A Trianon után fellépő első erdélyi írónemzedék, a Tizenegyek indulása idején – a száz évvel ezelőtt született – Dsida Jenő még középiskolás Szatmárnémetiben, de Benedek Elek máris számon tartja. (Akárcsak Balázs Ferencet, Jancsó Bélát, Tamási Áront – miként azt a Szabó Zsolt gondozásában 1979 és 2002 között megjelent négykötetes levelezésgyűjtemény is tanúsítja.) Megfogadja Elek apó „intelmét”, és – kiváló nyelvérzékének köszön­hetően – tökéletesen megtanulja „az állam nyelvét”. Így számára nem okoz különösebb gondot az, hogy 1925 őszén beiratkozzék a kolozsvári román egyetemre. A jogi kar negyedéves hallgatója már, amikor a szegedi egyetemről hazatért Jancsó Béla hozzálát a magyar hallgatók önszerveződésének beindításához, az Erdélyi Fiatalok értelmiségnevelő műhelyének életre keltéséhez.    

Az alapító-főmunkatársakról készült közismert fotográfián Dsida tartja kezében a kolozsvári főiskolás folyóirat – 1930. január 18-án megjelent – első számát. Tehát nem László Dezső, akinek a neve szerkesztőként szere­pel a címlapon, nem Jancsó Béla, aki e nemzedéki mozgalmat elindította, még csak nem is a törzsgárda legfiatalabb tagja, az akkor alig 19 éves Mikó Imre. E „kitüntető gesztus” önmagában is azt jelzi, hogy Dsidát igencsak megkülönböztetett szeretet és tisztelet övezte 1929 nemzedékének munkaközösségében. Ezt minden bizonnyal az alapozta meg, hogy Jancsó kezdettől megkülönböztetett figyelemmel kísérte Dsida költői tehetségének a kibontakozását. Amikor Dsida felkerül Kolozsvárra, Jancsó még Szegeden orvostanhallgató, ám a téli és nyári vakációk idején bejáratos a Pásztortűz szerkesztőségébe is, ahol a költő 1927 végétől 1928 őszéig segédszerkesztőként, 1929 nyarától pedig társszerkesztőként dolgozott. Nem mellékes „mellékkörülmény”, hogy viszonylag közel laktak egymáshoz: Dsida a Fürdő ut­ca 22., Jancsó a Monostori út 16. szám alatt. Jelzésértékű továbbá, hogy a költő első verseskönyve, a Leselkedő magány Debreczeni László rajzaival látott napvilágot 1928 húsvétján – Debreczeni pedig köztudottan már 1926-tól Jancsó Béla legszűkebb baráti köréhez tartozott.

Az Erdélyi Fiatalok spiritusz rektora rendkívül érzékeny esztéta és egyszersmind agilis közéleti szervező volt. Nemcsak a formaművész és „egyre mélyebb közösségi érzéseket” megszólaltató költő tehetségét becsül­te, hanem nyelvvédő és műfordítói munkásságát, „az erdélyi magyar ifjúsági mozgalmak harcosát” is. A költő halála után Jancsó azt az arcát örökíti meg Dsidának, amelyet az Erdélyi Fiatalok munkaközössége megismerhetett.

„Dsida Jenő – írta a folyóirat 1938. évi 2. számában – egyike volt azoknak, akik 1930–1931-ben a magyar egyetemi hallgatók egyetemi egyesületéért vívott harcban fontos szerepet vittek. Pedig mi se volt tőle távolabb, mint a közjogi kérdések, mi se volt tőle idegenebb, mint a közéleti-társadalmi küzdelem. És mégis, mikor a körülmények kényszere és az ügy érdeke úgy kívánta, habozás és zúgolódás nélkül vállalta a nem egyénisége szerint való szerepet, vállalta a rektorátus engedélyével megválasztott első magyar egyetemi egyesületi tisztikar alelnökségét, majd később, mikor ennek alapszabályait átdolgozni kellett, a magyar jelleg alapszabályszerű elismeréséért pedig Costachescu akkori közoktatásügyi miniszterhez memorandumot szerkeszteni – az ezt elvégző bizottságban is főszerepet játszott. Ha a közösség érdeke úgy kívánta, vállalta az idegenszerű felada­tot, és szerepét hűségesen és becsületesen betöltötte. 

