Az embert a különböző diszciplínák különböző hajlamai, adottságai felől közelítették meg. A 20. században a tudomány az emlékező embert kezdte el kutatni. Az évtizedek során az emlékezés rendre betegségként, pszichikai folyamatként, szociális gesztusként, identitásépítő stratégiaként, kulturális gyakorlatként, (individuális és kollekív) jogként került az érdeklődés homlokterébe.

A szerző, Jan Assmann a kulturális emlékezetről írott könyvének több gondolatát a nagy elődtől, M. Halbwachs-tól kölcsö-nözte.1 Tőle származik az a megállapítás is, miszerint a történész megvárja, hogy kihaljanak a szemtanúk, a résztvevők, a kortársak, hogy zavartalanul kezdhesse el a múlt megkonstruálását. A történész távolságtartó, semleges, higgadt szeretne lenni, amikor megírja a történelmet. Az Annales iskola alapítójától tudjuk, hogy a történészt valójában nem is annyira a tények, mint inkább a tényeknek a forrásokban való tükröződése érdekli. Ő az erudita: a források felkutatása, értelmezése, a módszerek alkalmazása köti le a figyelmét.2 Ezért tudja higgadtan elfogadni, hogy különböző források alapján különböző történelmek születnek. És ezt már a Keith Jenkinst idéző Gyáni Gábor állítja: „Miközben múltból csak egy van, ugyanakkor számos eltérő diskurzus szólhat róla, mint ahogy sokféle történelmet írtak már eddig is ugyanarról a múltról.”3

A mindennapok élő emlékezési gyakorlatának Jan Assmann adott nevet: kommunikatív emlékezetnek nevezte el. Szelektív jellegű, csupán arról szól, amit az egyén megtapasztalt; kreatív jellegű, az egyén konstruálja meg, sematizálja vagy kidolgozza a részleteit; akaratlanul kel életre, valahányszor külső ingerek és pszichikai tényezők beindítják; személyes, mert a szemtanúk, a résztvevők idézik fel.4 1925-ben megjelent munkájában szintén Halbwachs állapítja meg, hogy az emlékezés – bármennyire személyes folyamat – társadalmi keretek között, társadalmi ellenőrzés alatt történik. A társadalom felügyel az emlékezetre, kijavítja, viszonyul hozzá, jóváhagyja, jelentéseket vetít bele, beleértési tartományokat alakít ki, állandósít. Minél konvencionálisabb az emlék és jelentése közötti viszony, az emlék minél inkább azt jelenti, ami nincs megfogalmazva, kimondva benne, a társadalom annál inkább közösségként viselkedik.5

Nehéz helyzetben van az az olvasó, aki úgy halad végig Bágyoni Szabó István Elszabadult konténerek című könyvén, hogy előzetesen ismeri annak szereplőit és eseményeit. Mind a szereplők, mind az események erősen ellenállnak az írói szándéknak. Olvasás során aktivizálódik a szereplőkkel kapcsolatos egyéb tudás a regény előtti/utáni vagy a regénnyel párhuzamos világból, az események természetes módon tovább terjeszkednek a regény előtti és utáni időben, felkínálják egyéb epizódjaikat. Az események narratív reprezentációi, a történetek ugyanis többfélék lehetnek. Vannak átélt, vannak elmesélt és vannak el nem mondott történetek. Az átélt történet az esemény hősében jön létre, általa a világban elfoglalt helyét (pozícióját, státusát, identitását) tapasztalja meg. Az elmesélt történet a történésekbe jelentéseket telepít, s hogy ezek meggyőzőek és koherensek legyenek, enyhén módosítja őket: megvágja, lekerekíti, kiegészíti, átszerkeszti azokat. Ahogyan Lotman határozza meg az emlékirat funkcióját: „A múlt átalakításának, kijavításának pszichológiai igényéről van szó, melynek során ezt a korrigált folyamatot igazi realitásként éljük meg.”6 Ahol az elmesélt történet nem fedi le az átélt történetet (s még inkább a lezajlott eseményt), ott van a még el nem mondott, az elhallgatott történet.7

