Június 2006 Erdélyi falvak – modernizációs pályák |
Bevezető Modernizációs tendenciák az erdélyi falvakban Peti Lehel A vállalkozói potenciál és területi eltéréseinek társadalmi magyarázatai Erdély rurális térségeiben Csata Zsombor Kocsis bácsi a járdára zuhan (vers) Kinde Annamária Leendő város vagy (csak) modern falu? Miklós Zoltán Vállalkozók falun Oláh Sándor Társadalomszerkezeti, életmódbeli változások Csíkfalva községben (1945–1989) Gagyi József Vidék és vidékfejlesztés az átmenet időszakában Romániában Berekméri Mária-Erzsébet Falusi modernizáció: változás vagy válság? Szabó Á. Töhötöm 1956–2006 Szabédi októberei Kántor Lajos Nagyapa rádiója Gyarmati György Toll Fejtő Ferenccel a Bem moziban Horváth Andor A kolozsvári szóló Ilia Mihály Az alkimista lány (21. század) Kántor Lajos Világablak Globális áramlatok és helyi normák között Kemény Márton História Kemény János ravatalai Kovács Kiss Gyöngy Mű és világa Buday György magyar költői arcképsorozata Makkai Ádám Közelkép Az Udvarhelyi régió települései a korszerűsödés útján Vofkori László Rendszerváltozás utáni gazdasági folyamatok Cófalván Kinda István Fülep Lajos és egy erdélyi református egyházközség Szolláth Hunor Téka Halál Velencében Vallasek Júlia Reflexió és portörlés Balogh Brigitta Olvasószolgálat A Korunk könyvajánlata Talló Társulatmontázs Musca Szabolcs Az alibi nem titok Ferencz Enikő Abstracts Számunk szerzői | Vallasek Júlia Halál Velencében Bánki Éva: Aranyhímzés Az Aranyhímzés a mindennemű életrajzírás örök problémáját járja körül, mégpedig azt, hogy az ember életútja a maga teljességében végső soron elbeszélhetetlen, az életrajz (sőt az önéletrajz is) csupán az igazságszilánkok önkényes összecsiszolása. Az életrajz ugyanakkor rendelkezik azzal a mágikus erővel, hogy mintegy magába vonja szerzőjét, aki az adatok, tények válogatása, értelmezése közben minduntalan arra kényszerül, hogy saját tapasztalatával, reakcióival vesse össze ezeket, a szerző tehát óhatatlanul (és ha elég ügyes, szinte észrevétlenül) önmagát is beleírja a készülő életrajzba. Az életrajzírás buktatóit a regény hőse, a tiszteletreméltó csanádi püspök, Sebe/Anasztáz sem kerülheti el, holott ő nem életrajzot, hanem legendát ír, szakrális történetet, amelyben a csodák és csodatételek a műfajnak megfelelően követik egymást kirajzolva egy reménybeli szent (és nem egy hús-vér ember) történetét. Sebe a fiatal László király küldötteként érkezik Velencébe. A dalmát partvidéken terjeszkedő Magyar Királyság hatalmi ambícióit alátámasztandó szorgalmazza a néhai Gellért püspök kano-nizációját. Az agg csanádi püspök, Gellért hajdani tanítványa és utóda a püspökségben kapja a feladatot, hogy mestere gyermekkoráról tájékozódjon a helyszínen. Az Aranyhímzés regény egy középkori legenda megírásáról, szöveg a szövegről, egy nyomozás története, amely ugyanakkor tekintélyes művelődéstörténeti ismeretanyagot közöl a középkorról. Mint Borges, Eco vagy akár Szerb Antal intellektuális elitet és mainstream olvasót egyaránt magával ragadó, eseményeket és szöveget, kultúrtörténeti ismeretanyagot és ravasz fordulatokban gazdag cselekményt egyaránt mozgósító munkáiban, itt is a könyv, a nyelv, a szavakból kiolvasható, valóságra vonatkoztatható vagy a valóság különféle elemeiből szöveggé fordítható (sokszor nagybetűvel szereplő) Jelek állnak az előtérben. A Pendragon-legendá-hoz, A Rózsa nevéhez vagy A Foucault-ingához hasonlóan az Aranyhímzésben is megjelenik a rejtélyes haláleset detektívregényekből ismerős szála. Sebe szinte érkezésének pillanatában belebotlik: a város szélén álló, a Morosini család titkos üzelmeinek helyet adó Legszélső házban, ahol állítólag Gellért született, holtan találják a ház urát és fiatal feleségét, a titokzatos Aranyhímzőnőt. Sebére vár, hogy a (fő eseményszálhoz