A nagyszebeni, jeles erdélyi szász írócsaládból származó Joachim Wittstock (1939), a romániai német 60-as nemzedék tagja ma az Erdélyben maradottak legismertebb képviselője. Versekben, elbeszélésekben, esszékben és tanulmányokban, de még irodalomtudományi kutatásaiban is már évtizedek óta a számára mindig is biztos otthont jelentő erdélyi vidék képeihez nyúl vissza, függetlenül az éppen aktuális korszellemtől.

Az évtizedeken át tartó, főleg lelki elnyomás idején mindvégig igyekezett megfelelő, pontos szavakat keresni mindarra, amit környezete, a német–román–-magyar világ jelentett számára, és ezáltal a helyes értékelés művészetére oktatta. Kissé visszavonult, de művészileg mégis termékeny életmódjának titka a tiszta megfigyelés tudománya: ezáltal sikerül a nagyszebeni szász világot és annak maradványait körülvevő természetben is felfedeznie az erdélyi népek együttélését jelző történelmi jelképek nyomait. E nyomok vezetik az irodalomtörténész írót és költőt azon helyekhez, címerekhez, hétköznapi eseményekhez, melyek megértését mindig feladatának érzi. Az erdélyi történelem eseményeit kutatja, és újra meg újra felfedezi a kultúrák közötti összefüggéseket, kapcsolódásokat.

Az 1989-es forradalom Joachim Wittstock számára a friss lélegzetvétel lehetőségét biztosította, főleg irodalmi téren, hisz rendszeresen sikerült itthon maradt és elvándorolt olvasótáborát észrevételeivel gondolkozásra és nagyobb odafigyelésre bírni. Az odafigyelés tárgya nem más, mint környezetünk eseményei, legyen az a több évszázados szász örökség áthagyományozódása vagy akár az Erdélyben élő számos népcsoport közötti békés együttélés fenntartásának lehetősége. Hans Bergel kortárs író találóan utal erre a jelenségre, mikor jelzi, hogy szülőföldjén – Erdélyben – mindig is megtalálta azt a közösségi szolidaritást, melyet sok nyugati nép mai napig is csak sok erőfeszítés árán képes megteremteni.

Az erdélyi német (szász–sváb) kultúrának és még mindig termékeny képviselőinek köszönhető tehát sok vonatkozásban mindaz, amit a küszöbön álló régi-új szövetséghez hozzáadni érdemes. A Joachim Wittstockkal folytatott „friss” beszélgetés ennek tükrében igyekszik többek közt ezt is megvilágítani. – F. B.

– A romániai magyar népesség tagjaként szeretném az Ön véleményét kikérni az erre a vidékre mindig is jellemző többnyelvűséget illetően. Itt nemcsak az Ön lírai és prózai életművére gondolok, hanem a mai romániai, európai, de akár a világban észlelt  helyzetre, mélyebb összefüggésekre is.

– A társadalmi élet két- vagy többnyelvűségének előnyeit nem kell különösebben hangsúlyozni, hisz tagadhatatlanok. Megérteni és a lehetőségek szerint alkalmazni annak a környezetnek a nyelveit, amelyben mozgunk, mindig is létező kulturális kívánság volt, noha megvalósítására nem mindig törekedtek teljes erőfeszítéssel. Manapság is többet lehetne tenni ilyen téren, például a magyar nyelv és kultúra közvetítését Erdély nem magyar nyelvű lakosaihoz.

A többnyelvűség elnyerésére, tehát az idegennyelv-ismeretekre fordítandó energiák viszont gyakran elijesztik a párbeszédet igénylő feleket. Hogy az ilyenkor felmerülő gondoknak elejét vegyék, gyakran az általánosabban használt angol nyelvhez folyamodnak. E segítő egyszerűsítésnek viszont csak az alapvető megértéshez szükséges teret kellene engedni. Az angol nyelv használatának sosem szabad egy adott területen honos nyelv kárára lennie, és más nyelveknek ugyanígy nem szabadna a ma használatos angol kifejezésekkel telítődniük, amint ez, minden önkorlátozás nélkül, a német nyelvben történik. Az angol nyelv elutasítását, illetve elfogadását illetően sokat írtak már, ez egy olyan téma, amit itt nem lehet kielégítően kifejteni.

