Küzdelem a nyilvánosságért

A magyar irodalom kultuszainak genezise, úgy tűnik föl, összefonódott a társadalmi nyilvánosság polgári formája születésével.

A polgári nyilvánosság a 18. század végétől kezdve kilépett a szalonok és a titkos társaságok belső világából, és a közhatalom feletti kritika szerepét öltötte magára. Noha e nyilvánosságnak továbbra is jellemzője maradt az irodalmi meghatározottság, alakításában-formálásában azonban még a 19. század első felében is nagyobb szerepe volt a közéletnek és a politikának, mint az egyre inkább elkülönült funkciót betölteni szándékozó irodalomnak. Az irodalmi nyilvánosság ekkor lényegében a politikai nyilvánosság szolgálatában állt. A 18. század végétől megszaporodó olvasókörök és klubok mindenekelőtt a politikai és nem az irodalmi érdeklődés fokozódásának a termékei voltak. A 19. századtól számon tartható kölcsön- és a magánkönyvtárak állományában is meglehetősen kevés volt a szépirodalmi munka. Az 1840-es években pedig már-már úgy tűnt, hogy a politikai érdeklődés egyenesen akadályává válik a szépirodalmi és a tudományos könyvek terjedésének. Az olvasók többsége megelégedett az újságokkal és a politikai-publicisztikai olvasmányokkal. A kortársak közül sokan egyenesen „politikai kórságról” beszéltek.

Az irodalom 19. század eleji státusát illetően sokat elárulnak azok az ünnepségek, melyeket a magyar irodalom fokozódó tisztelete jeleként szoktak értelmezni. Ezek egyikén sem önértékük jogán szerepeltek irodalmi művek. Gróf Festetics György Helikon-ünnepségei középpontjában nem az irodalom állt, hanem I. Ferenc császár születésnapja és a Georgi-kon záróvizsgája. A meghívott íróknak alkalmi költeményeket kellett erre az ünnepségre írniuk, melyeknek a császár születésnapjáról, házasságkötéséről, valamilyen harci győzelméről vagy a mezőgazdasági főiskola dicsőségéről kellett szólniuk. Az irodalom tehát elsősorban az ünnepség szervezői és résztvevői reprezentatív megjelenését segítette elő. Hasonló az irodalmi művek és a szépírók státusa a kor másik ünnepségsorozatán, a Marczibányi-jutalom esetében is, melyet szintén nem az irodalom, hanem a magyar nyelv és általa a nemzet megdicsőülése alkalmaként értelmezhetünk. Nemcsak arról van szó, hogy a díj átadásakor rendezett, Nemzeti Múzeum-beli ünnepségeken szinte semmilyen módon nem említették a költészetet, mintha a nyelvművelésben játszott szerepét számon sem tartották volna, hanem arról is, hogy a jutalmazottak dicsőségét bizonytalanná tette, hogy itt végül is a nádor által engedélyezett és támogatott rendezvényről volt szó, amelyen több fény esett magára a mecénási gesztusra, mint a művészekre. Bár ők, „a dicső hazafiak csillagok a nemzetiség egén, de az éltető nap mégiscsak az uralkodó”. Az irodalom tehát mind a két ünnepségen betagozódott a polgári világ születése előtti reprezentatív nyilvánosság világába. A művészet szerepe ezeken az ünnepeken nem volt más, mint elősegíteni, hogy az ünnepség házigazdája valamilyen magasabb hatalom megtestesítőjeként jelenhessen meg, társadalmi státusa pedig nyilvánosan mutatkozhasson meg.

E helyzet megváltoztatása, a szépirodalom önálló szereplővé formálása egyik eszközéül az irodalmi kultusz kínálkozott. Tanulmányomban e folyamat néhány állomását mutatom be.

