A kérdés az, hogy létezik-e ilyen. Mármint romániai és magyar nyelvű. Mert Romániában van állam- és közigazgatás, s ha van jogokkal rendelkező romániai magyarság, amely tömbben (is) él, akkor lennie kell(ene) romániai magyar nyelvű közigazgatásnak is. A továbbiakban ezt szeretnénk megvizsgálni.

Mi lehet a romániai magyar nyelvű közigazgatás? Természetesen a romániai román nyelvű közigazgatás jogalkotó által biztosított magyar nyelvű változata. A romániai magyar közigazgatási szaknyelv pedig – ha létezik – az ügyintézés mindenki által ismert és elfogadott változata. Itt azonban azon is érdekes elgondolkodni, hogy hol helyezkedik el a közigazgatási nyelv a szaknyelvek körében: hol kezdődik és meddig tart, nem olvad-e bele a hivatalos nyelvbe, vagy nem fonódik-e elválaszthatatlanul össze a jogi, gazdasági szaknyelvekkel. Ez utóbbi felvetést az is alátámasztja, hogy az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének kiadásában – dicséretes kezdeményezésként és megvalósításként – az utóbbi években napfényt látott a Román–magyar-, illetve Magyar–román közigazgatási szótár,1 viszont az itt használt szógyűjtemények elég nagy százaléka jogi, gazdasági és hivatali kifejezéseket tartalmaz.

Az ismertség – s ezáltal az elfogadás – azonban ennél sokkal összetettebb probléma.

Romániában az Alkotmány és a módosított 2001/215. sz. törvény nyújt lehetőséget az anyanyelvhasználatra a közigazgatásban.2 A nemzeti kisebbségek, így a magyarok által is legkevesebb 20 százalékban lakott településeken tehát lehetőség adódik az anyanyelvű ügyintézésre. Első látásra egészen szimpatikus jog. Viszont hogyan kell ezt a gyakorlatban elképzelni? A közigazgatás egyik fő jellemzője az írásbeliség. Ez azt jelenti, hogy a polgárnak az esetek többségében írásban kell kérését, óhaját, problémáját megfogalmaznia. De még ha nem is kell írott szöveget benyújtani, honnan ismeri a romániai magyar polgár azt a nyelvezetet, amelyet a közigazgatási ügyintézés kapcsán használnia kellene? Másként fogalmazva: tud-e élni a polgár a törvény adta joggal, lehetőséggel? Könnyebbé teszi-e ez a jog az ügyintézést? A logikus felelet természetesen igenlő lenne, hiszen mindenki számára kézenfekvőbb anyanyelven gondolkodni, beszélni, írni. A probléma mégsem ilyen egyszerű. A romániai magyar közigazgatást nyelvi szempontból következetlenség, átláthatatlanság, nehézkesség és sok esetben igénytelenség jellemzi.

A hivatalos iratok, dokumentumok, bizonylatok, végzések, egyéb nyomtatványok megnevezéseit, szakkifejezéseit nagyon sok esetben román eredetű kölcsönszavakkal helyettesítjük: abonament ’bérlet’, adeverinca ’igazolás’, autorizáció ’engedély’, anexa ’melléklet’, anunc ’hirdetés’, aviz ’véleményezés’, ásziguráre ’biztosítás’, bilánc ’mérleg’, buletin ’ közlöny, hírlevél, igazolvány’, cserere ’kérvény’, kesztionár ’kérdőív’, kitánca ’nyugta’, csitáció ’idézés’, komunikát ’közlemény’, kondika ’jelenléti napló’, kontrákt ’szerződés’, decsízió ’végzés’, dividend ’osztalék’, domicsiliu ’lakhely’, donáció ’adomány’, doszár ’iratcsomó’, dováda ’elismervény, bizonyíték’, faktúra ’számla’, fisa ’űrlap’, formulár ’nyomtatvány, iratminta’, hotörüre ’határozat’, indemnizáció ’pótlék’ inventár ’leltár’, nomenklator ’állományjegyzék’, ordin, ordonánca ’rendelet’, pasaport ’útlevél’, permisz ’engedély’, procsesz ’per, jegyzőkönyv’, redzsiszter ’napló, jegyzék’, studkönyv ’leckekönyv, diákigazolvány’, sztok ’készlet’, taxa ’adó, illeték’, timbru fiszkál ’okmánybélyeg’, timbru zsudicsiár ’igazságügyi bélyeg’, TVA (ÁFA) stb.

Következetlenség és kölcsönszóhasználat tapasztalható egyes hivatalok, intézmények, szakosztályok, beosztások megnevezésekor is: adzsencia ’ügynökség’, alimentára ’élelmiszerüzlet’, aszocsiáció ’egyesület’, autobáza ’gépkocsitelep’, depozit ’raktár’, direkció ’igazgatóság’, diszpenzár ’orvosi rendelő’, expert ’szakértő’, finánc ’pénzügyi ellenőr, pénzügyőrség’, fiszk ’adóhivatal, pénzügyigazgatóság’, fundáció ’alapítvány’, gárda ’pénzügyőrség’, infermer ’ápoló’, inspektor ’felügyelő’, komiszár ’biztos’, komándánt ’parancsnok’, kontrol ’ellenőr’, polic ’rendőr’, szekció ’részleg, osztály, tagozat, szak’ stb.

