A fizikai terek és a társadalmi tér átalakulása, az infrastrukturális és társadalmi változások elválaszthatatlanok. A falusi teret átalakító, ötvenes-hatvanas, majd hetvenes évekbeli tervezési elképzelések (szisztematizálás) szerint kialakított falukép, a megépített házak mint új életkeretek meghatározták a mindennapi tevékenységek, kapcsolattartás, a családi élet formáit, az új középületek pedig a közéletet. A ,,szisztematizált falu” a hatalmi ellenőrzés, beavatkozás szándékait és lehetőségeit mutatja. Az emberek munkakörülményei, munkaeszközei megváltoznak, fogyasztási, kulturális szokásaik, kapcsolattartási szokásaik átalakulnak a vizsgált évtizedekben. A generációk között eddig nem tapasztalt viselkedésbeli-mentális különbségek konstruálódnak.

A Csíkfalva községhez tartozó települések társadalmáról a vizsgálat végpontjának tekintett esztendőben, 1989-ben elsősorban az mondható el, hogy nem az a falusi, preindusztriális társadalom, mint volt 1948-ban vagy akár 1966-ban is, amikor az aktív lakosság 80 százaléka még földműveléssel foglalkozott – igaz, akkor már az új gazdálkodási keretek és feltételek között, a kollektív gazdaságban. A szocialista modernizáció eredményeképpen városi, ipari alkalmazotti viszonyrendszerbe beépülő, gazdálkodó, de ugyanakkor a tartós fogyasztási cikkeket felfedező és használó családok élnek a településeken.

Az egyik szembetűnő társadalmi vonása az átalakulásnak az erősödő individualizáció. A pártállami hatalom elképzelése szerint a szocialista modernizáció eredményeképpen, az életkörülmények változása, a technikai modernizáció átalakító hatásai ,,a tudatban végbemenő mélyreható változásokat” eredményeznek. Az 1967-ben a termelőszövetkezetről és a község átalakulásáról kiadott brosúra konklúziója: ,,a magántulajdonhoz fűződő régi ellenségeskedő, önző, individualista erkölcsöt kiszorította az új, szocialista erkölcs. A szocialista tulajdon, a nagy közös gazdaság ma egyesíti a földműveseket, akiknek azonos a törekvésük: erősíteni a termelőszövetkezetet, gyarapítani a nagy közös vagyont, amely bőséges életük záloga. Az új erkölcs a közösségi érzésben, a munkával szembeni új magatartásban, a közös vagyon megőrzésében, valamint abban a tudatban jut kifejezésre, hogy a termelőszövetkezetben saját munkájuktól függ anyagi és kulturális színvonaluk további emelése.”1

Megdöbbentően hamis, valóságtól távoli ideológia diktálta konklúzió. A nagy, közös vagyont egyre kevésbé érezték magukénak az emberek, és a lopás különböző fajtái, technikái a nyolcvanas évekre igen elterjedtekké, meghatározókká váltak. A konstruálódó ,,szocialista ethosz”, mint azt a kilencvenes évek jelenségei is mutatják, nem a bizalom, a közösségi, altruista tulajdonságok megerősödését hozta el.

Társadalomszerkezeti változások

A negyvenes évek végének politikai átalakulásai, az ötvenes években a kialakuló, új hatalmi szerkezet, magának a kollektivizálásnak a folyamatai még nem hoztak jelentős gazdasági, társadalmi, életmódbeli változásokat, nem eredményezték a mindennapi élet átalakulását Csíkfalva községben. A község településeinek lakossága csak a hatvanas években lépett arra az útra, amelyik a paraszti világból az ipari, majd a posztindusztriális, információs társadalom felé vezet.

Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján alig haladja meg a százat azoknak a száma, akik állami alkalmazottak: 1959-ben 123, 1960-ban 130.2 Kevesen vannak, akik a gázkitermelő vállalatnál vagy marosvásárhelyi ipari egységekben, tehát a falutól távol dolgoznak (1959-ben 16-on, 1960-ban 23-an).3 A községben a legnagyobb termelőegység a Jobbágyfalván, a kisvasút mellett levő téglagyár, ez a marosvásárhelyi egyik nagyobb téglagyárhoz tartozó egységként működik, és az ötvenes években 80–85 embert foglalkoztat. Ezek közül legtöbben, érthető módon, jobbágyfalviak.

Egy 1965-ben, tehát az 1962-es kollektivizálás után három évvel összeállított statisztikai jelentés4 nem mutat nagyméretű változást: a község területén 172 állami alkalmazott van, de ezek közül csak 137 (mintegy 80 százalékuk) helybeli, 36-on más lakhellyel rendelkeznek (ideiglenesen tartózkodnak itt, vagy ide ingáznak). 47 (27 százalék) a más helységben dolgozók (hosszabb ideig ott tartózkodók vagy oda ingázók) száma.

Az 1966-os népszámlálás adatai között községi, valamint település szinten is megtalálható a jelentősebb foglalkozási csoportokba sorolhatók száma,5 kiszámítható a csoportokba tartozók aránya. Az ezekből az adatokból rekonstruálható helyzet még mindig a változás első pillanatait mutatja: ekkor még a mezőgazdasággal foglalkozók (tsz- tagok) az aktív lakosság 80 százalékát teszik ki, az iparban, szolgáltatásban a munkaképes lakosság mintegy 10–10 százaléka tevékenykedik. A települések szerinti megosztást az alábbi grafikon mutatja:

A települések közötti különbségek jól kimutathatóak: Nyárádszentmárton, Vadad és Buzaháza esetében az aktív lakosok igen kevés kivétellel a mezőgazdaságban dolgoznak. Csíkfalván, mivel községközpont, a tanügyben, egészségügyben, közélelmezésben annyian dolgoznak, mint a többi négy településen együttvéve. Jobbágyfalván, mivel saját ipari egységgel rendelkezik, meg azért is, mivel legközelebb fekszik a munkahely-lehetőségeket biztosító Nyárádszeredához, a legnagyobb az iparban dolgozók száma (az aktív lakosok 20,17 százaléka).

1969-ben, egy a községben dolgozó alkalmazottakról készült statisztika szerint (tehát nem kerültek be a statisztikába azok, akik más helységekben dolgoztak)6 az alkalmazotti létszám 177. A néptanácsnak 11, az oktatási intézményeknek összesen 38, az egészségügyi körnek 7 alkalmazottja van. A fogyasztási szövetkezetek üzleteiben 16-on, a vasútállomáson 4-en, a PTT (Posta-Távíró-Telefon) központban 2-en, a villamossági vállalat díjbeszedőiként 2-en dolgoznak. A Tejipari Vállalatnak 5, a mezőgépészeti egységnek 30, a helyiiparhoz tartozó téglagyárnak 81 alkalmazottja van a községben.

A következő keresztmetszet az 1981-es év helyzetét mutatja.7 Ezek községi adatok, nincsen település szerinti bontás. Ekkorra az aktív keresők létszáma már jelentősen csökkent, kialakult egy, a községben új társadalmi réteg, a nyugdíjasoké: 380 tsz-, valamint 96 állami nyugdíjas, a teljes lakosság mintegy 21 százaléka! Az aktív lakosok száma 1126, és ezek több mint fele (55,5 százalék) még mindig mezőgazdasági dolgozó. Iparban tevékenykedik az aktív lakosság 32,59 százaléka (azaz 15 év kellett ahhoz, hogy arányuk megháromszorozódjon), szolgáltatásban 11,91 százalék (azaz kevéssel több, mint 1966-ban). Kialakult a naponta ingázók rétege: a 25 kilométerre levő Marosvásárhelyen 99-en, a szomszédos Nyárádszeredában 114-en dolgoznak.

