Az Alibi – hat hónapra című tematikus antológia 2001 őszén jelent meg első alkalommal. Azóta jó néhány szám látott már napvilágot: több tucat „mindennapos élvezetekről” szóló írás nem mindennapos tolmácsolásban. A szerzők (írók, költők, filozófusok, etológusok, történészek, képzőművészek, színészek stb.) írtak már evésről-ivásról, kertekről, lovakról, fürdőről, urakról és dámákról, valamint a szerencséről.

Mostani, hetedik számuk a titokról szóló írásokkal, illetve a tematikához illeszkedő fotókkal, titkos jelek illusztrációival biztosít alibit az olvasók számára. A titokszámot izgalmas olvasmánnyá a nézőpontok divergenciája, sokszínű kavalkádja avatja, hiszen a korábbi számokéhoz hasonlóan a jelenlegi szerzői is meglehetősen széles gondolkodói-alkotói spektrumon helyezkednek el. Izgalmas szellemi kalandnak ígérkezik hát kifürkészni, hogy mi alkotja a titokfogalom extenzióját a társadalomtudós, a történész, az irodalmár, a képzőművész, a színész vagy akár a gasztronómus számára.

A szerkesztési logikával kötekedni meglehetősen sportszerűtlen eljárás volna, hiszen a titokkategorizáció leginkább Borges Kínai Enciklopédiájának sajátosságait idézi: megszokott rendszerfogalmainkat rakoncátlanul dobja le magáról. A szerkesztők hét részre tagolják a kötetet, és mindegyiket a benne szereplő írásokból kimazsolázott mottókkal indítják. Bizonyára az sem véletlen, hogy az elkülönített szerkezeti egységeket semmiféle alcímmel nem látták el, ehelyett inkább egy-egy frappáns kis töredékkel ébresztenek kísérletező kedvet az olvasóban e titokrengeteghez.

A témához való közelítés módusza alapján azonban, amint azt látni fogjuk, valamiféle kategorizáció mégiscsak lehetséges, mely ugyanakkor a kötet tematikus ívét is biztosítja. Az első rész az illékony titokhoz való társadalomtudományi ihletettségű megközelítésmóddal indítja útjára az olvasót, majd pedig további markáns irányvonalakat villant fel irodalmi, történeti és társadalomtudományi szövegek beiktatásával.

Nyitányként Csányi Vilmos etológus szembesít a titokkal való bajlódás nehézségeivel: „az elnevezés ugyan megvolna: titok, ugye, de a probléma a továbbiakban van, mert ami titok, bizonyos értelemben nincsen, hogy pontosabban értsék, hogy mi az, ami nincsen, megpróbálom körülírni, vagyis inkább célozgatok rá, de nagyon vigyázok, hogy még véletlenül se találjam el, mert akkor vége... Mert az, ami nincsen, éppen azáltal van, hogy nem lehet meghatározni, nem lehet leírni, megtudni, hogy micsoda, mert ha a meghatározás jó és használható, azaz pontosan leírja és elkülöníti a tárgyát, az abban a minutumban megszűnik létezni. Különös és bosszantó probléma.”

Úgy tűnik, itt valami olyasmiről van szó, ami nem kimondható, de talán körülírható. Azonban a titok nemcsak a magánszféra jótékony homályában húzódik meg, van benne ugyanis valami szégyentelenül magamutogató is, vagy ahogyan Bögözi Kádár János fogalmaz: „a titok az, amiről közhírré tétetik, hogy titok”.

Szvetelszky Zsuzsa pletykakutató további szempontot vezet be a titokkal kapcsolatos rendszerező gondolkodásba, kijelentvén, hogy „egy titok méretéhez azzal közelítünk, hogy kevesen tudják, vagy sokan titkolják-e”. Ekként beszélhetünk nagy titkokról, mint ahogyan azt Varga Mátyás teszi a gyónási titokról szóló írásában, vagy kis titkokról is.

Ez utóbbi megközelítésre példát a harmadik részben szereplő írások adnak. Jolsvai András novellája a Moór lányhoz fűződő kiskamasz szerelméről vagy Torma Tamás írása az olivabogyókkal spékelt fehér kenyér nagyszerű ízéről. Ezek az aprócska titkok gesztusokban, mozdulatokban, ízekben és illatokban rejtőznek, és csak a közelebbi vizsgálódás hatására válnak azzá, amik: rejtéllyé.

A titokskála végpontjai között kapcsolatot azonban leginkább a negyedik tömb írásai teremtenek. A hangsúlyosan irodalmi szempont felől erőteljesen bomlik ki a titok Janus-arcúsága, itt válik groteszkké a csoda. A Másikkal való kapcsolat csodája valójában nem egyéb, mint jótékony tudatlanság: valami határozatlan akarás, ami teret ad a titoknak. Selyem Zsuzsa Ivartalan című írásának Ingéje számára a Cerzával való kapcsolat misztikuma hivatkozási alap, a fiú számára azonban nem egyéb, mint egy egyszerű fogadás vagy félreértések sorozata, mint Láng Zsolt írásában is: semmi titok.

