Bevezetés

Az arányosítást vizsgálva András-falvy Bertalan egy tanulmányában1 kihangsúlyozza, hogy az 1850-es évektől sorban hozott törvények gazdasági ellehetetlenülést okoznak a Székelyföldön, és emiatt felerősödik a kivándorlás, a népességfogyás. Az említett törvények a következők: 1854-ben eltörölték a székely birtok örökösödési jogát, mellyel lehetővé tették, hogy a birtokot „szétörökölhessék”, illetve hogy nem székely is örökölhessen, majd meghozták az erdőtörvényt, mely aránytalanul nagy büntetéssel sújtja az erdőből legelőt kihasító székelyt.2 Az 1871-es arányosítás tulajdonképpeni jelentése nem más: a földbirtokosok javára birtokaik nagyságának arányában felosztják az addig a faluközösség által közösen használt erdőket, legelőket, kiszorítva abból a szegény kisbirtokos, illetve nincstelen réteget. Megszűnik tehát a közös erdő és legelő által biztosított szociá­lis háló.3 Az ezután érvénybe lépett kötelező tagosítás költségeivel tovább terhelték a székelyeket, méghozzá nem a birtok nagyságának arányában, hanem a „kepével”, az egyházi adóval egyezően. További probléma, hogy a tagosítás miatt elvesztett földterületekért kárpótlásul kapott földterületek minősége gyakran gyenge volt, valamint az elosztást nagyszámú korrupciós ügylet jellemezte.4 Mindezen törvények összességében azt eredményezik, hogy a szegényebb réteg ellehetetlenül, és más utat nem látva maga előtt: elvándorol.

A nagy történelmi összefoglalások az arányosítást szinte meg sem említik, a székely kivándorlást általában nem tartják nagymértékűnek, vagy pedig ennek okait kutatva más tényekre fektetik a hangsúlyt. Ez az ellentmon­dás indított arra, hogy elkezdjem kutatni a témát.

A dualizmus kori mezőgazdasági helyzet és a földműves népesség társadalmi állapotának jellemzése

A dualizmus kori mezőgazdaság legteljesebb és talán a legjobban sikerült jellemzését Szekfű Gyulától olvashatjuk. A jobbágyfelszabadítás körülményeiként ismerteti, hogy a magyar kormány az európai országokra jellemző szabadelvű elveknek megfelelően elégnek tartotta azt, hogy felszabadítja a személyt és a földet. A kapitalista gazdasági „harcra” azonban a felszabadított jobbágy még nem volt kész, ezzel viszont a liberális szemlélet, a „laissez faire” alapján nem törődött.5 A másik probléma, hogy sem a Kossuth-, sem pedig később a Bach-kormány nem nyúl a nagybirtokhoz, így az 1800-as évek végére az összes gazdaságok 53%-a törpe parasztbirtok volt. Az aránytalan birtokszerkezetet így jellemzi Szekfű Gyula: 36 millió katasztrális hold megmunkált föld 5,7%-a törpebirtok, de ezeken a törpebirtokokon él az agrárlakosság több mint fele. A kisparasztok megélhetése csak akkor lehetséges, ha minden élel­miszer olcsón kapható, valamint ha lehetőségük van bérmunkára.6 Nincs tehát földreform, mert a birtokosok önzők, a liberális elv pedig nem tulajdonít elég jogot az államnak a beavatkozásra. Ezt a liberális elvet Kelet-Közép-Európában csak az első világháború utáni gazdasági kényszer tünteti el. Sok országban (Baltikum, Lengyelország stb.) hozzányúlnak a nagybirtokhoz a saját nemzetük javára, elűzik az idegen nemzetiségű földbirtokost, és kiosztják a földjeit. Magyarországon azonban nem törődnek ezzel.7 Az 1860-as években a gabonakonjunktúra hatására a mezőgazdaságból élő társadalom életszínvonala átmenetileg emelkedik, de amikor az 1880-as években megjelenik a világpiacon a jóval olcsóbb amerikai, kanadai és argentínai búza, a magyar mezőgazdaság fejlődése megtorpan, majd visszaesik. Az osztrák és a magyar kormánykörök szabadkereskedelmi elveikhez ragaszkodva nem vezetik be a tengerentúli búza elleni védővámot, még az Országos Magyar Gazdasági Egylet követelésére sem.8 Mivel a magyar nemzetiségű agrártömegek9 életszínvonalát döntően a búzaár alakulása határozza meg, ezért a fent említettek miatt bekövetkező árhanyatlás az, ami a földhiány10 mellett a tengerentúli kivándorlást, valamint az 1890-es évek agrármozgalmait indukálja.11 Szekfű Gyula szerint a székely kivándorlást megelőzi egy időszakos munkavállalás Romániában. Az Erdélyből kirajzó idénymunkások kocsisként, vasúti munkásként és házicselédként tevékenykednek, sőt a „Fekete tenge­ri kikötők rakodója mind magyar”.12 Szekfű tovább részletezi a kérdést: a nagy vízrendezési munkálatok, amelyek addig felszívták a munka nélkül maradt parasztok tömegeit, az 1880-as évek végére befejeződnek. Az ország addig legjobban prosperáló mezőgazdasági területe, az Alföld termelékenysége az öntözési terv hiánya, valamint a fásítási tervek hiánya miatt romlik, ezért a munkabérek alacsonyabbak lesznek. A sok felesleges munkáskéz ellenére a földbirtokosok mégis felvidéki szlovák idénymunkásokat dolgoztatnak!13 Az arányosításról nem szól Szekfű.