A 20. századtól kezdődően egyik oldalon a naplóírás előretörését követhetjük nyomon. Feltűnően megnövekszik a naplóvezetők száma, a naplóval töltött idő, a személyes élmények naplóban való megörökítésének, levezetésének, az élmények feldolgozottságának, formába öntésének mértéke. A jelenség gyökerei különböző talajba nyúlnak. Beérni látszanak a népoktatás 1886-ban hozott törvényének eredményei, az írás a hivatalos kultúra (bürokrácia, vallásos élet, iskolai oktatás), az elitkultúra (szépirodalom, média, tudomány) regiszteréből beszivárog a privát szférába (magánlevelezés, autodidakta/amatőr alkotás). Egyre gyakoribbá válik a személyes élmények mintákhoz (regény, tragédia, film, napló) való közelítése, hagyományos formában való feldolgozása. Másik oldalon a 20. század olyan eseményeket produkál, amelyek tömegméretekben s ami szintén ilyen fontos, eltérő formában implikálják a társadalom tagjait. A rengeteg személyes és sajátos élmény egyrészt nyilvánosságot, másrészt maradandó formát követel magának. Továbbá pedig, a 20. századtól kezdve egyre több a magányos ember, aki a naplóban bizalmas, türelmes, kíváncsi társat talál, az írás a magával való foglalkozás, az élmények formába öntésének, az élményekkel való felelevenítésének alapvető formája lesz.

A paraszti önéletírásokra először az 1940-es években Bálint Sándor hívta fel a figyelmet, Orosz István szentember önéletrajzához írott előszavában.8 Kiadásuk ennek ellenére csupán az 1950-es évektől kezdődött meg. 1949-ben a csíkszentdomokosi Kurkó Gyárfás Nehéz kenyér címmel jelentette meg a gyermek- és ifjúkorára való visszaemlékezését,9 Nagy Czirok László 1959-ben a kiskunsági pásztoréletről írott memoárját.10 1963-ban jelent meg az amerikázást megtapasztalt Hoó Bernát Tiszakerecsenytől Kanadáig című emlékirata, a Dél-Amerikából hazatért Skallák Illés hasonló tárgyú, Vallomás című munkája, 1963-ban két „csongrádi szegényasszony” önéletírása az 1930-as évekből.11 Az 1970-es évektől kezdődően örvendetes módon felduzzadt a magnóra rögzített, a kutatói felkérésre készült vagy összegyűjtött memoárok száma.12 A parasztemberekhez hasonlóan rendre az érdeklődés középpontjába került a gyári munkásság, az amerikázás, az erdélyi arisztokrácia.13 Néhány kiadvány történeti és szociokulturális csoportok, frontkatonák, hadifoglyok, munkaszolgálatosok, börtönbüntetésre ítéltek,14 cselédek,15 lelkészek,16 tanítók,17 iparosok,18 kulákok,19 a népi specialisták20 sajátos kollektív életvilágát és életpályáját tette hozzáférhetővé. Az írásantropológia betolakodóknak nevezi a képzési tőke nélkül alkotásra vállalkozó autodidakta írókat. Ezen populáris irodalom árulkodó jegye a kézenfekvő témák feldolgozása (személyes életpálya, helytörténet, helyi hagyományok, szájhagyomány).21 A romániai magyar könyvkiadás ebben a kategóriában sikerkönyveket tud felmutatni.22

A másik oldalon a szépírói vallomástevés állandósulása, az autobiografikus beszédmód szépirodalomban való kanonizálódása figyelhető meg.  Nagy István négy, Kacsó Sándor három kötetben tette közzé életének, családjának, környezetének történeteit. 23

A fentiek alapján nyilvánvaló következtetésként fogalmazható meg az, hogy a személyesség, az autobiografikus beszédmód korszakhoz kötött. Kulturális viselkedésként a 20. század első felétől kezdődően bontakozik ki mind a privát, mind a nyilvános szférában. Az életpályán elfoglalt helyét illetően pedig úgy tűnik, összefüggésben van a sorseseményekkel (az egyéni életpálya gyökeres változásával, a ki- és belépési eseményekkel), az életvilág, az élettér megváltozásával, az eltérő kulturális és szociális régiók találkozásával (idegenek érdeklődésével), a számvetés személyes igényével.

Minderről egy percig sem feledkezhetünk meg, mikor Bágyoni Szabó István új könyvéről kezdünk el beszélni. Az Elszabadult konténerek – az alcímben jelzett szándék szerint – naplóregény.24 Naplóként a szerző a maga által átélt történetek egy részét írja meg, szándéka szerint műfaji hagyományokkal és normákkal rendelkező formában, regényként. Ha az olvasó nem készül fel kellőképpen az olvasásra, az a veszély fenyegeti, hogy olvasás során a maga emlékeit éli újra, a naplóregény világát a maga tapasztalataival, emlékeivel szembesíti, esetleg a szerző életét véli követni, vagy egy történelmi kor ábrázolásának hitelességét kéri számon tőle. Érintettként netán hajlamos az olvasói szerepétől eltávolodni.

