A hatvanadik életévét nemrég, 2006-ban betöltött magyarországi fotóművész mindenekelőtt kitűnő szemű fotográfus, de egyszersmind szorgos néprajzos, a népi szimbólumvilág kutatásának ismert szakembere, továbbá tanulságos művelődéstörténeti
filmek forgatókönyv-írója és mindeközben – alapképzettségét tekintve – „minden szinten” kiváló pedagógus is, hiszen magyar–történelem szakos tanárként tanított már általános iskolák alsó és felső tagozatán, tanítóképző főiskolákon, hat esztendeje a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán, és végül a tavalytól vendégtanárként oktat a Sapientia – EMTE kolozsvári fotó-filmművészet-média szakán.

Vajon mit vesz észre Erdélyből, hogyan látja a Királyhágón inneni világot egy olyan, Dunántúlon felnőtt fotóművész, akinek négy évtizedes töretlen munkássága részeként már közel kétszáz magyarországi és nemzetközi kiállítása volt, harminchat önálló könyve jelent meg, köztük sok nagyon szép, igényes grafikai kivitelezésű fényképalbum is?

Minden fénykép és egyéb vizuális reprezentáció paradox tulajdonsága, hogy a látszat ellenére nem megmutatja, hanem valójában elfödi azt a tárgyat, amit „megmutat”. A nézők tévedése rendszerint abban rejlik, hogy hinni akarnak a szemüknek, és úgy gondolják, hogy mindaz van, amit a fényképeken látnak. Lám, naiv szemlélőként, a szép látványokba belefeledkezve, most is azt hisszük, hogy a csergeványoló zuhogó patakvizét, a sáros csordahajtó utat, a módos falusi parókia kőoszlopos ámbitusát, a Székelykő alatti torockói házsort, az erdélyi kisváros álmos főterét, a méltányos rend szerint épített szász falu épületeit, az ősi magyar hitvilág bálványait idéző kapu faragványait, a székely telkek „közkertjeit”, régimódi hatalmas csűreit vagy utcára kiugró oszlopos tornácait, a szűk gyimesi völgy erdőirtványait és épületeit, a Kárpátok csúcsai alatt álmosan borongó ködökben úszó templomtornyokat látjuk, és nem vesszük észre, hogy nem magával az ábrázolt tárggyal, hanem „csak” a tárgy művészi reprezentációjával, egyéni interpretációjával, azaz a valóság égi másával szembesültünk. A fényképezőgép által készített kép ugyanis mindig csak imitálja az objektivitást, az ábrázolat és az ábrázolt „megfelelését”. Művészi fényképezés esetén pedig különösképpen és egészen sajátosan.

E tekintetben a fényképezés hőskorából származó fekete-fehér technika sokkal „tisztességesebb”, mint a színes, hiszen a fekete-fehér kép a színhiány által nyilvánvalóan bevallja azt, hogy a kép és a valóság közötti viszonyt valamilyen technikai eszköz „torzította” el. Posztmodern korunk színes mozgó- vagy állóképei ellenben (amelyekkel – mellesleg szólva – már erősen telítve vagyunk), amikor a tökéletes megfelelést hazudják, elleplezik a körmönfont módon megvalósított tükrözés mibenlétét, sőt magát a tükrözés tényét is letagadják. A fekete-fehér kép sokkal őszintébb, és nagyobb teret nyújt az egyéni művészi üzenet megfogalmazására, mint a színes.

Mert hogy e lapszámot illusztráló Erdély-képek mindenekelőtt egy művész hozzánk intézett üzenetei, az azt hiszem, mindenki számára nyilvánvaló. Ilyen értelemben ezek a képek nem is néprajzi felvételek, hiszen igazságértékük nem a valósághoz való viszony objektív, magyarázó vagy ha úgy tetszik: tudományos voltában rejlik, hanem önmagukban van, mint minden művészi szándékkal készített alkotásé.

Móser Zoltán fényképei se nem illusztrálják, se nem értelmezik Erdélyt. És legfőképpen nem „szolgálják” – legalábbis a szó földhözragadt értelmében – az Erdélyről szóló néprajztudományt. A képek szépsége, igazsága magasabb szépség, magasabb igazság: arról vallanak, hogy hogyan látta a szépet és az igazat egy fényképezőgéppel ide-oda kóborló kitűnő művész, aki történetesen és szemmel láthatóan egy régi erdélyi világ szerelmese.