Egyed Ákos szerint Erdély az ipar, kereskedelem és közlekedés terén a Monarchia elmaradott országai közé tartozott.14 Az erdélyi gazdasági helyzetre jellemző, hogy a dualizmus alatt az ipari fejlődés kismértékű, alacsony az iparban foglalkoztatottak száma. A mezőgazdaság ma­rad túlsúlyban, jellemző a kisgazdaság. 1895-ben a kisgazdaságok száma 401 526, míg a nagygazdaságoké 3514.15 Az 1872-es ipartörvény adta iparszabadság készületlenül érte az erdélyi iparosokat, ami további lemaradást eredményezett a fejlettebb iparú országoktól. A Marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamara vezetésével indult modernizációs törekvések eredményesek voltak, de az első világháború leállította ezt.16 Erdélyben 1867 és 1900 között 3606 km vasút épül, de ez a Székelyföldet elkerüli. Talán a legfontosabb hatást a gazdaságra mégis a nemzeti jellegű bank- és hitelrendszer kiépülése és működése gyakorolta. A három erdélyi nemzetiségnek saját hitelhálózata volt, és ezek közül a szász és a román hitelintézmények zártkörűek. A részvények eladása és vásárlása nem a pénzpiaci szabályok szerint történt, hanem előzetes kiszűréssel biztosították a nemzeti jellegű tulajdoncserét.17 Egyed Ákos megemlíti a székely túlnépesedés és kivándorlás kérdését, amit a korszak súlyos szociális kérdésének tart. A székely kisgazdaságok a nagy kamatozású banki kölcsön romboló hatása és a növekvő mindennapi kiadások miatt eladósodtak, ezt tartja a fő oknak.18 Egy másik, részletesebb összefoglaló művében Egyed Ákos külön fejezetben tárgyalja a székely kérdést és a kivándorlást. Az itt felsorolt problémák mellett megemlíti a túlnépesedést, a birtokok elaprózódását és ezzel párhuzamosan a földművesek nagy részének elszegényedését, leírja, hogy a 19. században a Székelyföldön a falusi lakosság kb. 25%-a föld nélküli volt. Ebben a helyzetben a szegényréteg életfeltételeit tovább rontották a birtokrendezések, amelyek során a 100 hold feletti birtokosok és a közbirtokossá szerveződő székely gazdák kisajátították az addig közösen használt hatalmas legelő- és erdőbirtokokat. Így a birtok nélküli­ek állattartási és erdőhasználati lehetőségei a minimumra csökkentek. Ez a tényező is hozzájárult az elvándorláshoz. Egyed Ákos szerint a problémára felfigyelő székely értelmiségiek megpróbálták mozgósítani a magyar közvéleményt és felkelteni a kormányzat figyelmét. A Darányi Ignác földművelési miniszter vezetésével megindult „székely akció” azonban a tőkehiány és „a magyar liberális gazdaságpolitika tehetetlensége” miatt nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.19 A kivándorlásról megtudjuk továbbá, hogy az 1893 és 1913 közötti, ebből a szempontból legjobban dokumentált időszakban 196 547 személy hagyta el hivatalos okmánnyal Erdélyt. A valós szám ennél nagyobb, mivel sok volt az il­legális kivándorló. A kivándorlók 90%-a a falusi lakosságból került ki, ennek nyolctizede semmilyen földbirtokkal nem rendelkezett. A magyar kivándorlók elsődleges úti célja Amerika volt, de jelentős az óromániai el­vándorlás is. Ez utóbbi esetben sok volt az időszakos elvándorlás. Az összefoglalásban egy másik érdekes statisztikai adatot is olvashatunk: magyar részről 1899 és 1913 között az emberveszteség évenként átlagosan 2395 fő. A veszteség azonban ennél jóval nagyobb, mivel ez a jelenség már az 1880-as évek elejétől érezhető volt.20