Az irodalom önállósága kultusz által történő elismertetésére és a nyilvánosság meggyőzésére szolgáló első komoly kísérletek egyikének Kazinczy síremléktervét tarthatjuk, mellyel Csokonai hamvait szerette volna megjelölni. Mint ismeretes, Kazinczy a debreceni Hatvan utcai temetőben lévő sírra egy antik minta szerint elképzelt síremléket szeretett volna állítani, amely messziről hirdethette volna Csokonai költő voltát és költői nagyságát. A sírfelirat („Árkádiában éltem én is”) körül kirobbant vitában Kazinczy az irodalom önállóságának és a művészet kultuszt érdemlő megbecsülésének a gondolatát képviselte. Számára a nyilvános­ság kezdetben csak a szűken vett hozzáértők csoportját jelentette. Igaz, a márvány síremlék talán mindenki számára hirdethette a költő öröklétét, de a metaforikus felirat csak a költészet világában járatos emberek számára volt érthető. Az irodalom elkülönült rendszerként való értelmezése tükröződik abban is, hogy felrótta a debreceniek polihisztorságát. A nyilvánosság szélesítése csak abban a vonatkozásban merült fel a számára, amennyiben szerepe lehetett a debreceniek megalázásában. Míg ugyanis kezdetben a sírfelirat közérthetőségét a művészetben értelmezhetetlen kérdésnek tartotta, a vita elmérgesedése után már a nagy nyilvá­nosság előtt alázta volna meg a debrecenieket, hisz akaratuk ellenére is felállíttatta volna a síremléket. A nyilvánosság ebben a vonatkozásban a megszégyenítés intézményeként működött volna, segítségével az ellenfelet olyan pozícióba lehetett volna hozni, amiből kénytelen lett volna elismerni a másik fél győzelmét. Mindez bizonnyal összefügg azzal is, hogy a nyilvánosság mindig értékítéletet tartalmaz. Fazekas Mihály és társai számára azonban teljes képtelenségnek tűnt a Kazinczy által javasolt síremlék. Úgy gondolták, a tiszteletnek nem szabad túlságosan elkülöníteni a költőt a közönségétől-közösségétől. Olyan emlékmű kell tehát, amely mindenki, a legszélesebb értelemben vett közönség, pontosabban a helyi közösség számára is érthető. A kultusz elkülönítő, a közös nyilvános teret megosztó hatása (kultikus alak – beavatottak – közönség) he­lyett az emlékezet hagyományokhoz kötött formája és a tisztelet közösségi-emberi léptéket meg nem haladó módja mellett érveltek: hagyományos, a debreceni temetőkben szokásos síremléket láttak volna szívesen Cso­konai hamvai fölött. Bár Kazinczy az idő haladtával egyre inkább győztesnek érezhette magát, valójában azonban a vita nem módosította alapvetően az irodalom társadalmi státusa és autonómiája megítélését, a kultikus kiemelés gesztusát sem legitimálta, s nem szélesítette az irodalmi nyilvánosságot sem. Nem segítette elő tehát a polgári nyilvánosság kialakulását, hisz a vita tere hatalmi küzdőtérré változott át.

Hosszú ideig az irodalmi kultusz nem is tudott a nyilvánosságban gyökeret ereszteni. Ezt tükrözi a Csokonai-kultusz későbbi története is. A méltó síremlék állítását célul tűző törekvések ugyanis rendre kudarcot vallottak. A Református Kollégium professzorai hosszú ideig hatalmi szóval akarták meg­oldani a költő és az új irodalom megítélése körüli vitát. 1836-ban is csak a tekintélyüket veszélyeztető botrány tette lehetővé a terv megvalósítását. A síremlék fogadtatására és kulturális hatására következtethetünk abból a tényből, hogy Sárvári Pál, a kollégium híres professzora még az 1840-es évek elején is értetlenül állt az előtt a törekvés előtt, mely egy szobor felállításáért folyt. Leginkább az zavarta, hogy a költészet sokak szemében magasabb rendűnek tűnt a tudományoknál, a költő pedig a tudós tanárnál. Sárvári az utóbbiak háttérbe szorulása okát mindenekelőtt az irodalmi értelmiség indokolatlan térnyerésében látta. S valóban egyre inkább ők alakították a társadalmi nyilvánosságot, eszközül használva az irodalmi kultuszt (jelen esetben a szoborállítást) is. A társadalmi-kulturális változást már az is jelzi, hogy professzortársa, Sinai Miklós az 1790-es években még nemesi előjogokra vágyott, a harmincas évek végén Sárvári már a költők megbecsülését irigyelte. Elgondolkoztató ugyanakkor, hogy Sárvári, aki pedig jártas volt a művészetben, és neoklasszicista szemléletű rajzkönyveiben a rajzolás, a művészet hasznát fejtegette, nem gondolkozott el azon, mi lehet az oka az irodalom társadalmi jelentősége növekedésének, s nem látta meg a Csokonainak emelt szobor értelmét, jelentőségét.

