Bevezető

Az erdélyi tájegységek összképéhez szervesen hozzátartozik némely – a középszerűségből kimagasló – település gazdasági eredményessége. A Nyikó menti Farkas-laka vagy a sóvidéki Korond a kistérségek érdekes színfoltjait képezik. Mindkét esetben a falu természeti adottságainak sajátos módon való kamatoztatása révén teremtődött meg a látványos vagyoni különbségtétel más erdélyi településekhez viszonyítva. Farkaslakán az erdőkiélés és a szénégetés jelentette a jövedelemtöbblet alapját.1 Korondon az agyagművességgel nyert paraszt-, majd díszkerámia széles körű értékesítése több generáción keresztül kereskedői hagyományt eredményezett.

Ezt utóbbi település a székely falvak között egyedi utat járt be. A jelenlegi állapotok huzamos történelmi folyamatok előképeit viselik, s az eltéréseket generáló tényezőknek egy gazdaságtörténeti szemle fedheti fel a nyomait. A falu gazdasági szférájában tapasztalható szervezeti, technoló-giai és mentális összetevőket történelmi produktumnak tekintem. Azaz folytonosságot feltételezek az egykori életstratégiák és jelenlegi – a térségben kiemelkedő – vállalkozói attitűd megléte között. Mint látni fogjuk, a szóban forgó falu része volt a rég- és közelmúlt társadalom-átalakító eseményeinek (földesúri önkény, késő polgárosodás, vámháború, világháborúk, államosítás, centralizált gazdaságpolitika, magánosítás), amelyek a falvak életében gazdasági visszaesést eredményeztek. Mindezek mellett a kutató számára kihívást jelentenek azok az egyéni és csoportos válaszreakciók, amelyek mind társadalmi, mind gazdasági téren fokozatos előrelépéshez vezettek.

Ezt követően pedig arról a  modernizációs  irányvonalról szándékszom tényszerű képet festeni, amely részben az adminisztratív elit erőfeszítései, részben pedig a fokozott tőkekoncentráció révén bontakozott/bontakozik ki. Értelmezésemben Korond modernizációs folyamata magában foglalja mindazon társadalmi változásokat (átmenetek, fordulópontok), amelyek egy előzetes stádiumhoz képest a közösség életének – minőségi és mennyiségi – fejlődéséhez vezettek. Természetesen a falu történetében minden egymást követő periódus nem képezheti a modernizáció részét. Gagyi József korszakolását választva alapul határvonalként tekintem a múlt század közepét, hiszen Romániában – s implicit módon a Székelyföldön is – a modernizációs korszak az ötvenes évek végén kezdődött.2

Előzmények

A faluról megjelent tömérdek cikk, tanulmány, kötet a történetiség, eredetiség, hagyomány, giccs/népművészet értékelésében merült ki. Jelen esetben számomra legkevésbé sem érdekes a népművészeti megközelítés, sokkal inkább a kerámiakészítés és más foglalkozási ágazatok gazdasági vonzatainak értelmezésére helyezem a hangsúlyt.

Az alapos történeti és néprajzi közlemények, valamint az értékdominanciát hirdető – szubjektivitástól nem mentes – értekezések mellett már a 20. század első felében akadnak olyan szerzők, akik gazdaságtani terminusokkal igyekeztek leírni a „korondi jelenséget”: „Vállalkozó szellemük a merészséggel határos. Ismerik a kockázatot, de nem riadnak vissza tőle. A korondi ember kicsi haszonért is mer kockáztatni, befektetéseket végezni, bízik szerencséjében, saját erejében, hidegvérében, mely soha nem hagyta el.”3 Az önállósodási hajlam tehát nem a rendszerváltás produktuma, sőt a kommunizmus idején kitermelt második gazdaságot is jóval megelőzte, ezért érdemesnek tartom részletezni azoknak a gazdasági ágazatoknak a történeti gyökereit, amelyek a falu lakosságának életszervezésében funkciót nyertek.

