Az 1989 utáni időszakban a decentralizáció és a dekoncentráció fogalma átitatta a közbeszédet. Főleg a decentralizáció vált egyre hangsúlyosabbá mind a médiában, mind a hivatalos dokumentumokban.1 Bár ezek a kifejezések többnyire szinonimaként jelennek meg,2 mégsem árt már bevezetőként is jelezni, hogy a dekoncentráció tulajdonképpen nem más, mint a decentralizáció egyik formája.

A centralizációtól a decentralizációig

Az Európában meghonosodó centralizációs folyamatnak három szakasza különíthető el. A 18. századi királyi abszolutizmust a következő évszázadban a nemzetállamok kialakulása követte, ahol a központosítás a szuverén állam és a nemzet eszmei egységét volt hivatott megvalósítani. Az utolsó hullámot a Kelet-Közép-Európában létrejött kommunista rezsimek képviselték, amelyek a teljes körű centralizáció modelljét – a totális államformát – hozták létre a térségben. Történelmi szempontból elmondható, hogy a centralizáció lényegesen hozzájárult Európa fejlődéséhez.3 A gyakorlatban azonban ennek megvoltak a maga hátrányai is. Amint erre az alábbi összehasonlításból4 is következtethetünk.

A decentralizáció irányába ható első nagyszabású politikai esemény az 1776-os Függetlenségi Nyilatkozat volt.5 Az észak-amerikai angol gyarmatok lakói úgy döntöttek, hogy függetlenítik magukat a brit birodalomtól. Az Egyesült Államokban meghonosodott gyakorlat utóbb referenciális érvényűvé vált a decentralizációs törekvések számára. A föderatív rendszer által működtetett központi kormányzat mindenekelőtt a tagállamok közös érdekeit – külpolitika, honvédelem – volt hivatott képviselni, minden más problémát a föderális államok saját belátásuk szerint oldottak meg.

A decentralizáció lényege

Centralizáció esetében a döntési hatalom központi szinten összpontosul, a decentralizáció esetében pedig a döntés és a feladatellátás az alacsonyabb szinteken (régió, megye, város vagy község) valósul meg. A Világbank a decentralizációt úgy határozza meg mint olyan összetett jelenséget, „amelyben hatáskörök és/vagy erőforrások helyeződnek át a központi kormányzattól az alacsonyabb szinten lévő önkormányzatokhoz, ami a központi kormányzat hatásköreinek átutalásától – dekoncentráció – a teljes privatizációig terjedhet”.6

A gyakorlatban ez több módon is megvalósulhat. A helyi választások nyomán jön létre például a politikai decentralizáció, a közszolgáltatások biztosítására vonatkozó hatáskörök és felelősség átutalása eredményezi az adminisztratív decentralizációt, a bevételeket biztosító jogkörök átutalása és a kiadások helyi szinten való meghatározása pedig a pénzügyi decentralizációt.

A szakirodalomban a decentralizáció következő típusai jelennek meg:

Dekoncentráció: az igazgatási feladatok átadása egy alacsonyabb, de ugyancsak a központi kormányzatnak alárendelt kormányzati szintre. Ezek a feladatok rendszerint a jogszabályokban jól meghatározottak, végrehajtásuk nem okoz különösebb gondot, ellenőrzésük sem ütközik nehézségbe. Ebben az esetben a hatásköröket a központi kormányzat nevében látják el, a helyi (megyei, regionális) szinten létező közintézményeknek nincs döntési joguk.

Delegáció: a döntéshozatal alacsonyabb közigazgatási szintre helyeződik át. Ennek során a központi kormányzat bizonyos, jól meghatározott szakterületekre vonatkozó döntéshozatali hatásköröket utal át relatív autonómiával rendelkező önkormányzatokhoz, amelyek felelősséggel tartoznak a központi kormányzatnak az átutalt feladatok elvégzéséért. Az alacsonyabb szinten történő feladatellátás viszont egyes esetekben az alacsonyabb szakmai színvonal kockázatát rejti magában.

Devolúció: a közszolgáltatások pénzügyi és igazgatási hatásköreire vonatkozó döntéshozatal teljes átutalása a helyi önkormányzatokhoz. Ebben az esetben az áthelyezett hatáskörök alapján az önkormányzat határozza meg mind a bevételi forrásainak a nagyságát és begyűjtési módját, mind a helyi adókból és illetékekből felhalmozódott bevételek kiadását.

Végül ide tartozik a privatizáció, amikor a feladatellátás az állami szektorból a magánszektorba kerül. Ide tartozik az addig köztulajdonban lévő vagyontárgyak, az infrastruktúrához tartozó ingatlanok, eszközök, de a források feletti rendelkezés és feladatellátás jogának magánkézbe adása is.

