Egyed Ákos: A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig

Régóta várt, fontos kiadványt vehetett kézhez 2006-ban a székelység története iránt érdeklődő olvasó. Egyed Ákos akadémikus munkája nekem mindenekelőtt Ady szavait juttatta eszembe: „Valami nagy-nagy Sors, Ok, Cél van itt, / Valami nagy-nagy, ős tanulság, / Amely kis népeket tanít.” (Szép magyar Sors) Nagy Sorsról méltán beszélhetünk a székelység történelme kapcsán, és nagy Cél az, hogy ez a történelmi tudás visszakerüljön nemcsak a székelyek, az erdélyi magyarok, hanem a Kárpát-medencei magyarság köztudatába is. Hiszen a diktatúra idejében nem volt ildomos székely történelemről beszélni, publikálni vagy tanítani, és nap mint nap tapasztalhatjuk, hogy az emberek bizony nagyon kevés vagy nagyon zavaros tudással rendelkeznek saját múltjukról. Ős tanulságként könyvelhetjük el, hogy ez a történelmi tudás megmaradt, és újra felszínre kerülhet, közkinccsé válhat. Közkinccsé, hiszen sikerkönyvről van szó. Az Új Magyar Szó adatai szerint egy hét alatt ezer példány fogyott el belőle. Meglepő adat egy történelmi munkáról, ami azt mutatja, hogy igény van a társadalom részéről a rendszerezett történelmi tudásra. (Hiszen az erdélyi magyarság sem éppen arról híres, hogy amikor megjelenik egy-egy új könyv, félreveri a harangot, és kendert, pendelyt hátrahagyva szalad megvásárolni az.)

A kötet előszavában olvashatjuk: „Célja elérése érdekében a szerző különös figyelmet fordított a székely történelem sajátosságaira, mert ezekben vélte megtalálni azokat a történelemalakító erőket, amelyek végső soron meghatározták sikeres helytállásukat, s lehetővé tették, hogy a szállásterületet Székelyfölddé, hazává alakítsák.” Hogy melyek a székely történelem sajátosságai, a kötetből részletesen kiderül, itt most csak annyit említenék meg, hogy idetartozott a katonáskodás, ami a „székely szabadságjogoknak” évszázadok során az alapja volt, a jogrendszer, amely ezeket a jogokat védelmezte, de „sajátos jegyeket mutat a székely kultúra és civilizáció is, amelynek eredetiségére, értékeire az ide látogató külhoni humanista írók is felfigyeltek”. A szerző négy nagy fejezetben tárgyalja a fontosabb történelmi korszakokat: A székelyek a Magyar Királyságban, Az Erdélyi Fejedelemség kora, A székelyek a Habsburg Birodalomban, A székelyek az Osztrák– Magyar Monarchiában.

A székely eredetkérdés a mai napig vita tárgyát képezi. Jelenleg nincs elegendő adat a kutatók birtokában, amely minden kétséget kizáróan megoldaná ezt a problémát. Hiszen a székelyeket tartották már hun származásúnak, avarnak, magyarnak, a magyarsághoz csatlakozott segédnépnek is. A székely néphagyományban a hun származás tudata élt századokon át, amit Anonymus és Kézai krónikája is erősítette. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy Attila birodalma a Kr. u. 5. században az Uráltól a Bécsi-medencéig terjedt, akkor könnyen elképzelhető, hogy a székelyek, de a magyarok is benne éltek, részesei voltak a hun törzsszövetségnek.

A 19. század második felében kibontakozott egy vita a magyar nyelv eredetéről, ami tulajdonképpen a magyarság etnikai hovatartozását is hivatott lett volna eldönteni. A finnugristák (Hunfalvy) és törökösök (Vámbéry) közötti vita végül is a finnugor nyelvelmélet győzelmével zárult, de a kérdés mégsem ilyen egyszerű, hiszen maga Hunfalvy is így ír erről: „.a magyar nyelv rokon a török nyelvvel”; „Nehéz megmondani, vajon közelebb áll-e a magyar nyelv a finnhez, mint a törökhöz?” „Valóban nem tudok nagyobb közelséget találni a finn és a magyar, mint a magyar és török között” (Hunfalvy Pál: Magyar nyelvtudományi mozgalmak. Új Magyar Múzeum 4[1854] 163, 338, 342. – Uő.: A török, magyar és finn szók egybehasonlítása. Új Magyar Múzeum 5[1855] 235.).