Bán Péter,21 Gergely András,22 Ber-tényi Iván–Gyapay Gábor,23 Fónagy Zoltán,24 Romsics Ignác25 munkái, a Glatz Ferenc szerkesztésében megjelent monumentális történelmi összefoglalás,26 valamint Kristó Gyuláék könyve27 sem említi az arányosítást. Néprajzi összefoglaló művekben, lexikonokban nem28 vagy csak közvetve találunk adatokat.29

Az arányosításról tehát csak egy összefoglaló műben beszélnek, a kivándorlást pedig általában meglehetősen röviden írják le.30 Vonatkozik ez Balás Gábor egyébként kitűnő könyvére is.31 Összegzésül elmondhatjuk, hogy mindegyik összefoglalás megemlíti azokat a negatívumokat, amelyek jellemzőek a kor mezőgazdasági struktúrájára (pl. a nagybirtok nyomasztó túlsúlya stb.), mindezeket azonban gyakran a pozitívumok fényében tálalja (pl. a vasúthálózat fejlődik, a búza piacképessége ugrásszerűen nő, amely növekvő termelést indukál), másrészt nem magyarázza azokat a társadalmi és morális helyzeteket, döntése­ket, melyek ezekhez a problémákhoz vezettek. Közös jellemzőjük továbbá, hogy a tanulmányok nem vonnak le semminemű következtetést a későbbi történésekre vonatkozóan.32

Az arányosításról és a székely kivándorlásról szóló
egyéb források összefoglalása

