparosokkal népesített be, s a befizetett adó, amelyet most már a város magáénak tudhat, lassan hathatós eredményekhez vezet. Ezt megyei szinten nehezebb utolérni. Egy adott pillanatban még a megye is besegített a város fejlődésébe, például megyei beruházásként zajlott 2004-ig a filharmonikusok épületének a beállítása, mert a filharmónia a megyei tanácshoz tartozik. Tehát megyei szinten jóval nagyobb a problémakör, hiszen nincsen meg az az anyagi háttér a megyénél, mint a városnál. A megye kérdése hamarosan meg fog majd fordulni, mert a városperemi zónák témaköre lesz az első megoldandó feladat, s így, hullámverésszerűen, a megyeközpont körüli falvak fejlődése napirendre kerül. Nagyszeben vonzásköre tehát egyre nagyobb lesz. A megye szintjén viszont ott van Medgyes, amely a földgáz és más gazdasági értékek szempontjából Nagyszebennél jobb országos útvonalon helyezkedik el. Felmerült, hogy állomásunk épülete ne legyen jövőre felújítva, mert Nagyszeben másodérdekeltségű vonalon helyezkedik el, nem pedig a Medgyes–Segesvár főútvonalon, de a 2007-es események ezt is meghatározták, úgyhogy reméljük, hogy az állami pénzekből ez is meglesz. Medgyesnek azonban különös a polarizáltsága, és ez például a magyar kisebbségi kérdésben is érezhető. Medgyesen az idén is beindult még egy magyar kilencedik osztály, Nagyszebenben már nem. Medgyeshez közelebb van a Székelyföld, és több a magyar család a városi lakosok arányához viszonyítva, tehát könnyebb volt az osztályt megtartani.

– Hogyan alakul jelenleg a magyarok aránya Nagyszebenben?

– Másfél százaléknyi.

– Tehát közel annyi a magyar, mint a német?

– Igen, most már ott tartunk, sőt, ma már lassan többen vagyunk, mint a németek. Persze más az a szféra, amelyben a németek a másfél százalékukkal jelen vannak: német fórumközpont, evangélikus püspökség stb. Ilyen szempontból tehát Medgyes lenne az, amelyre érdemes lenne odafigyelni. Ők tulajdonképpen besegítettek a nagyszebeni rehabilitálás ötletébe, hiszen 1990–2000 között Nagyszebennél jobban álltak, főképp a földgáz miatt jobb is volt a gazdasági hátterük. Jelenleg meglenne az új politikai háttér megyei szinten, de nincs akkora gazdasági hátterük. Ennek ellenére, még mielőtt mi átadtuk volna a Nagypiacot, náluk a városkép már 2000 körül kimagaslóan elöl állt az erdélyi városközpontok között. Nem rehabilitálták a nagy városközpontot, a park ott maradt az 1944-es évektől mindmáig, s valószínűleg ott is marad még jó ideig, mert nincs akkora kihívás, mint Nagyszebenben, és ez is egy periódusa a városépítészetnek. De ahogyan a kirakatokat, a reklámokat, a városkivilágítást sikerült beindítaniuk, az kimagasló szinten történt. Városfalat sikerült visszaépíteniük Medgyesen 1994–1996 között. Nem hittem, hogy ilyesmi 1990 után lehetségessé válik. Jakab Elek volt alpolgármester 1990-ben, ő most a gázvállalat vezérigazgatója. A városlakók ötven-ötven százalékban le akarták bontani a várfalakat. Ahol a vasút mentén a főút Segesvár felé halad, ott áll szerencsétlenül egyedül maradt toronyként a Forkesch-torony, amelyet a hetvenes években restauráltak. A fal egyre jobban kirohadt, és kezdett ráesni a bástya és a torony között az autókra. Egyszerűen legyalulni lehetett volna az egészet, vagy pedig komoly várfalrestaurálást-visszaépítést elvégezni. Először megépült az, ami kezdett leomlani, aztán elkészültek a rajzok, és a  vártornyot a falhoz kapcsolták. Visszaépült tehát az a várfalszakasz, amely az extra és az intra murost egyértelműen körvonalazza. A kerülőút nem zavarja a mögötte lévő kis utcát, ahol egyből beindult a kiskocsmák élete, és az ember most érzi, hogy onnan kezdődik a régi város. Ez pedig nem az egyetlen visszaépített várfalszakasz volt, ugyanez történt a piacrészen, a Küküllő és a gyermekek játszótere mellett, ahol szintén rohamosan omladozott a falszakasz. Az is részben visszaépült, restauráltuk, tetőt tettünk olyan toronyra, amelynek az 1600-as években készült rajzán is tetőt láttunk, s a tetővel jobban is meg lehetett védeni. Ami ezután kellene hogy kisebb gazdasági fellendüléssel következzék, az a várfal mögötti élet, hiszen ott is gyönyörű házak, udvarok, kertek vannak. Ott panzió nyílt, a tornyokba a turisták felmehetnek, de alapítványok is ott székelnek, és rádióadó működik. A politikai akarat 1990 után lehetővé tette, hogy Kósa Magdolna városi főépítész, a régi város „édesanyja”, a mai napig áldásos munkát végezzen. Fontos ez a kontinuitás, fontos, ha a politika, a közigazgatás szemmel tartja, hogy mi történik abban a városrészben. Medgyesnek tehát szintén nagy lehetőségei vannak a jövőben.