Pedig – ahogyan azt Dávidházi Péter könyvéből is tudjuk – az 1840-es évekre már megtörtént a műveltebb közönség beavatása az irodalmi kultusz nyelvezetébe, apologetikájába és szertartásaiba. A magyar Shakespeare-kultusz története arról tanúskodik, hogy jó fél évszázadon keresztül (1776 – kb. 1840) komoly erőkkel folyt a közönség megnyeréséért, a kultusz nyilvánosság előtti elfogadtatásáért indított harc. A költők kultikus tisztelete és a költészet kiemelkedő megbecsülése jogosságának elfogadtatása mindenekelőtt az angliai Shakespeare-kultusz folytonos napirenden tartásával kezdődött. Újabb és újabb cikkek ismertették e kultusz megnyilvánulási formáit. A közölt ismeretek azzal váltak igazán hatóképessé, hogy a cikkek szerzői egyben szembe is állították az angliai kulturális állapotokat a korabeli magyar világgal. E beavatásnak most két vonását szükséges kiemelnünk. Először is rögtön szembeötlik az ismétlés jelentősége. E cikkek lényegében újra és újra megismételték, amit a Shakespeare-kultuszról tudni fontos és érdemes volt. Az ismétlés megerősítő aktu­sa révén az olvasók fokozatosan megszokhatták, majd elsajátíthatták a kultuszban használatos beszédmódot és beállítódást. A beavató írások másik fontos vonása, hogy érvelésükben komoly szerepe van az érzelmi elemeknek, ráhatásnak. Közismert, hogy az emberek elsősorban nem a racionális belátás révén fogadnak el valamit igazságnak, vetik alá magukat egy magatartási normának, ehhez az emóciók által épített hídra van szükség. Például egy szimbólumra, szimbolikus cselekedetre, amely szinte öntudatlanul ragadja magával őket. Így – ahogy Dávidházi Péter kimutatta – a beavató írások révén Shakespeare neve egy idő után egyszerre jelölte magát az írót és a hozzá való egyetlen lehetséges viszonyt. A Shakespeare szó tehát egy idő után már nem egy szerző neve volt, hanem sokkal inkább szimbólum, melynek megértése nem racionális elemzést, hanem odaadó magatartást kívánt. A tapasztalat nyújtotta igazságot, hogy a szerző is ember, felülírta a normaként elsajátított meggyőződés, mely szerint Shakespeare-t „e kitüntetett szerepre nyilván természetfölötti tulajdonságai tették alkalmassá”. A Shakespeare-kultusz kezdeteinek mégoly rövid ismertetése is arra a belátásra juttathat bennünket, hogy a társadalmi nyilvánosság átformálásában, megnyerésében különösen az ismétlésnek és a szimbólumnak volt fontos szerepe. Az irodalmi kultuszok nem véletlenül építenek a naptári rendszerességgel ismétlődő ünnepekre és az érzelmekre ható szimbolikus cselekedetekre.

A beavatást követő újabb, fontos állomásnak az 1843. évi Kisfaludy Sándor-ünnep tűnik. Ez volt ugyanis az első olyan ünnep, amely „kizárólag egy költőnek mint költőnek (tehát nem barátnak, esetleg rokonnak, azaz magánszemélynek) s rajta keresztül magának a költészetnek volt szentelve”. Az irodalom jelentősége növeléséért és autonómi­ájáért küzdők, úgy tűnik, felismerték, sikert csak akkor érhetnek el, ha a társadalmi nyilvánosságot képesek hathatósan befolyásolni, szempontjaikat és álláspontjukat közbeszéd tárgyává tenni. Épp ezért olyan cikkek írására és olyan események szervezésére törekedtek, hogy álláspontjukra és magukra irányíthassák a figyelmet. Nem egyszerűen a nyilvánosság elé vitték az irodalom autonómiájának a kérdését, hanem úgy igyekeztek megmutatni, hogy kellő figyelemfelkeltő értéke legyen. Az ünnep során a társadalmi nyilvánosságba bevitt téma már nem pusztán egy téma volt, hanem vélemény, állásfoglalás. Egyértelműen a nyilvánosság megnyerését szolgálta, hogy választásuk Kisfaludy Sándorra esett, aki ekkor a legnépszerűbb magyar költő volt. Alakja alkalmas volt arra, hogy ünnepe a lehető legnagyobb közfigyelmet és az álláspontjukat megerősítő lehető legnagyobb helyeslést váltsa ki. Kisfaludyval kapcsolatban ugyanis – írja Margócsy István – mindenki számára teljesen helyénvalónak, igazolásra nem szorulónak tűnhetett a költészetnek „természetfeletti adottság[ot], képesség[et] és funkció[t]” tulajdonítani. Az ünnep segítségével a romantika ideológiáját magáénak valló költőnemzedék a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt jelenthette be „az irodalom önálló intézményesülését”, s léphetett ki „a társaságiasság viszonylag szűk köréből”. A kultikus ünnepléssel az irodalom autonómiájának hívei jelentős csatát nyertek a nyilvánosságért való küzdelemben. Az irodalmi kultusz alkalmas eszköznek bizonyult céljuk elérésére.