Ugyanez jellemzi a hivatali, intézményi tevékenységekhez kötődő igehasználatot is: aderál ’csatlakozik’, akcseptál ’elfogad’, akkumulál ’gyűjt, felhalmoz’, autentifikál ’hitelesít’, defalkál ’elkülönít’, detasál ’áthelyez, kihelyez’, diszcsiplinárt indít ’fegyelmi eljárást indít’, diszponibilizál ’elbocsát’, expertizál ’szakvéleményez’, facilitál ’megkönnyít’, falimentál ’csődbe megy’, kreditál ’hitelez’, szankcionál ’büntet’ stb.

Az okok több szálra vezethetők vissza.

1. Romániában a hivatalos nyelv a román. A törvény ugyan megengedi az anyanyelvhasználatot azon kisebbségek számára, amelyek tömbben élnek, viszont az utóbbi évtizedek kizárólag román nyelvű ügyintézése nem tette lehetővé a romániai magyar közigazgatási nyelvezet megerősödését. Talán éppen ennek tudható be, hogy Benő Attila az Erdély-szerte elterjedt kölcsönszavak mintegy 44 százalékát a hivatali, közigazgatási nyelvhasználatból eredezteti.3 A magyar terminusok hiányában vagy amiatt, hogy ezek kellőképpen nem tudtak elterjedni, van szükség az adminisztratív hiánykölcsönzésre.4

2. A jogszabály megenged, nem kötelez, konkrét megoldást nem ír elő. A többségben élő kisebbségeknek joguk van ugyan az anyanyelvhasználathoz, viszont nincs egy olyan sztenderd (talán a már említett szótárakat leszámítva), amelyhez nyelvi értelemben alkalmazkodni lehetne.

3. Ilyen sztenderdet talán a magyarországi szaknyelvből lehetne kölcsönözni, viszont a magyar és román közigazgatási rendszerek közt néhol jelentősek az eltérések. A román rendszer a felügyelőségek, igazgatóságok modelljére épít, melyek párja nem mindenütt található Magyarországon. A prefektus, prefektúra nyelvileg ismeretlen a magyar közigazgatásban: talán éppen ezért volt oly nehézkes a kilencvenes évek elején megfelelő terminust találni ennek a romániai intézménynek.5 A helyi (megyei) tanács – önkormányzat párhuzam mai napig sem tisztult le. Bizonytalanság volt érezhető a közigazgatási, intézményi fogalmakat megnevező terminusok kapcsán is (Liberális Nemzeti Párt, Milícia Főfelügyelősége, A Nemzetmentési Front – Nemzeti Megmentési Front stb.).

4. A romániai magyar nyelvű írott közigazgatás gyakorlatban nagyon nehézkesen működik. Ennek egyik oka a szakemberhiány, illetve a továbbképzések formális volta, másik az előírás, ellenőrzés és értékelés hiánya. A helyi és megyei tanácsok által kibocsátott határozatok fordítása nehézkes, következetlen. Megfogalmazódik a kérdés: van-e egyáltalán akarat a politikum részéről és igény az ügyfelek oldaláról a hivatalos anyanyelvhasználat iránt, vagy maradunk a könnyebb félnyelvűségnél?6

5. Habár a törvény engedélyezi a többségi tanácsok ülésein az anyanyelvhasználatot, ezzel – néhány kivételtől eltekintve – a szaknyelv ismerete miatt vagy nem élnek, vagy kevertnyelvűség jellemző.

6. Az anyanyelvi oktatás szerepe és felelőssége igen nagy. Itt két problémát kell megnevezni: egyrészt még mindig kevés hangsúly fektetődik a tantervekben és az iskolai oktatásban a funkcionális szövegalkotásra, másrészt az iskolai tanulás nem jelent feltétlenül gyakorlati tapasztalatgyűjtést. Amíg ez a nyelvállapot jellemzi a közigazgatást, addig a magyar anyanyelvű diákoknak erőfeszítéseket kell tenniük a hiányok pótlásáért. Az emberek nagyobb többsége az iskolai tanulmányok befejezése után szembesül gyakorlati szempontból is közigazgatási, hivatalos problémákkal, a begyakorlásnak már az „életben” kell megtörténnie.

7. Egy olyan nyelvi intézet létrehozására és működtetésére lenne szükség, amely nemcsak konzultatív módon, hanem előírás és ellenőrzés szintjén is irányítaná a romániai magyar hivatalos nyelvhasználatot.