A kistérség egykori alapvető jövedelemforrását természeti erőforrásának kiaknázása és értékesítése jelentette. A szabad sókereskedés a 15. század elejére nyúlik vissza, s az 1562-es székely felkelést követő radikális változásokig jövedelmező foglalkozást jelentett. Az altalajkincs értéke ellenére a székely sókereskedés nem jutott el egy olyan fokra, hogy gazdasági-társadalmi téren maradandó változást okozzon: a kereskedés által egyetlen település sem fejlődött mezővárosi szintre.4 Több korondi család számára az egykori sófalvi bánya (felszíni fejtés) nyújtotta munkalehetőség, valamint a só értékesítése képezte a megélhetést.5 A szabad sóhasználati jog beszüntetése a létminimumtól való megfosztást jelentette. Részleges megoldást a csempészés hozott, de az ellenőrzések sokakat más jövedelemforrások felé sarkalltak. Alternatívaként – ugyancsak a természeti erőforrások kihasználása alapján – a falu határában fellelhető, korongolásra alkalmas agyagréteg megmunkálása mutatkozott. Az előzetesen szűk körben gyakorolt kézműves foglalkozás tehát a 16. század körülményeihez való adaptáció révén vált népszerűvé.

Az agyagművesség történetiségét megelőzően azonban még egy olyan foglalkozási típusról kell szólni, mely lehetővé tette mind a sókereskedés, mind a kerámiaértékesítés sikerességét. A mezőgazdasági viszonyok többnyire csak a nagyállattartásnak biztosítottak feltételeket. Az igavonó állatok a szekeresség kialakulását tették lehetővé. Már a sókereskedést is nagy területek bejárása által tudták jövedelmezővé tenni, nemcsak a Székelyföld, de a Szászföld minden egyes települését felkeresték. A kerámiaművesség elterjedésével a szekeresek száma meghatványozódott: a falu társadalomszerkezetében a fazekasok többszörösét képezték.

Az említett gazdasági kezdeményezések valóságos vállalkozások formájában konkretizálódtak: a szekeres a kézművestől felvásárolta a termékeket, ezeket pedig a lehetőségek szerint értékesítette. A kerámiával való kereskedés a sóárusok által megtett távolságokat jóval meghaladta. Otthonosan mozogtak Erdély minden tájegységén, de ellátogattak az Ókirályság és a történelmi Magyarország vásáros alkalmaira, városaik piactereire. A kereskedők a technológiával lépést tartva tudtak eleget tenni a piac követelményeinek. A 20. században sokan vonattal, a tehetősebbek teherautókkal szállítva igyekeztek kielégíteni a növekvő keresletet.6 A szekeresség történeti gyökereit és a jelen kereskedői erőfeszítéseit vizsgálva közös összetevőként egyaránt fellelhető bennük a vállalkozói szellem és a kockázatválalásra való hajlam.

Már a 17. században a „kurta harisnyás” korondi fazekasokat a székelyudvarhelyi fazekas céh komoly vetélytársaiként tartották nyilván. A kézművesség monografikus bemutatása nem célja a jelen írásnak, ezért számolva némely történeti adat mellőzésével, csak az elemzés szempontjából lényeges gazdasági támpontokat részletezem. A sókereskedés beszüntetése által ösztönzött foglalkozás hosszú távon is jövedelmezőnek bizonyult. A nagy mennyiségben előállított parasztedények olcsósága valóságos „márkanévvé” minősítette a korondi kerámiát. Ezt felismerve a korondiak a környező falvakból felvásárolt cserépárut is korondi termékként adták el.7 Az állandó kereslet fenntartása nagyrészt a fokozatosan változó felvásárló igények szem előtt tartása révén volt megvalósítható. A forma- és mintakincshez egyaránt rugalmas viszonyulás nyomatékosan bizonyítja, hogy az agyagművesek termékei már a 19. században sem szoríthatók a népművészeti alkotások korlátai közé. Nem csoda, hiszen a korondiak kihívásának való állandó megfelelések nyomán tudták megélhetésüket biztosítani.

Az 19. század közepén a vasedények hatékonyságának felismerése kezdetben részlegesen, végül pedig teljes mértékben a díszkerámia gyártására sarkallta a korondi fazekasokat. Ez pedig minden előzetes lokális hagyomány hiányában történt, ugyanis a faluban előzőleg kizárólag „veres” parasztedényeket korongoltak. Alkalmazkodó-képességükről téve bizonyságot könnyedén eltanulták az egyes tájegységek motívumait, így a moldvai románoknak ők lettek egyik fő rituális (moşi) edénygyártói.8 Az 1881–1891-es vámháború megszüntette a Kárpátok keleti oldalára való áruszállítást. A hatékony működésre törekvő vállalkozások mintájára folyamatosan új felvevőpiacokat céloztak meg, s némely tőkeerős személy általi nagyobb termelőegységek beindításával már több nyugati ország részesülhetett a különféle (polgári) ízléseket kielégítő kerámiatárgyakban.

