A rejtélyeket és kincseket bőven felmutató Szabédi-életműben az egyik legtalányosabb mondat, amely engem már több mint egy évtizede foglalkoztat, így hangzik: „Amilyen roppant jelentőségű esemény volt a szocialista tábor életében 1956. október 23., olyan roppant jelentőségű esemény volt az én életemben a finnugor és az indoeurópai nyelvek rokoni kapcsolatának, illetőleg e rokoni kapcsolat bebizonyíthatóságának felfedezése.”

A magyar október 50. évfordulóján nyugodtan látnokinak mondhatók ezek az 1958-ban leírt és a Román Munkáspártnak a Bolyai Tudományegyetemen működő pártalapszervezete gyűlésén elhangzott szavak, hiszen tudjuk, hogy annak a bizonyos „szocialista tábornak” a megingása lényegében ezzel a történelmi eseménnyel kezdődött, hogy aztán Kelet-Közép-Európában a nyolcvanas évek végén következzék be a politikai földrengés; s ez később – ha más szinten is – magában a Szovjetunióban is végbement, feldarabolva a birodalmat, megszüntetve a rettegve vagy szent áhítattal kiejtett országnevet, magát a szocializmus bástyáját. A Szabédi Lászlótól idézett mondat azonban csak mai olvasatban ilyen világos jelentésű. Az ugyanis kétségtelen – ismerve A magyar nyelv őstörténetén dolgozó Szabédi fanatikus koncentrálását az élete főművének, nemzeti szolgálatának szánt munka befejezése érdekében –, hogy a pártgyűlésen felszólaló a neki legtöbbet jelentőt akarta jelezni, vagyis 1956. október 23. megnevezése ezzel szubjektíve is súlyt kap. Az idő és a hely – és a szövegkörnyezet – azonban legfeljebb azt a következtetést engedi meg, hogy a zaklatott idegállapotú író elszólta magát, tudatalattijából tört elő a hasonlat. Csakhogy ebben a beszédében Szabédi igazolni akarta magát az őt élesen támadó „tartományi elvtársak” előtt, akik egyebek közt az író és a professzor elvtelen magatartását kifogásolták az „ellenforradalom” napjaiban. Másrészt viszont vegyük figyelembe az üldözött ember kétségbeesését – és galileinek  mondható dilemmáját: a Nagy Mű megmentése érdekében mindenre képes (kivéve persze a besúgást, amire a Szekuritáté kényszeríteni akarta – erre talán a Bukarestben őrzött titkosszolgálati dosszié adhat egyszer bizonyítékot). Érdemes emlékeztetőül felidézni a „Titkár elvtárs!” megszólítású, 1959-es búcsúlevelet, ennek egyik első mondatát: „Bármely órában elfoghatnak.” És ez a tartományi párttitkárnak küldött levél így zárul: „Éljen a szocialista tábor fényes jövője!”

Nos, a kérdés tehát: 1956. október 23-ában láthatta-e Szabédi a szocialista tábor fényes jövőjét, vagy inkább egy történelmi figyelmeztetést ismerhetett föl benne?

Nem kívánom részletezni, felsorolni sem mindazt, amit Szabédi László 1956. őszi magatartásáról, megnyilatkozásairól tényszerűen, az általa leírtakból és kortársi emlékezésekből tudunk. (Könyvemben, az Erdélyi sorskerékben igyekeztem összefoglalni az erre az időszakra vonatkozó ismereteket – feltételezéseket és valóságos adatokat.) Azt viszont, Szabédi októbereit emlegetve, újra el kell mondani: tiltakozása ellenére utaznia kellett 1956 októberének első felében, három hétre, a Szovjetunióba, az egyetem vezetősége által közvetített központi bizottsági „felajánlásra”. Szabédi tragikus sorsfordulatainak kiemelésre érdemes mozzanata! Amelyhez tanulságos lehet hozzákeresni az előző októbereket is ebből a bonyolult életútból. Nem biztos persze, hogy a mozaikokból összeáll a kép, de talán bizonyítani lehet velük – újra –, hogy Szabédi László életműve tragikus ellentmondások erdélyi ötvözete. Ebben van különössége – és nagysága.