egyébként alig kapcsolódó, szinte csak a titokzatosság fenntartásában szerepet játszó) gyilkosságot megfejtse. Sebe számára Gellért püspök homályba vesző családi hátterének felkutatása ugyanolyan szótárkészítés, mint élete nagy, kudarcba fulladt vállalkozása, a magyar Donatus megírása. Ahogy igazi lingvisztikai érdeklődéssel keresi a magyar szavakban a latin eredetit, úgy keresi a velenceiek elejtett szavaiban a „legenda morzsáit”, miközben a kezdet kezdetén sejti, hogy ebből a szempontból útja hiábavaló, amit megtudhat a gyermek vagy ifjú életéről, az nem magyarázza, hogyan lett belőle Magyarország nagynevű térítőpüspöke. Sebe úgy készül feladatára, a legenda megírására, úgy kutat (még számára is homályba vesző) életrajzi adatok után, hogy közben tudja, a személyes adatok voltaképpen súlytalanok: „A szentek egyetlen dolga – hasonlítani. Hasonlítani egymásra és hasonlítani Sebe számára a Gellért-legenda megírásának tétje tehát nem a hiteles Gellért-történet, hanem a hiteles Sebe-történet fellelése. Mesterének gyermekkora után kutatva tulajdon múltját vizsgálja, mintegy regressziós hipnózisban rekonstruálja mindazt, amit a hajdani pogány lantos fiából keresztény pappá lett Sebe elfelejtett. „A civilizáció nem más, mint felejtés” – állítja többször is, a felejtés kiváltója pedig a félelem – tehetné hozzá. Mert Sebe egész életét a félelemtől „fél lélekkel éli le”. Már a legelső oldalon, Sebe legelső megjelenésekor kiderül, hogy a gyanakvó óvatosság a legjellemzőbb tulajdonsága. „Mit hihetnek ezek a tanulatlan hajósok rólam, gondolta, ahogy lebocsátott szemhéján, mint egy finom, vékony hártyán át figyelte az utasokat, a kosarakat és ládákat, a napfelkeltét, hiszen vele szemben az Ég olyan óvatosan kémlelte Zárát, ahogy Sebe a világot, immár hetvenöt éve.” Sebe már-már paranoiának tűnő rettegéssel vegyes gyanakvással mindig attól félt, hogy valamelyik „Elfoglalt Fiatalember” kitúrja a stallumából. Gyanakvó alaptermészetének köszönhetően Velencében nemcsak a velenceiek Sebe lénye Gellért püspökön keresztül nyilvánul meg, és nemcsak azért, mert családjának lemészárolásakor Gellért püspök menti meg az akkor nyolcéves gyermeket, aki az ő szerető nevelése alatt lesz keresztény pappá. Sebe tökéletesen azonosul mesterével, imitálja stílusát, nyelvi fordulatait (Gellért híres Deliberatiójának egyes részleteit ő írja meg). Élete vége felé, Gellért történetét kutatva, mestere sorsán, tettein gondolkodva, minduntalan különbségeket keres kettejük között, s ezekre támaszkodva igyekszik megfogalmazni nem a kanonizálandó Gellért, hanem önnön másságát. Nemcsak a legendaírás szempontjából, de Sebe számára is lényegtelen, hogy a Velencéből a távoli Északi királyságba igyekvő három fiatalember közül melyik lett Magyarország legbefolyásosabb embere: a kalmárivadék Giovanni Morosini, a világvége igézetében élő vézna szerzetes, Alberto testvér vagy a hozzájuk csatlakozó kalandor, a titokzatos Idegen. Számára az a fontos, hogy a Magyarországra érkezett ifjú önként szakított a múlttal, és lemondott mindarról, ami Velencéhez kötötte, míg Sebét elszakították önnön múltjától. A civilizációnak tekintett feledés azonban nem működik tökéletesen: Sebe térítőpapként is mindvégig megőrzi a pogány világból hozott ismeretfoszlányokat. Pogány énjének fontosságát hangsúlyozza, hogy a püspök gondolatait megfogalmazó narrátori hang kizárólag Sebeként említi, csupán a hozzá szólók szemében Anasztáz püspök. Sokszor a félig elfeledett, akarata ellenére fennmaradt pogány tudásának köszönhetően marad életben, végzi sikerrel egyik-másik feladatát, például ennek a tudásnak köszönhetően szólaltatja meg a titokzatos Aranyhímzőnő szellemét. Tudja, hogy „Anasztáz is vagyok és Sebe is, és több világhoz tartozom, mint amit az úr megenged”, mint ahogy