Naplóként Bágyoni Szabó István könyve három minőséget ötvöz. A személyesség mint szerzői attitűd kiküszöböli a fikcionalizálás eszköztárát, lemond a szerzői motivációk, az ihletek, a tárgyhoz való szubjektív viszonyulások közvetett formába szerkesztéséről. Az írásantropológia az écriture de soi, histoire à soi terminusokkal nevezi meg azt a fajta írásgyakorlatot, amelyben a szerző magát hozza létre, tisztázza a világban elfoglalt helyét, magát teszi a maga írta történelem szereplőjévé. A mindennapiság az individuális élet, az egyéni kapcsolatháló kerete és közege. A 20. századi társadalomtudományok életvilágnak, mindennapi életnek (Life-World) nevezik azt a keretet, amelyben a kognitív tapasztalatok, társadalmi viszonyok és attitűdök létrejönnek és kifejtik hatásukat. A mindennapi élet vizsgálata az elméleti konstrukciókat (vallás, filozófia, tudomány), valamint a történelmet működésükben, kibontakozásukban, a mindennapokban (hétköznapokban), az individuum életében követi nyomon. A francia történetírásban az 1980-as években jelenik meg a jelen történelme. A prezentizmus – a 20. századi ember felfedezése – olyan időrezsim, amely a longue durée helyett a jelenről szerzett tapasztalatokra helyezi a hangsúlyt: a távlatok helyett a kontemporaneitást, a személytelenség helyett az élményt, a személyes tapasztalatot, az objektivitás helyett a személyes implikáltságot részesíti előnyben.25 A jelen mű mindhárom minőség révén kötődik Bágyoni Szabó István életművének korábbi darabjaihoz és távolodik is azoktól. Mind a Kések ideje, mind A lovak estére hazaérnek az értelmiségi szerepvállalás ellehetetlenülését, az értelmiségi és környezete disszonanciáját ragadja meg.26 Az első regény a kuruc, a második a századközépi idők történelmi díszletei közé helyezi stilizált alakját.

Naplóként Bágyoni Szabó István könyve a szerző életének 1986–1989 közötti eseményeit, környezetének történéseit és híreszteléseit tartalmazza. Az élményanyagot egyetlen motívum tartja össze: a motívum a kisebbségi sorshoz való viszonyulás, a kisebbségi sorsból való kilépés szándékának érvényesítése. Ez bizonyos mértékben magába integrálja a kommunista hatalomhoz való viszonyulás, a diktatúra és az ezzel együtt járó nyomor elviselésének, túlélésének motívumát is. A témát ily módon a szerzőnek nem is kellett megválasztania, olyannyira dominálta a korabeli nyilvánosság alatti diskurzust, az autobiografikus és mindennapi beszédet. A jelen napló tényeinek specifikuma az, hogy egy értelmiségi (pedagógus, író) szereptudatával vannak összefüggésben.