A kötet első fejezetében olvashatunk a székelyek letelepedéséről, a mongol pusztításról, az egyházi szervezet kiépüléséről, a településrendszer kialakulásáról, a székely önigazgatás jogi alapjairól. Érdekes és a székely történelem sajátos vonásai közé tartozik a kollektív és személyi szabadságjogok gyakorlása, valamint a közösségi egyenlőség tudata. Oláh Miklós esztergomi érsek erről ezt írja: „a székelyek mindnyájan nemeseknek tartják magukat, és ügyelnek, hogy éljenek a szabadságjogukkal, egymás között nem tűrik, hogy valaki a szabadságban fölöttük legyen, közöttük a legkisebb ugyanazon szabadságot élvezi, mint a legnagyobbak.” Ez azért is érdekes, hiszen a letelepedés után a székelység is differenciálódott: „Kialakult a székely társadalom három rendje: 1. a főemberek, elsők (később latinosan: primorok), 2. a lovas katonák, lófő székelyek (primipili), valamint 3. a közszékelyek, vagyis gyalogosok (pedites) rendje. A székely társadalom rendi megoszlása a katonai szolgálathoz igazodott, pontosabban annak volt a következménye.”

Hogyan látták különböző humanista írók a székelységet? Megismerkedhetünk Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi pápa, Petrus Ransanus, Mátyás történetírója, Oláh Miklós, II. Lajos titkára majd esztergomi érsek, Verancsics Antal egri püspök, történetíró véleményével. Utóbbi ezt írja: „Többnyire lóháton kelnek hadra, fegyverük alig van, de a régi dicsőségükben bízva a legvitézebben harcolnak. Bár az ősi szkíta nyersességet megtartották, műveletleneknek nem mondhatók. Írásukban nem betűket, hanem bizonyos jeleket használnak, s szerintük ez az írásmód a hunoktól maradt rájuk. [...] Ha valaki »ősszabadságuk« megrontására tör, azt üldözni kezdik s megölik. De ha az a személy, akinek házát elhányták, a bűnét megbánja, összejönnek, házát újból felépítik, vele kibékülnek.”

Az erdélyi fejedelemség korában aztán több csapás is éri a székely kiváltságokat. A gyulafehérvári 1557-es országgyűlés kimondja, hogy hűtlenség esetén a székely is fő- és jószágvesztésre ítélhető, 1558-ban 5000 forint adót vetnek ki rájuk, miközben a primorokat és lófőket meghagyják az adómentességben. Az adózás így teljes mértékben a közszékelyeket sújtja. Ezekre az intézkedésekre válaszolnak az 1562-es fegyveres felkeléssel, amelyet azonban véresen levernek, vezetőit kivégzik. A megtorló intézkedések között szerepel két székelyföldi vár, a „Székely támadt” és „Székely bánja” felépítése, de a legnagyobb csapás a székely társadalom jogi helyzetét éri: „Az eddigi katonai rendiség háttérbe szorult, s helyébe feudális típusú rendiség alakult ki, erőteljes nemesi renddel és jobbágysággal.” A megtorló segesvári országgyűlés kiterjeszti a királyi jogot Székelyföldre is, ezentúl a fejedelem is ajándékozhat birtokot és jobbágyokat a Székelyföldön, amit egyre gyakrabban meg is tesz.

A 15. század végén és a 16. század elején, az erdélyi fejedelmek egyensúlypolitikája a török porta és a Habsburg-ház között rányomta bélyegét a fejedelmek és a székelyek kapcsolataira is. Megfigyelhető, hogy a széke­lyek minden esetben ahhoz a párthoz álltak, ahonnan régi szabadságuk részbeni vagy teljes visszaállítását remélték. Így történt ez a Báthoryak vagy Bocskai fejedelemsége idején is. Bethlen Gábor, majd a Rákócziak idején a fejedelmek és a székelyek kapcsolatát a rendteremtés és békesség keresése jellemezte. Fontos kiemelnünk, hogy a zűrzavaros, harcoktól terhelt időszakban tovább nőtt a székely társadalom differenciálódása. A valamikori három rendű székely társadalom a 17. században ilyen képet mutat: 1. főnemesek, 2. birtokos köznemesek, 3. armalisták és egyházi nemesek, 4. városi nemesek, 5. bebíró nemesek, 6. lófők, 7. darabontok, 8. libertinusok vagy szabadok, 9. jobbágyok, 10. zsellérek, 11. jövevények.