A nyilvánosság teljes meggyőzésére azonban még várni kellett. A döntő eseményre 1859-ben, a Kazinczy születésének századik évfordulójára rendezett ünnepségen került sor. Az ünnep a lehető legnagyobb nyilvánosság és a lehető legszélesebb társadalmi rétegek bevonásával zajlott le. A fokozott érdeklődés oka azonban nem az irodalomnak mint irodalomnak szólt. A Kazinczy-ünnep ugyanis – mint közismert – csak kezdetben és csak látszólag volt irodalmi ünnep, valójában politikai demonstrációvá vált, amelyen 1849 után újra sikerült megmutatni a nemzet teljes egységét. „Otthon – minden kor, minden faj, minden rang összeolvadt – sohasem volt ily compact egyetértés...” – írta az ünnep kapcsán Jósika Miklós. Az ünnepség hatóköre megnövekedésének oka mindenekelőtt az volt, hogy a politikai nyilvánosság hiánya újra felértékelte az irodalmi nyilvánosság és az irodalom szerepét. Képviselőivel együtt olyan helyzetbe juttatta, amibe teljes politikai szabadság esetében sohasem juthatott volna talán.

Ennél nagyobb és szélesebb közönség előtt és ennél egyértelműbben nem igazolódhatott volna az irodalom és az írók társadalmi jelentősége. Az ünnep ugyanis azt mutatta meg, hogy az irodalom politikai eszközök és lehetőségek híján is képes megőrizni a nemzetet. Bizton állítható, ha az ünnep nem vált volna politikai eseménnyé, nem vonzotta volna mágnesként a társadalom széles rétegeit. Eltömegesedése, a publikum szélesedése révén ugyan az ünnep jelentéstartománya erősen leszűkült, a nagyobb nyilvánosság ára azonban – ahogyan Harmut Böhme megállapította – mindig ez. Ennél is fontosabb azonban, hogy igazolatlan maradt és mellékessé vált az irodalom függetlensége, a téma kikerült a nyilvánosság teréből. Talán csak Arany János búsult azon, hogy „a lelkesedés inkább politikai, mint irodalmi volt”, a többséget az bántotta volna, ha a „nemzeti ünnep irodalmivá” degradálódott volna.

A Kazinczy-ünnep a magyar irodalom kultuszainak hosszú ideig mintaadó ünnepségévé lett, de hatása ennél is nagyobb volt. Ezt követően az ún. nemzeti irodalom kultuszainak képviselői gyakran igazolták az általuk szeretett irodalom és képviselői kiemelt megbecsülésének szükségét azzal az érvvel, hogy az irodalomnak köszönhető a magyarság, a magyar nemzet fennmaradása. A Kazinczy-ünnep széles körben megerősíthette a literá­tus értelmiség többségének azon hitét, hogy irodalmon túli feladataik vannak. A Kazinczy-ünnep egyik fontos újrafelismerése ugyanis az volt, hogy a nemzet addig létezik, amíg a tagjai azonosulnak vele. Ezen identifikáció legfőbb támaszának és forrásának pedig az irodalom tűnt.

A Kazinczy-ünnepen az irodalmi nyilvánosság feloldódott a politikai nyilvánosságban. Talán ettől kezdve mondhatjuk el, hogy a magyar irodalom nyilvánosságát már nem képzett és a közéletben tevékenykedő emberek kis csoportja alkotta, hanem egy hatalmas tömeg.

A nyilvánosság fölötti  uralomért

Ugyan nem ismerünk olyan irodalmi kultuszt, amely a nyilvánosságot teljes egészében uralta volna, vagy tartósan képes lett volna maradéktalanul kizárni más kultuszokat és más értékrendeket, az erre való törekvés azonban nem ismeretlen. Nem véletlen, hogy új kultuszok gyakran már egy meglévő tagadásaként, vetélytársaként jönnek létre. A Petőfi Társaságot 1876-ban például azért hozták létre fiatal irodalmárok, mert elégedetlenek voltak a Kisfaludy Társaság működésével. Habár mind a két társaság elnöke kijelentette, hogy nem tekintik vetélytársnak egymást, ellenfélnek meg végképp nem, valójában mindenki tudta, hogy alapvető ellentét húzódik köztük. A Petőfi Társaság mindenekelőtt a „szépirodalmat mint életpályát [akarta] emancipálni és önállásra juttatni”, és minél szélesebb közönséget szeretett volna maga köré gyűjteni. A Kisfaludy Társaság viszont sokkal zártabb alakulatként működött, és célja sem az elkülönült irodalom intézményi támogatása volt. A századforduló idejére azonban már a Petőfi Társaság is olyan megítélésű és státusú intézményé vált, mint a Kisfa­ludy Társaság és az Akadémia.