Bartalis Ágost írásában Csíkménaság gazdasági állapotát taglalja. A birtokok zöme 20 holdon aluli, minőségét nézve IV–V. osztályú föld, de ez is túl magas besorolás.33 A termőterület szegényes, kopár ott is, ahol a „kataszteren” rét van jelölve, a 958 ha erdő is csak papíron létezik, a valóságban „összerombolt állapotban” van, az állatállomány pedig rossz minőségű.34 A hagyományos földművelés és állattenyésztés nem fejlődik, a lakosságot a nagy közgazdasági átalakulás készületlenül találja. Általános hanyatlás indul el, ezért a lapok tele vannak panasszal. Ennek ellenére 1867 után sem foglalkozik velük a kormány. Ezzel szemben a nemzetiségi vidékeket mindenféle kedvezményekkel árasztják el.35 Ebben a helyzetben az aránytalanul magas adók (községi pótadó, az erdőrendezési, erdőőrzési és a birtokrendezési adók, az iskolai pótadó, az útadó, az egyházi kepe), valamint a közmunkák,36 melyek így összesen az elmúlt 15 év alatt 50%-kal nőttek,37 odáig hatottak, hogy a 488 házat és bennük 225 magyart számláló faluból38 1900 tele és 1901 tavasza között 23 család teljesen eladósodott. Ezek vagyonát elárverezték, amiért is a családok egy része Romániába költözött.39 Arányosan számítva a koldusbotra jutott családok száma nagyon nagy. A helyzetet súlyosbította, hogy más családok egyes birtokrészeit is elárverezték, és hogy rajtuk kívül is sokan kölcsönt vettek fel.40 Az arányosítást részletesebben taglalja a szerző, és összefüggésbe hozza az elvándorlással. A közös erdőt és a legelőt a lakosság zöme „megfelelő jogosultság nélkül” használja, s ők a törvény szerint egyenként arányosan csak 2, maximum 10 holdra jogosultak. De mivel a pótadó és az arányosítási költség magas, szükségük van a pénzre. Ezért eladják a részüket, és így elvágják az őket az otthonukhoz kapcsoló kötelékeket. Romániába mennek a megélhetésért, de nincs meg az időközben elárverezett birtokuk, ami régen még hazahozta őket. Hiszen az arányosítás előtt is eljártak Romániába, de akkor még az ott szerzett pénzből és a közöshöz való jogosultságból talpra tudtak állni. További probléma, hogy az arányosítással járó magas költségek, a hosszadalmas eljárás és a késői végrehajtás egyfajta „időközi rablógazdálkodáshoz” vezetett a közös erdőkön és legelőkön.41 Természetesen az így bajba jutott székelyek olcsón adták el részüket „lelketlen kufároknak”. A szerző szerint rövidesen nagy zsidó fakereskedő cégek jelentek meg, 200–300 hold nagyságú erdőket vásároltak fel, és eze­ket a területeket a királyi törvényszékkel a maguk részére kiszakíttatták.42 A tagosítás is sok bajt okozott, hiszen sokan – joggal – attól féltek, hogy rosszabb tagot kapnak, mint amilyet elvettek tőlük. Emellett a tagosítással járó túl magas költségeket is ők viselték.43 A kivándorlás ennek ellenére és a hírveréssel ellentétben nem tömeges, mégis súlyos a veszteség – írja Bartalis.

