Június 2006 Erdélyi falvak – modernizációs pályák |
Bevezető Modernizációs tendenciák az erdélyi falvakban Peti Lehel A vállalkozói potenciál és területi eltéréseinek társadalmi magyarázatai Erdély rurális térségeiben Csata Zsombor Kocsis bácsi a járdára zuhan (vers) Kinde Annamária Leendő város vagy (csak) modern falu? Miklós Zoltán Vállalkozók falun Oláh Sándor Társadalomszerkezeti, életmódbeli változások Csíkfalva községben (1945–1989) Gagyi József Vidék és vidékfejlesztés az átmenet időszakában Romániában Berekméri Mária-Erzsébet Falusi modernizáció: változás vagy válság? Szabó Á. Töhötöm 1956–2006 Szabédi októberei Kántor Lajos Nagyapa rádiója Gyarmati György Toll Fejtő Ferenccel a Bem moziban Horváth Andor A kolozsvári szóló Ilia Mihály Az alkimista lány (21. század) Kántor Lajos Világablak Globális áramlatok és helyi normák között Kemény Márton História Kemény János ravatalai Kovács Kiss Gyöngy Mű és világa Buday György magyar költői arcképsorozata Makkai Ádám Közelkép Az Udvarhelyi régió települései a korszerűsödés útján Vofkori László Rendszerváltozás utáni gazdasági folyamatok Cófalván Kinda István Fülep Lajos és egy erdélyi református egyházközség Szolláth Hunor Téka Halál Velencében Vallasek Júlia Reflexió és portörlés Balogh Brigitta Olvasószolgálat A Korunk könyvajánlata Talló Társulatmontázs Musca Szabolcs Az alibi nem titok Ferencz Enikő Abstracts Számunk szerzői | Musca Szabolcs Társulatmontázs Elavult társulatrendszer? A „virtuális társulatok” problémáját járja körül a magyarországi Ellenfény kortárs tánc- és színházművészeti havilap áprilisi tematikus száma. Mennyire élő a kőszínházi tradíció által meghonosodott „társulatrendszer”, és valóban társulatnak lehet-e nevezni az időlegesen bizonyos rendezők/koreográfusok köré gyűlt formációkat. Egyszóval helyzetképet nyújt a kortárs magyar táncélet spontánul alakuló társulati folyamatairól, de a ma színházának kihívásairól is. Mindezt nem helyzetjelentő tanulmányokba szedve, hanem szóló és társulati munkák (alkotások), valamint beszélgetések fókuszba állításával rajzolva meg. Az utóbbi időben ugyanis a társulati munkák helyett inkább a mono-táncra, illetve a szóló előadásokra helyeződött a hangsúly, az alkotók nagy része leginkább szóló bemutatóval jelentkezett. Működnek-e valódi társulatok a kortárs tánc területén? Erre a kérdésre keres választ a lap, bevonva kritikusokat, alkotókat és „rögtönzött formációkat”. Sebestyén Rita kritikája (Helyi értékek) a magyarországi táncélet egyik legizgalmasabb szereplője, Frenák Pál új előadását (MIL AN)1 méltatja, ami nem véletlen, hiszen amint azt a szerző is kiemeli, Frenák Pál „felsőfokon beszéli az összművészeti nyelvet”, előadásaiban együtt él látvány, hang, színészi jelenlét. A monotánc világában a mimetikus műformát kitűnően beszélő alkotót, Fehér Ferencet szólaltatja meg interjújában Vazsó Vera (Felejteni). A beszélgetésben egyaránt megvillan mindaz a szellemi és fizikai többlet, mely a szólóműfajban dolgozó táncosok és alkotók előadásait jellemzi, és a társulati munka hiányosságai is (pl. az egymásra hangoltság hiánya). És egy furcsa szituáció: a kétszemélyes társulat (Fehér Ferenc, Juhász Anikó) szólóprodukciói. A Fehér Ferenc és Juhász Anikó duó, azaz a Finita la Commedia társulat új előadását2 elemzi Pap Gábor cikke (Egy szabad lény evangéliuma). Pap Gábor olvasatában „a Finita la Commedia a monotánc vallomásos nyelvén fogalmazott