– Ha bejönnek a turisták különböző rendezvényekre Nagyszebenbe, bizonyára el akarnak majd menni a környékre megnézni azokat a szász erődtemplomokat, amelyeket éppen a Juliana Fabritius-Dancu albumaiból ismernek. Ezek a műemléképületek milyen állapotban vannak?

– Az első kérdés az, hogy hogyan jutnak el oda. A programok keretén belül lesz egy fantasztikusan szép kiállítás a Nagypiacon, amely 2x1 méteres kültéri pannókon, légi fotókon mutatja majd be ezeket a vár-, illetve templomerődöket. Megjelent egy album, a Martin Rielé, aki az ulmi Duna-múzeum történésze, s aki a pannókat is kiharcolta. Ezekről a látogató jó képet kaphat arról, hogy Nagyszeben milyen régióban helyezkedik el. Utána a turisztikai központból megkapja az információkat, hogy hogyan lehet eljutni az erődtemplomokhoz, és hogy ott milyen körülményekre kell számítania. Remélem, hogy 2007-ben jóval több buszjárat lesz, mert most már ez is jól működő magánvállalt. Arról a buszjáratról van szó tulajdonképpen, amelyik Iaşi-t Madriddal köti össze, tehát Nagyszebent is összekötheti Medgyessel, ha erre igény lesz. Ami az erődtemplomok állapotát illeti: nem rózsás ezeknek a műemlékeknek a helyzete, de vannak már itt is előrelépések. Gondolok a Szászsebeshez közeli kelneki várra, amelyik példásan bemutatott, lakótoronnyal ellátott erődtemplom. Ez a várerőd a kolozsvári történeti múzeum igazgatójának köszönhetően működik. Felesége képzőművész, a lakótoronyban történelmi tárlat, a bejáratnál kortárs képzőművészeti galéria kapott helyet. Ez egy csúcs... Innen kiindulva van olyan állapotú templomerőd, amelyet meg lehet látogatni, mert létezik még a harangozó. Például Szászszelindeken. Aki tehát a rudimentáris rusztikát szereti, azt megtalálja. Sajnos sok olyan példa van, ahol az omladozót is felkeresheti. Létezik egy olyan program, amelynek keretében az evangélikus egyház megpróbálja ezeknél a templomoknál legalább a sürgős beavatkozásokat elvégezni: tetőjavítás, rácsok stb., tehát megpróbálják túlélni azt a periódust, amelyben ezek az értékek tönkremehetnek. 

– Mi lesz ezeknek a műemlékeknek a sorsa?

