Június 2007
Közigazgatás, reform


  Bevezető
  

  Egy utca hossza; Egy furcsa nap (versek)
  Papp Attila Zsolt

  A visszavonható ténylegesség
  Bakk Miklós

  Igazgatás – közigazgatás – bürokrácia
  Cziprián K. Loránd–Deme Cecília

  Decentralizáció és dekoncentráció
  Butyka Loránd

  A közszolgálati rendszerek összehasonlító elemzése
  Deme Cecília

  A politikai korrupció természetrajza
  Gulyás Gyula

  Napjaink romániai köztisztviselői
  Szőcs Levente

  Helyi önkormányzatok, civil szervezetek és magánvállalkozások
  Jenei György–Kuti Éva–Horváth Ágnes

  A pénzlépő kislány (próza)
  Váradi Nagy Pál

  Szociális partnerség Székelyudvarhelyen
  Balogh Márton

  Romániai magyar nyelvű közigazgatás és közigazgatási nyelvhasználat
  Kozma Csaba


EURÓPAI NAPLÓ
  Mindennapos népszavazás
  Zirkuli Péter


TOLL
  Határtalan irodalom
  Sárközi Mátyás

  Dsida Jenő, a nyelvvédő
  Cseke Péter

  Móser Zoltán erdélyi fényképei elé
  Tánczos Vilmos

  Szebeni kanálisfedők
  Győrffy Gábor

  Igazgatnak, közigazgatnak
  Kalinovszky Dezső


TÁJOLÓ
  Gondolatok a dulaizmus kori székelyföldi arányosítás és kivándorlás témakörében
  Varga Sándor


HISTÓRIA
  Az 1848-as forradalom és a kolozsvári sportélet kapcsolatai
  Killyéni András


VILÁGABLAK
  Centralizáció és decentralizáció az Európai Unióban
  Vasile Prahovean

  Kisebbségi sajtó Európában
  Székely Kriszta


MŰ ÉS VILÁGA
  Irodalom, kultusz, társadalmi nyilvánosság
  Lakner Lajos


KÖZELKÉP
  Személyi állomány és szervezeti kultúra a székelyföldi önkormányzatokban
  Cziprián K. Loránd–Kozma Csaba

  Önkormányzatok és politika
  Hornung Ferenc–Szabó Ferenc

  Cigány-kérdés alulnézetből
  Wilhelm Sándor


TÉKA
  A csoda fogságában
  Demény Péter

  Tan–nyelv–politika
  Benő Attila

  Kegyetlen, szép magyar sors
  Ráduly Zoltán

  A történetek és azok vége
  Péter Árpád

  A helytállás enciklopédiája
  Győrffy Gábor

  A Korunk könyvajánlata
  


TALLÓ
  Geert Bouckaert A teljesítményelvű közigazgatásról
  Deme Cecília



  ABSTRACTS
  

  Számunk szerzői
  

Váradi Nagy Pál

A pénzlépő kislány (próza)

 

Rpd bácsi akkor szerezte az arcára a sebhelyet, amikor trolit hajtott. Mert hajtott ő is, mint sokan mások a nehéz időkben, és szerencsétlenül járt ő is, de legalább a fogát nem hagyta ott. Hajtani tudniillik veszélyes volt, sokan belehaltak, de erről mindenkinek tilos volt beszélnie. A trolihajtókat éppen ezért nagy tisztelet övezte, ami persze nem a fizetés terén nyilvánult meg, hanem a gyerekszobákban. A kisgyerekek azt játszották és arról álmodtak, hogy trolihajtók vagy majd azok lesznek, és ők vetnek véget a szegénységnek.

A trolihajtók mind ugyanott laktak, egy macskaköves szűk zugutcában, rozoga házakban. Onnan indultak el minden reggel, megabrakolták a lovakat, befogtak, felkapaszkodtak a nekik aznapra kiosztott troli tetejére, és megindult a városi közszállítás. Hóban-fagyban, mindegy volt, a hajtónak ott kellett ülnie a troli tetején, és hajtania kellett. Mert a felső vezeték csak dísznek lógott az út fölött, áram nem volt benne. Arra volt csupán jó, hogy az óvatlan trolihajtó fejéről lekapja a sapkát. Jó esetben. Rossz esetben a hajtó fejét szabályosan megütötték ezek a vezetékek. Olyankor a hajtó leesett a buszról. Némelyiket egy stoptábla oszlopa nyársalta fel, másokat egy épp arra járó birodalmi fogat taposott halálra. Megint mások nyitott kanálisba estek. Ha éppen csőrepedés is volt, és a kanálisban derékig ért a lehetőleg hideg víz, ezek, hála az előző napi fedőtolvajoknak, megmenekülhettek. Egy kanálisfedőért a „piac” hetvenhat petákot fizetett, a Linnai Vízművek felirat nyolc bónuszpetákot hozott a konyhára. Ritkán, de az is előfordult, hogy a hajtó halálra fagyott a busz tetején. Egyszer Zsuzska néni látott egy hasonló esetet. Ő mesélte mindenkinek, hogy a csonttá fagyott hajtó beesett egy gőzölgő kanálisba, ott teljesen elolvadt, és csak a ruhái maradtak. Legnagyobb mázlijuk a fejre esőknek volt. Azokért a mentő ki sem jött, egyenesen kukásautót küldtek értük. Másnapra került új munkás, és ez így ment évekig. Este aztán a hajtó visszavitte a trolit a garázsba, felvette néhány peták napi fizetését, és hazament rozzant házába, abba a bizonyos utcába, aludni.