Menjünk vissza 1944 októberére, a szovjet csapatok kolozsvári bevonulása után újrainduló magyar sajtóhoz. Illetve egy évvel korábbra is utalva, amikor a Szabédiék szerkesztette negyedévi folyóiratban, a Termésben lezárult az „Elvek, gondolatok” nagyívű ankétja. Szabédi Lászlótól a Zárószóban ezt olvashatjuk: „…a gondolati ellentétek elsimítása helyett valóban a társadalmi ellentétek feloldása a feladat és ez nem ügyesen megfogalmazott elvi megegyezésekkel, hanem a tényekkel való kérlelhetetlen szembenézéssel mozdítható elő”. Merőben új tényekkel kellett szembenéznie egy folyamatosan töprengő, de a cselekvésben is részt vállalni akaró értelmiséginek a második világháború végefelé Erdélyben, a román hatalom berendezkedésének heteiben. A nemrég elindított kolozsvári napilapban, a Világosságban (1944. október 27-én) Szabédi a román ortodox püspökök levelére reagálva (amely levélben a román katonák szovjetekkel vállvetve folytatott hősi harcáról van szó, arról, hogy „Erdély ősi földjéről elűzzék – a németeket és a magyarokat”), az agresszív román nacionalizmussal szemben a 48-as zászlókat 1941-ben visszaadó Sztálinra is hivatkozik, és harcosan kijelenti: „Semmiképpen sem nyugodhatunk belé abba, hogy a népjogokat ért sérelmek kórokozóinak elhárításáért folyó küzdelemben a demokratikus román erők és magyar erők megegyezését helytelen megfogalmazásokkal zavarják meg és reakciós igények hangoztatásával és érvényre juttatásával nehezítsék.”

Októberi, de már 1947-ben íródott az a felkérő levél, amely értesíti Szabédit, hogy a Bolyai bölcsészeti kara meghívta az esztétika tanszékre, helyettes tanári minőségben (Benedek Marcell Magyarországra távozása után). És ugyancsak egy októberi napon, 1949-ben kapott immár az egyetemi tanár levelet a bukaresti napilap, a Romániai Magyar Szó főszerkesztőjétől (Robotos Imrétől), hogy küldjön írást Sztálin elvtárs 70. születésnapjára; meg is születik egy Szabédi-cikk „a népek nagy tanítójáról”, valamint egy köszöntő vers, a kor szellemének megfelelően.

Tanulságosabb azonban a Sztálint köszöntő versnél – október nézőpontból – egy másik Szabédi-vers, amely első fogalmazásban még a Bánva ismerem fel címet viselte, hogy aztán a harsány (és nyilván sokakat elriasztó) Vezessen a párt legyen a végső formája. Ezt a programverset hasznos párhuzamban olvasni a kilenc évvel korábban születettel, amely egy (1942-es) kolozsvári antológia címadója is lett. Az Üdvözlégy, szabadság!-ot Szabédi a bécsi döntés utáni hetekben (hónapokban) írta, és az Erdélyi Helikon 1940. november-decemberi számában jelent meg (Kós Károly, Reményik Sándor, Tamási, Molter, Wass Albert, Kiss Jenő, Asztalos István írásaival együtt). Nem győzelmi óda, az elégikus hangok, sőt a gyász újraéledése lengi be az „üdvözlégy”-et:

Holtak barátja, fia és testvére,

nem csak őket, magam is gyászolom,

mert gyógyulást az én szívem sebére

sem hoztok győztes lobogótokon;

Évről évre hiába halogattam

életemben rendet teremteni,

mi tagadás, már belé is fáradtam,

késő is volna elől kezdeni.

És noha az utolsó versszak már-már a kései, a „korszerűtlen” Reményik-versek figyelmeztetésével cseng össze, ilyen sorokban:

nehogy, kin a keserű rabkenyéren

kiütött az utálatos csömör,

váljék rabból, feledve a szemérem

parancsát, bosszúálló börtönőr

– az akkor korántsem jellemző, kevesek által kimondott józanító szavak ellenére néhány évvel később szigorú önvizsgálatot tart, a „haragvó történelem” egykori pillanatait szembesíti újabbkori önmagával.

Aggodalomban, szabadkozva –

de elfogadtam a vetést.