Ami valószínűleg szorosabban témánkhoz tartozik, az az írók két-, illetve többnyelvűsége. Környezetükben is pozitívan értékelik az idegen nyelvek ismeretét, és ezzel egyidejűleg az irodalmi művek eredetiben való olvasásának lehetőségét; ugyancsak pozitívan értékelik a szerzőkkel vagy általában a költészet iránt érdeklődő személyekkel megteremthető kapcsolat lehetőségét.

A műveltség, a személyes tehetség, de a hajlamok is határt szabnak az egyes szerzőknek idegen nyelvű anyagokkal való érintkezésükkor. Magában az alkotási folyamatban e határok legtöbbször jobban beszűkülnek, mint az idegen nyelvű irodalom olvasásakor. A tapasztalat azt mutatja, hogy a több nyelvet ismerő szerzők irodalmi munkáik megalkotásakor ugyanúgy egyetlen nyelvet helyeznek előtérbe, mint mások: ez gyakran az anyanyelv vagy egy, a hétköznapokban uralkodó nyelv, amelyre rá kell hangolnia magát az embernek.

Törekszik Ön témáinak és alakjainak kultúraközi kontextusba helyezésére, vagy más utakon igyekszik járni? Milyen közel, illetve távol áll Öntől az európai kultúrák közeledésének gondolata és az ebből következő fejlődés? Kizárólag saját népének dolgozik, vagy másokért is?

– Mint minden szerző, én is feladatomnak tekintem lépésről lépésre azt megvalósítani, „ami nekem adatott”. (E szavak hangzanak el egy az első próbálkozásaimról szóló nyilatkozatban.) Ha viszont valóban annak szenteli magát az ember, amire elhivatottnak tudja magát, kialakítja a felfogás és a reagálás képességét, és a lehetőségek szerint a jelen követelményeire igyekszik figyelni. Kialakítja azon eljárásokat, amelyekkel fontos szándékait megvalósíthatja. Lassan-lassan saját útját is felismeri, és azt, hogy önmaga iránt hűnek kell maradnia.

A többi már ebből következik. Lehetséges, hogy azok, akik az írói erőfeszítések eredményeit ellenőrzik, azt találják: a jelen vezérfonalának, az „interkulturalitás” fogalmának megfeleltem, az „európaiság gondolatát” elősegítettem, és a „kultúrák közeledése” is nyert ezen. Egyesek talán azt a véleményt fogják osztani, hogy a szerző „saját népe” történetének hatása alatt érezte magát az irodalmi alkotásra „kényszerítve”, és valószínűleg éppen ezért tükrözte az „interkulturális” találkozásokat, valamint az „európai gondolatot”.

Egy ilyen utólagos megítélés sok jellegzetességet hozhat felszínre. Ez amúgy a szerző feladata, az utolsó lépés munkájának megvalósításakor. A szerző viszont tudja azt is, hogy a kultúrpolitikai élet aktuális szókincsének túl gyakori használata akadályozhatja őt irodalmi munkáinak tervezésében és kivitelezésében. Tudja: az irodalom nem közvetlen áttétele annak, ami a kultúrpolitikában hétköznapi.

Hogyan látja az erdélyi szász irodalom regionális problémáját, illetve az ismert központ–peremvidék problémát az össznémet irodalmat illetően?

– Egy ezen a vidéken német nyelven író szerző számára több nyugalmat biztosít, ha nem kell állandóan tudatosítania önmagában azt a helyzetet, amelyet a hozzá hasonlókkal együtt az össznémet irodalomban elfoglal. Hiszen az a peremhelyzet, amelybe ezáltal kényszerítve érzi magát – a forgalomban lévő központ-peremvidék, jelentékeny-jelentéktelen elképzelések szerint –, nem hat ki ösztönzőleg kreativitására.

