A kolozsvári Viadaliskola szerepe az ifjak testi nevelésében

Kolozsvár története évszázadok óta összefonódik a sportélettel. Az erdélyiek mindig büszkék voltak arra, hogy „csak az erős bátor és csak a bátor vitéz”. A magyar ifjú katona lett, sportkedve a vérében volt, melyet őseitől örökölt. Kőváry László így jellemezte az erdélyi sport- és harci kedvet: „A sas csak sast nemzhet. E traditiókat az erdélyi nemzeti fejedelemség hiven vette át és hagyta tovább… Az ifjuság virága ott serdült fel paripán, vadászaton, a harczmezőn, Bethlen Gábor azon mondása hatása alatt, hogy fejedelmet, hőst golyó még soha nem ejtett el…”1

A középkori vár védői kellő testedzettséggel rendelkeztek annak érdekében, hogy török vagy tatár veszély esetén megvédhessék a várost. A védők a megfelelő testi felkészültségre nagy hangsúlyt fektettek, a város „lövőhelye” pedig lehetőséget nyújtott arra, hogy béke idején bárki testi képességeinek fejlesztésével foglalkozhasson.2

A 19. század elejére a testedzés iránti lelkesedés elavult, az ifjúság már nem rajongott a sportért. A sport legfennebb néhány arisztokrata család körében élt tovább: a tehetősebb családokból származó ifjaknak lehetőségük volt vívni, lovagolni tanulni, ennek ellenére kevés ifjú tartotta fontosnak a testi értékek ápolását. Változást hozott az 1818-as év, amikor Gaetano Biasini olasz vívómester vívóiskolát nyitott Kolozsváron, amelyet az arisztokrata családból származó ifjak nagy szeretettel látogattak. Itt vívott gr. Kendeffy Ádám, br. Josika Lajos vagy kolozsvári tartózkodásakor br. Wesselényi Miklós is.3

A fiatal köznemes Bölöni Farkas Sándor belátta, hogy szükség van egy olyan intézményre, amely nem a primitív kardoskodásra fekteti a hangsúlyt, hanem társadalmi, demokratikus elveken alapszik.4 Közbenjárására Biasini magán vívóiskolája 1824-re nyilvános lett, ám ez az átalakulás még mindig nem adott lehetőséget a kevésbé módos vagy szegényebb tehetséges ifjak számára, hogy Biasini iskoláját látogathassák. Ezt Bölöni Farkas is belátta, s közbenjárására 1834-re a Viadaliskola részvénytársasággá alakult. 26 kolozsvári arisztokrata ifjú felajánlotta egyhavi fizetését az új intézmény számára annak érdekében, hogy az összegyűlt összeg kamataiból vívómestert lehessen fizetni. Bölöni azt vallotta, hogy „ezen alapítványommal főképpen oda czéloz-ván, hogy a vívó-iskola Kolozsvártt örökre alapíttassék s annak hasznaiban azok is részesedhessenek, kiknek vagyonbeli helyzetük nem engedi, hogy az intézetbe mint alapítók vagy részvényesek be-léphessenek.”5

Ez az intézkedés lehetőséget adott a tehetséges fiataloknak (többnyire a főgimnáziumi végzetteknek), hogy ingyen vívhassanak. Minden részvényes ajánlhatott egy „ösztöndíjast”, akinek meg kellett felelnie az intézet egyik alapszabályának: „hogy az olyatén vagyontalan kiválasztandó ifjak mindenek felett magyarul tudjanak s ismeretes jó erkölcsűek legyenek”.6 Egy ifjú számára a legnagyobb kitüntetést jelentette, ha egy alapítványi helyet elfoglalhatott.