Az irodalmi kultusz és a polgári nyilvánosság ideális (18. századi) formája között eredendően megfigyelhető bizonyos feszültség. A kultusz ugyanis azt tételezi, hogy vannak vitán felül álló értékek, művek és személyek, a polgári nyilvánosság lényege viszont épp az, hogy semmi sincs, ami ne lenne vitatható. Igaz ugyanakkor az is, hogy e nyilvánosságforma már a maga korában is „csak egy elérhetetlen utópikus ideál volt”, hisz a nyilvánosság nem egy neutrális, ráció által szabályozott tér, hanem mindig bizonyos kizárások révén strukturálódik, ami hierarchiát teremt. Nem véletlen, hogy sokan a nyilvánosságot eleve politikai intézménynek tekintik. A kultusz és a megvalósult polgári nyilvánosság ellentéte tehát mégsem olyan eredendő, mint ahogyan első látásra tűnik. A köztük lévő ellentét érzetét azonban nem pusztán a nyilvánosságideál utópikus, normatív jellege okozza, hanem az, hogy a nyilvánosságnak a 18. század óta mindig volt valamiféle emancipációs konnotációja, az irodalmi kultuszok viszont gyakran a politikai hatalom ideológiája terjesztésére alkalmas intézménynek mutatkoznak. A politikai hatalom kultuszok iránti érdeklődése érthető. Egyrészt szimbolikus eszközeik segítségével sokkal szélesebb közönséget tudnak megszólítani, mint amire a politika intézményei önmagukban képesek lennének. A kultusz hatásának oka, hogy ünnepségei teatralizálják a résztvevőket. Vagyis a kultikus ünnepségek ritualizálják a részvételt, amely minden egyes résztvevőt a közösségi élmény mámorába meríti hogy ne csak saját érzései, hanem ítélőképessége fölött is elveszítse hatalmát. Nem véletlen, hogy a Kazin­czy-ünnep résztvevői közül kevesen tudták megőrizni távolságtartásukat, döntően irodalmi-esztétikai ítélőképességüket. Magatartásukat, reakciójukat alapvetően a nemzeti ünnep hosszú ideig tartó hiánya miatt összegyűlt érzelmek elszabadulása határozta meg. Másrészt az ünnepségek esztétizálják s ezzel elfedik, elfátyolozzák a politikai hatalom jelenlétét. Ki gondolta volna például a Petőfi Ház látogatói közül, hogy a kiállítás nem pusztán Petőfi kultuszát növeli, hanem a társaság politikai színezetű működését is legitimálja. Pedig – ahogy Harmut Böhme megállapítja – az esztétikai a politikában mindig a reprezentáció és az önmegmutatás eszköze volt. (A Petőfi Ház kiállítása arra is jó példát szolgáltathat, hogy miképp is zajlik e játék.) A művészet, az esztétikai megformáltság ugyanis nemcsak megmutat, hanem el is rejt. Akármilyen alaposan vizsgáljuk is az ünnep lefolyását, mindig marad valami titok, amit a közönség sohasem tud teljesen megfejteni, csak sejthet. Ez a sejtetés, vagyis hogy az elrejtettség, az elfátyolozottság valamennyire mégiscsak átláthatóvá tehető, az oka, hogy az olvasók, az ünnepségek résztvevői mégiscsak úgy érzik, hogy részesültek a titokból. Talán épp ez az élmény teszi oly különlegessé és vonzóvá a művészetet és az esztétikailag formált ünnepségeket.

Megfigyelhető, hogy az irodalmi kultuszok intézményesedésük előrehaladtával egyre nyilvánvalóbb módon rúgják fel a polgári nyilvánosság alaptételét, s egyre természetesebb módon törnek uralomra, ami leginkább a tekintélyelv érvényesülésében érhető tetten. Az irodalmi kultuszban – hasonlóképp a nyilvánosságban – mindig lesznek olyanok, akiknek véleménye nem érvelésük meggyőző ereje révén lesz mérvadó, hanem a kultusz intézményében elfoglalt pozíciójuk miatt, s lesznek olyanok, akik számára az lesz az igaz, amit a felül lévők annak tartanak. A nyilvánossággal szemben azonban a kultuszban feltáruló ismeretek nem a viták során, hanem csak a lojalitás révén szerezhetők meg, vagyis e tudásszerzésnek magát alávető egyén nem egy diszkurzív módon átadható és ésszel felfogható tudásra tesz szert, hanem olyanra, amely csak az alávetés, a reflexió nélküli teljes elfogadás révén érthető meg.

Mindezek után egyáltalán nem véletlen, hogy az irodalmi kultuszok legkedveltebb „műfajai” az ünnepségek, a kiállítások, valamint az ezeken elhangzó ünnepi és emlékbeszédek. Az ünnepi alkalmakon való megjelenés módja és a szövegek retorikai formáltsága a reprezentatív nyilvánosságból származik. Az ünnepelt alkotó és az ünnepek hősei: a szervezők és a szónokok ezeken az alkalmakon úgy jelennek meg mint a közönség fölött álló szellemi hatalom képviselői. A Kazinczy-ünnepen például Toldy Ferenc úgy viselkedett, mint aki a „legilletékesebb, hogy a szervezés élére álljon”. A Kisfaludy Társaság évadnyitó elnöki beszédei is szinte mindig ki­nyilatkoztatásként hangzottak el. A szövegek e jellegzetessége független az elnök személyétől. Beöthy Zsolt beszédeit éppúgy jellemzik, mint Berzeviczy Albertét. Ez is arra utal, hogy nem a személy, hanem a státus jeleníti meg magát a kultusz ünnepein. Általános kommunikációelméleti igazság, hogy a beszéd, a kommunikáció hatása nemcsak tartalmától, hanem a beszélő presztízsétől és prominenciájától is függ.

