A falvak mint legrégibb formái a társadalmi szerveződésnek és lakhelyeknek fontos szereppel bírnak a romániai településállományban, hiszen az össznépességnek csaknem a fele él ezen településtípuson.

Románia népessége a 2002-es népszámlálás idején 21 680 974 fő, amelynek 47,3 százaléka vidéki lakos volt. Ez az arány az előző, 1992-es népszámláláshoz képest enyhe emelkedő tendenciát mutat, a növekedés 1,7 százalékponttal emelte meg a falusi népesség arányát, bár 2002-ben számbelileg kevesebb vidéken élő lakost regisztráltak, mint tíz évvel azelőtt.

Ennek a jelenségnek az oka a demográfiai tényezők alakulásában rejlik: elsősorban a migrációs mérleg az, amely meghatározza a falu–város részesedését az összlakosságból, illetve ennek átalakulását. Emellett a természetes szaporulat is hatással volt a népesség dinamikájára, így a két településtípus népességének fejlődésére is. A migráció a posztszocialista Romániában mintegy fordítottja lett a szocializmus idei iránynak, vagyis inkább a városról falura való (vissza)vándorlás (és az ehhez kapcsolódó dezurbani-záció1 és szuburbanizáció2) jellemző napjainkban, így a migrációs mérleg a falusi térségben esetenként pozitív eredménnyel zárult. A (nagy)városok közvetlen környezetében található falusi települések esetében a bevándorlás magasabb értékeket is felvesz, itt ugyanis a szuburbani-zációs folyamat felerősödése miatt intenzívebb a falvak migrációs nyeresége. A főváros mellett a fejlettebb erdélyi régiókban (Kolozsvár, Temesvár, Marosvásárhely agglomerációjában) a jóléti szuburbanizáció figyelhető meg, az ipari és bányászati központok, valamint a kis- és közepes városok esetében a dezindusztrializáció miatt beindult város–falu irányú kényszermigráció az irányadó. Ez utóbbi a városról falura történő migrációban jelentkezik: a háztáji szub-zisztenciális gazdálkodás és a primer szektorban dolgozók részarányának növekedése jelzi azt, hogy az ipari munkanélküliek nagy része a mezőgazdaság struktúráiban talált helyet, és racionális döntésként értelmezhető a súlyos gazdasági válság feltételei között.3

Az 1. táblázattal szemléltetjük a belső migráció megoszlását, vagyis a falvak és városok közötti  vándorlás szerkezetét a lakhelyváltás szerint. Kiemelhető, hogy a belső migrációnak emelkedő tendenciája van az utóbbi évtizedben, legszembetűnőbb a város–falu és a falu–falu irányú migrációs ráta megduplázódása, ugyanakkor a falu–város irányú migráció 2000-ig fokozatosan csökkent, majd az utóbbi években az 1994-es szintre jutott vissza. A faluról elköltözők célpontjai a nagyvárosi övezetek, ahol a munkaerőpiac diverzifikált, és új munkalehetőségek is nagyobb számban jelentek meg.

Forrás: Anuarul Statistic al României 2004, INS, Buc.4

Ha a migrációt korcsoportok szerint vizsgáljuk, észrevehető, hogy legerőteljesebb a 20 és 35 év közöttiek körében, vagyis ez a korosztály a legmobilisabb – a jobb életkörülmények, munkalehetőség miatt gyakrabban változtatnak lakhelyet. Ezenkívül a gyermekek körében (0–15 év között) regisztrált migrációs mutató is magas az átlaghoz viszonyítva, ez viszont már az előbb említett korcsoportú szülők döntéseinek következménye. Az 1990-es évektől viszont egy másik korosztály, az idősek körében is emelkedő a migrációs tendencia (41 százalékról 73 százalékra 2003-ban), ennek iránya város–falu, azaz a nyugdíjas évekre általában falura  történő visszatelepedés vagy kitelepedés jellemző.5

A falusi népesség részaránya tehát növekvő az utóbbi évtizedben. Mindamellett a falusi népesség abszolút száma fogy, és ez a negatív természetes szaporulat eredményeként fogható fel. A természetes szaporulat értékei jóval alacsonyabbak a falvakban. Itt a népesség elöregedése hangsúlyozottabb, mint például városon, ennek következtében az elhalálozások száma is magas. Az erdélyi megyék közül Hunyad megye esetében a legmagasabb a fogyás a falusi népesség körében (–12,3 ‰), Beszterce-Naszód megyében pozitív értékeket mutat a természetes szaporulat mérlege, habár nagyon alalcsony szinten van (0,5 ‰), Szeben és Brassó megyékben hasonlóan (1,7, illetőleg 1,4 ‰) pozitív irányú.