Érdemes ide illeszteni a mai helyzetet. A 2002-es népszámlálás adatai szerint8 az aktív népesség  húsz év alatt több mint a felére csökkent – 538 statisztikailag rögzített aktív kereső él a községben. A mezőgazdasággal foglalkozók (ezt fő foglalkozásként űzők) aránya valamivel 20 százalék alá csökkent, iparban 57,24 százalék, míg szolgáltatásokban az aktív keresők mintegy 22 százaléka dolgozik.

Az 1966–2002 közötti foglalkozásszerkezeti átalakulást a következő grafikon szemlélteti:

A községben tehát a tsz megszervezése, azaz az 1962 utáni negyvenévnyi idő alatt mintegy egyharmadára csökkent az aktív, kereső lakosság létszáma. Új jelenség, hogy kialakult, jelentős nagyságúvá duzzadt a nyugdíjasok rétege. Bár falusi településekről van szó, dominánssá vált az ipari foglalkozás, és jelentős a szolgáltatási szektorban tevékenykedők aránya.

2005-ben, a polgármesteri hivatal illetékeseinek tájékoztatója szerint, Csíkfalva községben nincs munkanélküliség. Néhány kis, 10–50 alkalmazottat foglalkoztató cégen túl van olyan helyi, közepes nagyságú élelmiszeripari vállalat is, amely a helyi munkaerő mellett rendszeresen ide ingázó marosvásárhelyi szakembereket foglalkoztat. A 2002-es népszámlálás is csak 19, első munkahelyét kereső fiatal munkanélkülit regisztrált.

,,Minden úgy jött sorban… “ (Életmódváltozás)

,,a kollektív idő alatt, az öregebbeket is tessék megkérdezni, az az idő alatt fejlődött ki a falu. Abban az időben fejlődött ki a falu, szépült ki, építettek szép házakat, s szép bútorok lettek, televíziók. Minden úgy jött sorban a kollektív idő alatt. “9

Az életmód változásának mikéntje, üteme sokkal nehezebben kutatható, mint a technikai jellegű, jobban dokumentált változások. Ezzel kapcsolatos statisztikai adatokra elvétve bukkantam. Éppen ezért az interjúk készítésekor részletesebben ki kellett térni erre a témára, és az erre vonatkozó információk legnagyobb részének ezek az interjúk a forrásai. Ebben az esetben is nehéz dolga van a kutatónak: a ,,kollektív idő alatt”10 eltelt korszakot az emlékezők nehezen bontják fel kisebb időszakokra, esetleg egy-egy családi, anekdotikus esemény az, aminek a pontos időpontját is fel tudják idézni. A kollektív gazdaság/termelőszövetkezet korszakára való emlékezésekből a Nagy Történet (azaz egy átfogó, nagy léptékű folyamat) könnyen kialakítható, de alapos feltáró munkára, kis történetek sokaságára lenne szükség ahhoz, hogy a változás árnyalatait is meg lehessen ragadni. Meg a Nagy Történetet igen erősen befolyásolja ma is mindaz, amit szenvedéstörténetként, éppen a modernizációra vonatkozó adatokat és tényeket mellőzve vagy torzítva a közelmúlt és jelen közéleti-tudományos diskurzusa konstruált.

Benkő Samu Murokország című, 1972-ben megjelent könyvében összefoglalja az általa tanulmányozott Nyárád menti helységekben11 az ötvenes-hatvanas évtizedekben történt változásokat – társadalmiakat, gazdaságiakat, kulturálisakat. Leginkább persze a statisztikákból közvetlenül kideríthető mennyiségi változásokra figyel, figyelhetett, hiszen az 1950–1970 között eltelt két évtized igazából nem mutathatta meg, melyek a visszafordíthatatlan, társadalomtörténeti jelentőségű átalakulások. Megállapításai közül egynéhány a Csíkfalván történtekre is ráillik: ,,A nyárádmenti ember ma már nem azt lesi, hol akad egy darabocska eladó föld. Jövedelméből vagy új házat épít, vagy a régit korszerűsíti, a gyermekére áldoz – talán a kelleténél is többet. A falvakon betonút vezet keresztül, a petróleumlámpát kiszorította a villany, s fűtésre-főzésre sem használnak már tűzifát. A várossal már nemcsak a kisvasút, hanem autóbusz is összeköti a falvakat. Az ország és a nagyvilág híreit már nem a piaci tereferékből tudják meg, hanem a rádióból és a televízióból. A három faluban 185 rádió és 69 televíziós-készülék van.”12