„A titok abszolútum lenne” – figyelmeztet Tandori Dezső – „Mondtam-e már (sokszor): inni abszolút sokat nem lehet. Inni csak nem inni lehet abszolúte.” Abszolútnak tekinthető a Másikkal való kapcsolat, vagy csak negatív értelemben, mint az ivás?

A titokhoz való viszonyulásmód bonyolultságát Alexander Brody 2000 év  felhalmozott tapasztalatát idéző válogatása is sejteti: Horatius, Seneca, Jean la Bruyère, Alexander Smith, Richelieu bíboros, Disraeli, Benjamin Franklin és mások tanácsait tolmácsolva a titokról barátságban, politikában, államigazgatásban, nőügyekben, üzletben. Hogy végül aztán mindeme egymástól nagyon is különböző bölcsesség után az olvasó teljes tanácstalanságban azon tűnődjön, vajon mégiscsak Titkos Ilona színművésznőnek volt-e igaza, amikor Adler sportautójának volánja mögül a szerző fülébe súgta, „a Titok én vagyok”? Nos, ezt mi talán sohasem fogjuk megtudni.

Az első rész utolsó írása, John Lukács Titoktartása a közelmúlt történeti dimenzióit nyitja meg: Hitler és Churchill, e két karakteres ellenfél sok tekintetben igen markánsan szembeállíthatóak. Nincs ez másként a titoktartás vonatkozásában sem: míg Churchillnek talán a legkisebb titkos gondolatát is módunkban áll megismerni, Hitler úgy burkolózott a sok beszéd homályába, hogy végeredményben szinte semmit nem tudhatunk róla.

Az elhallgatás-kimondás sajátos módszertana azonban nem csupán egyéni vonatkozásban érvényesült a 20. század történetében: titokban mondani az igazat és átejteni hangosan – e kettősség a kommunista tömb államainak ethoszát is meghatározta. Erről igen szórakoztatóan Hodosán Róza egykori szamizdatíró vall. De nemcsak az egykori üldözöttek, hanem hajdani üldözőik, a bukott hősök (vagy csak rossz helyzetismerők?) is felbukkannak az antológia lapjain. Tar Sándor utolsó verseit is olvashatjuk, akiről két dolog köztudott manapság: az egyik, hogy kiváló novellistaként tartják számon, a másik pedig, hogy volt egy titka: a múlt rendszer titkosügynökeként tevékenykedett.

A közelmúltra való kitekintés mellett azonban az olvasó tudomást szerezhet az ókori titkosírások csínja-bínjáról Németh György ókorkutató tolmácsolásában, Kiszely Gábor a szabadkőművesség körül lengedező titokszövedéket fejti fel, de említhetném Bendzsel Miklós szabadalmi titok háza táján történő „rendrakását” is.

Ha megkíséreljük számba venni az antológia lapjain tobzódó különböző titokfelfogásokat, a legszembetűnőbb talán az a szinte követhetetlen széttartás, amivel lefedik a humán tevékenység minden területét. Valami közös azonban mégis van ezekben az írásokban: valamennyien a titok jellegzetesen paradox létmódjára mutatnak rá mint olyan entitásra, amely létmódjából adódóan sajátos dichotómiákat implikál. A köz- és magánszféra, illetve a valami és a minden közti tér különböző pontjain azonosítják be a szerzők ezt a különös, könnyedén semmivé foszló, ugyanakkor alkalomadtán mégis ólomsúlyos valamit, aminek mibenlétét illetően végül sem született semmiféle konszenzus. E kísérlet egyébként is eleve reménytelennek tűnik, legalábbis Esterházyt olvasva mindenképp. Hol a titok-optimum? Erre egyelőre még senki sem válaszolt. Esti Kornél szörnyű titka vagy a jelentéktelenség érdektelenségébe, vagy a totalitás banalitásába fúl. 

Azonban valami eligazítást mégiscsak találunk a kérdésben: kulcsot talán a másik, a titok címzettje ad. Ezt sugallja legalábbis Megyesi Gusztáv Cassini űrszonda című írása: a világűrbe titkot tartalmazó üzenetet  küldeni nem lehet. A titkot csak úgy általában lehetetlen elmondani: azt mindig valakinek mondod. Mint ahogy az alkotás folyamatában sem lehet ignorálni a befogadás mozzanatát. Erről vall Varga Imre szobrászművész, Kalla Kálmán mesterséf és Hernádi Judit színművésznő: ami a befogadó oldaláról a művészet misztériuma, az alkotás csodája vagy az ízek harmóniája, az számukra ezernyi apró mesterfogás, mindennapos kísérletek eredményeképpen kikristályosodott techné.

Az antológiát Verebes István írása zárja, bizonyára nem véletlenül e szavakkal: „Lesz, ami lesz, kimondom!... (folyt. köv.).” Valóban: a szerzők által érintett témák mellett a titokfogalom számos szegmense maradt érintetlenül, ha azonban az első számban megfogalmazott szerkesztői szándékokat idézzük, céljuknak nem tekintettek többet, mint „újfajta olvasói étvágy gerjesztését”. Hogy e kísérlet mennyire lesz sikeres, az immár nem rajtuk, hanem rajtunk, olvasókon áll. Ők ugyanis megtették a magukét: igényes tálalásban „ínyencfalatokat” helyeztek elénk. (Alibi – hat hónapra. Titok, 2006/7.)