Ha az ország falusi-vidéki megosztottságának térszerkezetét vizsgáljuk, megállapítható, hogy legalacsonyabb a falusi népesség aránya Brassó, Szeben, Hunyad, Kolozs, Temes, Brăila és Constanţa megyében, és természetesen a fővárosi agglomerációban. Ezen megyék esetében a dél-erdélyi, bánsági területeken élő szászok, svábok mindig is polgárosultabb, így városiasodottabb életmódot képviseltek, ennek hagyománya maradt fenn a 20. században is. Brăila és Constanţa pedig az ipari nagyvárosokba való koncentrálás, illetőleg a turisztikai városegyüttes révén (tengerpart) emelkedik ki. Az ellentétes oldalon, a legmagasabb a falusi népesség részaránya a déli országrész megyéiben (Olténia, Munténia déli része), illetve Moldvában. Erdély területét ebből a szempontból a fejlettebb térséghez sorolhatjuk, kivételt képeznek Szatmár, Szilágy, Beszterce-Naszód és Hargita megye, ahol a vidéki népesség 55 százalék fölötti részarányt jelent, amelynek oka a történelmi-társadalmi tényezőkben rejlik (a megyeszékhelyek, városok fejlesztése visszafogottabb volt a szocialista iparosítás idején).

Falutipológiák

Romániában a 2002-es népszámláláson 2714 község és 266 város képezte a területi-adminisztratív alsószintet. Létrejöttük az 1968-ban véghezvitt közigazgatási reformhoz (2/1962. számú törvény) kötődik, természetesen az évek során eszközölt módosításokkal együtt. A községek több falut csoportosítanak, melyeknek nincs jogi személyiségük, az adminisztrációt a községközpontban végzik.

Közigazgatásilag a falvak képezhetik egy város részét is. A különböző városi vagy szuburbán jellegű településekhez tartozó falvak kategóriája már a 20. század elején megjelent: 1925-ben határolták be a szuburbán községek (comune suburbane) kategóriát, amelyek egy része később városhoz tartozó településsé alakult (localităţi componente). Az első világháború után jelent meg a szuburbia, mely jogi személyiség nélküli periferikus falut jelölt, ezek jó része a városok terjeszkedésének fő területe volt, egyszerű negyedekké alakulva. A szocialista időszak idején is léteztek különböző státusú falvak, amelyeket a városokhoz soroltak. A munkásközpontok (centre muncitoreşti), ipari központokkal szomszédos községek (comune limitrofe) és a balneo-klimaterikus üdülőtelepek (staţiuni balneo-climaterice) alkották az urbán típusú települések kategóriáját, melyek jogilag falvak voltak, de lakosságukat a városokéhoz számították. Jelenleg a városhoz tartozó települések kategóriája maradt fenn. Esetenként ezek városnegyedekké alakulnak.6 A többi urbán típusú települést a szocialista időszak folyamán várossá nyilvánították, vagy visszafokozták egyszerű községgé.

Itt kell megemlíteni az átmeneti időszak területfejlesztési politikáját is, melynek értelmében a településfejlesztés történik. Ez utóbbit a 351/2001-es számú törvény határozza meg, ugyancsak ez írja elő a települések státusának megváltoztatásához szükséges feltételeket is. A törvény érvénybe lépése óta számos falusi település lépett az önálló fejlődés útjára mint községközpont (ez esetekben a régi községet alkotó falvak száma megváltozott) vagy kisváros (a várossá nyilvánítás értelmében a községközpont a tulajdonképpeni város, a régi községet alkotó falvak most mint városhoz tartozó falvak működnek).

A községek nagy része (l. 2. táblázat) a közepes méretűek közé sorolható, a hozzájuk tartozó falvak átlagosan 4,5-öt tesznek ki egy községre. Természetesen regionális eltérések akadnak az ország területén az egy községre jutó falvak számát illetően, az átlag fölötti számban főként a hegyvidéken alkotnak községet: kiemelkedik például Fehér megye, ahol átlagosan 10,4 falu jut egy községre, a 100 km2-re jutó falvak száma is ezen értékekhez hasonlóan alakul.