Korondon 1893-ban létesült az első üzem. Gáspár Gyula kis mázasedény-gyárát 1928-ban szinte egy időben két újabb üzem megalakulása követte. A „Katona Üzem” és a „Bertalan és Kacsó” megnevezésű termelőegységeknek nagy szerepük volt a mázaskerámia-gyártás széles körű meghonosításában és értékesítésében.9 A 20. század elején két teljesen más profilú üzem is működött: az aragonitgyár 1910–1962, a vashámor 1924–1930 között.10 Ipari jellegű tevékenységet folytatott továbbá a múlt század két időintervallumában (1940–1944, majd 1962) üzemeltetett kőbánya is. A kitermelt kőzetet a község úthálózatának alapozására hasznosították. A falusi gazdasági élet megszervezésének részét képezték még az időszakosan működő szövetkezetek és hiteltársaságok is. Hatékony önszervezkedést tanúsító hitelszövetkezet, gazdakör és Hangya Szövetkezet mellett 1940-ben Szepesi Mihály miniszteri tanácsos a magánfazekasokat tömörítette újabb szervezetbe. A „Szepesi Szövetkezet” célja a magyarországi és nyugati áruforgalom aktív és nyereséges lebonyolítása volt.11

Korond gazdasági életének részét képezték még a fűrész- és gabonamalmok, olajütők és posztóványolók nyújtotta szolgáltatások. A gyenge termékenységű, agyagos, köves talaj miatt a mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma folyamatosan csökkent, a kézművességet egyre többen felvállalták állandó jellegű foglalkozásként. A háztáji gazdálkodás és kisállattartás sem mondható tömeges jellegűnek, aminek legfőbb oka a kereskedő életforma által megkövetelt huzamos távollét. Annak ellenére, hogy az agyagművességhez hasonló hagyományosságon alapszik, a taplófeldolgozás nem vált széles körben gyakorolt kézműves ágazattá. Napjainkban szűk kört foglalkoztat, de felvevőpiaca ellenére – a kerámia-, szalma-, fa-, szőttes, varrottas termékekhez képest – az iparművészet nem sajátította ki.

Az ismertetett foglalkozási ágazatok és termelőegységek mindegyike valamilyen formában hatással volt a lokális társadalom fejlődésére. Sőt a falu jelenkori társadalmi-gazdasági helyzetét is (nagyrészt) ezekből látom levezethetőnek. A kistérség többi falvaihoz viszonyítva a napjainkban észlelhető (korondi) falukép sajátosnak mondható. Az életutak, kapcsolathálók és perspektívák tükrében a különbségek még élesebbé válnak, s egy erőteljesen modernizálódó, esetleg ütemesen urbanizálódó község jövőképét rajzolják meg.

Modernizáció

A második világháborút követően meghirdetett fejlesztési erőfeszítések nem csak a városok életében idéztek elő ugrásszerű változásokat. Az elkövetkező évtizedekben a periferikus közösségek modernizációja is szerencsésnek mondható. A hagyományos társadalmak megszűnéséhez vezető erőszakos beavatkozások (kulákosítás, kollektivizálás, iparosítás) és kikényszerített életformaváltás mellett az infrastrukturális beruházások azóta sem tapasztalt mértékben zajlottak. Székelyföld esetében a legnagyobb változások a hetvenes évek végére tehetők.12 Korond – kivételes módon – ebben az időben már a második modernizációs szakaszát élte meg. Mivel a fejlődéshez szükséges természeti-környezeti, anyagi és mentális erőforrások a közösségben egyaránt fellelhetők voltak, a modernizációs folyamat még erőteljesebbnek ígérkezett.

A szekeresség és örökös vásáros jelenlét által a korondiak folyamatosan szembesülhettek korszerű technikákkal, újszerű életmódokkal, kényelmességet és jövedelmet biztosító stratégiákkal. A 18. század végén már nemcsak kézműves-termékeik, hanem szolgáltatásaik is ismertté tették a falu nevét. Korond a – térség többi falvaihoz viszonyított – előzetes modernizációs folyamatot gyógyfürdője által élte meg. A faluhoz közeli (árcsói) borvízforrások kiaknázásaként a 19. században híressé vált három székelyföldi gyógyhely között találjuk Korond-fürdő nevét is.13 A számos betegségre gyógyulást biztosító borvízfürdő többszöri korszerűsítése által az arisztokrácia kedvelt találkozóhelyévé vált. A (Szejke) fürdőtulajdonos Orbán Balázs is méltatta az infrastrukturális beruházásokat, és egy ötszáz férőhelyes vendégfogadó meglétéről számolt be.14 Látogatottságát bizonyítja az a tény is, hogy 1909-ben napi négy vonatjárat közlekedett a Budapest–Parajd-útvonalon, a végállomáson pedig korondi fogatosok várakoztak az utasok szállítására.