Bágyoni Szabó István naplója a román kommunista érát megélő kolozsvári társadalom mindennapi rutinjait tartalmazza.27 Olyanokat, mint az egzisztenciális értékek (élelem, villanyáram, tv-csatorna, víz, könyv) hiányával való szembesülés, az élelem beszerzésének a vásárlóképesség helyett a leleményességgel való összefüggése, az egzisztenciális értékek (élelem, ital, könyv, hangszalag) „kéz alatti”, a szociális hálót igénybe vevő forgalmazása, az utolsó, a finom falatok szimbólumként, csereértékként való kezelése (őrzése, rituális célokra való felhasználása, cseretárgyként való alkalmazása), a mindennapi világból (lakás, munkahely) való kilépés (külföldi út, családtagok meglátogatása) átminősülése, felértékelődése, az eszményképek múltból történő megválasztása s ezáltal a folytonosság tüntető őrzése, az eszményképek esztétikai megjelenítése, ebben a formában való forgalmazása, az érvényesülésért hozott morális áldozatok, a túlélésért megkötött kompromisszumok formája stb. A szociális háló megléte, a kapcsolatok teherbírása, az intimitásról való lemondás létfeltétel ebben a világban. A munkahelyi közösségek nem szaktudás, hanem a morális garancia alapján szerveződnek. A segítő gesztusok bizalmas barátsággá fejlődnek. A genealógiai táblák vertikális vonalai mellett állandósul az „ismerős ismerőse” horizontális kapcsolata (ki kinek kicsodája). A személyes kvalitások próbára tevése helyett általánossá válik a közös ismerősre való hivatkozás, ennek hatékonysága. Az egyénekről való tudás olyan tőkét képvisel, amivel az egyének megközelíthetők és manipulálhatók. A naplóban váltakozva a családi, a rokoni, a lakóközösségi, a munkahelyi, a kiköltözés mellett döntők sorstársi közössége jelenik meg. Ez utóbbiak a kiköltözési szándékkal való kacérkodás kezdetétől figyelni kezdik a kiköltözési folyamat különböző fázisaiban lévőket, a kiköltözés mozzanataira vonatkozó tapasztalatokat, információkat gyűjtenek. A procedúra beindításától kezdve lassan leválnak környezetükről, mások a gondjaik, más kapcsolatokat működtetnek (a konzulátussal való kapcsolat, a magyarországi életfeltételek előkészítése, értéktárgyak kijuttatása, a megszokott környezet felszámolása, a „lepedő” kitöltése, konténer biztosítása). A munkahely kötelező módon kiveti őket magából, a kollégák számára kötelező a morális ítélet kinyilvánítása.

A közösséghez tartozás feltétlen lojalitást és szolidaritást jelent. A hivatalnokok intézményük előírásait megkerülve segítik ki az őket „rokonok” közvetítésével megközelítő egyént. A közös társadalmi játszma stratégiái a hatalom ellenében fogják össze a társadalmat. Az aktualitások, a hírek, a jó tanácsok suttogva hangzanak el, a zene fedezéket jelent bizalmas beszélgetések számára, bizalmas beszélgetések idején a telefonokat párnával szükséges elszigetelni.

 A társadalom megformálásában két eljárás érvényesül. Bágyoni Szabó István könyvének két helyszíne a családi ház és az Utunk szerkesztősége. Az első helyszín a kolozsvári lakónegyedek, a tordai és a bágyoni rokonság, a második a kolozsvári, a romániai és a magyarországi művészvilág, a kolozsvári hivatalok világa felé nyitott. Mind a rokoni, mind a szomszédsági és a munkatársi kapcsolatok folytonosan segítségnyújtási feladatokkal terhelődnek meg. Aki útnak indul, üzenetek és küldemények (gyakran gyógyszer, élelem, könyv) továbbítását vállalja magára. Kapcsolatba kerül ismerősei ismerőseivel, bizalmas információkat ad át, visszafelé választ közvetít. A bajba jutottak ismeretségi körükben kérnek tanácsot, mindaddig, amíg valamelyik ismerős magára vállalja a kompetens személlyel való kapcsolatfelvételt. Ez az eljárás a diktatúrában élés sztereotípiáiba helyezi a szerző ismerőseit, családtagjait, hitelesen szemléltetve a sztereotípiák működését. A napló másik tartalmi sajátossága, hogy a kolozsvári író-, művésztársadalom reprezentánsait civilben láttatja, teszi hozzáférhetővé. Az írók családtagjaik kíséretében jelennek meg, poharazgatás közben kiöntik indulataikat, reményeiket, orvoshoz fordulnak, pénzt kölcsönöznek, fölös itallal ajándékozzák meg egymást. Miközben magánéletekbe pillant be, Bágyoni Szabó tiszteletben tartja a másokról való beszélés etikáját.