A termelőszövetkezet – a bőséges élet alapja: ez az egyik fejezetcíme a már említett brosúrának, amelyet 1967-ben adtak ki a Maros Magyar Autonóm Tartományban, és amelynek bevezető mondatai szerint: ,,A szocializmus építése során Csíkfalván éppúgy, mint az egész országban, a parasztság munka- és életfeltételeiben mélyreható változások történtek. E változások a termelőszövetkezethez fűződnek, amely megalapozta a dolgozó parasztok bőséges, virágzó életét.”13 Éppen ezért a brosúra is főképpen a termelőszövetkezettel foglalkozik – de egy utolsó, rövid fejezetben kitér a ,,bőséges, virágzó” életre is. Ennek az idegen számára szembetűnő jele és bizonyítéka, hogy villamosították a településeket,14 és ,,közel 200 szövetkezeti tag épített kényelmes, egészséges téglaházat”.15 A brosúra nem részletezi: milyen időszakban épült a közel 200 ház, valamint azt sem, hogy teljesen új épületről van szó, vagy feljavításokról, szoba-konyha hozzátoldásokról. Számításaim szerint az ötvenes-hatvanas években, 1967 előtt a 100-at sem érheti el a teljesen új házak száma – de az újjáépítettekkel együtt valóban közel 200 házról van szó.

Továbbá olvashatjuk: ,,A legtöbb termelőszövetkezeti tag otthonában modern bútort, perzsaszőnyeget találunk, sokan vásároltak mosó- és varrógépet, villanyvasalót”16. A bútorok kicserélése tömeges mértékben valóban a hatvanas években kezdődött, ekkor már nemcsak Marosvásárhelyen vagy Nyárádszeredában, hanem a helyi szövetkezeti üzletekben is elérhetőek voltak ezek a tartós fogyasztási cikkek: ,,Volt a szövetkezetben. Úgy hívták, hogy népbútor. Csak osztán volt, aki szegődött. Volt Szeredában17 asztalos, s aztán akinek olyan volt a tehetsége, szegődött, hogy legyen más, ne az a népbútor, mert az gyenge volt az a népbútor... Olcsóbb volt, 1500, 1600, igaz akkor nagy pénz volt, nem mint most, de egy szobabútort vett vele. Vagy ágyat, vagy egy rekámirt vele, toálettet, szekrényt, asztalt, négy széket. Na 1500, 1600 lej volt. S akkor, mondom, az nagy pénz volt.”18 Ami a perzsaszőnyeget illeti, kételkedem abban, hogy ,,a legtöbb termelőszövetkezeti tag otthonában” lett volna.

A villanyárammal működő tartós fogyasztási cikkek valóban a villanyáram bevezetése, azaz 1962 után, főleg pedig az eleve villanyhálózattal, tehát konnektorokkal is felszerelt új házak tulajdonosai körében kezdtek elterjedni. 1967-ben 121 rádió és 3 televízióskészülék van a községben. Ez utóbbi megjelenése szenzáció volt, az egyik tulajdonos így emlékszik az eseményre: ,,Én korán vettem, ’65-ben már televízióm volt, az első Rubin televíziót vettem, részletre azt is, de úgy, hogy elmentem nagyapámhoz, s mondom, hogy nagyapám kellene nekem adjon – 2500 lej volt – 1000 lejt, hogy tudjak venni egy televíziót. Azt mondj: »Az mi?«. Mondom, rádió, amelyik nemcsak beszél, hanem lehet látni azt, aki beszél benne. Hallgat az öreg, azt mondj: »Te, én adok, de ha nem igaz, én a pofád összetöröm. Hát te nekem ne hazudj, azt mondja. Olyan rádió nincs.« Megvettük. Megvan most is, itt van bent, ilyen hosszú hátrafele, s kicsi képernyő. Megvan. Jött az öreg biciklivel, leült, s így csinált ni, nézte, ment a székkel előre, amikor odaért, hogy érte az orra, megnézett, s fogta a széket, s megint elment messzire. Akkor nézte. Azt mondja: »Te, a jó Istenit, nem tud magyarul!! De ha tudna, én is vennék egyet. Az anyja jó Istenit. Tanítsátok meg magyarul, beszéljen magyarul, s én is veszek egyet.«. S aztán így elhitte, hogy van olyan rádió, amelyiket lássuk is, hogy mi van benne.”19