A turistaforgalom nemcsak a fürdőt működtető vállalkozók, de a falusi lakosok számára is jövedelemtöbbletet biztosított. A szálláshelyek bérbe adása, a fogatosság, az élelmezés és emléktárgyak áruba bocsátása egyaránt gazdasági fellendüléshez vezetett. A szolgáltatások színvonalasságát az a tény is bizonyítja, hogy a szovátai fürdőt a korondi mintájára építették ki. Bár kezdetben idegenkedtek a mázas kerámiatárgyak előállításától, a fürdőt látogató turisták emléktárgyak iránti kereslete nyomán felismerték a díszkerámiában rejlő gazdasági potenciált. 1893-ban a fürdő mellett mázas kerámiát gyártó üzem létesült. A mintakincs is tudatosan a turizmusra formált, ezért a polgári ízlést ismerő német virágozó dolgozott a műhelyben. A kereslettől ösztönözve több üzemi munkás – ellesve a formákat és a dekoratív elemeket – önálló termelésbe kezdett. A turizmus nemcsak a kerámiát, hanem a taplófeldolgozást is ösztönözte, sőt ez időben tucatnyi kosárkötő is tevékenykedett a faluban.15 Az első világháború és az azt követő válság ellehetetlenítette az intenzív turizmust, így megtört a fürdőélet által biztosított egyenletes fejlődés. 1925-ben az Udvarhely megyei Takarékpénztár székelyudvarhelyi pénzintézete vásárolta fel a fürdőtelepet. 1938-ban letarolták a fürdőt övező erdőt, eladták a részvényeket, s így rövidesen végleg anonimitásba süllyedt Korond fürdő.

Látható tehát, hogy a 20. század fordulóján tetőző modernizáció a település természeti erőforrásainak, illetve a közösség nyújtotta szolgáltatásoknak eredményeképpen következett be. Ebben a folyamatban a centralizált beavatkozásnak nem találjuk nyomait. A fejlesztések (tőkeerős) egyéni vállalkozások és a kisebb léptékű önállósult tevékenységek nyújtotta profit bizonyos hányadának visszafordítása által valósultak meg. A falu gazdasági összképéhez egyaránt hozzátartozott a mezőgazdasági termelés, állattartás, szolgáltatás, kisipari termelés, kereskedelem. A történeti támpontok tanulmányozását követően kijelenthető, hogy a fegyveres (világháborúk) és a politikai (szocializmus-kommunizmus) beavatkozások egy jól működő mikrogazdaságot semmisítettek meg.

Az országszerte tapasztalt központosítás Korond esetében sem történt kivételesen. A termőtalaj alkalmatlansága, valamint az ezt hangoztató szakvélemények ellenére itt is erőszakos kollektivizálásba kezdtek.16 Az előrejelzések termelési csődöt helyeztek kilátásba, de az adminisztratív-gazdasági elit az ideológiai nívó biztosítását minden téren történő felzárkózás árán látta megvalósíthatónak. Az 1928-ban létesített két magánüzem 1949-ben, majd az azt követő évben teljesen állami tulajdonba került, a kvóták és adóztatás révén bezáratták a malmokat, a teherautó-tulajdonosokat javaik eladására sarkallták. A korongolást is a téeszben hatvan munkaegység előzetes teljesítéséhez kötötték. A kerámia értékesítése ellenőrzés alá került, igyekeztek minden kézművest az üzemekben vagy a szövetkezeti rendszerben foglalkoztatni. A korondi fazekasok már az ötvenes évek elejétől ipari nagyságrendű hazai és külföldi megrendeléseknek kellett megfeleljenek.

A térségben 1956 végén fogalmazódtak meg a prioritások. Kezdetét vette a gyors ütemű országos modernizációs programhoz való felzárkózás. Valós eredmények pár évvel később jelentkeztek, amikor 1961-ben a négy mintarajon egyikének Udvarhely rajont jelölték ki.17 A szocialista modernizáció Korondon mind gazdasági, mind infrastrukturális téren látványos változást okozott. Az előző (tradicionális) falusi viszonyokhoz képest ezek az intézkedések értékrombolónak tűnhetnek, de a környező falvak jelenlegi adottságait mérlegelve láthatóvá válnak a modernizáció (hosszú távú) gazdasági-társadalmi előnyei.