A kultuszok irányítói mindig arra törekednek, hogy megmondják: „ki vagy”. A társadalmi nyilvánossághoz hasonlóan nemcsak a vélemények kialakításának, hanem a szociális identitás megjelenésének és megformálásának terei is. Az irodalmi kultuszok kapcsán bátran beszélhetünk a Zizek által elemzett ideológiai megszólításról, vagyis arról, hogy nem az egyén választ magának nevet, identitást, mert a megszólítás már eleve azonosítja. Az ünnepségeken és kiállításokon a résztvevők többnyire nem a „saját hangjukon beszélnek”, de mégiscsak e megszólalás révén jeleníthetik meg kulturális identitásukat. A kultusz eseményei és a kiállítások azt követelik a résztvevőktől és a látogatóktól, hogy mondjanak le önmagukról, emelkedjenek fel a tételezett eszményi közösséghez és a látottakhoz, hogy megtalálják az igazi önmaguk.

A fentiek vonatkozásban lényeges az is, hogy a kultikus ünnepek az igenlés alkalmai, vagyis a kultusz világa és az általa megjelenő világértés dicsérő helyben hagyása. A tagadók számára – ahogy Josef Pieper írja – nincs ünnep. Épp ezért a kritikai magatartás is tiltott a kultuszban. Szilasi László Jókairól szóló könyvében részletesen bemutatta, hogy a mérlegelő magatartásnak és az értelmezésnek nincs helye a kultuszban. Az ünnepek célja azonban nem is ez, hanem hogy alapvető élményben (Pieper) részesítsék a résztvevőket. Dávidházi Péter Shakespeare-könyve számos ilyen élményről számol be a zarándoklatok elemzése során. De az 1859-es Kazinczy-ünnepről szóló beszámolók is az ott átélt élmények egy életre meghatározó jellegéről tanúskodnak.

Nincs itt tér a kultusz jegyében született kiállítások elemzésére, elég talán csak arra utalni, hogy ezek megtekintése hasonló magatartást követel a látogatóktól: mondjanak le önmagukról és emelkedjenek fel a látot­takhoz és a tételezett eszményi közösséghez. E fölemelkedés tükröződik a látogatók illendő magatartásában.

Az irodalmi kultuszokban megfigyelhető ideológiai megszólítás miatt különösen érdekes Margócsy István megfigyelése, aki a Kisfaludy- és a Kazinczy-ünnep kapcsán a kultuszok egy alapvető közös vonására hívta fel a figyelmet. Ez pedig a kultuszok kettős, hogy úgy mondjam, metaforikus szerkezete. Az említett ünnepségeken látszólag Kisfaludy és Kazinczy dicsőítéséről volt szó, valójában azonban dicséretük és felmagasztalásuk azt jelentette, hogy általuk más tudott megmutatkozni. Az első esetben egy a romantika ideológiáját magáénak valló irodalmi nemzedék léphetett fel határozottan a nyilvánosság porondjára. Bár nincs okunk kétségbe vonni, hogy e csoport valóban tisztelte Kisfaludy Sándort, de az is nyilvánvaló, hogy a költő népszerűsége ugródeszkául szolgált számukra a nyilvánosság porondján. A másik esetben pedig egy olyan kulturális és politikai elit önaffirmációjának lehetünk tanúi, amelynek nem szépírókra, hanem politikus figurára volt szüksége. Így történhetett, hogy Kazinczy valódi érdemeiről szó sem esett. A kultusz központi alakjai tehát csak alkalmat szolgáltattak valami, nélkülük sokkal kisebb súlyúnak tűnő törekvés és értékrend megjelenítésére és affirmációjára. A kultusz hősei olyan jelek voltak, amelyek révén addig láthatatlan szereplők lettek láthatóvá. A kultuszok e metaforikus játék révén varázsolják el a résztvevőket és próbálják meg átformálni a társadalmi nyilvánosságot.