bibliája erről a profán világról formál szakrális érvényű, ám kíméletlen ítéletet”. A szerző az előadás „állomásait” felmutatva követi végig a mise en scène momentumait a gesztus- és mozgásnyelvre való folyamatos reflektálással. Hasonló odafigyeléssel fókuszál Halász Tamás kritikája (Érzéki liturgia) Gold Bea izgalmas tér- és látványhasználatára,3 kiemelve a négyszereplős produkció szóló jellegét: „Gold Bea táncoló alakját mintha saját fantáziájából kilépő társak vennék körül.” Ekképp válhat egy többszereplős előadás egyszemélyes alkotássá. A táncos/koreográfus egyéni műsorai és az őt szerződtető Artus Stúdió kapcsán született beszélgetés (Nem örök életre. Vazsó Vera interjúja Gold Beával) próbálja körüljárni az alkotó versus előadó vélt paradoxonát. Gold Bea ugyanis kettős helyzetben van: egyrészt az Artus előadó/táncosa, másrészt saját szólóinak alkotója. A vélt paradoxont maga az alkotó/táncos húzza át, hiszen véleménye szerint mindkét „státusban” alkotóként vesz részt – nem válik ketté az alkotói és előadói munka. Ebben a beszélgetésben fogalmazódik meg ugyanakkor legélesebben a társulati rendszer helyzete, illetve veszélye: a megmerevedés veszélye, amikor egy rég összeszokott társulat már csak a bejáratott színpadi vagy táncnyelvet használva nem képes a változásra, változtatásra. Ezzel szemben a virtuális társulatok nem rendelkeznek azzal az anyagi biztonsággal (kiszolgáltatottak a pályázati rendszernek), mely az adott produkción túlmutatva valódi társulattá szervezhetné az alkotókat. Ezt a témát feszegeti Mátyás Edina Duda Évával folytatott beszélgetése (Lappangó társulatok) egyben át is vezetve a témát a kortárs színház területére és ehhez ürügyként a táncos színházi koreográfiáit használva. Kimondott hangsúllyal fogalmazódik meg a kőszínházakra negatívan jellemző kísérletező munka hiánya – szemben a strukturálisan nyújtott biztonságérzettel, amely a kortárs tánc esetében hiányzik. Nagyításban: a színház A társulati munka jellemzői (azonos irányú gondolkodás, egymásra való odafigyelés a színpadi munkafolyamat során stb.) hangsúlyozottan felfedezhetőek Novák Eszter A szecsuáni jólélek-rendezésében.4 Kérdés, hogy a szerződtetett társulatként nem működő színészcsapat hogyan találta meg azt a közös színpadi nyelvet és játékot, melyen Brecht drámája a színpadon megszólaltatható. Bíró Kristóf az előadáshoz kapcsolódó kritikájában5 elsősorban az előadás szövegváltozatát vizsgálja (Kárpáti Péter dramaturg munkája), felhíván a figyelmet, hogy „Novák Eszter nem példázatként, hanem mélyértékű emberi történetként állítja színre a Brecht-darabot”. A szövegváltozat6 és nem kevésbé az előadás már csak azért is figyelemre méltó, mert az elmúlt két-három évad erdélyi színházi életében két Szecsuáni jólélek, bemutató is látható volt. Az egyik Bocsárdi László Jóembert keresünk című előadása, a másik pedig Barabás Olga Valahol Szecsuánban című rendezése.7 A szerző írásában körbejárja az előadás történetmesélését, a jelenetek, valamint a színészi játék jellemzőit, viszont elmulasztja „kiértékelni” a főszereplő Sen Te versus Sui Ta paradox identitásának kérdését, ami viszont a darab kulcsfontosságú momentuma. Sándor L. István ennek a Novák Eszter köré gyűlt „láthatatlan társulatnak” a tagjait kérdezi a hagyományos értelemben vett társulatokról, társulati létről. A beszélgetés végkicsengése viszont korántsem ad pozitív képet a színházi élet társulati struktúrájáról. Egy