A nehézipari minisztérium költségén megépítették a Parajd–Korond-fővezetéket, amely lehetővé tette Korond, Felső- és Alsósófalva villamosítását. Egy évvel később, 1962-ben korszerűsítették a falun áthaladó főút nyomtávját, s új műútburkolatot fektettek le. A javuló közlekedési feltételek kedveztek az árukereskedésnek, ebben az időszakban már harminckét nyugati ország igényelt díszkerámiát Korondról. A növekvő export hatására felvetődött egy hatékonyabb termelőegység létesítésének a gondolata is. A hatvanas években megszűnt a kereskedéshez szükséges személy- és teherautók szigorú korlátozása, könnyebbé vált az áruforgalmazás, a nagyobb kereslet pedig az önálló termelők számának növelését szorgalmazta. A kézművesek a kollektív munkakötelezettségeket felfogadott napszámos munkaerővel rótták le, maguk pedig teljes mértékben a termelésre koncentráltak.

Ebben az időben a falvak lakói országszerte életmód-változtatásra kényszerültek, a fiatalabb generációk a nagyüzemi termelés felé irányultak. Az általános tendenciával ellentétben Korondról nem indult meg városra irányuló migráció. Mi több, a Székelyföld legdinamikusabban fejlődő falujaként tartották nyilván. Mindezt a demográfiai robbanás is igazolta, rövid három év (1956–1959) leforgása alatt 3629-ről 5092-re emelkedett a lélekszám.18 Az oktatás eredményességét középiskolai osztályok indításával nyomatékosították, s hangsúlyt fektettek a kézműves szakoktatásra. 1966-ban új iskolaépületet avattak fel, bentlakásos ellátást biztosítva a környező falvak diákjainak.

A nagyarányú beruházások a falu községközponti státusának is tulajdoníthatók. A hatvanas évek végére – a szocialista mintára elképzelt – központosított faluközösséget igyekeztek kialakítani. Nemcsak a társadalmi szervezkedés minden szegmensét törekedtek kisajátítani, de átformálták Korond térszerkezetét és utcahálózatát is, a szabadidős és közösségi eseményeknek új színhelyeket jelöltek ki, építettek fel. 1968-ban már központi üzletház, szódavíztöltő, háztartási cikkeket kölcsönző egység, fényképészet, rádió-tévéjavító, harisnyaszem-felszedő műhely, szabóság és pékség állt a lakosok rendelkezésére. Az ipari engedélyek fedezetében főként a második gazdaság körében értékesített kerámia nagyarányú tőkekoncentrációt eredményezett. Ennek bizonyítékául az utcakép megváltozása szolgál. Az 1970-et megelőző két évben 122 új lakás épült, a múlt század közepétől a rendszerváltás időpontjáig 800 háztartást építettek át.19

1974-ben felavatták az új kerámiaüzemet, amelyben minden ismert formázási és égetési technikát alkalmaztak. A nyolcvanas évek elejére véglegesített közintézmények egyben az utolsó látványos létesítményeknek számítottak: egészségügyi rendelő, új postahivatal, egy újabb óvoda, új művelődési ház, tömbház, (viszonylag) fejlett vonalas és hálózati infrastruktúra létesült.20

A nyilvános térben zajló átalakulás céltudatos fejlődést tükrözött. Korond társadalmi élete azonban nem egyszerűsíthető le a centralizált vezérlés által diktált – közérdekeket hirdető – intézkedésekre. A családok számára a reális profitot a második gazdaság biztosította. Annak ellenére, hogy az utóbb jelzett gazdasági szektorban történő tranzakciókról nincs módom számszerű adatok felmutatására, az e típusú tőkeforgalom messzemenően meghaladta az állami szféra által biztosított jövedelmeket. Az előző kijelentésemet azon családok stratégiái nyomatékosítják, amelyek ez időben látványos vagyongyarapodást értek el. A kereskedők egyetlen napi jövedelme meghaladta a havi állami bért (!), ezért kereskedői státusuk megőrzése érdekében igyekeztek az adminisztratív elittel kedvező kapcsolatokat kiépítésére. A főútszakasz korszerűsítése sokakat kedvező pozícióba juttatott. Az út menti, kirakodásra alkalmas tér impozáns házakkal gyarapodott, a mellékutcák lakói pedig az ország más turistaobjektumaiban kényszerültek eladóegységeket létesíteni. Továbbá kihasználtak minden olyan lehetőséget, amely a kereskedéshez kedvező volt: a szovjet tagállamokba szervezett kirándulásokat egyesek kizárólag a (kisebb méretű) kerámiák és egyéb tárgyak értékesítésére tartották alkalmasnak. A Magyarországon élő rokonoknál tett látogatásoknak is mindig volt kereskedési célzata.