– Az lenne a lényeg, hogy az az optimizmus, amelyet ezelőtt hat évvel még Nagyszebenben sem láttunk, robbanásszerűen elárassza a vidéket is. Károly herceg  lejött, odavan Szászfehéregyházáért, s ez kiemeli a környéket is. Az a gond, hogy ezt a vidéket még nem ismerik azok a tőkések, akik nyugodtan magukénak vallhatnák és felújíthatnák ezeket az értékeket. Medgyes evangélikus templomához tartozik sok ilyen szórvány. Kilian Dörr, aki most Nagyszebenben a központi egyházat vezeti, Medgyesen kezdte ifjú teológusként a pályafutását. Neki van egy kis könyve arról, hogy hogyan lehet biciklivel ezeket a helységeket bejárni. Minden paplakon vendégházat nyitott, ezeket interneten el lehet érni. Berethalom ugyanígy bejárható. A könnyebben elérhető helységek tehát már monitorizálva vannak. Asszonyfalváig elér Medgyes hatása. Nagyszeben környéke, Nagydisznód és Kisdisznód a városból könnyen elérhető. A kisdisznódi román kori templom ma már Nagyszeben „színházterme”, amely már csak műemlékként működik, a legérdekesebb színházi előadások ott vannak. A nagydisznódi vártemplom még működő gyülekezet kezében van. Ott vannak a nagy gondok, ahol már nincs közösség, mert az utolsó szász felhúzza az órát, és karbantartja a templomot, amennyire lehet. Már van olyan akció is, amelynek keretében a bútorokat mentik és behozzák. Nagyszebenben beindult például a Teutsch-ház, amely pontosan ezeket az értékeket megmentő központként működik. Olyan épületben székel az Astra-parkban, amelyet nemrég visszakaptak, s amely a régi városban épült az 1910-es években mint árvaotthon és kis templom. Abban régebben diákkultúrház is működött. A ház német központként és archívumként ismert. Mindenhonnan behozzák az egyházi könyveket és a lajstromokat, amelyeket az egyik legprofibb módszerrel kartotékolnak. Múzeum az első emeleten – amelyben nemrég Orth István képzőművészünknek volt tárlata szebeni örökségekről –, konferenciaterem – ahova meghívnak, hogy meséljek például arról, miképpen lehet a városból holnapi város – és egy Litea-szerű működő antikvárium és kávézó szintén ott kapott helyet. A templomba például oltárokat hoztak be, és azokat részben Mihály Ferenc szovátai születésű, de Budapesten előadó tanár restaurálja. Tehát nagyon komoly munka folyik. A Thália-terem számára is ki van jelölve már egy olyan 1788-as orgona, amelyiknek Újszászon már csak a doboza maradt meg. Azt Hermann Binder, a hírneves nagyszebeni orgonarestaurátor állítja majd helyre. Vele össze lehetett hozni azt az ötletet, hogy ezt az orgonát a színpadon indítjuk be, új sípokkal, mint egyik bemutatható értékét a szász erődtemplomoknak. Az is szerepet játszott ebben, hogy éppen az az évszám áll rajta, amelyben a Rondellából színház lett. Vagy a központi templomba visszahoztak egy kicsi barokk orgonát, amelyet állandóan használnak, a romantikus nagyorgonával párhuzamosan. A kolozsvári Szent Mihály-plébániatemplomba ugyancsak szász vártemplomokból kerültek azok az orgonák, amelyeket így megmentettek. Tehát eléggé odaadóan próbálják ezt menedzselni. Persze, jóval több pénzre lenne szükség, de ez akkor fog majd összejönni, ha ezek a helységek új erőre kapnak, s ennek bizonyos előjelei már megvannak.

– Milyen volt Klaus Johannisszal együtt dolgozni?

– Ez jelen idő is, nemcsak múlt... Nagyon jó dolog, amikor az ember érzi, hogy a politika rákacsint a szakmájára. Persze nem könnyű személyiségek a szászok, nem vagyunk hozzászokva a percnyi pontossághoz, nem vagyunk sok mindenhez hozzászokva, ami hasznára vált a városnak. Klaus Johannis hihetetlen adottsággal rendelkezik a tekintetben, hogy mindenkit maximálisan „beindítson”. Ez nem kényelmes feladat, pláne akkor, amikor még egy rendes városházzal sem rendelkeztünk. Az elmúlt három évben nagyon nehéz időszakot éltünk át, de mindenki tudta, hogy vannak belátható terminusok, és azokat nagyjából tartottuk is. A polgármester és köztem nagyon pragmatikus együttműködés alakult ki. Mai napig nem vagyunk tegeződő viszonyban, tehát egymást tisztelve próbáljuk kezelni a várost. Számára sem könnyű feladat, de szerintem fantasztikus élménye lehetett, hogy annak ellenére, hogy négy év munka után megpróbálták teljes mértékben lejáratni a médiában, a város több mint nyolcvan százalékos többséggel újraválasztotta. Kiderült ugyanis, hogy négy év alatt jó irányban nem lehet számottevő eredményt bemutatni. Ha csak 2008-ig lesz polgármester, az is elégnek bizonyul. Olyan szelepek nyíltak meg, amelyekkel a megyét és magát Erdélyt is katalizálta. Azért mondanám inkább Erdélyt, mert ahhoz, hogy a megye érezhetően gazdagodjon, nagyon fontos Erdélynek többpólusú régióként működnie. A városperemvidék működhet együtt a várossal, de akkor működhet igazán jól az egész, ha legalább Brassó, Kolozsvár és Beszterce lüktetni kezd, vagy pedig ha Segesvár is utoléri a szebeni adminisztrációt. A lényeg az, hogy a város ki tudta nőni magát. Mert ha a szebeni repülőtér olyan szintre emelkedik majd 2007-ben, hogy az bosszantja a kolozsvárit vagy a marosvásárhelyit, akkor majd oda is be fognak ruházni, és akkor ott is újra beindulhat az, amit elfelejtettünk.

– Márpedig bosszanthatja...

– Biztos, hogy bosszantani is fogja!