Az itt lakó szerző számára elegendő, ha tudja: művei a magyar irodalom, illetve a német nyelvű irodalom peremvidékeinek (Bánság, Erdély, esetenként az egykori Román fejedelemség, Bukarest központtal) részét képezik.

A romániai német irodalom, amelyik valaha terjedelmében nagyobb volt, olvasottságában és visszajelzéseit tekintve is jobban állt, a délkeleti német nyelvű irodalom része.

A magyarországihoz és a délszláv államok német irodalmához fűző szálak és főleg a múltban fennálló kapcsolatok felmutatását vállalta az „Institut für Deutsche Kultur und Geschichte Südosteuropas“ (München). Az intézet által szervezett szimpóziumok és a megjelentetett könyvek hozzájárultak a délkeleti német költészet valós méreteinek felméréséhez és az osztrák, illetve német irodalomhoz fűződő kapcsolatok pontosabb feltárásához.

– Nyilvánvalóan minden szerző saját ideológiát követ. Elmúltnak hitt vagy még aktuális gondolatokat gyakran félretolnak, ami viszont az irodalom alakításakor súlyos problémákhoz vezet. Ugyanígy lehetséges viszont az örökölt gondolatvilág felelevenítése is. A csoportszellem is ennek egy eleme, ami sokat alakíthat ötleteken és szövegeken, ezért a kérdés: volt Ön valamilyen irodalmi társaság aktív tagja?

– Hogy az utóbbival kezdjem: egy alakulathoz, mint például a „Bánáti Akciócsoport” (Aktionsgruppe Banat), nem tartoztam, ehhez hasonló Erdélyben nem létezett. Viszont mindig is részt vettem olvasókörökben Szebenben, Brassóban és más helyeken, ahol az irodalmi körök az elmúlt időkben megtűrt szervezetek voltak, melyek keretén belül az író és közönsége közötti összetartás erősödött.[...]

A bennem létező gondolatkonglomerátumhoz tartoznak többek között: a még szülőházamban belém nevelt érzék az erdélyi hagyományok iránt; az ugyancsak messze visszanyúló lutheri protestantizmus; továbbá a sztoikus világfelfogás iránti hajlam. A művészi gondolatok egyvelege nálam főleg az újabb (1750 utáni) német irodalom motívumaiból tevődik össze. Az irodalomtörténeti témákkal való foglalkozásom viszont lehetőséget nyújtott a német költészet korábbi műveinek, különböző korok és helyek világirodalmi anyagainak, illetve a román irodalomnak a megismerésére is. Az információk ilyen szintű gazdagsága, halmozottsága eltüntette bennem az „alig legyőzhető”, a „megoldhatatlan” szavakkal jellemezhető attitűdöket, és arra késztet, hogy higgyem: minden írói foglalkozás végül is utópiából születik és utópiában vész el.

– Áttérve az erdélyi szászok kivándorlásának problematikájára: a nyolcvanas években még megpróbálta olvasóit a türelem, egyfajta – eddig még pedánsan ható – önkontroll elsajátítására vezetni vagy ezeket legalább tudatossá tenni. Az újabb, a forradalom utáni szövegeiben ezen a téren látszólag kisebb változás következett be: hétköznapibb, esetenként politikai témákra is kitér, rejtett és ironikus módon. Beletörődött, elfogadta a kivándorlás gondolatát, tényét, vagy csak más szemszögből látja ezt a jelenséget?

– Az elvándorlás társadalmi jelenség, és aszerint kell megítélni. Egyének életéből tevődik össze, így az író számára kétszer olyan fontossá válik, hisz egy elvándorlási szándékoktól túlfűtött közösséghez tartozó alkotót nemcsak az egész csoportot érintő történések befolyásolják, hanem a közvetlen környezetében élő embereket érintő események is. Ez egy sokarcú jelenség. Az elvándorlás meghatározásakor és igazolásakor a kivándorlók viselkedésében manapság az a nézőpont fog uralkodni, amelyet a következő szavakkal lehet jellemezni: modernitás, mobilitás, városiasodás, a diktatúra következményeinek feldolgozása, elszakadás az ősi szokásoktól stb.