Bözödi György leírása alapján pontos képet kaphatunk a birtokrendezési törvények előtti és a megváltozott állapotokról is. A leírás szerint minden székely község „tízesekre” van felosztva, és ezek a „tízesek” birtokolják a községekhez közel fekvő, tilalmas erdőségekként meghatározott részeket. Az adott „részből” csak azok részesülhetnek, akik az adott „tízesben” laknak. Hiába van pl. az „altízesi” lakosnak birtoka a „középtízesben”, ő nem jogosult a fent említett „részek” használatára. A jogosságot tehát a lakás szabályozta. A „tízesi” javakat arányosítva azonban az új törvény megbontja ezt a rendet, az ott nem lakó idegenek is jogosultak lesznek, ha belsőséget tudnak szerezni. Márpedig tudnak, hiszen az örökösödési rendet 1854-ben eltörölték. Leírja továbbá, hogy „Székelyföldön azon közbirtok, amely az ún. ingyenhasználat tárgyát képezi, úgy 1848 előtt, mint azután mostanáig, minden községi bennlakó által szabadon használtatott, tekintet nélkül társadalmi állására”.44 Egy későbbi írásában Bözödi tágabb összefüggésbe helyezi a székely birtokviszonyok megváltoztatására tett törvényi lépéseket. Hogy megérthessük a közbirtok felosztásának lényegét, a múltba kell visszatekintenünk – írja. A székely közösségekben az erdő, a legelő, de régebben a szántóföld is közös volt a falvakban. Ezeket nyílanként osztották újra, sorshúzással, egyenlően a lakosok között. „A társadalmi osztályok egymás fölötti elhatalmasodásával az egyenlő osztozkodás is megszűnt, a székely-jobbágy rendszer törvényesítése után már társadalmi rang szerint osztják a földeket.”45 Ez volt Bözödi szerint az első „arányosítás”. A második akkor történt, amikor az 1562-es lázadás után elvették a magánbirtokokat a székelyektől, valamint a községi közös földekből is jelentős területeket adományoztak a fejedelmek. A közös erdőket szabad volt irtani, és ezek az irtványok magántulajdonná váltak. Ez az irtásos foglalás a harmadik arányosítás.46 1848-ban a közvagyonok felosztásánál a részesedés kulcsa a régi házhelyek száma és nagysága volt. Ekkor már senki nem tiltakozhatott, hiszen maga a székelység vezető rétege érdekelt volt az egyenlőtlen felosztásban, és ezt már tulajdonképpen több évszázados gyakorlat szentesítette. Így történt, hogy a köznép belenyugodott az 1871-es arányosításba, amely kiforgatta vagyonából, és nagyrészt földönfutóvá tette. A birtokrészhez va­ló „arányítást” több, a szegényebb rétegek számára hátrányos jelenség kísérte, írja Bözödi. Az egyik a közbirtokosság intézményének kikényszerítése. A törvény előírja ugyanis, hogy száz holdnál kisebb birtokkal rendelkezők csak közösen birtokolhatnak az érintett területekből.47 „Ehhez járul az újonnan alakított magánbankok lelkiismeretlen kizsákmányolása, a néppel keveset törődő századvégi liberális politikai társadalom számtalan bűne, úgyhogy rövid néhány évtized alatt a székely kisgazda társadalom kipusztult és eltűnt. A szó szoros értelmében tűnt el: kivándorolt Székelyföldről… Ugyanakkor az Albina román bank céltudatos népi politikát folytat, és a románság rendszeresen vásárolja össze a dobra került székely birtokokat. Magát Csík megyét is betáblázzák az Albinánál szinte jelképesen.”48 Bözödi leírja a kivándorlás irányát és méreteit is. Eszerint 1880-tól 1900-ig 55 000 székely vándorol ki román területre, ebből 51 856 végleg ott maradt. A valóságban a szám ennél sokkal magasabb lehetett. Az egyik legmegdöbbentőbb adata ezután következik Bözödinek: „A kivándorlás nemhogy aggasztotta volna az illetékeseket, hanem megnyugvással vették, mert az volt a hivatalosan is kifejezett véleményük, hogy csak az izgága és haszontalan rétegtől szabadulnak meg…”49 Hogy ennek mi áll a hátterében? Bözödi szerint az 1867-es kiegyezéskor nagy áldozatot követeltek a székely néptől: mondjon le minden kiváltságáról és ősi intézményéről. Ezzel egy példát mutat, melyhez hasonlóan a szászok egyetemének politikai hatóságát, mely állam volt az államban, megszüntetni kívánták.50

Meg kell említenünk, hogy az itt felvázolt képet módosítják T. Nagy Imrének az 1895-ös gazdakongresszuson elhangzott felszólalásában olvasható adatok. Ő túlzásnak tartja a kivándorlásról szóló híreket. Kijelenti, hogy a Székelyföldön nem nagy a népsűrűség, az ott élő napszámosok, cselédek az országos átlaghoz képest jól fizetettek, olyannyira, hogy 1894-ben idénymunkások jelentek meg Háromszéken. A székelyeknek nincs tehát okuk az elvándorlásra, csupán idénymunkára járnak Romániába.51 Az „igazi elvándorlás” idejét az 1850–60-as évekre teszi. Állításainak helytálló voltát némileg megkérdőjelezi az a mód, ahogy a népsűrűséget számítja, hiszen Székelyföld nagy része, a hegyes vidékek szinte teljesen lakhatatlanok, így ezek a területek bátran figyelmen kívül hagyhatók lettek volna. A lakható területen lévő falvak túlnépesedéséről viszont jelentős, fentebb már taglalt irodalom szól. Érdekes, hogy néhol ő is maga ellen beszél, hiszen elismeri, hogy a kisiparosok kivándorolnak Romániába, és ott letelepednek, a kint élő görög katolikus székelyek oláh papok befolyása alá kerülnek, és hogy a kisbirtokos osztály az elmaradt birtokviszonyok miatt kénytelen lesz elvándorolni. Mindezeket azonban jövőbeli gondnak véli.52 Úgy vélem, hogy a felszólalás éppen a két nagy kivándorlási hullám közötti „konszolidáltabb” időszakra vonatkozik, a T. Nagy Imre által felsorakoztatott tényeket ennek fényében kell értékelni. Mindezt alátámasztja az is, hogy 1925-ben már ő is másképpen látja a dolgokat.53