A 19. századi magyar irodalom legjelentősebb kultikus eseménye a Kazinczy-ünnep volt. Jelentőségét többek között az adja, hogy alapvetően határozta meg a későbbi ünnepségek formáját és készítette elő a későbbi sikeres, nagy tömegeket mozgató kultuszok alapját. Számunkra most az a vonása a leglényegesebb, hogy az 1859-es ünnepen újra alkalmi szerepben tűnt fel az irodalom. A Kazinczy-ünnepen ugyanis nem az irodalom és művészet autonómiája, hanem a nemzeti történelemben betöltött szerepe volt a legfontosabb. Ha az irodalmi kultusz kezdetben az irodalom autonóm területté formálásáért folytatott küzdelem támaszaként szolgált, ekkortól kezdve főleg olyan irodalmi törekvésekben kap nagyobb szerepet, melyek számára a művészet és irodalom közösségi funkciója a lényeges. Ady kultikus figurává válásában például döntő jelentősége volt annak a mítosznak, amely a költőt a nagy nyilvánosság számára a magyarság utolsó képviselőjeként jelenítette meg. Ady költészete, szerepértelmezése az őt támogató vagy támadó kritikusai révén széles nyilvánosság előtt tette újra fel a „mi a magyar”, „mi a magyar nemzet”, „milyen a magyar” stb. kérdéseket. Erős a gyanúm, hogy e tematika nélkül Ady költészetének többi regisztere sem váltott volna ki oly nagy indulatokat. Ugyanígy részben a Kazinczy-ünnep paradigmává válásának köszönhető, hogy a Kisfaludy és Petőfi Társaság még akkor is jelentős szerepet tölthetett be a magyar irodalmi és kulturális életben, amikor tényleges tevékenységük azt már nem indokolta. Elmúlásukat sem pusztán vezetőinek és tagjainak a magyar kulturális, tudományos és politikai élet intézményeit átszövő, szinte átláthatatlan kapcsolatai tették lassúvá, hanem a Kazinczy-ünnep rejtett hagyománya is. Nem véletlenül hangoztatták oly szívesen, hogy általuk folytatódik a nemzeti irodalom, amely nemzetmegtartó erejű.

Mindez a társadalmi nyilvánosság szempontjából azért érdemel különös figyelmet, mert nálunk az irodalom nemzeti szerepe szinte kizárólagossá válása akadálya lett a művek szabad vitathatóságának, ami pedig az iro­dalom és a művészet autonómiája megteremtésének fontos előfeltétele volt. A kultúra áruvá válása a 18. századi Nyugat-Európában mindenekelőtt az általános hozzáférhetőség lehetőségét jelentette. Ez persze magával hozta, hogy az olvasók profanizálták a műveket, vagyis saját élet- és esztétikai tapasztalataiknak megfelelően olvasták a könyveket, ami nem feltétlenül esett egybe a hivatásos olvasók diktálta műértéssel. Irodalmunk képviselőinek jelentős része a 19. század második és a 20. század első felében (sőt egészen a közelmúltig) normatív módon gondolt az olvasóra. Egy nemzeti ideológia jegyében előírták számára a helyes olvasás módját, miközben az irodalom mint az ízlés és az esztétikai ítélet alatt álló terület épp a vélemények vitathatóságát, a társadalmi nyilvánosság konstitutív szerepét feltételezi. Mindennek következményeként nálunk az irodalom és szereplői státusát gyakran nem a társadalom alrendszereitől való elkülönülés, hanem a betagozódás határozta meg. A Kisfaludy és a Petőfi Társaság képviselői nem véletlenül tűrték szó nélkül az irodalom politikai instrumentalizálódását, vagyis hagyták, hogy az uralkodó politikai elit affirmatív szerepre kárhoztassa, a hivatalos ideológia alá gyűrhesse az általuk képviselt irodalmat. Cserébe persze ők is megkapták a meghatalmazást. Szó szerint hatalmuk volt, még ha a nyilvánosság kritikai funkcióját nem is tudták megszüntetni. Emlékezetükben bizonyára ott volt 1859, amikor az irodalmi kultusz irányítói először tapasztalhatták meg igazán a nyilvánosság feletti uralom ízét.

Irodalom

Assmann, Jan (Hrsg.): Das Fest und das Heilige. Religiöse Kontrapunkte zur Alltagswelt. Gütersloh, 1991.

Bourdieu, Pierre: Zur Soziologie der symbolischen Formen. Frankfurt am Main, 1997.

Böhme, Harmut: Medialer Machiavellismus. In: Jürgen Fohrmann–Arno Orzessek (Hrsg.): Zersteuende Öffentlichkeiten. Zur Programierung des Gemeinsinns. München, 2002.

Császár Elemér–Havas István: A Petőfi Társaság hatvan éve a magyar irodalom szolgálatában. Bp., é. n.

Dávidházi Péter: Isten másodszülöttje. Bp., 1989.

Dávidházi Péter: A hatalom eredetmondái Petőfi utóéletében. In: ItK, 1990. 3.

Dávidházi Péter: Per passivam resistentiam. Változatok hatalom és írás témájára. Bp., 1998.

Demirovic, Alex: Hegemonie und Zivilgesellschaft. Metakritische Überlegungen zum Begriff der Öffentlichkei. In: Demokratie und Herrschaft. Aspekte kritischer Gesellschaftstheorie. Münster, 1997.