1967-ben, a brosúra adatai szerint, ,,a községben mintegy 65 motorkerékpárt, 25 robogót és közel 500 kerékpárt tartanak nyilván”.20 Valóban ugrás ez az ötvenes évek elejéhez képest, amikor a község első emberének is sorba kell állnia a biciklikiutalásért. A motorizáció az első személygépkocsik megvásárlásával csak a hetvenes években kezdődik.

Ugyancsak 1967-ben a községi könyvtárnak 7300 kötete, havonta átlag 600 olvasója volt, és a népszerűsítési formák is működtek: 14 mozgókönyvtár és 24 olvasókör.21 45-féle sajtótermék több mint félezer példányára fizettek elő a községben.22 1960 óta heti három vetítést tartó mozi működött rendszeresen a községközpontban.

A hatvanas években jelennek meg a helyi üzletekben a készruhák. A falusiak egy része még mindig helyi, varrni tudó nőkkel varrat. A harisnyát, köztük az újonnan megjelent nejlonharisnyát vásárolják.23 A népviselet előbb mindennapi viseletként eltűnik, majd rituális viseletként újra fontossá válik.24

A hagyományos paraszti étrend lassan változott. Bőségesen étkeztek, mert volt mit, és fogyasztották a boltban vásárolt termékeket is.25

Mindezeknek a változásoknak a feltétele a település kollektivista lakóinak a nagyobb jövedelemhez (de elsősorban a szerződhető vagy a piacon értékesíthető terményekből, állatokból   származó jövedelemhez) való tömeges hozzájutása. Nem elhanyagolható, hogy a kivételezett helyzetű, jól gazdálkodó tsz nagyobb mennyiségben oszt tagjainak a megtermelt termékekből: ,,Gabonát kaptunk, törőbúzát, búzát, árpát, zabot. Mindent kaptunk, úgyhogy a mezei munka mellett, én nem dicsekvésképpen, mert nem szeretem a dicsekvő embert, én nem dicsekvőképpen mondom, de hiszik, ha nem, két fejős tehent tudtunk tartani, három malacos kocát, s még bornyúkot  tartottunk, na. Még mezőre járni, tejet vittük a csarnokba, onnat jött a pénz, akkor a kollektívből osztottak cukrot, olajat, akinek nem volt, s akinek volt is. Volt plusz megmaradva szőlő, s azt közösön kellett kezelni, s azt is kiosztották, a borokot. Főzték a pálinkát, itt volt a főzdéjük…[Mellékjövedelmet lehetett szerezni a kollektívben?] Hát ott pénzt is osztottak. Normára osztottak pénzt úgy, hogy annyi pénzt osztottak ki, aki megspórolta, ügyelt rea, az tudott vásárolni: jószágot, ami kellett, no.”26 Akik a zöldségtermelésben dolgoztak, azok a termesztés és az értékesítés technikáit, módszereit is megtanulhatták.27