A központi intézményeknek való látszólagos megfelelés és a köztük való sikeres egyensúlyozás által a kapitalizmusnak hadat üzenő szocialista rendszerben a második gazdaság terén masszív tőkeforgalom zajlott. Míg az adminisztratív-gazdasági elit egyetlen tagjának sem sikerült látványos életpályát formálni, a kereskedői tevékenység egészen változatos vagyoni rétegzettséget okozott. Az új magánlakásokban feltűntek a kényelmet és luxust szolgáló korszerű háztartási cikkek, a fogyasztói szokások a hagyományos életformától radikális eltéréseket mutattak. A nyolcvanas évek élelmiszerhiányát a szovátai szállodákból történő beszerzések által csökkentették. A kapcsolati tőke megfelelő módon való gerjesztése az informális gazdaság állandó résztvevőivé tett némely kereskedőt. Nemcsak az anyagi erőforrások megléte által hidalták át viszonylag könnyen a szocializmus éveit, de az ajándékba osztogatott kerámiatárgyak is mindig meggyőzőnek bizonyultak: a korondi padlóvázának sok szituációban fontos „váltóértéke” volt.

Valamilyen formában a falu nagy hányada részt vett a második gazdaság üzelmeiben. Nem mindenki mondhatta egyformán eredményesnek magát, de nagy számban voltak kiemelkedő teljesítményű kereskedők. Már a hatvanas években némely család vagyoni alapja alkalmas volt arra, hogy a középiskolát elvégző gyereknek saját személygépkocsit vagy lakást biztosítson. A környező falvak lakói a vagyonkülönbség láttán humoros történeteket forgalmaztak: „A korondiak meg sem mossák a mocskos autójukat, inkább újat vesznek helyette.” Továbbá a falun belüli rétegzettség is narratívákat termelt ki. Ilyés Vészti Mihály híres fazekasról azt tartották, hogy mulatozásai során a szovátai vendéglőben a billegő asztal lábát százlejes bankókkal21 „pockolta ki”.

Az ország gazdasági összképére jellemző Gagyi József kijelentése, miszerint a román társadalom a hatvanas évek elejére érkezett el egy modernizációs küszöbhöz, a hetvenes években átlépte, de aztán visszalépett, és ma is a küszöbön áll.22 A vizsgált falut már csak az előző következtetés tükrében sem tekintem rendhagyónak. A rendszerváltást követő bizonytalan gazdasági légkört a kereskedők igyekeztek maximálisan kihasználni. Az országhatárok megnyitása szabad piacot jelentett számukra. Személygépkocsijukkal a budapesti piacok/balatoni bódéik és Korond között ingáztak. A kerámia mellett még taplósapkákat/terítőket, kézimunkát, vesszőárut, szalmafonatokat, ruhaneműt, pamut fehérneműt, szilvapálinkát és egyéb termékeket árusítottak. Az időszakosan kiutazó kereskedők főleg a húsvéti festett (fa)tojások és karácsonyi (kerámia)csengők eladására alapoztak. Az árusítással egy időben a család fiatalabb tagjai vendégmunkásként dolgoztak. Erdélyben ugyanakkor fellendült az „etnikai turizmus”, aminek következtében a korondi főút teljes hosszában bazársorrá vált. Nemcsak Erdély, de a román vidékek turistapontjainak összképéhez már szervesen hozzátartoznak az úgynevezett korondi árut forgalmazó fabódék.