Kérdezhetem-e, ki okozta,

mely ebből kelt, a szenvedést?

Mondhatom-e, nincs benne részem,

fölöttem történt s nélkülem?

Bánva ismerem fel s merészen:

enyém ez a történelem.

A vívódó Szabédira jellemző, hiteles önvallomás ez a vers – egészen odáig, míg feltűnik benne „A Munkáspártban megtanultam”, majd „a harcra vezessen engem is a párt” frazeológia. Tudjuk, filológiai bizonyítékaink vannak rá, hogy mindez későbbi származék, a politikai manipuláció és sajnálatos önmanipuláció terméke. Pedig akkor – 1949-ben – még nem a „Bármely órában elfoghatnak” félelme, csupán a pártelvtársak nyilvános rosszallása volt napirenden.

1956 nyarán-őszén Szabédi ismét a félelem fölé tud nőni, és szabadulva a gúzsba kötő pártfegyelemtől a felső pártvezetés képviselőinek jelenlétében, egy kolozsvári tanácskozáson nyíltan és élesen kérdez rá a magyar nyelv és a nemzeti kultúra visszaszorításának jelenségeire, az egyre erőteljesebb románosításra. A Szabédi-hagyatékban fennmaradt szövegből idézem az ókirályságból betelepedett románságra vonatkozó részt: „…akinek […] soha senki sem magyarázta meg, hogy Erdélybe jőve ősi magyar lakosság közé, magyar történelmi környezetbe jön, olyan országrészbe, ahol a magyar nem vendég, hanem gazdatárs, ahol a múltban is volt és a jövőben is lesz magyar szív és szó. E magyarázat elmaradása súlyos mulasztás, melyet azonban én, magyar értelmiségi, csak megállapítani tudok, orvosolni nem. Viszont a népem jogai mellett való kiállást nem halaszthatom arra az időre, amikor ez a mulasztás orvosolódni fog.” Nem tudom – egyelőre nincs rá bizonyíték –, hogy minden szó szerint elhangzott-e ott, egyéb nemzeti-nemzetiségi sérelmekkel együtt; a lényege viszont, az emlékezők szerint, igen.

Ez tehát a közvetlen előzménye Szabédi László 1956. októberi megnyilatkozásainak, amelyekre a Szovjetunióból hazatérve került sor. A magyarországi októberi eseményekről Szabédi keveset tudott. Erről ugyancsak az 1958-as pártalapszervezeti gyűlésen beszélt, védekezően a hat vádponttal szemben. (Ezek: nem foglalt állást a magyarországi ellenforradalmi eseményekkel kapcsolatban, az események megítélésében ingadozott; nem tartott előadást a Szovjetunióban tett útjáról; nem írta alá a romániai magyar íróknak a magyarországi írók egy csoportjához intézett levelét; helytelen álláspontot foglalt el a Jordáky-ügyben; 1956. október 23. óta nem szólal fel alapszervezeti üléseken; ha felszólal, nem fogadja el az alapszervezeti iroda álláspontját.) Az első vádpontra válaszolva, néhány „igazoló” tény mellett (rádióelőadása a Szovjetunióról, véleménynyilvánítás az egyetemi hallgatók előtt, sajtó-megnyilatkozás), többek közt ezt mondja: „…a fegyveres összetűzés ténye, az, hogy vér folyt, az, hogy a magyar nép vívmányait a magyar nép egy része ellen fegyverrel kellett megvédeni, rettenetesen levert. Képtelen voltam a fegyveres lázadásban résztvevőket a lincselőkkel azonosítani, vérzett értük a szívem. Ez azonban nem gátolt meg abban, hogy a hallgatók előtt az imént említett értelemben ne foglaljak állást. A dolog másik oldala az, hogy a sajtónkban közzétett anyagoktól csakugyan eltérően, folyton hangsúlyozandónak tartottam, hogy a felkelésben részt vett ifjúság nem ellenforradalmi célokkal vett részt a felkelésben. Vagyis ingadoztam a véres eseményeket kiváltó okok megítélésében. Hangsúlyozni kívánom azonban, hogy ezekről a kérdésekről csak a legszűkebb pártkörökben, legtöbbször hivatalosan kezdeményezett beszélgetésekben nyilatkoztam. Másrészt azt is hangsúlyozni szeretném, hogy a Rákosi csoport felelősségének kissé eltúlzott hangsúlyozására az a körülmény kényszerített, hogy ezeket a beszélgetéseket olyan elvtársakkal folytattam, akik viszont teljesen fel akarták menteni Rákosiékat a felelősség alól. Az elmondottakhoz még azt teszem hozzá, hogy amikor hasonló fontosságú kérdésekben való döntésről van szó, akkor az informáltság mértékének függvénye a szilárdság is. Énnekem nagyon kevés információs anyag állott rendelkezésemre, és azok, akik ezt a kevés információs anyagot nyújtották, makacsul ragaszkodtak Rákosiék teljes felmentéséhez.”