Az 1848-as forradalomig generációk sora tanult vívni a Viadaliskolában. Az intézmény sikerét növelte, hogy a régi tanítványok, az arisztokrata főurak visszajártak edzeni, ezáltal példát mutattak a fiatal tanulóknak. Az intézmény körül egy új, modern szellemiség alakult ki, amely követte az ősök által megadott irányt, hiszen az erdélyiek „tudták, hogy az erős kar bátrabbá teszi a szívet, hogy csak a bátor ember tud igazán vitéz lenni, s hogy az évszázadok viharverései között a vitézség tartotta fenn a hazát”.7

A szabadságharc kitörésekor az intézet diákjai bebizonyították, hogy azon értékek, melyeket a Viadaliskolában szereztek, egész életüket meghatározzák: az idősebbek felcsaptak Kossuth-huszárnak, a fiatalok a nemzetőrségbe iratkoztak be. Ez volt számukra a bizonyítás pillanata, hogy nemcsak a vívóteremben, hanem a csatatéren is tökéletesen forgatják a kardot, hogy a küzdelemben is „helyén van a szívök”.8

A szabadságharc

A forradalom kitörésekor nem létezett szervezett, nemzeti hadsereg. A Batthyány-kormány elhatározta, hogy önkéntes nemzetőrséget állíttat fel. Ezek a nemzetőrségi alakulatok később a honvédség részét képezték, és honvédzászlóaljakká alakultak át.

A magyar sportélet híres képviselői is részt vettek a szabadságharcban. A szabadság iránti elkötelezettség legszebb példája Chappon Alajos francia származású vívómester volt, aki származása ellenére elsőként állt be a magyar hadseregbe, ahol főhadnagyi rangban a nemzetőrség vívómestere lett.9 Chappon Alajos idős korában Kolozsvárra költözött, és haláláig a kolozsvári vívóintézet mestere volt, mindvégig nagy tiszteletnek örvendve a város polgárai körében.

Kolozsvári viszonylatban is találunk hasonló példákat, hiszen a Viadaliskola akkori elnöke, gr. Mikes János, példát mutatva beállt a magyar hadseregbe, és nemzetőr főparancsnok lett. A kolozsvári vívóélet képviselői közül gr. Béldy Ferenc szebeni kormánybiztos volt a forradalom idején. Fontos szerepet töltött be a szabadságharc idején gr. Bethlen Farkas is, akit Erdély-részi postaügyi igazgatónak neveztek ki. Gr. Bethlen a Viadaliskola látogatója és alapító részvényese volt.

Kolozsváron 1848 őszén alakult meg a XI. zászlóalj, elsősorban kolozsvári diákokból. A kolozsvári ifjúság a forradalom kitörését éltetve beiratkozott a helyi zászlóaljba. A Református Kollégium felsőbb osztályos diákjai például az 1848-as szeptemberi iskolakezdéskor előbb bevonultak az iskolába, majd a XI. zászlóalj önkénteseiként együtt beálltak a honvédségbe.10

A szabadságharc iránti lelkesedést, a szabadságharcban való részvétel iránti vágyat Kőváry László ekképp írta le: „a 48-ra létrehozott szellem Kolozsvárt magva lett a Kossuth-huszároknak, a veres sipkával kitüntetett XI. zászlóaljnak. Megteremtette azt a szellemet, hogy amíg tűzbe nem jöttünk, az apa így szólt fiához, ha te nem mégy, megyek én, s aztán ketten is mentek.”11

A XI. zászlóalj, melynek parancsnoka Inczédy Sámuel volt, csatlakozott Bem seregéhez. Részt vettek az 1849-es erdélyi nagy csatákban, leghíresebb ütközetük a piski csata volt; az itt tanúsított önfeláldozó vitézségükért Bem nekik adományozta a vörös sapka viselésének jogát.

A piski csatát a leggyilkosabb erdélyi csataként tartják számon, nem véletlen tehát, hogy több legenda is ehhez a csatához fűződik. Korabeli közlések szerint ebben a csatában a XI. honvédzászlóalj minden harmadik embere elesett (többségük kolozsvári diák volt).12