Dörner, Andreas–Vogt, Ludgera: Literatursoziologie. Literatur, Gesellschaft, Politische Kultur. Opladen, 1994.

Fábri Anna: „Sohasem volt ily compact egyetértés” – A Kazinczy-ünnep – 1859. In: Kalla Zsuzsa szerk. Kegyelet és irodalom. Bp., 1997.

Fraser, Nancy: Öffentlichkeit neu denken. Ein Beitrag zur Kritik real existierender Demokratie. In: Scheich, Elvira (Hrsg.): Vermittelte Weiblichkeit. Feministische Wissenschafts- und Gesellschaftstheorie. Hamburg, 1996.

Fülöp Géza: A magyar olvasóközönség a felvilágosodás idején és a reformkorban. Bp., 1978.

Giesen, Bernhard (Hrsg.): Nationelle und kulturelle Identität. Studien zur Entwicklung des kollektiven Bewusstseins in der Neuzeit. Frankfurt am Main, 1991.

Gyapay László: Kazinczy a debreceniségről. (Kölcsey Csokonai-recenziójának hátteréhez). ItK, 1998. 1–2.

Gyáni Gábor: Az olvasó táblabíró. Középosztályi műveltség a 19. század végén. Történelmi Szemle, 1999. 3–4.

Habermas, Jürgen: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Bp., 1993.

Hahn, Alois: Kanonisierungsstiele. In: Assmann, Aleida–Assmann, Jan (Hrsg.): Kanon und Zensur. München, 1987.

Hász-Fehér Katalin: A keszthelyi Helikon-ünnepség a XIX. század elején. In: Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Bp., 2000.

Herczeg Ferenc: Petőfi. Kéry 1911.

Hohendahl, Peter Uwe (Hrsg.): unter Mitarbeit von Russell A. Berman, Karen Kenkel und Arthur Strum: Öffentlichkeit. Geschichte eines kritischen Begriffs., J.B. Metzler Verlag, Stuttgart, 2000.

Jósika Miklós: „Idegen, de szabad hazában”. Összeáll.: Kokas Károly és Szajbély Mihály. Bp., 1988.

Kéry Gyula (szerk.): A Petőfi-ház történetet és katalógusa. Bp., 1911.

Keserű Katalin: A kultusz köztes helye. Kazinczy magyarországi kultusza. In: Szerk.: Kalla Zsuzsa. Tények és legendák, tárgyak és ereklyék. 1994.

Krappman, Lothar: Az identitás szociológiai dimenziói. Bp., 1980.

Lieber, Hans-Joachim (Hrsg.): Ideologienlehre und Wissenssoziologie. Darmstadt, 1974.

Luhmann, Niklas: Öffentliche Meinung. In: Politische Vierteljahresschrift (PVS) 1970. 1.

Mannheim, Karl: A kultúra és a kultúra megismerhetőségének szociológiai elmélete. In:  Mannheim Karl: A gondolkodás struktúrái. Bp., 1995.

Margócsy István: Az 1859-es Kazinczy-ünnepségek nyelvhasználatához. In: Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Bp., 2000.

Margócsy István: A költészet ünnep. Az 1843-as Kisfaludy Sándor-ünnep jelentősége. 2000. 2004. 5.

Mezei Márta: A keszthelyi Helikon-ünnepélyek – és ahogy az írók látták. In: Mörth, Ingo–Fröhlich, Gerhard (Hrsg.): Das symbolische Kapital der Lebensstile. Zur kultursoziologie der Moderne nach Pierre Bourdieu. Frankfurt/New York, 1994.

Neidhart, Friedhelm (Hrsg.): Öffentlichkeit, öffentliche Meinung, soziale Bewegungen. Opladen, 1994.

Neumann-Braun, KlAus–Müller-Doohm, Stefan (Hrsg.): Medien und Kommunakationsso-ziologie. Eine Einführung in zentrale Begriffe und Theorien. Weinheim–München, 2000.

Pieper, Josef: Zustimmung zur Welt. Eine Theorie des Festes. München, 1963.

Rákai Orsolya: A magyar nyelv ünnepe? A Marczibányi-jutalom első két kiosztása. In: Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Bp., 2000.

Sárvári Pál: Csokonai életének töredék vonalai. In: Vargha 1960.

Sárvári Pál: Talán felesleges toldalék a Csokonai élete töredékeihez. In: Vargha 1960.

Schaffhauser, Roman: Öffentlichkeit und soziale Bewegungen. Sociology in Switzerland/Online Publications, 1997.

Sütterlin, Christa: Symbole und Rituale der Herstellung und Erhaltung von Gruppenidentität. In: Michel, Paul (Hrsg.): Symbole im Dienste der Darstellung von Identität.