Decentralizáció Romániában

 Előzmények. Az 1991-es Alkotmány alapelvként szögezi le: „A területi-közigazgatási egységekben a közigazgatás a helyi autonómiának és a közszolgáltatások decentralizálásának az elvén alapul.”7 A 2003. évi módosítás eredményeként már mindkét fogalom – a decentralizáció és a dekoncentráció is – megjelenik az új Alkotmányban.8 A 1991. évi 69. számú és a 2001. évi 215. számú helyi közigazgatási törvény alapelvei közt is megtaláljuk a decentralizációra vonatkozó előírásokat: „A területi közigazgatási egységekben a közigazgatás a helyi autonómiának, a közszolgálatok decentralizálásának, a helyi közigazgatási hatóságok választhatóságának, a törvényességnek és a különleges jelentőségű helyi kérdések megoldásában az állampolgárok megkérdezésének elve alapján szervezendő meg és működik.”9

A decentralizációra vonatkozó 2004. évi 339. számú kerettörvény megjelenéséig Romániában a fenti fejezetben bemutatott különböző decentralizáció típusokat többé-kevésbé alkalmazták: dekoncentráció valósult meg a különböző, kormánynak alárendelt megyei szinten működő igazgatóságok tevékenysége által,10 delegáció jutott érvényre bizonyos szociális szolgáltatások esetében.11 A devolúció és a privatizáció alkalmazása viszont decentralizációs módszerként nem felel meg teljes mértékben a Világbank által megfogalmazott meghatározásoknak.

Hol tartunk ma? A 2004. évi 339. számú decentralizációs kerettörvény által generált nézeteltérések és gyakorlati problémák – amelyeket főleg az újonnan decentralizált hatáskörök mellé rendelendő pénzügyi források és a hatáskörök homályos megosztása váltott ki – kiküszöbölése érdekében jelent meg az új és jelenleg is érvényben lévő 2006. évi 195. számú decentralizációs kerettörvény. Ez szabályozza a decentralizáció folyamatában például az adminisztratív kapacitást, a delegált, a kizárólagos, a megosztott hatásköröket, a standardokat stb.) Az egyik legfontosabb újítást a 6. szakasz tartalmazza, amely szerint „a hatáskörök átutalása csak a teljesítésükhöz szükséges erőforrások biztosításával lehetséges”.

JEGYZETEK

1. Lásd például az 1991. évi Alkotmányt, az 1991. évi 69. számú, majd a 2001. évi 215. számú helyi közigazgatási törvényeket.

2. Lásd a 2003. évi Alkotmány 120. szakaszát.

3. Prahovean, Vasile: Decentralizáció és helyi autonómia az Európai Unióban. Egyetemi jegyzet. 2006. 2–3.

4. Kalin, Walter: Decentralization – Why and How? http://www.ciesin.columbia.edu/decentralization/English /General/SDC_why_how.pdf   pp. 46–43.

5. Prahovean, Vasile: I. m. 3.

6. World Bank: Local Social Services Delivery Study. Vol 2: Main Report, http://siteresources.worldbank.org/ EXTROMA/Resources/lssdmain.pdf p. 9

7. Románia Alkotmánya 1991, 119. szakasz.

8. A 2003. évi Alkotmány 120. szakasza szerint „A területi-közigazgatási egységek közigazgatása a decentralizációnak, a helyi autonómiának és a közszolgáltatások dekoncentrálásának az elvén alapul”.

9. 2001. évi 215. számú törvény, 2. szakasz.

10. Mint például a megyei mezőgazdasági és vidékfejlesztési igazgatóságok, a megyei biztosítási pénztárak stb.

11. A gyermekvédelem területén az 1997. évi 208 számú törvény előírásai szerint.

irodalom

Cziprián K. Loránd

Administraţia publică locală din România. 1992–2000, Kolozsvári Egyetemi Könyvkiadó, Kolozsvár, 2005.

Prahovean, Vasile: Decentralizáció és helyi autonómia az Európai Unióban. Egyetemi jegyzet, 2006.

Kalin, Walter: Decentralization – Why and How?  http://www.ciesin.columbia.edu/ decentralization/English /General/SDC_why_how.pdf, (2006. 03. 23. 12.00)

World Bank: Local Social Services Delivery Study, Vol 2: Main Report, http://siteresources.worldbank.org/ EXTROMA/Resources/lssdmain.pdf

(2006. 03. 09. 16.00)

1991. évi Alkotmány

1991. évi 69. számú helyi közigazgatási törvény

2001. évi 215. számú helyi közigazgatási törvény

2003. évi Alkotmány

2004. évi 339. számú decentralizációs kerettörvény

2006. évi 195. számú decentralizációs kerettörvény