Négy év eseményeiről készített feljegyzéseit a szerző regénykeretbe illeszti. A műfaji keret szelekciós elvként működik az epizódok naplóba való beválasztása, valamint narratív elrendezése számára. A bejegyzésekben több progresszív narratíva azonosítható. A domináns narratíva a már említett történet, a kiköltözésé. Előrehaladásának napról napra való adatolása teszi mások számára is rekonstruálhatóvá, átélhetővé. Bágyoni Szabó naplója győz meg arról, hogy a köztudatban sikertörténetként élő nar-ratívum valójában kétszeresen is ellentmondásos, a dilemmák, a kompromisszumok forrása. A négy év során az anyaországba készülők arra kényszerülnek, hogy felszámolják megtartó kapcsolataikat, búcsút vegyenek tárgyaktól, helyszínektől, személyektől. Döntésük, sorsuk alakulása ellentétes megítélés alá esik, beszédtémává válnak. Környezetük – olykor kényszerből, máskor elő-ítéletből – megszakítja, megritkítja, formalizálja a velük való kapcsolattartást. Egyre sűrűbbé válik az anyaországiakkal való üzenetváltás, egyezkedés. „Előéletük” degradálódását szemlélteti tárgyi környezetük felszámolódása: használati eszközeik egy része (eladás, ajándékozás, elrejtés révén) szétszóródik, más része hatósági személyek jóváhagyásával konténerbe zsúfolódik, majd beláthatatlan időkig bérelt raktárba kerül. E hosszú folyamat során letörlődnek róluk az otthoni, elhagyott világ nyomai, az új életért megvívott küzdelem fájdalmas, megalázó emlékeit kezdik őrizni. A történések ugyanazt valósítják meg, mint az átmeneti rítusok szimbolikus és rituális epizódjai. Új identitást, új státust, új életformát teremtenek az adeptus számára: egy időben két világhoz kötődő, mindkét világból száműzött kiköltözötté teszik. Az 1980-as években bekeményedő román környezetben élőket az 1956 emlékét ápoló anyaország szabadsággal kecsegteti. Ez az illúzió erősíti meg a naplóregény hőseit a kisebbséget érő megaláztatások, majd a kiköltözés kálváriájának elviselésére. A szerző maga is jól tudja, hogy minden kiköltöző útja egyirányú. Ennek ellenére azzal áltatja magát, hogy lehetséges az „elmegyünk, hogy ITT maradhassunk” állapota. Nos, a regény addig íródik, amíg ez az illúzió teljesen szertefoszlik. Ebbe a narratívába fonódik bele a gyermekvárás, a szülővé válás, az értelmiségi pálya a nagysármási, harasztosi, tordai és kolozsvári állomásaival, az írói, műfordítói és szerkesztői munkálkodás a második regény bezúzásának meghatározó motívumával, a román kommunista diktatúra fejlődéstörténete, a romániai magyarság döntéshelyzetbe kerülése, valamint az átmenetinek bizonyuló kolozsvári élet története. E különböző narratív rétegek hol egyike, hol másika dominál, hol interferálnak egymással, hol semlegesítik egymást. Miközben a gyermek születése kiteljesíteni látszik a családi életet, a főszereplő részben gyermekére való tekintettel hozza meg az áldozatot. Miközben a kiköltözés az íróember számára az alkotói szabadságot ígéri, szomorúan kell tapasztalnia, hogy fel kell áldoznia kiadás alatt lévő műveit. A különböző narratív rétegek két csomópontban látszanak együtt lenni. Az egyik a kolozsvári állomáson való töprengés arról, hogy Kolozsvár mint szellemi központ, szülőföld értelmiségit gyárt, de megtartani, foglalkoztatni nem tudja. A másik a Budapestre való megérkezés pillanata. A kiköltözőknek döbbenettel kell tapasztalniuk, hogy nem révbe jutottak, csupán a maguk világából űzettek ki. Ezek a számvetés pillanatai, amelyekben szertefoszlanak a múlt és a jövő távlatai, amikor csupán a jelen létezik.

A napló előnye, hogy alulnézetből láttatja a világot, azonosíthatóvá teszi a szereplőket, az eseményeket. Hátránya azonban, hogy az intimitás szféráját sérti meg. Ez természetesen nem Bágyoni Szabó István számlájára írandó. Az autobiografikus írások számának gyarapodása, keresettsége, zajos fogadtatása a 20. századi ember természetének enyhe módosulását jelzi: az önkitárulkozás és a mások magánéletébe való belepillantás igényének, az exhibicionizmus, a voyeurködés enyhe formáinak állandósulását. S ha belegondolunk, régen hozzászoktunk már ahhoz, hogy szem előtt vagyunk. Közvéleménykutatók telefonon, utcán érdeklődnek különböző fogyasztói szokásaink felől, az interjúk a média legnépszerűbb műfajává váltak, szociológus, antropológus kutatók figyelik habitusunkat, intézmények kérdeznek rá magánéletünk tényeire, aluljárókban, üzletházakban videókészülékek rögzítik mozdulatainkat. Személyi adatainkat adatbankok tartalmazzák és teszik hozzáférhetővé. A 20. század láthatóvá tette a privát szférát, az intimitást. S mert az emlékirat, a napló ennek egyik eszköze, Bágyoni Szabó István könyvének megjelenése bizonyára a lappangó feszültségek kitöréséhez szolgáltat ürügyet.28

Mielőtt azonban az első kő a szerző felé lendülne, gondoljunk arra: a magunk személyes regisztereinek is vannak negatív szereplői, kompromittáló epizódjai. A különbség csupán annyi, hogy naplónkat mi megíratlanul (kiadatlanul) hagytuk.