Forrás: Recensământul populaţiei şi locuinţelor din 18 martie 2002, INS7

A földrajzi szakirodalomban tehát a községek/falvak méretét a lakosságszám alapján határozzák meg. Az egyes csoportok küszöbértékei változhatnak az évek során, így például 1966-ban még 1500 lakostól számították a nagyfalu kategóriát, ez viszont mára 2000 főnél határozható meg. A nagyságkategóriák eloszlása földrajzi zónákkal van összefüggésben, ugyanakkor a domináns gazdasági tevékenység is meghatározó lehet.

Kis- és aprófalvak (0–500 lakos) főként a hegyvidéken fordulnak elő, ott, ahol a felszín fragmentáltabb, illetve hangsúlyozottabb a talajerózió és -degradáció. Romániában elég nagy számban említhetünk ilyen nagyságtípust, ez az Erdélyi-szigethegység területén (Mócföld – Ţara Moţilor) dominánsabb. Az apró- és kisfalvak esetében a lakosság erőteljes fogyása már a szocializmus korszakától érvényesül, és a kommunista hatalom szisztematizálási tervével hozható összefüggésbe. Habár anyagi feltételek híján nem tudták teljességgel véghezvinni a projektet, közvetve befolyásolták a kisfalvak fejlődési pályáit. Ugyanis a befektetésekből rendszerint kimaradtak, elhanyagolták az ilyen területeken az infrastruktúra és a gazdaság fejlesztését, mintegy elvándorlásra buzdítva az ott élő lakosságot. Ez a hanyatló tendencia a rendszerváltás utáni válsággal felerősödőben volt, így ma már olyan települést is találhatunk (1992-es és 2002-es népszámlálás), amelynek a lakossága teljes mértékben elfogyott, és csak a lehatárolt terület jelzi, hogy valamikor faluként létezett. A 0 főt regisztráló falvak általában az elmaradott, hátrányos helyzetű övezetekben vannak nagyobb számban.

A közepes falvak (500–2000 fő) a teljes faluállomány 40%-át teszik ki, földrajzilag a dombvidékre, a szubkárpáti vidékre jellemzőek. Erdély területén ez a leggyakoribb faluméret, kivételt képeznek a hegyvidéki térségek, ahol a hegyközi medencékben a nagyfalu, a magasabb területeken az aprófalu jellemző.

A nagy és nagyon nagy falvak (2000 fölötti lakos) kialakulását elősegítette a nagy kiterjedésű mezőgazdaságilag művelhető földterület (síkvidéken) vagy a hegyközi medencék viszonylag nagy lapos területe (a Kárpátok hegyközi medencéiben). Leggyakoribbak tehát az alföldeken, monoklín szerkezeteken (alsó folyóteraszok, völgyek, medencék), így a Román-alföldön, Bánsági–Körös-alföldön, a Csíki-, a Gyergyói-medencében és a Barcaságon, ahol helyenként 10 000 fő fölé is emelkedhet a falvak népessége.

A falvak méret szerinti tipologizálásával összefüggésben van a fizionómiai (forma, belterület szerkezete, textúra) osztályozás. Ennek értelmében megkülönböztetünk szórt, elágazó és kompakt jellegű falvakat. A szórt (risipit) falutípus esetében a gazdaságok között több száz méter távolság is lehet, ez a szórtság a hegyvidéki kis- és aprófalvakra jellemző, ahol a legeltető állattartás dominál. Az elágazó (răsfirat) forma esetében a lakott terület jobban konturált, a mezőgazdasági hasznosításon alapuló gazdaság diverzifikáltabb, a növénytermesztés és az állattartás is megjelenik. Kompakt (adunat) szerkezetű falvak a síkvidéken, alacsony medencékben fordulnak elő, főként nagy és nagyon nagy méretűek esetében. A szabályos geometriai forma itt a leggyakoribb, találunk rektanguláris, cirkuláris vagy háromszöges formákat (főleg a Bánságban – pl. Charlottenburg, illetve a Körösök-alföldjén).