Megtanulták, gyakorolták az olyan intenzív, sok szakértelmet és munkát igénylő, de nagy jövedelmet hozó speciális növénytermelést és -feldolgozást, mint például a paprikatermesztés: ,,Ezt a paprikát vetettük melegágyba. Nyolcméteres melegágyat csináltunk, kora tavasszal. Neveltük, ültettük, akkor kapáltuk legalább tízszer, szárítottuk. Itt van hátul egy kicsi konyha, az annak volt építve, hogy abba… Tizenhat rostánk volt, ilyen drótból, kétméteres rosta. Azt raktuk meg, de minden egyes paprikát fényesre törölgettünk, s a szárát levágtuk, s úgy tettük szárítani. Így megfogtuk, s ha roppant össze, akkor raktuk zsákba. Gyolcszsákot csináltam, s azzal töltöttük meg, száraz paprikával, s akkor tettük le a cementre, a felmosott, tiszta cimentre, tapostuk össze, tettük kis helyré. Volt úgy, tessék elhinni, hogy 250 kg paprikát megőröltem, amit nagyjából itthonról, a háztól elvittek. Annyira, annyira: finom is volt, szép is volt a színe….”28 Az építkezések egy részéhez ez és az ehhez hasonló, ekkor megtanult és gyakorolt speciális jövedelemszerző  tevékenységek teremtették meg az anyagi alapot: ,,El merem mondani, hogy a paprikából építettünk mindent…. [A fürdőszobát is akkor tetszett építeni?] Akkor, 1973-ba, egyszerre. De a WC-t nem engedte az öreg, hogy betenni. Azt mondta, akinek baja van, menjen ki a WC-re.”29

Igen fontos jövedelemszerzési forrás volt a termelőszövetkezet javainak (a deklaráltan közös vagyon egy-egy morzsájának) az illegális eltulajdonítása: a lopás. Az interjúk bőséges forrást nyújtanak a viselkedésmód és a mögötte húzódó meggondolások tanulmányozására. A lopásról elmondható, hogy gazdasági okokból, de társadalmi kényszerből is történt – igazodásképpen másokhoz. Ennyiben nem individualista, hanem közösségi jellege volt. A mintát azok jelentették, akik ,,arravalóak voltak”: ,,Hát aki tudott, lopott, aki arravaló volt, de én… Egyszer szedtük a paprikát, mert nagy kertészet volt ott a belső részen, szedtük a paprikát, s hát mindenki úgy vitte, úgy loptak  szerteszéjjel. S azt mondták, te mért nem teszel bé oda a M. Zsiga kóréjába egy kicsit…  S hát gondolom, másnap elmegyek, mert csak segíteni voltam, hogy hozzam el azt a kicsi paprikát, amit otthagytam, bétettem. S nem szembejött velem [ti. a brigádos – G. J.]. S azt mondja: mit visz? Hát egy lyukas neccben volt, hát látszott, hogy paprikát. Én úgy megijedtem, hogy én soha többet egy ágszálat nem mertem volna elhozni, hogy akkor felszólított. Azt mondta: loptál te is. Hát én csak ennyit vittem, de akik ott voltak közelebb, vittek. Vittek, s azok éltek is inkább.”30