Azzal a furcsa helyzettel állunk szemben, hogy – habár jogilag viszonylag szabályozott a hivatali anyanyelvhasználat – közigazgatási, hivatali nyelvünket kevertnyelvűség, kölcsönelemek használatának sokasága jellemzi, s emiatt mind a közigazgatásban dolgozók, mind pedig az ügyfelek számára jelenleg talán még bonyolultabbá válik az ügyintézés. A következő évek, évtizedek reményeink szerint megoldják ezt a problémát is, addig viszont talán jogos a kérdés: van-e, s ha van, miért nincs romániai magyar közigazgatási nyelvhasználat?

JEGYZETEK

1. Fazakas Emese (szerk.): Román–magyar közigazgatási szótár. Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2002, illetve Benő Attila et al. (szerk.): Magyar–román közigazgatási szótár. Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2004.

2. Románia Alkotmánya 120. szakaszának második bekezdése kimondja: „Azokban a területi-közigazgatási egységekben, ahol az egy nemzeti kisebbséghez tartozó állampolgárok aránya jelentős, biztosítják az illető nemzeti kisebbség anyanyelvének használatát, szóban és írásban, a helyi közigazgatási hatóságokkal és a dekoncentrált közszolgálatokkal való kapcsolatokban, az organikus törvény feltételei között.” 2001/215. sz. törvény 17. szakasz: „Azokban a területi-közigazgatási egységekben, ahol egy nemzeti kisebbséghez tartozó állampolgárok részaránya meghaladja a 20%-ot, a helyi közigazgatás hatóságai biztosítani fogják az ezekkel való viszonyban az anyanyelv használatát, összhangban az Alkotmánnyal, a helyi közigazgatási törvénnyel és a Románia által ratifikált nemzetközi szerződéseknek megfelelően.” 90. szakasz (2.), (3.), (4.) bekezdései: „Azokban a területi-közigazgatási egységekben, ahol egy nemzeti kisebbséghez tartozó állampolgárok részaránya meghaladja a 20%-ot, a helyi közigazgatási hatóságokkal és a szakigazgatási szervekkel való kapcsolattartásban, szóban és írásban is az illető kisebbség anyanyelvén lehet ezekhez fordulni. A választ román nyelven és az illető kisebbség anyanyelvén is ki kell bocsátani. A kapcsolattartással foglalkozó tisztségekbe olyan személyeket is kell alkalmazni, akik ismerik az illető kisebbség anyanyelvét. A helyi közigazgatási hatóságok biztosítani fogják, hogy a települések és az autoritásuk alá tartozó közintézmények elnevezését az illető kisebbség anyanyelvén is kifüggesszék, a közérdekű közleményeket pedig az illető kisebbség anyanyelvén is köztudomásra hozzák.”

3. Benő, 2003. B. 116.

4. Lásd Benő, 2003. A. 64.

5. A kilencvenes évek elején a romániai magyar sajtó igen következetlenül használta a prefektúrára vonatkozó terminológiát: néhányan ispáni, főispáni hivatallal, mások kormánymegbízotti hivatallal próbálkoztak. Az utóbbi talán a legsikeresebb elnevezés, hiszen az anyaországi közigazgatási rendszerben a ’90-es évek elején találkozhattunk egy hasonló hatósági jogkörrel bíró intézménnyel (Államelnöki Megbízott Hivatal). E hivatalok később Közigazgatási Hivatal elnevezéssel kormányzati alárendeltségbe kerültek.

6. A félnyelvűségről lásd Benő, 2003. 119–120.

irodalom

Benő Attila

A vizualitás szerepe a szókölcsönzésben. In: Péntek János – Benő Attila: Nyelvi kapcsolatok, nyelvi dominanciák az erdélyi régióban. AESZ, K-vár, 2003. A. 53–71.

Benő Attila

Kölcsönszóhasználat, nyelvi környezet. In: Péntek János – Benő Attila: Nyelvi kapcsolatok, nyelvi dominanciák az erdélyi régióban. AESZ, K-vár, 2003. B. 116–121.

Péntek János

A kisebbségi magyar nyelv helyzete, állapota és esélyei. In: Péntek János – Benő Attila: Nyelvi kapcsolatok, nyelvi dominanciák az erdélyi régióban. AESZ, K-vár, 2003. 9–24.

Péntek János

Ezredfordulós esélyek és veszélyek anyanyelvünk használatában. In: Péntek János – Benő Attila: Nyelvi kapcsolatok, nyelvi dominanciák az erdélyi régióban. AESZ, K-vár, 2003. 24–32.

Veress Emőd

Nyelvi jogok a román közigazgatásban: eredmények és problémák. In: Péntek János – Benő Attila (szerk.): Nyelvi jogi környezet és nyelvhasználat. Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége Kiadó, K-vár, 2005. 126–135.

Zsemlyei János

A mai magyar nyelv szókészlete és szótárai. Erdélyi Tankönyvtanács, K-vár, 2000.

Zsigmond Győző

Sajtónyelvünk a politikai változások tükrében. Korunk, 1992. 7. 108–110.