Most, hogy az uniós csatlakozást követően a kormányzati hatalom kérdései kerülnek az előtérbe, és tudatosult a hatalmi ágak szétválasztásának, a checks and balances romániai működésképtelenségének az a kérdése, amelynek megoldását az 1991-es alkotmány az ilieszkánus rendszer védelme érdekében elmulasztotta, a 2003-as alkotmánymódosítás pedig még csak formálisan tudta megoldani – úgy, hogy egy deklaratív betoldással kiegészítette az alkotmány első cikkelyét a szétválasztás elvével.

A politikai figyelemnek és a tematizációs kísérleteknek mostani összpontosulása a kormányzás kontextusára tulajdonképpen azt az első nagy váltást jelzi, amelynek a kormány és a kormányzottak viszonyában végbe kell mennie mint a politika első nagy strukturális változásának a rendszerváltást, a kilencvenes évek elejét követően. A második nagy strukturális váltásnak viszont az állam és a társadalom viszonyában kell bekövetkeznie, és ez a helyi önkormányzás, a lokális demokrácia kérdését állítja majd az előtérbe.

E második váltás feltételei viszont még távolról sem értek be, jóllehet a helyi önkormányzatok kérdése folyamatosan jelen van a politikai beszélésben. Azonban a „decentralizáció megvalósítása”, amiként e kérdés (és megoldása) közhellyé rögzült, inkább az átmenet retorikai kényszerképzeteiről, és nem egy kibomló, köz- és szakpolitikai gondolkodást is mozgósító törekvésről tanúskodott.

Politikai jelszóként való fenntarthatósága tehát azt illusztrálja, hogy valójában nem történt semmi alapvető az állam és a helyi önkormányzatok viszonyában, és ez még akkor is igaz, ha szem előtt tartjuk, hogy a két hatalmi szféra között a kilencvenes évek második felétől jelentős forrás-átcsoportosulás ment végbe az önkormányzatok javára. Csakhogy ez az átcsoportosítás végig kényszerlépések sorozataként, esetleges irányaként jelent meg, olyan ténylegességekben megmutatkozó ideiglenességként, amelyet bármikor vissza lehet vonni. Ugyanakkor, ha a politikai valóságot beszédvalóságként fogjuk fel, vagyis úgy, hogy a beszéd „nem pusztán eszköze vagy kifejezője a politikába keveredett ember intézményesedett ténykedésének, hanem magának a politikai szférának a létezése” (Szabó Márton), akkor a „decentralizációra” való folyamatos hivatkozás mögött a politika megalkotásának egyik módját, a hatalomkonstituáló építkezés egyik irányát is megpillanthatjuk.

Mi ennek a hatalomkonstituáló iránynak az igazi tartalma?

Ennek a törekvésnek volt kézzelfogható jele a 2004-es helyi önkormányzati választásokon az, hogy a politikai centrum jelentős szereplői – vezető pártpolitikusok, parlamenti képviselők – szálltak versenybe a nagyobb városok polgármesteri székeiért (például Emil Boc, Adriean Videanu, Ráduly Róbert, Kelemen Attila, Liviu Negoiţă, Andrei Chiliman), ami jelzi, hogy a pártok „követték” a helyi hatalom szintjén konstituálódó erőforrások kialakulását. A politikai elitek részéről valószínűleg egy kezdetben nem tudatosan megtervezett folyamat későbbi racionalizálásáról van szó: az erőforrásokat ugyanis nem normatív alapon adták át a helyi önkormányzatoknak, hanem a problémák központi kezelhetetlenségétől való szabadulás kényszere miatt. Később azonban számot vetettek azzal, hogy így a forráscentrikus politikai építkezésnek egy új szférája jött létre, amelynek az ellenőrzése fontos számukra, a pártok mint szervezetek számára.

Így az erőforrások lassú széttelepítésével párhuzamosan tulajdonképpen egy rejtett centralizáció is végbement: az állami élet középpontjában elhelyezkedő pártok ugyanis meghódították (mondhatni visszahódították) az önkormányzatokat. Az ezzel kapcsolatos adatsorokat Cristian Preda mutatta be meggyőzően Partide şi alegeri în România postcomunistă: 1989–2004 című művében; elemzései szerint például a 2004. júniusi önkormányzati választásokon a helyi önkormányzatokban a parlamenti pártok (a Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Liberális Párt, a Demokrata Párt, a Nagy-Románia Párt, a Humanista Párt és az RMDSZ) a helyi tanácsokban a mandátumok 90 százalékát, a megyei tanácsokban pedig több mint 98 százalékát szerezték meg. Ezzel megteremtették a politikai hatalom pártokhoz kötött és pártokon belüli vertikumát, amelynek biztosítékát a párt- és választási rendszer néhány – az európai példák alapján ítélve – „demokratikus” jelzővel nehezen illethető előírása jelenti. Ezzel tulajdonképpen egy pártkartell jött létre az összes (parlamenti és helyhatósági) mandátum felett, amit Cristian Preda és Daniel Barbu a „román pártokráciának” nevez. A román demokrácia kompetitív terét e pártokrácia belső konszenzualizmusa jelöli ki.

Mi ebben a választások szerepe? Semmiképp sem a társadalom állapotának megfelelő képviselet létrehozása, hanem – amint Daniel Barbu írja a Politica pentru barbari című könyvében – annak a részesedésnek a „kiosztása” az egyes pártok között, amellyel részt vehetnek az állami erőforrások kiaknázásában. Ennek beszédes példája az, ahogy a kormánykoalíciók ki- és átalakulnak: sokkal kevesebb közük van a választási eredményekhez, az ott megszerzett legitimitáshoz, inkább függnek az „elnöki köztársaság” pillanatnyi számításaitól.

A „decentralizálás” tehát nem más, mint a helyi társadalom „bevonása” – a választások procedurális elemei révén – a számára egyébként ellenőrizhetetlen pártokrácia belső osztozkodásaiba, amelynek így a helyi önkormányzatok vétlen színtereivé váltak.

Az alapvető váltás állam és társadalom viszonyában akkor következne be, ha az önkormányzatok megszűnnének az állami erőforrásokból való részesedés konjunkturális újraosztásának olyan versenypályájaként működni, amelyben a helyi választások eredményei csupán a szurkolótáborok szimpátiaindexeiként funkcionálnak.

Segít-e ebben a globalizáció és az európai integráció? Talán ez az egyik legfontosabb kérdés, amelyet a következő évtizedben Romániának meg kell válaszolnia.

A román állam–társadalom viszony még nincs „kitalálva”. Kérdés tehát, hogy kialakul-e az az új organikus kapcsolat az állam és társadalom között, amelyben az önkormányzatok az egyén és az állam közé ékelődve tulajdonképpen a társadalomnak adnak formát, és nem az államhatalmat perpetuálják – pártok képében – az állampolgárok „közelében”. Marad-e minden a régiben, mivel sem az államot, sem a népet (a társadalmat) nem lehet leváltani, avagy Románia tényleg megváltozik, feladván modernitásának a 19. században kialakult politikai modelljét?