A falusi népesség foglalkoztatási szerkezete határozza meg a falvak gazdasági-társadalmi típusait. A funkcionális osztályozás8 alapján megállapítható, hogy a falvak többsége mezőgazdasági foglalkoztatású (állattartás, gabonatermesztés, zöldség- és gyümölcstermesztés), az ipari falvak főként a kitermelői ágazatok jelenlétével függnek össze (bányászat), illetve a városi térségek, nagyvárosok közelében találhatók nagyobb számban. Ez utóbbiak esetében felmerül egy újabb kategória elkülönítése, éspedig a lakóhely jellegű, ezek esetében ugyanis az ipari telephely nem a falu területén található, hanem a városban, így az ingázás nagymértékű, és a lakhely köti az adott falusi településhez az ipari foglalkoztatottat. A vegyes funkciójú falvak esetében mindhárom szektorban (primer, szekunder, tercier) vannak jelen dolgozók. A vegyes funkciójú falvak száma növekvőben van éppen a gazdasági foglalkoztatás változatossá alakulása következtében, a falusi térségekben is megjelenő különböző ipari és szolgáltató tevékenységek (tejfeldolgozás, fakitermelés és -feldolgozás, turizmus, vendéglátóipar stb.) megjelenésével. A speciális funkciójú falvak esetében domináns a szolgáltató szektor, így említhetünk turisztikai, balneo-klimaterikus és közlekedési központokat.

Az átmenet időszakában a vidéki települések gazdasági átalakulása nem volt kiemelkedő, viszont a mezőgazdaság felértékelődött (a foglalkoztatottak és a bruttó hozzáadott érték alapján is), ami a földtulajdon és a birtokstruktúrák mélyreható változásával magyarázható.9 A földterületek visszaadásának törvénye következtében a paraszti gazdaság lett az uralkodó birtokforma, azonban ez a birtokok felaprózódását is magával hozta, így a vidéki mezőgazdaság fejlődése nem következett be. Mindezt erősítette, hogy a mezőgazdaság gépesítése nagyon alacsony szinten van (a mezőgazdaságilag művelt területre Erdélyben például átlag 1,3 traktor jut. Ez az arány átlagon felüli Kovászna megyében, azonban itt a terület is kisebb, emellett az északnyugati régió összes megyéjében átlag fölé emelkedik ez az érték), és az eszköz- és termékpiac sem működik megfelelően. A mezőgazdasági foglalkoztatottak nagy része részidős, vagyis mintegy keresetkiegészítő tevékenységként szerepel a családban a mezőgazdaság.

Megemlíthető a nem farm típusú (vagyis nem mezőgazdasági) tevékenységek terjedése falvakon (bányászat és energetikai ipar, feldolgozóipar, gyógy- és fűszernövény-feldolgozás, textilipar, élelmiszeripar, kézművesség), azonban ennek aránya a foglalkoztatásban és a jövedelemben még viszonylag alacsony. Természetesen akadnak adott tevékenységtípusokra specializált falvak is, ezek esetében ez képezi a legfőbb jövedelemforrást nagyon sok gazdaság számára (például a kézművességet folytató Korond vagy Nagykend).

A falusi települések életkörülmények szerinti osztályozása az infrastrukturális ellátottságra vonatkozik. Vidéken az infrastruktúra elmaradott mind a közlekedési, mind az alapellátáshoz tartozók (vezetékes víz, csatornázás, telefon) esetében, ami a modern gazdaság funkcionálását is akadályozza. A falu–város közti infrastrukturális fejlettségi lejtő még mindig érvényben van, annak ellenére, hogy a 20. század során ez a dichotómia Európa fejlett nyugati országaiban fokozatosan eltűnt, vagy legalábbis csökkent. Sőt e szempontból egyre erősödik a centrum–periféria megosztottság, vagyis a falu és város közötti egyenlőtlenségek mértéke. Erdélyben például a falvak csupán  30 százaléka rendelkezik ivóvíz-hálózattal (érdekes módon legmagasabb az arány Máramarosban – közel 70 százalék, legalacsonyabb Szeben és Krassó-Szörény megyében – 10 százalék alatt), a csatornázás is hasonló alacsony értéket mutat, bár magasabb, mint az ország déli és keleti részeiben. 

Vidékfejlesztés

Az egyenlőtlenségek mérséklésére dolgozták ki a területfejlesztési programot. A romániai vidékfejlesztés előírja a területi differenciák csökkentését, ugyanakkor a falvak fejlesztési stratégiáit is. A Zöld charta (Charta Verde, 1998) a községek statisztikai adatainak elemzése során a vidéki térségeket a fejlődéshez szükséges tényezők megléte vagy hiánya alapján három különböző csoportba sorolja. A fejlődést elősegítő tényezők jelen vannak: Máramaros, a Radnai–Borgói–Kelemen, Csíki-medence, Beszterce-völgy, a Barcaság, Bánsági-síkság, Körös–Szamos-völgy vidékein, hogy csak az erdélyi zónákat említsük. Vagyis itt a vidéki térségek megújulása, dinamizmusa a természeti, gazdasági és társadalmi feltételek hatására beindulhat. Az említett térségek nagy részében fontos turisztikai potenciál áll a lakosság rendelkezésére, ezenkívül az altalajkincsek, természeti erőforrások is jelen vannak.