A felszólalás másik lényeges pontja a határon túlra küldendő levél, levelek aláírása, illetve alá nem írása. Az egyiket, az 1956. november 6-án a kolozsvári Igazságban megjelentet – amely alatt Asztalos István, Balogh Edgár, Bartalis János, Csehi Gyula, Földes László, Horváth Imre, Horváth István, Kacsó Sándor, Kiss Jenő, Létay Lajos, Marosi Péter, Salamon László, Szabó Gyula, Szabó István, Szentimrei Jenő és Tamás Gáspár neve szerepel – Szabédi is aláírta. Egy másiknak az aláírását viszont elutasította. Ezt a pártgyűlési felszólalásában így indokolja: „A romániai magyar írók levelét valóban nem írtam alá. Talán nem tettem helyesen, talán helyesen tettem. Azért nem írtam alá, mert úgy véltem, az után az egy évtizeden át tartó irodalompolitika után, amely a romániai magyar írókat teljesen elszigetelte a magyarországi irodalmi élettől, kiiktatni törekedett a magyar irodalomból (Hét évszázad magyar versei, melyek közt egyetlen élő erdélyi magyar költő egyetlen verse sincs), egy ilyen levélnek hiányzik az az erkölcsi súlya, amely nélkül nem lehet hatékony. Okaimat annak idején kifejtettem volt Răutu elvtársnak is, azzal kapcsolatban, hogy 1956. december elején megpendítette előttem egy Illyés Gyulához írandó levél gondolatát. Akkor is meg voltam győződve, ma is meg vagyok győződve arról, hogy a romániai magyar írók csakugyan adhatnak segítséget a magyarországi baloldali erőknek, de akkor is meg voltam győződve, ma is meg vagyok győződve, hogy ennek előfeltétele a magyarországi magyar és a romániai magyar irodalom viszonyának átrendezése, a romániai írók reális jelenléte Magyarország kulturális életében. Hiszen bennünket a magyarországi olvasók nem is ismernek”. És még egy fontos megjegyzése Szabédinak, ugyanitt: a levél címzettjei a korábban a népiesek (azaz: népiek) mozgalmában részt vett írók, Illyés Gyuláék voltak (lettek volna); „Én nem tartottam helyesnek levelet intézni hozzájuk, amíg nem biztosítottuk válaszukat, hiszen nem leleplezésük, hanem megnyerésük volt a cél”.

Jellegzetes Szabédi-szöveg, amely rímel az 1943-as Termés-ankét zárszavára: az ellentétek elsimítása helyett az ellentétek feloldása, az „ügyesen megfogalmazott” megegyezések helyett a tényekkel való szembenézés. Vagyis manipulatív demonstráció helyett a valóság mélyreható ismeretén alapuló vita. Ha így olvassuk Szabédi László 1958-as – 1956 októberére-novemberére, december elejére visszatekintő – fejtegetését, megítélhetjük: mennyire eltér ez a magatartás attól, amit Szabédi pártbeli elvtársai és a Szekuritáté emberei elvártak, megköveteltek.

Innen tulajdonképpen már egyenes út vezetett a szamosfalvi vasúti sínpárhoz. Az utolsó verstöredékekből idézhető szavakkal:

Szívben már elszakadva, nem népemtől:

elszakadva mindentől, ami van,

békélten várakozom a halálra,

nem boldogtalanul s nem boldogan.

Két és fél évvel élte túl 1956 októberét.