Tulajdonképpen zsákutca volt, szűk és néha büdös. De az urbiaiak, kivált a linnaiak, szerették az ott lakókat. Az utca bejáratánál a házak tövében mindig égett egy-két gyertya, mindig került egy-egy szál virág a birodalom kényszerű hőseinek. Ami még különösebb, hogy egy kosár is volt ott esténként, friss kenyér, tojás benne, ünnepnapokon kolbász is. Reggelre ez a különös kosár mindig üresen került vissza a helyére. Nem volt az a kosár olyan különös, ha az ember alaposabban szemügyre vette a házakat. Lerítt azokról a szükség. Kivétel nélkül viskó volt mind, birodalom előtti, nehezen fűthető egyszoba-konyhák. Repedezett falak, rongyokkal befoldott ablakok, horpadt mellű penész. Orvos csak akkor járt arra, ha járványveszély fenyegetett. Olyankor a kukásautó is elkísérte. Az orvos csak takarítani járt a hajtók utcájába.

Rpd (akkor még nem bácsi) egyszer elhatározta, hogy kilesi a kosarat. A kosárral ugyanis mindenki kedve szerint élhetett, de az íratlan szabály az volt – és ezen sohasem vesztek össze –, hogy a legnagyobb szükséget nyögő vihette csak el. Rpd is gyakran élt a kosárral, és nagyon érdekelte, kinek köszönhetné meg. Előző nap esett volt le a troliról, szerencsére a zebránál álló tömegre, és az kifogta. Négy bordája törött csupán el, meg az arca hasadt fel. Mindez épp elég volt egy szabadnapra. Borotválkozótükrét kibiggyesztette hát az ablak sarkába, és a szoba homályából stírolta az üres kosarat. Hogy ki viszi el. Vagy lába kél-e esetleg.

Szemében már ölnyi csipa állt, bordái is szúrták. Lassan reggel nyolcra járt, az utca népe munkában, apraja iskolában, egerei táplálkozni, macskái egerészni, de a kosár még mindig a helyén állt, onnan vetette fonott tekintetét Rpd összefércelt arcára. Nem hagyom magam. Kilesem, ha addig élek is. Egy piros ruhás, hatévesforma angyali kislány jött ki az utca végén az egyik roggyant házból. Szökdécselni kezdett, szinte bántóan piros ruhája csak úgy lobogott. Az angyalka felkapta a kosarat, visszamórikált az iménti ház kapuja mögé, és csend lett. Rpd hirtelen vagy öt évet öregedett, szabályosan megőszült. Hisz mindenki tudja, a házat nyolc éve csak a denevérek lakják, az öregasszony gyermek nélkül halt meg, még azelőtt, hogy a birodalom a hajtók utcájának nevezze ki a koszos kis ulicát. És most egy kislány jött onnan ki. Rpd alig tért magához, az a bizonyos kapu máris újra nyekkent. A szomszéd ház tetején a félszemű kandúrba frász állhatott, mert ájultan lebukfencezett a tetőről. Maga az öregasszony botorkált elő. Orra majdnem a földet érte, és valamit szedegetett a földről. Rpd állított a tükör szögén, gyanús volt neki, hogy az öregasszony nem babszemekért hajlong akkora szorgalommal. Addig igazította a tükröt, amíg meglátta, miért nyúlkál az öregasszony. Valuta volt. Nem peták, hanem nagyon erős valuta, ki tudja honnan. Valami távoli országé, ahol (úgy beszélik) a kerítést is kolbászból, mit kolbászból, sonkából rakják. Rpd nagyon megijedt. Soha életében nem látott még annyi pénzt, amennyit egy címlet jelenthetett, mert abban biztos volt, hogy kész vagyon. Talán a birodalomnak összesen nincs annyi pénze, mint amennyit az öregasszony felszedeget most az ő szeme láttára.