JEGYZETEK

1. Halbwachs, M.: 1925. 1950/1997.

2. Bloch, M.: 1960/1996.

3. Gyáni G.: 2000. 14.

4. Assmann, J.: 2002. 51–53.

5. A beleértési tartományt l. Bahtyin 1985. 17–19.

6. Lotman, J.: 2001.175.

7. A terminológiát  W. Barnett Pearce és Vernon Cronen dolgozta ki az 1970-es évek végén. Következtetésük az, hogy a társadalmi környezetet, a viszonyrendszert a diskurzus hozza létre. A diskurzus különböző, eltérő világokat konstruálhat. E. Griffin 2001. 65–79.

8. Bálint S.: é.n.

9. Kurkó: 1949.

10. Nagy Czirok L.: 1959.

11. Turiné Cseh V.–Keskenyné Kovács V.: 1967.

12. Romániai gyűjteményes kötetek: Salamon A.: 1979.; Pillich L.–Vetési L.: 1987.

13. Bethlen B.. 1989; Teleki É.: 1995.

14. Zsigmond F.: 1995; Ferencz I. szerk. : 1997.

15. Ráduly J.: 1987.

16. Csiha K.: 1992; Varga L.: 1998; Nagy Ö.–Hermán J.–Nyitrai M.: 2001.

17. Oláh I.: 2003. A BBTE diákjainak a Sapientia KPI támogatásával végzett, néptanítók élettörténetét tartalmazó kötete megjelenés előtt áll.

18. Dánielisz E.: 1993.

19. Oláh S.: 2001.

20. Keszeg V. szerk.: 2006.

21. Az autodidakta írók jellemzése: Lyons, M.: 2001.

22. Tamási G.:1970; Győri K.: 1975. Az irodalom összefoglalása Keszeg V.: 2003.

23. Nagy I. 1968, 1969, 1971, 1974; Kemény J. 1972; Kacsó Sándor 1971, 1974.

24. Bágyoni Szabó István: Elszabadult konténerek. Naplóregény. 1986–89. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad.

25. Könyvében F. Hartog időrezsimnek nevezi az időről szerzett tapasztalattípusokat (három formája a historia magistra, a nemzeti történelem, a prezentizmus). F. Hartog: 2003.

26. Bágyoni Szabó I.: 1979, 1995.

27. Tematikai rokonsága miatt l. Könczei Á.: 1998; Gáll E.: 2003.

28. A romániai közéletben Győri Klára önéletírásának megjelenése szolgáltatott alkalmat az emlékirathoz való viszonyulás két pólusának látványos konfrontációjára. Az eset elemzése: Keszeg V.: 2002.

Irodalom

Assmann, Jan: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Atlantisz, Bp., 2002.

Bágyoni Szabó István: Kések ideje. Kriterion, Buk., 1979.

Bágyoni Szabó István: A lovak estére hazaérnek. Kráter Műhely Egyesület, Bp., 1995.

Bahtyin, M. M.: A szó az életben és a költészetben. Európa, Bp., 1985.

Bálint Sándor : Egy magyar szentember – Orosz István önéletrajza. Bp., é.n.

Bethlen Béla: Észak-Erdély kormánybiztosa voltam. Zrínyi, Bp., 1989.

Bloch, Marc: A történész mestersége. Történetelméleti írások. Osiris, Bp., 1996. (Eredeti kiadás 1960)

Csiha Kálmán : Fény a rácsokon. Erdélyi Református Egyházkerület, Kvár, 1992.

Dánielisz Endre: A Szepességtől Szalontáig. Egy kisiparos család három nemzedéke. Literator Könyvkiadó, Nagyvárad, 1993.

Ferencz Imre (szerk.): Történetek a fogságból. Hatvan székely hadifogoly. Státus könyvek, Csíkszereda, 1997.