A helyzetfelmérést a SWOT-analízis segítségével is elvégezhetjük, rávilágítva ugyanakkor a hiányosságok és veszélyek jelenlétére is. Hiányosságként említhető meg, hogy a tőkehiány még mindig jelentős, bár történtek beruházások, külföldi befektetések is e zónákba, ezenkívül fejletlen a közlekedési és szállítási infrastruktúra. Fejlődést gátló elemek főként Moldva, Munténia déli és keleti részében találhatók, ezenkívül a Bánság déli részén, az Erdélyi-szigethegységben és a Szamos menti dombságon is előfordulnak. A többi területen e két tényezőcsoport közel egyensúlyban van.

A vidéki térségekben a fejlődést gátló tényezők, diszfunkciók a következők:10 elsőként az itt lokalizált vállalatok tőkefelhalmozása alacsony szintű, amely hatással van az agrárgazdaságok technikai felszereltségére is, és a termelékenység csökkenését is maga után vonja. Ugyanakkor a mezőgazdasági területek nincsenek megfelelően hasznosítva, ami a feldaraboltsággal, technikai fejletlenséggel magyarázható. A növényi és állati eredetű termékek az alacsony produktivitás miatt azonban csupán az önellátást elégítik ki, ezért a piaci hasznosítás nagyon alacsony szinten áll. A vidéki térségek infrastrukturális fejlettsége igen elmaradott: mind a közműellátás, mind a közlekedési és szállítási hálózat. A pénzügyi alapok hiányoznak az állapot javítására. A nem megfelelő gazdálkodás miatt viszont a környezetszennyezés is hangsúlyozott (például a csatornázási hálózat hiánya miatt bekövetkező vízszennyezés). 

Az átmenet egyik legfontosabb eseménye az Európai Unióhoz való csatlakozási folyamat megkezdése volt. Az Előcsatlakozási Alapok elérhetősége Románia előtt is megnyitotta a gazdaság, az infrastruktúra fejlesztésének lehetőségét. Az Országos Fejlesztési Terv kidolgozása után Románia benyújtotta azt az Európai Bizottsághoz, ennek értelmében részesülhet a Phare-, ISPA- és SAPARD-támogatásokból. A kizárólag mezőgazdaságra és vidékfejlesztésre vonatkozó program a SAPARD (Special Program of Pre-Accession for Agriculture and Rural Development), ennek a 2000–2006-os időszakra vonatkozó kiírása 500 millió euró, a teljes Előcsatlakozási Alapok egyhatod része. A programot a SAPARD Ügynökség szabályozza, amely a Mező- és Erdőgazdasági, Vízgazdálkodási és Környezetvédelmi Minisztérium alárendeltségébe tartozik. Az ügynökségnek minden fejlesztési régióban van regionális irodája. A támogatások célkitűzésenkénti megoszlása a következő:

A SAPARD-támogatások célkitűzésenkénti megoszlása

Forrás: Ministerul Integrării Europene, Evaluarea programului SAPARD la mijlocul perioadei de implementare 2000–2003.11