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy a forrásértékű tanulmányok, iratok jelentős száma mutatja: valóban nehéz gazdasági helyzetbe kerültek a székelyek az arányosítási és az azt megelőző törvények hatására. A kortárs szerzők nagy része megállapítja, hogy mindez első számú okozója volt a székely társadalom utolsó (?) nagy változásának és a közel százezer embert érintő székely kivándorlásnak. Tudjuk, hogy ugyanakkor a meglehetősen nagy kiterjedésű belső-erdélyi területeken (Mezőség, Szilágyság és Kalotaszeg) már a magyarság kisebbségbe került. Tudjuk azt is, hogy mindezt látta a magyar politikum, hiszen ennek okán történtek telepítések is, azonban ezek jelentéktelenek voltak, különösen az akkori és az azt megelőző népmozgások fényében. Kérdés, hogy a nemzetállam kialakítására, illetve megtartására törekvő és ekkor még meglehetősen konzervatív politikát folytató európai államok közül miért éppen a magyaroknak kellett egy sajátosan „liberális” kisebbségi és gazdasági politikát folytatni.

Epilógus

A tárgyalt probléma két vonatkozásában is aktuális:

I. A trianoni döntés és az új román fennhatóság nem zárta le az erdélyi magyarok kivándorlásának problémáját, sőt inkább tovább gerjesztette azt. Gazdasági, szociális, emberjogi, kisebbségügyi problémák miatti kivándorlás nemcsak a Kárpát-medencei magyarságot, de számos más európai és Európán kívüli nemzetet érint.

II. Ugyanígy aktuális probléma, hogy a rövid távú haszonra számító „erdőbirtokosok” politikai kapcsolataikat felhasználva „kiélik” az erdőket. Mindez persze nemcsak az erdőkre, hanem mindenféle természeti erőforrásra igaz, amelyből hasznot lehet húzni.

Tanulmányommal igyekeztem azt a mostanság újból előtérbe kerülő vélekedést alátámasztani, mely szerint a politikai döntések miatt fellépő társadalmi egyenlőtlenségek, igazságtalanságok előbb-utóbb kihatnak az ember életterére, közvetlen és tágabb (társadalmi és természeti) környezetére is.

JEGYZETEK

1. Andrásfalvy Bertalan: Hagyomány és környezet. In: Andrásfalvy Bertalan–Domokos Mária–Nagy Ilona (szerk.): Az idő rostájában. Tanulmányok Vargyas Lajos 90. születésnapjára. I–III. L’Harmattan Kiadó. Bp., 2004. III. 117–138.

2. Andrásfalvy Bertalan: i.m. 131–132.

3. Andrásfalvy Bertalan: i.m. 132–133.

4. Andrásfalvy Bertalan: i.m. 133–134.

5. Szekfű Gyula: Rövid magyar történet 1606–1939. Osiris Kiadó. Bp., 2002. 429.

6. Szekfű Gyula: i.m. 430–431.

7. Szekfű Gyula: i.m. 431.

8. Szekfű Gyula: i.m. 432.

9. Szekfű szerint a búzaárkrízis a nemzetiségeket kevéssé érintette, hiszen ők zömmel a hegyvidékeken éltek, ahol a fejlődésnek induló gyáripar is beindul. Szekfű Gyula: i.m. 434

10. Szekfű Gyula: i.m. 437.

11. Szekfű Gyula: i.m. 432–433.

12. Szekfű Gyula: i.m. 437.

13. Szekfű Gyula: i.m. 434.

14. Egyed Ákos: A gazdaság helyzete a XIX. század első felében. In: Somai József (szerk.): Az erdélyi magyar gazdasági gondolkodás múltjából (XIX–XX. sz.). 37–52. Romániai Magyar Közgazdász Társaság, Kvár, 2001. 38.

15. Egyed Ákos: i.m. 47.

16. Egyed Ákos: i.m. 49.

17. Egyed Ákos: i.m. 47.

18. Egyed Ákos: i.m. 50.

19. Egyed Ákos: Az erdélyi magyarság történetéből. 1790–1914. Erdélyi Tudományos Füzetek 243. Erdélyi Múzeum-Egyesület. Kolozsvár, 2003. 10.