Aki szerzőként megismerkedett e fogalmakkal és az általuk meghatározott nézőpontokkal, az útrakelés és megérkezés folyamatait irodalmilag tudja megjeleníteni, és így kellően pozitív visszhangra találhat. Kevésbé kedvező kilátás nyílhat a kitartást, a hagyományt bemutató, konzervatív értelmezés számára – semmilyen egyetértésre nem lehetne ilyen esetben számítani.

– A hetvenes évek az irodalmi életben nagyon is termékenyek voltak. Mi maradt meg belőle, mi mutatkozik ma is érvényesnek? Mit lehetne tenni, hogy ezeknek az éveknek a szintje ismét elérhető legyen? Milyen sikerek voltak azok, és milyeneket kellene ma célként magunk elé tűzni? Talán közönségsikereket? Vagy elég, ha azokhoz a szerzőkhöz hasonlóan viselkedünk, akik elégtételüket az esztétikában keresik, és úgymond kizárólag az irodalom kedvéért írnak?

– Egy irodalom életét legjobban a kiadványok tükrözik. Újabb szövegösszeállítások vagy kommentárok régebbi témákra mennek vissza, így a hetvenes és nyolcvanas évek termékenységére is. Itt két antológiát is érdemes említeni, amelyek az itteni munkákat a németországi olvasótábor számára is elérhetővé tették: Das Land am Nebentisch (1993), illetve Wortreiche Landschaft (1998). Az országban maradt szerzőket – legtöbbjük a forradalom előtt is tevékeny volt – ismét az irodalmi nyilvánosság elé hozta az Aufs Wort gebaut (2003) antológia. Egy Párizsban megjelenő periodika, a Seine et Danube egyik számában nagyrészt a Romániában született német íróknak szánt helyet, ugyanígy a bukaresti Observator Cultural, amely hasonló mellékletet adott ki.

– Célt ér-e az ön írásmódját jellemző tartózkodó és a tényeket szem előtt tartó, figyelmes magatartásmód az olvasóknál (írásai célközönségénél)?

– Nem panaszkodhatom ki-kihagyó vagy túlságosan is kevés visszhangra. Viszont a visszajelzés sem túl erős. „Célcsoporton”, a régebbi modell és a mai célmeghatározás szerint is a belföldön és külföldön élő romániai németeket értem. Ez egy elég sajátságos, különleges olvasótábor a származás, nyelv, népi kultúra szempontjából.

A nemzetiségi közös tulajdonságokat már régóta különbözőféleképpen értékelik, az illető helyszín, a konkrét kulturális jellegzetességek, a rendelkezésre álló médiák, a nemzedékek szerint is. Így következhet be az, hogy az ún. „célcsoport” már alig létezik, és egy inkább véletlen által egybekötött, érdeklődői kör képződik.

– Az is fontos, hogyan gondolkodik Ön elődeiről? Hogyan látja az erdélyi szászokhoz és általában a német néphez való viszonyát? A 19. század közepétől ugyanis (és néhol még előtte is) e kötődéseket újból és újból átgondolták. Az érem másik oldala lenne viszont: hogyan viszonyul közeli és távolabbi környezete az Ön gondolataihoz?

– A politikai fordulat után a szász–sváb–német párbeszéd és az etnikai jellemzők szakszerű körüljárása számára a Romániai Németek Demokrata Fóruma nyújt biztos hátteret. Népi meghatározottságokat viszont csöndes gondolatok motívumaiként is lehet látni. Ilyen megfigyelés közben át lehet gondolni az elődök és kortársak nép- és nemzetrokonságról alkotott elképzeléseit, és követni lehet az utolsó fél évszázadban az e téren bekövetkezett változásokat.

Eközben arra a következtetésre jut az ember – én így jártam –, hogy a szászság tudata és a németség tudata (a minden időszakban jellemző csökkenés, háttérbe szorulás ellenére) még mindig nagy szerepet játszik az önmeghatározásban, a saját identitás megjelölésében.

A személyemről alkotott véleményről itt nem óhajtok nyilatkozni, ugyanis más dolgának vélem a visszafogottság vagy elutasítás megnyilvánulásainak kifejezését.