Bem csapatai több vesztes ütközet után 1849. február 9-én Piskihez érkeztek, a Sztrigy folyó partjára. A harc az osztrák seregekkel a Sztrigyen átívelő híd birtoklásáért zajlott. Az ütközettel kapcsolatos egyik történet így szólt: mivel a csata a magyar csapat számára döntő fontosságú volt, ezért Bem határozottan kijelentette zászlóaljparancsnokainak, br. Kemény Farkasnak és Inczédy Sámuelnek: „Die brücke verloren, Siebenbürgen verloren! – Ha a híd elveszett, Erdély is elveszett!” Az ütközet váltakozó szerencsével folyt mindkét sereg számára – előbb az osztrákok jutottak át a hídon, de a magyar csapatok visszaszorították őket, később pedig az osztrák csapatok szorították visz-sza a magyar csapatokat. Amikor a magyar sereg vesztésre állt, több magyar főtiszt is a híd feladását javasolta Bemnek. Ám ezt Bem határozottan elutasította, mondván: „A híd az enyém marad, vagy meghalok.” Összpontosított tüzérségi támadást rendelt el, a XI. és XXIV. zászlóalj szuronyrohamával pedig eldőlt a csata sorsa: a magyar seregek megszerezték a hidat.13 A piski csata bekerült a magyar hadtörténetbe, e siker eredményeként Bem seregei hamarosan felszabadították Erdélyt – Gyulafehérvár és az Érchegység kivételével. A régi híd közelében tábla őrzi a csatában elesettek emlékét.

Szabadságharcosok, sportéleti személyiségek

A honvédek között számos, az 1848 előtti és utáni sportélet résztvevőjét találjuk. Gr. Bethlen Gergely (1810–1867) élete regénybe illő, kora all-round sportembere volt, vívott, vadászott, gyalogolt, úszott. Híres céllövőként és párbajhősként emlegették, lovaglóiskolája híres volt a város arisztokratáinak körében.14 A szabadságharcban Bem katonája volt, a lovasság parancsnoka lett, a vízaknai és a piski csatában szerzett érdemeiért nagy tiszteletnek örvendett. A bukás után bujdosásra kényszerült, 1859-ben pedig csatlakozott Gari­baldi seregeihez. Megszervezte az olasz huszárezredet, Garibaldi tábornoka lett. A kiegyezés után hazatérhetett Kolozsvárra, ám hamarosan megbetegedett és elhunyt. A kolozsvári Házsongárdi temetőben nyugszik, sírverse életpályáját foglalja össze: „harcolt a hazáért 1848-ban mint ezredes, a világszabadságért mint olasz tábornok.”15

A kolozsvári sportélet az 1867-es kiegyezés után gyors fejlődésnek indult. Az egyletek szervezésében, vezetésében, a sportegyesületek pártfogói között több ’48-as honvédet találunk. Bár az élet más-más területein váltak híressé, áldozatos munkát vállaltak a sport terén is. Az 1885-ben alapított Kolozsvári Athletikai Clubnak (KAC) működött egy becsületbírósága, melynek célja a sportversenyek során kialakult feszültségek, nézeteltérések megoldása, a versenyek során felmerülő kétes helyzetek megvitatása, illetve a fölösleges párbajok elkerülése volt. Kuszkó István kolozsvári sporttörténész így foglalta össze a bíróság szerepét: „a lovagias szellemnek a maga körében való fenntartása-ápolása és testületi tekintélyének megőrzése végett becsületbíróságot állít föl azzal a hivatással, hogy oly becsületbeli ügyekben, amelyekben a Club tagjai érdekelve vannak, különösen a becsületsértés és elégtétel kérdése iránt is ítéljen.”16

A becsületbíróság tagjai között számos ’48-as honvédtisztet találunk, akik nagy tekintélynek örvendtek a kolozsváriak körében. Elsőként a XI. zászlóalj parancsnokát, Inczédy Sámuelt (1811– 1893) kell megemlítenünk. A szabadságharc honvéd alezredese volt a piski és a medgyesi csatában, valamint vitézségével kitűnt Nagyszeben bevételekor. A kapusi csatában megsérült, de sérülten is rohamra vezette zászlóalját. Legendák terjedtek róla, „bajtársai szerint a piski híres csatában szivarozva oly nyugodtan vezényelt, mintha akár csak egy francia négyest kommandírozott volna” – jegyezte fel róla Kelemen Lajos.17 A kiegyezés után főbíró, illetve a honvédegylet tiszteletbeli elnöke lett. Fontos szerepet játszott a sportéletben, a becsületbírósági tagság mellett a Labdázó Kör választmányi tagja volt.