Lapunknak munkafolyamatában, mely problémáink addig elhanyagolt társadalmi arcát igyekezett kidolgozni és öntudatosítani, természetszerűen másodsorba kellett kerülnie a pusztán irodalmi kérdéseknek és szempontoknak, hiszen az irodalmat is népközösségünk csupán egyik folyamatának tekintjük. A költő és író Dsida Jenő kevés alkalmat találhatott tehetségei kifejtésére körünkben. Azt a keveset pompás lényeggel töltötte meg. Előadása Tóth Árpádról (irodalmi szemináriumunkban) és Arany Jánosról (1932-es cluji [kolozsvári] estélyünkön), egy csomó vidéki estélyünkön való szereplés, néhány cikk, nem mennyiségileg, de minőségileg jelentett sokat lapunk munkájában.”

A „néhány cikk” valójában hármat jelent. Mindhárom egyéniségének más-más arculatát örökíti meg a nemzedéki folyóirat hasábjain. Az első a diákvezért állítja elénk, a második az irodalombírálót, a harmadik a nyelvvédőt.

Az 1937 elején megjelent Anyanyelvünk védelme című írásában Dsida abból az alaptételből indul ki, hogy „aki elvesztette, elfelejtette anyanyelvét, elvesztette és elfelejtette nemzetét is. S az a nemzet, mely elfelejtette nyelvét, elvesztette önmagát. Megszűnt és meghalt, befejezte pályafutását, megérett arra, hogy a történelem szele betakarja a feledés homályával.” Az késztette megszólalásra, hogy egy felmérésben azt olvasta: másfél évtized alatt több mint négyszáz román kifejezés került be az erdélyi magyar köznyelvbe. „Pedig még mennyi más idegen – latin, német, francia és egyéb – szó élősködik nyelvünkön, mint satnyulást okozó fagyöngy az erdő lombjain. S még ezeknél is veszedelmesebbek azok az idegenszerűségek, melyek szófűzésünkbe, mondatainkba furakodtak be, s amelyek nemcsak szép ősi szavainktól, hanem magyar gondolkodásunktól is megfosztanak.”

Némi elégtétellel állapítja meg ugyanakkor azt is, hogy „nem állunk már teljesen védtelenül ezekkel az elszomorító jelenségekkel szemben. A magyarországi nyelvvédő és nyelvművelő mozgalom hullámai átcsaptak a politikai határokon, és nálunk is megtermékenyítették a szikkadt talajt. Különösen nagy érdeme van ebben a nemrég elhunyt lánglelkű költőnek, Kosztolányi Dezsőnek – mély megilletődéssel írjuk le a nevét –, aki a Magyar Tudományos Akadémiával karöltve messze kiható mozgalmat indított a magyar nyelv tisztaságának és szépségének védelmére.” Mindezt abból az alkalomból írja le, hogy – a brassói ÁGISZ-nak köszönhetően, Kacsó Sándor szer­kesztésében – éppen az idő tájt jelentek meg Kosztolányi nyelvvédő írásai a Hasznos Könyvtár sorozatban. Dsida ugyancsak hasznosnak tartja, hogy György Lajos is kiadta „alapos, nagyszerű tanulmányait” Anyanyelvünk védelme címmel. Nagy elismeréssel szól továbbá a Keleti Újság nyelvművelő rovatáról, mely „igazán széles körű népszerűséget tudott teremteni a nyelvtisztító mozgalomnak, s állandó cikkeivel, sikeres szópályázataival az olvasóközönség legszélesebb rétegeinek tudta be­vinni az anyanyelv ápolásának szükségességét”.

Az örvendetes jelenségek ellenére úgy látja, hogy „mindaddig nem lesz nyelvmentő mozgalmunk élő és ható hatalom, amíg minden transsylvániai magyar el nem jut oda, hogy a magyar nyelv ügye legalábbis egyenrangú helyet foglaljon el gondjai között a megélhetés gondjával.”

Már csak ezért a felismerésért is kötelességünk felfedezni a nyelvvédő Dsida Jenőt.