Az alapjában agrárországnak minősített Románia esetében legkevésbé beszélhetünk hatékony falu- és vidékfejlesztésről. A falusi gazdálkodásban dominánsnak mutatkozott a családközpontú, holisztikus, felhalmozáson alapuló, a saját tudást és munkaerőt előnyben részesítő gazdálkodási forma.23 A kilencvenes évek jellemzői a recens elemzésekben is visszacsengenek: a gazdaságok sok tekintetben visszatértek a kollektivizálás előtti állapotokhoz.24 Korond esetében azért nem szembetűnő a recesszió, mert a gazdasági élet nem a mezőgazdasági termelésen alapszik. Sőt – a kilencvenes évekkel kezdődően – a kapitalizmusnak kedvező viszonyok előnyben részesítették a kereskedést. Lehetőség nyílott sokoldalú önálló tevékenységre, a sikeres nyugati minták érvényesítésére és egy igényes közösségben szükségesnek mutatkozó szolgáltatások kiépítésére. A növekvő áruforgalommal egy időben kialakuló életstratégiák újabb modernizációs lépéseket követeltek meg.

Az infrastrukturális fejlesztések a rendszerváltást követően sem álltak le. A román postahivatal bankfiókot, a Takarékpénztár helyi képviseletet nyitott. Növekedett az összkomfortos, központi és padlófűtéses lakások száma, vendégfogadó egységek, étterem és szórakozásra alkalmas helyek nyíltak. Folyamatosan gyarapodtak a családi és egyéni vállalkozások, a kiváltott engedélyek száma meghaladja a hétszázat. Az utóbbi években benyújtott és megnyert pályázatok által a falu újabb modernizációs fejlesztéseket valósíthatott meg. Az önkormányzat és az oktatási intézmények irányításával végzett fejlesztések példaértékűek lehetnek a környező községek számára.

A 2004-ben megnyert SAPARD pályázat által a csatornázási rendszer és tisztítóállomás kiépítésére volt lehetőség. Egy évvel később a Távközlési, az Oktatásügyi Minisztérium és a Vallási Minisztérium keretén belül – ugyancsak SAPARD-alapból – Tudás Központ kialakítására nyílt alkalom. Ezek révén széles sávú internetszol-gáltatás biztosítása, az informatikaórák hatékonnyá tétele, illetve a községi könyvtárnak az országos hálózatra való csatlakoztatása valósulhatott meg. A múlt év fejlesztései között sportcsarnok építési munkálatainak elkezdése szerepel még. A 2005-ben befolyt támogatások összege megközelíti a hárommilliárd lejt. A 2006-ra tervezett infrastrukturális fejlesztések, valamint egyéb modernizációs lépések vázlatszerűen a következők lennének: az Állami Kincstár helyi kirendeltségének kiépítése, lakásnyilvántartó osztály létrehozása, az egészségügyi kirendeltség rendbetétele, a vezetékes vízrendszer felújítása, a műútszakasz teljes felújítása, ravatalozó építése, a régi, fából készült kultúrotthon rehabilitációja.25 Az iskola által elnyert (háromszázezer eurós) pályázat kivitelezése a korszerű oktatás biztosítása jegyében történik. A tervek szerint az iskola épülete új szárnnyal bővül, amelyben új konyhával ellátott bentlakás kap helyet, valamint péktermékek előállítására alkalmas termelővonalat szerelnek fel. A beruházás nem öncélú, hiszen egy időben a szakoktatást szolgálja, és termelőegységként is működik.

Összegzés

Az 1970–1980 között lezajlott országosan jellemző modernizációs folyamatok mellett Korond esetében még egy ezt megelőző, illetve egy ezt követő időszakot tartok fontosnak. Korond-fürdő virágkora folyamatosan gyarapodó közösségi állapotokat tükrözött, amelyben a termelő, illetve szolgáltatást nyújtó egyének teljes mértékben a kereslethez igazították tevékenységüket. A szocialista modernizáció bekövetkeztekor az előző állapotok – egyrészt a háború, másrészt pedig a központosított irányítás miatt – nem voltak teljes mértékben fellelhetők. A fejlesztések főleg infrastrukturális téren zajlottak, s bár a korabeli ideológia szerint a tőkés magánszektort gyengítették, a második gazdaság lehetőséget nyújtott az egyéni gyarapodásra is. A szocialista modernizáció ilyen mértékű sikerességéről nem beszélhetnénk, ha mindez nem egy tőkeerős falusi közösségre épült volna.