20. Egyed Ákos: i.m. 2003. 11.

21. Bán Péter (szerk.): Magyar történelmi fogalomtár, I–II. Gondolat Kiadó, Bp., 1989.

22. Gergely András: Magyarország története. In: Kósa László (szerk.): A magyarságtudomány kézikönyve. Akadémiai Kiadó. Bp., 1991. 165–349.

23. Bertényi Iván–Gyapay Gábor: Magyarország rövid története. Maecenas Könyvkiadó. Bp.,1992.

24. Fónagy Zoltán: A dualizmus kora. 1867–1914. In: Tóth István György (szerk.): Millenniumi magyar történet. Osiris Kiadó. Bp., 2001. 425–473.

25. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. 3. javított és bővített kiadás. Osiris Kiadó, Bp., 2003.

26. Glatz Ferenc (szerk.): A magyarok krónikája. Officina Nova, Bp., 1995.

27. Kristó Gyula–Barta János–Gergely Jenő: Magyarország története. Előidőktől 2000–ig. Pannónia Kiadó, Bp., 2002.

28. Ortutay Gyula (szerk.): Magyar néprajzi lexikon. I. Akadémiai Kiadó, Bp., 1987.

29. Balassa Iván: A szomszédos országok magyarjainak néprajza. Planétás Kiadó, Bp., 2003. (Az 1989-es kiadás átdolgozott változata) 299.; Kósa László: Székelyek. Szócikk. In: Ortutay Gyula (szerk.): Magyar néprajzi Lexikon. IV. Akadémiai Kiadó, Bp., 1987. 590–593.; Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880–1920). (3. kiadás) Planétás Kiadó, Bp., 1998. 313.

30. Különösen szembetűnő ez, ha összevetjük más történelmi esemény leírásának hosszúságával, mint pl. a labdarúgás kezdetei. – vö. Glatz Ferenc (szerk.): i.m. 1902, vagy az antiszemita vonatkozása miatt elhíresült tiszaeszlári ügy. Vö. Glatz Ferenc (szerk.): i.m. 467.; Romsics Ignác: i.m. 77.

31. Balás Gábor: Székelyek nyomában. Panoráma Kiadó, Bp., 1984.

32. Itt említhetjük például a trianoni békét, amely többek között éppen a magyar népesség arányának alacsony voltára hivatkozva húzott új határokat.

33. Bartalis Ágost: Segítsünk a székelyeken. Csík-Menaság székelyei. Bp., 1901. 7.

34. Bartalis Ágost: i.m. 10.

35. Bartalis Ágost: i.m. 7.

36. Bartalis Ágost: i.m. 7.

37. Bartalis Ágost: i.m. 18.

38. Bartalis Ágost: i.m. 10.

39. Bartalis Ágost: i.m. 14.

40. Bartalis Ágost: i.m. 14, 15.

41. Bartalis Ágost: i.m. 18.

42. Bartalis Ágost: i.m. 19.

43. Bartalis Ágost: i.m. 20.

44. Bözödi György: Székely bánja. Tizenhét erdélyi fiatal író kiadása. Tipografia Gloria Cluj, (2. kiadás) Kvár, 1938. 350.

45. Bözödi György: Székelyek. A nép élettörténete. Vázlat. Bolyai Akadémia, a Társadalmi Turul Szövetség Kiadása, Bp., 1943. 86.

46. Bözödi György: i.m. 1943. 86.

47. Bözödi György: i.m. 1943. 87.

48. Bözödi György: i.m. 1943. 88.

49. Bözödi György: i.m. 1943. 89

50. Bözödi György: i.m. 1943. 85.

51. T. Nagy Imre: Székely kivándorlás. (Különlenyomat az 1895. évi III. Országos Gazdakongresszus kiadványaiból.) Pátria Irodalmi Vállalat Könyvnyomdája, Bp., 1896. 5–8.

52. T. Nagy Imre: i.m. 9–13.

53. T. Nagy Imre: Cirkálások szeredai emlékeimből. In: Emlékezés régi csíkiakról. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1996. (Első kiadás: 1925).