A kérdés tehát az volt, hogy ki került ,,közelebb” a forráshoz: kinek volt pozíciójából, funkciójából, lehetőségeiből adódóan a legtöbb alkalma az eltulajdonításra. Kimutatható, hogy  az egész gazdálkodási rendszer részben erre épült.31 A kialakult társadalmi viszonyrendszerek is a ,,kivel loptam együtt, és kinek juttattam belőle, hogy elnézze”, meg a ,,ki kit zsarol“ szerkezetekben épültek ki. Egy tsz-elnököt mindig ,,köszöntethettek”, emlékeztethettek traktorossága idején elkövetett lopásaira: „N. Jenő volt az elnök. Neki is jól ment. Szekér-, autószámra lopta a gabonát. Egyszer, a kollektív időbe bele is akarták dobni a patakba, mert lopta a búzát. Cséplésidő volt. Egy este elindultam a bátyám fiához. Már sötétedett. Látom, hogy viszik a traktorral a gabonát, és utánna megy valaki egy biciklivel. A biciklin is zsák volt. Láttam, hogy matattak. Ők is megláttak. A polgár a biciklit betette a sáncba, elment, s ő is befeküdött. Én odamentem a sánchoz, kivettem a fehér biciklit, és a két biciklit toltam felfele az úton. Mikor odaértem a polgárhoz, mondtam neki, hogy: vidd haza bátran, nem jelentelek fel. Így loptak. Utána találkoztam F. Jenővel, mondtam neki, hogy láttam a traktort, ő meg azt mondta, hogy N. Jenő vezette a traktort. N. Jenő traktoros brigádos volt. Akkor azt mondtam F. Jenőnek, mondd meg N. Jenőnek, hogy ha eddig nem is köszönt, ezután köszönjön. Három évig köszöntettük. Ha egyszer nem köszönt, már üzentem neki, hogy jobban teszi, ha köszön. Egyszer szénaosztás volt. Nekem a rosszabbik szekér szénát akarták adni. Mondtam, hogy adják a másikat, és mondják meg N.  Jenőnek, hogy AZÉRT.”32

Végül is: modernizáció és/vagy demodernizáció?

Dolgozatomban, amelyből a fenti részletet kiemeltem, arra keresek választ, hogy hogyan alakult ki évtizedek alatt a nyolcvanas években létező gazdasági helyzet, hogyan működtek ebben az időszakban a változást meghatározó helyi politikai-adminisztratív és gazdasági intézmények, és hogyan változott, modernizálódott a csíkfalvi helyi társadalom az ötvenes-hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években.

A legáltalánosabb szinten Csíkfalva betagolódik egy romániai, kelet-európai átalakulási folyamatba. A kutatásnak az volt az egyik feladata, hogy árnyalja ezt az általános képet.

A kutatást megelőző tervezés során azt a hipotézist fogalmaztam meg, hogy a termelőszövetkezet Csíkfalván modernizációs centrumként működött, az általános átalakító szándék helyi legfontosabb közvetítője volt. Hipotézisemet kutatásom csak részben igazolta. Az ötvenes-hatvanas, sőt a hetvenes évek első részében ez valóban így volt. Távolról sem elhanyagolandóak azonban a városiasodás, iparosodás külső hatásai (oktatás, munkahelyek Nyárádszeredában, Marosvásárhelyen), a helyi adminisztráció szervező szerepe (villamosítás, iskolaépítés a hatvanas években, falurendezési törekvések). A nyolcvanas évek speciális körülményei között pedig szó sem lehetett gyors változásokról: a túlélés, a viszonylagos élelmiszerbőség fenntartása volt a cél – és ennek érdekében a tsz működése olyan demodernizációs mechanizmusokat erősített meg, mint a befele forduló individuális viselkedés, az erkölcsi normákat áthágó, kettős erkölcsöt megerősítő, végső soron társadalomromboló újraelosztás (lopás, korrupció). Ekkor inkább ,,demodernizációs centrumként” működött a gazdaságilag nagyszerűen felszerelt és megyei viszonylatban élen járó, de lényegében a megyei politikai elit – mezőgazdasági elit érdekszövetségét  erősítő, napi túlélésre berendezkedő tsz. Mire eljött a változás, rég megszűnt az a munkamorál, elszivárgott az a társadalmi bizalom, amely lehetővé tette volna a tsz további, az új körülmények közötti fennmaradását, gazdaságilag is sikeres és a helyi közösség anyagi regenerálódását szolgáló működését.

*Az írás egy 2004–2005-ben, Csíkfalva község (Maros megye) településein az 1945–1989 közötti időszak gazdasági-társadalmi modernizációs folyamatait vizsgáló kutatás eredményeit feldolgozó könyv részlete. Az írás, a könyv V. fejezetének kissé módosított (rövidített) változata. Az Arany János Közalapítvány által támogatott kutatásban részt vett Oláh Sándor, a csíkszeredai KAM-Regionális és Antropológiai Kutatások Központjának munkatársa, valamint a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Kar Kommunikáció és Közkapcsolatok szak nyolc diákja. A kutatás vezetője Gagyi József, a Sapientia EMTE tanára, a csíkszeredai KAM-Regionális és Antropológiai Kutatások Központjának munkatársa volt.