A rendszerváltást követő általános recesszióra ez esetben azért nem került sor, mert a lakosok elenyésző hányada alapozott a mezőgazdaságra, a kapitalista viszonyok pedig a kereskedői hajlammal és tapasztalattal rendelkező családokat a legkedvezőbb módon szolgálták ki. A szekeres só- és kerámiakereskedés, valamint a jelenkori, nagyarányú exportra termelés, a bódékban minden nemű árukkal történő kereskedés közötti legfontosabb kapocs a vállalkozói attitűd mindenkori megléte. A jelenkori modernizáció egy olyan – ütemesen fejlődő – közösség általános velejárója, melyben a stratégiák és fogyasztói igények messzemenően meghaladják a székely falvak többségére jellemző tradicionális életformát. A korondi faluközösségben észlelhető bővülő jellegű rugalmasság26 eredményeként a piaci telítettség látszatának ellenére, mindig újabb kezdeményezések biztosítják az előrelépést. Az infrastrukturális fejlesztések, de főként a kereskedők/viszonteladók életstratégiái egy erőteljesen urbanizálódó jövőképet formálnak a faluról.

  JEGYZETEK

  1. Lásd Kinda–Peti 2005. 88–118.

  2. A negyvenes években meghirdetett, de csak egy évtizeddel később kezdődő, felhalmozáson alapuló modernizáció ugrásszerű infrastrukturális, gazdasági, politikai (előre)lépést jelentett (lásd Gagyi 2004. 135–154.).

  3. Incze 1939. 122.

  4. Sófalvi 2005. 178.

  5. Józsa 2001. 76.

  6. A faluban, 1983-ban már 250 gépkocsit tartottak nyilván. (Tófalvi 1983. 610.)

  7. I. m. 606.

  8. Tófalvi 2002. 135–138.

  9. István 1977. 4–9.

10. Vofkori 2001. 193–195.

11. István: i. m. 10.

12. Gagyi: i. m. 152

13. A másik két híres fürdőtelep Borszék és Előpatak volt (Józsa i. m. 122.).

14. Orbán 1868. 130.

15. Józsa: i. m. 136.

16. Bodó 2005. 22.

17. Gagyi: i. m. 146-148.

18. Józsa: i. m. 155.

19. I. m. 154.

20. Vofkori: i. m. 206.

21. Ez időben a százlejes volt a legnagyobb bankó.

22. Gagyi: i. m. 153.

23. Biró A. 1995. 35.

24. Szabó Á. 2004. 100.

25. Forrás: Korond polgármesteri hivatala.

26. A terminust Szabó Á. Töhötömtől kölcsönöztem (lásd Szabó Á.: i. m. 103.).

IRODALOM

Biró A. Zoltán (összeáll.): Változás és/vagy stabilitás. (A romániai magyar társadalom szerkezetének és működésének fontosabb komponenseiről). In: Változásban? Elemzések a romániai magyar társadalomról. (Szerk. Túros Endre) KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja, Csíkszereda, 1995. 13–45.

Bodó Julianna: „Így kollektivizáltak minket...” Kulturális antropológiai elemzés két székelyföldi településről. KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja, Csíkszereda, 2005.

Gagyi József: Hatalom, szakértelem, átalakulás. A szocialista modernizáció kezdetei Románia egy elmaradott régiójában. Korall, 2004. 18. sz. 135–155.

Incze Lajos: Korondi fazék. Hitel. 1939. 2. sz. 122–131.

István Lajos: Korondi kerámia. (kézirat) 1977.

Józsa András: Korond helytörténete. In: Helyismereti olvasókönyv. Korond. (Szerk. Ambrus Lajos) Firtos Művelődési Egylet, Korond, 2001. 57–163.

Kinda István–Peti Lehel: Szenesek. A tradicionális erdőkiélés és a nyugati piacgazdaság között. Székelyföld, IX 1. 2005. 88–118.

Orbán Balázs: A székelyföld leírása (1868–1873). Történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból. CD-ROM. 1868.

Sófalvi András: Sóvidék a középkorban. Fejezetek a székelység középkori történelméből. Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely, 2005.

Szabó Á. Töhötöm: Stratégiakeresés és alkalmazkodás. Korunk, XV.12. sz. 2004. 100–103.

Tófalvi Zoltán: A korondi fazekasság rövid története. Ethnographia, XCIV évf. 4. sz. 1983. 599–615.

Uő: Korondi fazekasok a moşi vásáron. In: Népi mesterségek, népművészet. (Szerk Zsigmond Győző) Magyar Köztársaság Kulturális Központja, Buk., 2002. 135–138.

Vofkori László: Korond társadalom- és gazdaságföldrajza. In: Helyismereti olvasókönyv. Korond. (Szerk. Ambrus Lajos) Firtos Művelődési Egylet, Korond, 2001. 163–213.