A sapard-program 2000 óta van jelen Romániában, az eltelt időszakban legnagyobb részesedése a költségvetésből a vidéki gazdaságok fejlesztésének volt. A helyi önkormányzatok infrastruktúra-fejlesztésre történő beruházásai a SAPARD-támogatásokból ugyancsak nagymértékűek voltak – ezt olvashatjuk ki az ügynökség adatbázisából. Erdély területén (például Kolozs megyében) több helyi tanács is pályázott csatornázási és víztisztító rendszer kiépítése, közlekedési útvonalak modernizálása vagy megépítése céljából (Ördöngösfüzes, Apahida, Gyalu, Kisbács, Járabá-nya, Kiskapus), ezenkívül jelentős támogatást nyert el Hunyad (Nagybár, Alsó-lunkoj, Alsóváca, Bucsesd községek), Kovászna (Bardoc, Szentkatolna, Gidófalva, Szitabodza községek), és Bihar megye is (Berettyószéplak, Tenke, Felsőderna községek, illetve Drágcséka–Nánhegyes–Magyarcséke helyi tanácsok csoportosulása). Máramaros megyében számos község tanácsa pályázott az infrastruktúra fejlesztésére (Dragomérfalva, Rozália, Barcánfalva, Budfalva, Surdukkápolnak, Felsőkálin-falva, Szakállasfalva, Farkasaszó, Szélszeg, Sülelmed), Brassó megyében inkább a turisztikai egységekbe történő beruházások dominálnak – agroturizmushoz szükséges épületek, ezek modernizálása, építése (pl. Báránykút, Pestera, Dezsán, Kheja, Szohodol stb.). Ez utóbbi esetében kereskedelmi társaságok, magánszemélyek pályáztak, a támogatások maximális küszöbértéke 100 000 euró, míg a községi infra-struktúra fejlesztése céljából 1 200 000 euróig is felmehet a támogatás értéke.

Összegzésként elmondható, hogy a posztszocialista átmenet idején a falvak és városok közötti fejlettségbeli különbségek, egyenlőtlenségek nem csökkentek, és ez az elmaradás a kis- és aprófalvak esetében a legnagyobb mértékű. A falusi térségek életképessé tétele, versenyképességének növelése csakis befektetések révén valósítható meg, ebben az állami támogatások mellett az Európai Unió Előcsatlakozási Alapjának, de a magánkézben tömörülő tőkeállománynak is fontos szerepe van. Fontos ismerni a különböző falutípusokat, hiszen más és más beavatkozási eljárásokat igényelnek, ugyanakkor szükséges felmérni a vidéki térségek erős és gyenge pontjait is a hatékony vidékfejlesztés érdekében.

  JEGYZETEK

  1. A dezurbanizáció fogalma azt fejezi ki, hogy a népességnövekedés a városi agglomerációkon kívül helyezkedik el, a rurális térségekben. (Cséfalvay Zoltán: A modern társadalomföldrajz kézikönyve. IKVA Könyvkiadó, Bp.,1994.)

  2. Ennek a fogalomnak a szakirodalomban kétféle értelmezését találjuk. Elsősorban a jóléti szuburbanizáció az, amely Európában, és különösen a fejlett országokban dominál: vagyis a nagyvárosok környékén található falusi települések mint kertvárosok kezdenek funkcionálni és a vagyonosabb réteget vonzani. A szuburbanizáció másik típusa a kényszervándorlás, amely a megélhetési gondokkal küszködő, főként egyes ipari ágazatok válságához kapcsolódó munkanélküliségi ráta emelkedése miatt létminimumra kerülő népességet érinti (l. Benedek J. 2005, Kovács Z. 2002).

  3. Benedek József: Urban Policies and Urbanization in Romania. In.: Romanian Revue of Regional Studies 2. 2005.

  4. Romániai Statisztikai Évkönyv 2004, NSH (Nemzeti Statisztikai Hivatal), Buk.

  5. Ez a korosztály az erőltetett szocialista iparosítás következtében emigrált a városi térségekbe, ezért is beszélhetünk visszatelepedésről.

  6. Benedek József: i. m.

  7. Népszámlálási kötetek I. 2002, NSH, Buk.

  8. A funkcionális osztályozás szerint a településen domináns gazdasági tevékenység (vagyis a foglalkoztatottak több, mint fele) határozza meg a funkciót.

  9. Vincze Mária: Régió- és vidékfejlesztés. Elmélet és gyakorlat. Presa Universitară Clujeană, Cluj, 2000.

10. Lásd Benedek József: Amenajarea teritoriului şi dezvoltarea regională. Presa Universitară Clujeană, Cluj, 2003.; Forman Balázs: Az Európai Unió strukturális és előcsatlakozási alapjai. Európai Bizottság Magyarországi Delegációja, Bp., 2001.; Kovács Zoltán: Az urbanizáció jellemzői Kelet-Közép-Európában a posztszocialista átmenet idején. In.: Földrajzi Közlemények, 2002. 1–4.; 57–78.

*** 2004 Anuarul Statistic al României, INS, Buc.

www. sapard.ro/modules/freecontent/index.php

11. A SAPARD-program értékelése a végrehajtási időszak közepén, 2000–2003., Európai Integrációs Minisztérium.