Megneszelte. Rpd felszívódott az ablakból, de érezte, hogy az öregasszony nézi. Érezték a törött bordák, hogy az öregasszony átnéz a vályogon. Hogy röntgenlát. A szembeni falra valóban ki is vetült bordáinak képe. Megszámolta. Öt törött borda, az pedig két szabadnap. Bosszúsan megállapította, hogy a birodalom már megint csalt. Aztán a kép eltűnt, ő pedig erőt vett magán, és újra kinézett az ablakon. Ezúttal tükör nélkül. A kislány szökdécselt az öregasszony felé, maradéknyelven kérdezte, hol tetszik már maradni. Szegény Rpd még öt évet öregedett. Ahogy a kislány szökdösött, nyomában tízes és bizony-bizony, itt-ott százas bankók maradtak. Abból az erős valutából, amit épeszű ember megérinteni sem mer, amíg a birodalom területén él. Akkor sem, ha már alatta „él”. A vén rongycsomó megsimogatta a kislányt, és elküldte. Heverhetett vagy kétezer valami a járdán a kislány nyomában.

Rpd gondolt ekkor egy merészet. Átadja a kislányt a hatóságoknak. Ahogy tiszta lett az utcán a levegő, amit abból állapított meg, hogy a félszemű kandúr újra előkerült, nyomban elindult, hogy jelentse az esetet. Kiröhögték. Csak azért nem verték meg, mert látszott rajta, hogy belehalna egy verésbe, a trolihajtó pedig nem volt éppen pazarolni való portéka.

Este megint lesben állt. A kislány előszökellt a tiszta vászonnal letakart teli kosárral. Közben lépte a bankjegyeket. Letette a talpát a puszta földre, és mikor felemelte, hogy továbblépjen, ott maradt a ropogós pénz. Mielőtt újra eltűnt a lakatlan ház kapujában, a kislány felkacagott. Az öregasszony megint kivánszorgott, felszedte a pénzt, csukta a kaput. Ugyanabban a pillanatban, egy féllel sem hamarabb, elkezdtek tömegével jönni az emberek a munkából, a keményebb kötésű macskák a szomszédos utcákból, a megmaradt egerek a kamrákból, a gyerekek az esti iskolából. Egyik apuka, három gyereke követte, felkapta a kosarat, megköszönte a többieknek, és hirtelen besötétedett.

Rpd remegett. Félt elaludni. Hátha az öregasszony. Kopogtattak. Rpd összerezzent. Az öregasszony. Vagy rosszabb: a kislány. Még rosszabb volt. A titkosrendőrség két tisztje jött. Rpd azt sem tudta, hová legyen, a lakatlan házba is beszaladt volna, hogy ezektől szabaduljon. De a fakabátok csendesek voltak. Nem bántották. Adtak neki öt köteg petákot, nagy címletűt, és élete végéig érvényes bagóbérletet. Az napi két dobozt jelent, vasárnap hármat.

Hajnalodott. Az emberek munkába indultak. Az apuka kitette az üres kosarat, mindenki elment, az utca kiürült, a macskák is elszállingóztak vadászni. Csak a félszemű kandúr oldalgott az eresz bádogján. Mi tagadás, a félszemű kandúr fekete volt. A fakabátok figyelték a bizonyos kaput. A kislány csakhamar előszökellt. Az ügynökök vártak, hogy gyűljön a pénz. Miután a kislány odalépett a járdára vagy ötszázat abból a bizonyos valutából, lecsaptak rá. Kosarastól begyűrték egy fekete autóba, és elhajtottak. A félszemű kandúr az utca bejáratáig követte az autót, ott megállt, és nyivákolt egy ideig. Rpd rémülten hallgatta. Az a bizonyos ház hirtelen kigyulladt, tűzoltók jöttek, a macska csak ekkor hallgatott el. Rpd látta, hogy a félszemű kandúrt kivasalták a kerekek, nem csak úgy elhallgatott. Elhallgattatták.

A dolog kitudódott. A teli kosár nem volt többé, elbocsátások viszont igen, átképzések csak jobb esetben, Rpd pedig egészségesebbnek látta angolosan távozni a lincs-hangulatot lihegő ulicából.

 

Sokan biztosra veszik, hogy nem így történt. Amazok szerint Rpd ugyanolyan iszákos disznó, mint az örmény többi cimborája, és ugyanúgy nem látott még soha valutát. Azt viszont senki sem tagadja, hogy már másnap lovak nélkül, hajtó helyett sofőrrel jelentek meg a trolik.