azt is, hogy éppen emiatt reménytelenül és hite szerint az örökkévalóságban is magányosságra van ítélve. „Ha az a szerencse érne, hogy üdvözülök, gondolta Sebe, én a Mennyországban is egyedül leszek, Sebe már a városba érkezvén sejti, hogy meghalni érkezett Velencébe. Ahogy a Halál Velencében Gustav Aschenbach doktorát, őt is néhány komor, baljós jel fogadja, naponta apró kellemetlenségek sorozata éri. Amikor felismeri kutatásának hiábavalóságát, úgy írja meg a nem kizárólag hiteles alapokra, hanem a legendaírás hagyományára támaszkodó művét, mint aki tulajdon élete számadását készíti el. „Mert lehet, gondolta, hogy az én Legszemélyesebb Magyarázatom az igaz, és Gellért nem volt velencei ifjú, nem volt Giovanni Morosini, sem Alberto testvér a San Giorgióból, sem az Idegen. Gellértet nem a nagypolitika, nem a világvége-hangulat, és nem is a becsvágyak kergették Magyarországra – énmiattam jött, az én imáimból vált magabiztos valósággá.” A Gellért-legenda rendelésre készülő, a műfaj előírásaihoz szigorúan alkalmazkodó munka lesz Sebe tollán. Az események eredeti jelentőségüktől függetlenül azzá alakulnak, amivé az adott szövegkontextusban szükség van. A „jóindulatú félreértés” és az érdekorientált szövegválogatás dinamikája formálja Sebe szövegét, ahogy a térítőkre mondott monoton átkot „együgyű” cselédlány szép éjszakai nótájának képzeli a jóindulatú félreértésekben és keménykezű térítésben egyaránt jeleskedő Gellért püspök. Hogy mennyire célelvűen dolgozik a Gellért-legendát író Sebe, leginkább abból látszik, ahogy az események közt válogatva szándékosan kihagyja azt, amiben valóban benne van a szakralitás csírája, kihagyja önmaga számára is megmagyarázhatatlan tulajdon „csodatételét”. Sebe Gellért kanonizációját előkészítendő írja a legendát, a regényben ugyanakkor felsejlik egy titokzatos, a szentté váláshoz szükséges attribútumokat hordozó női figura története. Nem a saját múltját különböző hajmeresztő kalandok formájában minduntalan újramesélő Aranyhímzőnő, hanem Zsófia királyné, Imre herceg, majd Orseolo Péter mindig derűs, mindenkihez kedves felesége, akit megölnek a fellázadt pogányok, s aki a trónörökössel vajúdva, magára hagyottan, mosolygó mártírként hal meg, teste pedig csodaszerűen eltűnik. Sebe az eset egyetlen szemtanúja, ugyancsak ő az, aki elfeledtnek hitt pogány énekkel megfékezi a tömeget, de a csodára ő sem talál (nem is keres) magyarázatot. Sebe jóval több, mint tekintélyes kort megélt „nagy idők tanúja”, nem csupán a korral megszerzett tapasztalatnak, hanem éppen problematikus identitásának köszönhetően lesz Bánki Éva könyvében hiteles krónikása annak, ami voltaképpen számára a szentté avatandó Gellért történeténél is fontosabb. „Én tulajdonképpen nem is Gellértet keresem, hanem a legutolsó száz évet” – vallja be önmagának Sebe. Tulajdonképpen az Aranyhímzés sem a Gellért-legenda megírásának történetéről szól (erre csupán az utolsó fejezetben kerül sor), hanem a keresztény magyar királyság első száz esztendejéről. A hatalmi harcokkal, brutális tömeggyilkosságokkal és kollektív amnéziával járó térítőhadjáratok közt formálódó királyság háttérül szolgál ugyan a legendaírás voltaképpen egyetlen fontos cselekményszállá összeálló történetének, a minduntalan önnön identitását kereső, múltját boncolgató főhősnek köszönhetően mégis fontos szerepet kap. A legendaírás nehézségeit fejtegető részek metairodalmisága helyenként már-már posztmodern tézisregényként olvastatná az Aranyhímzést, ha nem emelné ezen felül a sokszínű, töredékekből freskóvá összeálló történelmi háttér. Az újhistorista megközelítéssel ellentétben, amely a történelmi szerzők hétköznapi szövegmegnyilvánulásait is irodalomként kezeli, a regény írója itt irodalmi eszközökkel rajzol történelmet. *Magvető Kiadó, Bp., 2005. |