másik rendezőegyéniség is fókuszba kerül Darvasi Ferenc írásában (Gyerekjáték). A kárpátaljai Beregszászi Színház rendezője, Vidnyánszky Attila Új Színházbeli rendezését8 „egy késő abszurd Ionesco-remix”-hez hasonlítja a szerző, melynek sajátossága a nyelvi, illetve szituációbeli közhelyek tartalommal való telítettsége. Villanásokban: táncszínház, visszfényben: fesztivál „Pillanatfelvétel egy koreográfusról” – fogalmazza meg esszéjében (Csendmorzsák) Gálla Nóra Hámor József Vörös9 című előadásának negyvenpercnyi alkotói credóját. Tanulságként a szerző a tiszta tánc önmagában való élményét emeli ki, szembeállítva vele a „színházi elemekkel megbolondított performance”-t. A Hámor József előadásának elemzéséhez hasonlóan „villan meg” szösszenetnyi terjedelemben három külföldi vendégelőadásról való beszámoló. Egy Erna Ómars-dóttir és Jóhann Jóhannsson koreografálta előadást (IBM 1401-A User Manual), illetve annak gépies valóságát mutatja be Szoboszlai Annamária cikke (XXI. századi teremtésmítosz). Ennél sokkal emberibb utakon közelít Farkas Eszter a Compagnie Felix Ruckert két, a befogadót igencsak igénybe vevő performance-ához,10 kihangsúlyozva Ruckert társulata tánckísérletének bátorságát, mellyel a nézőt alkotónak tételezi. Králl Csaba (Leánykérés) viszont cinikus kíváncsisággal közelít az osztrák Chris Haring Fremdkörper című, vélhetőleg statikus előadásához. Králl írói hanghordozása következetesen végigkísérhető az Artus műhely három előadásáról szóló kritikájában is. Nagyobb terjedelmű elemző írás foglalkozik viszont Pataky Klára alkotói világával.11 „Egyedül táncolni. Ezt jelentené a monotánc? […] A táncosnak nincs semmije, csak a teste” – találó nyitógondolat egy első ízben megszervezett Monotánc Fesztiválhoz. Sebők Borbála fesztiválnaplója a Dunaújvárosi I. Monotánc Fesztivál sokszínű szólótánc-koreográfiáiról nyújt átfogó képet különösen izgalmas felvezetővel.12 Az Ellenfény következetesen szerkesztett tematikus száma a társulatrendszer problémájának körüljárásán túl mintegy felvillantja a táncnyelv sajátosan kifejező terrénumát, csodálatosan megragadva a kortárs tánc mélységét. (Ellenfény. Kortárs tánc- és színházművészet, 2006/4.) JEGYZETEK 1. Frenák Pál: MIL AN / Koreográfus: Frenák Pál. Előadók: Újvári Milán, Stéphane Vaunthront. 2. Finita la Commedia: Emberkönyv / Koreográfus O. Caruso (Juhász Anikó) és Fehér Ferenc. Rendező: O.Caruso (Juhász Anikó). Előadó: Fehér Ferenc. 3. Gold Bea: Esti mise / Koreográfus: Gold Bea. Előadók Gold Bea, Tabbusch Linda, Temesvári Balázs, Balogh Péter (Artus Stúdió). 4. Bertold Brecht: A szecsuáni jólélek / Jászai Mari Színház, Tatabánya. Rendezte: Novák Eszter. 5. Bíró Kristóf: Otthontalan világban. 6. Pl. a darabban szereplő három isten helyett Novák Eszter rendezésében hét, majd a történet végén egy isten szerepel. 7. Bertold Brecht: A szecsuáni jólélek / Jóembert keresünk – Tamási Áron Színház. Rendezte Bocsárdi László; illetve Bertold Brecht: A szecsuáni jólélek / Valahol Szecsuánban – Stúdió, Marosvásárhely. Rendezte Barabás Olga 8. Line Knutzon: Közeleg az idő / Új Színház. Rendező Vidnyánszky Attila. 9. Hámor József: Vörös / Gangaray Táncszínház. Koreográfus Hámor József. 10. Compagnie Felix Ruckert: MushRoom, Secret Service. 11. Szoboszlai Annamária: Intellektualitás barokk köntösben, parókában. 12. Lásd még Hegedűs Sándor beszámolója a 7. Szóló és 5. Duó Nemzetközi Táncfesztiválról. |