A 16. században betörő reformáció szerencsére nem torkollott véres vallásháborúkba. Ebben az is közrejátszhatott, hogy az állandó háborúskodás, a török és Habsburg-veszély erősítette az egymásra utaltság érzését. Magyarán: úgy is volt baj elég, nem hiányzott még egy vallásháború is senkinek. Az 1568-as tordai, majd az 1571-es marosvásárhelyi törvények nyomán kialakult a négy „bevett” vallás és egyház: a római katolikus, evangélikus, református és unitárius. Ez kiegészült még az ortodox egyház tolerálásával. A török kiűzése után az 1699-es karlócai béke Erdélyt a Habsburg Birodalom részévé tette. Létrehozzák a Guberniumot, amelyet Bécsből irányítanak. A kibontakozó Rákóczi szabadságharc idején a Székelyföldön „népi felkelés jellege” volt a kuruc had szervezésének, „de Rákóczi fejedelemmé választásával visszatértek a fejedelmi kor szokásaihoz, s a szabad székelyeknek fejenkénti katonáskodása kötelezővé vált”.

Mária Terézia uralkodásának idején a székely határőrség szervezése újabb csapást mér a székely jogokra. A csíki és háromszéki székelyek nem hajlandóak a fegyvert felvenni. „Erőteljesen hangsúlyozták, hogy nem fognak egyszerre katonáskodni és adót fizetni.” Ennek lesz következménye a madéfalvi veszedelem, amikor is a hatalom ágyúval lövet az összegyűlt, tiltakozó tömegbe.

Az 1848–49-es forradalom hatásai a Székelyföldre már jobban ismertek. Kossuth Habsburg-ellenessége találkozott a székely határőrség felállítása miatt elégedetlenkedő székelység érzelmeivel. Bem tábornok vagy a háromszéki ágyúöntő Gábor Áron működéséről manapság már többet olvashatunk.

A kiegyezés után, 1876-ban megszüntetik a székely és szász székeket, helyüket a megyerendszer veszi át. Új kulturális intézmények jönnek létre, mint például a Székely Művelődési és Közgazdasági Egyesület (1875) vagy a Székely Nemzeti Múzeum (1877). A kiegyezés utáni békeévek és gazdasági fejlődés a Székelyföldet kevésbé érintette. A megépült vasútvonalak nem haladtak keresztül rajta, a kézdivásárhelyi és csíkszeredai takarékpénztár vagy a Sepsiszentgyörgyön és Gyergyószentmiklóson létrejött hitelintézetek tőkeállománya kevés volt ahhoz, hogy biztosítsa a gazdaság fejlesztéséhez szükséges kölcsönöket. Ez nagyfokú elszigetelődéshez és szegénységhez vezetett, ami növelte a kivándorlási kedvet. Ezekre a társadalmi és gazdasági bajokra hívta fel a figyelmet Benedek Elek, Jancsó Benedek, Gaál Mózes, Kőváry László vagy Szádeczky Lajos. Így került sor az 1902-ben összehívott Székely Kongresszusra. Az itt elhangzottak között szerepelt többek között ez a tény: „a korcsmák népesedése versenyre kelt a szentegyházakéval [...]. S mindezekből a hitéleti, családi, társadalmi és hazafiúi erények olyan hanyatlása észlelhető, aminek feltartóztatására és orvoslására minden hivatott tényezőnek összetett erővel kell hozzálátni.” Ezt figyelembe véve bizony ma sem ártana összehívni egy Székely Kongresszust.

Egyed Ákos könyve talán elgondolkodtathat minket arról, hogy a túlélésért való küzdelemről, a gazdasági felzárkózás mindennapi harcáról érdemes-e lemondanunk, vagy történelmi hagyományainkhoz híven – ki-ki tehetsége szerint – új erővel kell belevágni a küzdelembe. Éppen ezért e könyvnek ott a helye minden könyvespolcon. Aki pedig kedvet kapna a további kutatásra, az bőven talál irodalmat a kötet végén található könyvészetben.

*Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006.