  JEGYZETEK

  1. Lásd a csíkfalvi kollektív gazdaság történetéről 1967-ben készült brosúra (szerzője Oprea Vasile közgazdász, kiadó a Maros Magyar Autonóm Tartomány Néptanácsa – a továbbiakban: brosúra) 45. oldalán.

  2. Lásd: a Csíkfalvi Néptanács 1961. október 24-én kelt jelentése a Marosvásárhely Rajoni Statisztikai Felügyelőség számára. Polgármesteri Hivatal Levéltára (továbbiakban: PHL), 1961-es iratcsomó. Ezúttal köszönöm Balogh István polgármesternek és Török Tibor polgármester-helyettesnek, hogy kutathattam a PHL iratait.

  3. Uo.

  4. Lásd PHL, 1965-ös iratcsomó.

  5. Lásd  az 1966-os népszámlálás eredményeiről 1968-ban kiadott, a  Maros Magyar Autonóm Tartomány adatait tartalmazó kiadványt (I. kötet, népesség). Kiadó: Editura Centrală de Statistică Bucureşti.

  6. PHL, 1969-es iratcsomó.

  7. Ez nem megfontolás, hanem a kutatói szerencse eredménye. Ugyanis az 1966 utáni, 1981 előtti évekből nem találtam statisztikát a polgármesteri hivatal levéltárában – igaz, 1981 utáni évekből se. Ezt a statisztikát is a Megyei Néptanács Tervosztályának készítették, a leadási határidő 1982. február 1. volt, és valamilyen véletlen folytán egy másolat került be az iratok közé. Lásd PHL 1982-es iratcsomó.

  8. Forrás a HTOF (Határon Túli Oktatásfejlesztési Iroda) adatbázisa, köszönetet mondok az adatokért Papp Z. Attilának.

  9. Részlet a Dénes Ferencné Kocsis Mariskával készült interjúból.

10. Azaz: a kollektív gazdaság fennállásának időszakában.

11. Ezek a Nyárád völgyének  alsó részén fekvő  – Murokországnak is nevezett – települések: Lőrincfalva, Ilencfalva, Dózsa György.

12. Benkő Samu könyvében lásd a 135. oldalon.

13. Lásd a brosúra 5. oldalán.

14. Hogy milyen körülmények között és mit jelentett a villanyvezetés utáni első években a villamosítás, azt a könyv IV. fejezetében a polgármesteri hivatal levéltárában talált iratokra támaszkodva részletesen  bemutattam, itt nincs lehetőségem kitérni rá.

15. Uo. a 42. oldalon

16. Uo.

17. Csíkszereda.

18. Részlet a Csalóka Gizellával készített interjúból.

19. Részlet a könyv kéziratában levő, Kilyén Domokossal készült interjúból.

20. Lásd a brosúra 42. oldalán.

21. Uo. 44. oldal.

22. Uo.

23. Lásd  a könyv kéziratában levő, Csalóka Gabriellával készült interjúban.

24. Lásd  a könyv kéziratában levő, Csalóka Zsuzsannával készült interjúban.

25. Uo.

26. Uo.

27. Lásd a könyv kéziratában levő, Csalóka Gabriellával készült interjúban.

28. Részlet a könyv kéziratában levő, Fazakas Irmával készített interjúból.

29. Uo

30. Uo.

31. Ezzel kapcsolatos jelenségeket a tsz hetvenes-nyolcvanas évekbeli sikereinek  ,,titkairól” részletesen  a könyv kézirata  IV. fejezetében mutattam be.

32. Részlet a könyv kéziratában levő, Moldován Gyulával készült interjúból.