Gáll Ernő: Napló. I. 1977–1990. II. 1990–2000. Polis, Kolozsvár, 2003.

Griffin, E.: Bevezetés a kommunikációelméletbe. Harmat,  Bp., 2001.

Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Napvilág, Bp., 2000.

Győri Klára : Kiszáradt az én örömem zöld fája. Emlékezés. Kriterion, Buk., 1975.

Halbwachs, Maurice: Les cadres sociaux de la mémoire. Librairie Félix Alcan, Paris, 1925.

Halbwachs, Maurice: La mémoire collective. (Nouvelle édition revue et augmentée.) Éditions Albin Michel, S.A,  Paris, 1997. (Première édition 1950)

Hartog, François: Régimes d’historicité. Présentisme et expériences du temps. Seuil, Paris, 2003.

Kacsó Sándor: Virág alatt, iszap fölött. Önéletrajzi visszaemlékezések I. Kriterion, Buk., 1971.

Kacsó Sándor: Fogy a virág, gyűl az iszap. Önéletrajzi visszaemlékezések II. Kriterion, Bukarest, 1974.

Kacsó Sándor: Nehéz szagú iszap felett. Kriterion, Buk., 1993.

Kemény János: Kakukkfiókák. Kriterion, Buk., 1972.

Keszeg Vilmos: Az írás és a beszéd konfliktusa: egy írástudó asszony „pere”. In: Uő: Homo narrans. Emberek, történetek és kontextusok. KOMP-PRESS, Kvár, 2002. 147–178.

Keszeg Vilmos: A népi élettörténet műfajáról Zsigmond Erzsébet kézirata ürügyén. In: Zsigmond Erzsébet: Sirató. Életem könyve. Erdélyi Gondolat,  Székelyudvarhely, 2003. 128–145.

Keszeg Vilmos (szerk.): Specialisták. Életpályák és élettörténetek. Sciencia, Kvár, 2006.

Könczei Ádám: Házatlan csiga. Könczei Ádám naplója. Tinivár, Kvár, 1998.

Kurkó Gyárfás: Nehéz kenyér. Bp., 1970.

Lotman, J.: Kultúra és robbanás. Pannonica,  Bp., 2001.

Lyons, Martyn: La culture littéraire des travailleurs. Autobiographies ouvrieres dans l’Europe du XIXe siècle. Annales. HSS. Juillet–octobre. Nr. 4–5. 2001. 927–946.

Nagy Czirok László: Pásztorélet a Kiskunságon. Bp., 1959.

Nagy István: Sáncalja. Irodalmi Könyvkiadó, Buk., 1968.

Nagy István: Ki a sánc alól. Irodalmi Könyvkiadó, Buk., 1969.

Nagy István: Hogyan tovább? Önéletrajzi regény III. Kriterion, Buk., 1971.

Nagy István: Szemben az árral. Önéletrajzi regény IV Kriterion, Buk., 1974.

Nagy Ödön–Hermán János–Nyitrai Mózes: Palástban. Lelkészek szórványban. Mentor, Marosvásárhely, 2001.

Oláh Ilona: Tanítóné voltam Erdélyben. Profundis, Szatmárnémeti, 2003.

Oláh Sándor: Csendes csatatér. Kollektivizálás és túlélési stratégiák a két Homoród mentén. Pro-Print, Csíkszereda, 2001.

Pillich László–Vetési László: Leírtam életem… Népi önéletírások. Kriterion, Buk., 1987.

Ráduly János: Mikor a szolgának telik esztendeje (A kibédi gazdai szolgák életéből). Kriterion, Buk., 1987.

Salamon Anikó: Így teltek hónapok, évek. Öt életrajz. Kriterion, Buk., 1979.

Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág. Emlékezés. Kriterion, Buk, 1970.

Teleki Éva: Tölgy és repkény. Minerva Könyvek 1. Kvár, 1995.

Turiné Cseh Viktória–Keskenyné Kovács Veron: Csongrádi szegényasszonyok. Két önéletrajzi írás a 30-as évekből. Gondolat, Szeged, 1967.

Varga László:  A fegyencélet fintorai. Románia, 1956 után. Püski, Bp., 1998.

Zsigmond Ferenc: Hadifogságban. Naplótöredékek. Emlékfoszlányok. 1944–1948. Kriterion, Buk., 1995.