A kiegyezés utáni kolozsvári sportélet fontos szereplője volt Gyarmathy Miklós (1830–1898) is. Gyarmathy még tanulmányai befejezése előtt beállt honvédnek a XI zászlóaljba, később pedig Bem hadnagya lett. A bukás után bujdosott, majd a kiegyezés utáni időszakban ő is közigazgatási szerepet vállalt: Kolozs vármegye főjegyzője, majd alispánja volt.18 Gyarmathy is fontos szerepet játszott a sport terén: az 1872-ben alakított Kolozsvári Korcsolyázó Egylet választmányi tagja, alelnöke, 1874-től pedig közel tíz éven át elnöke, emellett a KAC választmányi és becsületbíró­sági tagja volt.

Szigethy Miklós (1824–1904) a XVI. határőrezred hadnagya volt. Részt vett a piski csatában a XI. zászlóalj őrnagyaként. A bukás után várfogságra ítélték, majd a kiegyezés után reaktiválták; 1877-ben alezredesként vonult vissza. 1868-ban megírta a XI. zászlóalj történetét, mely névtelenül jelent meg.19 A KAC becsületbíróságának tagja volt.

Gr. Eszterházy Kálmán (1830–1916) honvéd huszár, Bem segédtisztje volt. A szebeni csatában egy ágyúgolyó szétroncsolta a jobb karját. A kiegyezés után országgyűlési képviselővé s Kolozs megye főispánjává választották.20 Fontos szerepet játszott a sportéletben, részt vett a Viadaliskola újraindításában (1865-ben), a Vívó Egylet alapító tagja, a KAC választmányának és becsületbíróságának tagja volt.

Jakab Eleket (1820–1897) elsősorban történészként ismerik. 1848-ban ő is csatlakozott a XV. huszárezredhez. A piski győzelem után hadnaggyá, majd főhadnaggyá és alkapitánnyá léptették elő. Az erdélyi királyi kormányszék levéltárának igazgatója lett, megírta Kolozsvár történetét.21 A tudományos akadémiai tagsággal kitüntetett történészről kevesen tudják, hogy 1873-ban részt vett a kolozsvári Torna és Vívó Egylet alapításában.

A kolozsvári közélet számos jeles képviselője fejtett ki kiemelkedő munkát a város sportéletének felvirágoztatásában, bizonyíték rá a bemutatott személyiségek sora. Ezen emberek élete és munkássága példaként áll az elkövetkező generációk számára, tetteikkel és odaadásukkal örökre bevésték nevüket a kolozsváriak emlékezetébe.

Jegyzetek

1. Kőváry László: Testedző intézmények múltja Kolozsvárt. Kvár, 1897.

2. Kovács Kiss Gyöngy: A játékos város.  Korunk, 1999. december. 41–51.

3. Kőváry: uo.

4. Dr. Siklóssy László: A magyar sport ezer éve. II 1928.

5. Dr. Mező Ferenc: A kolozsvári Viadaliskola. Testnevelés, 1937. április.

6. Mező: uo.

7. Uo.

8. Uo.

9. A sport krónikája. 1992.

10. Kolozsvári József: Adattár. A Kolozsvári Református Kollégium története évszámokban. 2004.

11. Dr. Mező Ferenc: A kolozsvári Viadaliskola. Testnevelés, 1937. április.

12. Erdély története. III. (Szerk. Szász Zoltán)

13. Prohászka László: Lengyel emlékek Budapesten. Bp., 1994.

14. Siklóssy: i. m.

15. Gaal György:  Tört kövön és porladó kereszten. Kvár,  1997.

16. A Kolozsvári Athletikai Club III. Évkönyve. (Szerk. Kuszkó István) Kvár, 1890.

17. Gaal: i.m.

18. Szinnyei József : Magyar írók élete és munkái. Bp., 1914.

19. Hermann Róbert: Zathurecky István székely huszárszázados emlékirata. Acta, 1996.

20. Magyar Országgyűlési Almanach.

21. Szinnyei: i.m.