Volt az életemben néhány nagyon fontos ember, akinek a szavára mindig figyeltem, mert eligazító szót tudtak mondani nehéz időkben és nehéz ügyekben. Nem sokan voltak és már nem sokan vannak, öröm, hogy a hetvenéves Láng Gusztáv még van. Amikor a hatvanas évek közepén egyetemi oktatóként és kezdő, szerkesztői gyakorlatokat végző emberként széttekintettem a magyar nyelvű irodalmi sajtóban, föltűnt nekem, hogy a kolozsvári Utunkban valaki másképpen beszél arról a hagyományról, melyet a romániai magyar irodalomtörténetnek nevezünk. Más nevek és hangsúlyok tűntek föl írásaiban, sőt később egy általa szerkesztett és írott rovatban egyenesen egy új irodalomtörténeti értékrendet kezdett kialakítani ebben a témában. Ebben az időben kezdtem oktatni az egyetemen az ún. külföldi magyar irodalmat (még csak speciális kollégium keretben), és nemcsak sokat „puskáztam” Láng írásaiból, hanem szinte csak az ő írásait tudtam ajánlani hallgatóimnak tájékozódásul. Megragadott Láng kritikusi következetessége, az a mód, ahogyan az élő irodalom és irodalmi hagyomány kérdéseiben nem az itthon is és ott is divatozó politikai játékok tárgyává tette az irodalmi jelenségeket, hanem irodalomelméleti tájékozottsággal nyúlt a műhöz, és ezt következetesen alkalmazta, akár kezdő íróról írt, akár irodalomtörténeti bálványról. Pedig nem volt könnyű helyzetben, hiszen irodalmi és politikai hatalmasságok adtak pecsétet a transzszilván hagyományra, és sokáig nagy életműveket iktattak ki a tájékozódásból. Ennek a kritikusi, irodalomtörténészi bátorságnak és következetességnek a legszebb példája a Dsida-életműhöz való odaállása volt és maradt. Láng Dsidát nem csupán a romániai magyar irodalom folyamatába helyezte vissza, és emelte ki értékeit, hanem a teljes magyar irodalom kontextusában bizonyította be nagyságát. Résztanulmányai, monografikus igényű könyve, műelemzései, a Psalmus Hungaricus kiemelése a feledésből és újraértelmezése mind-mind egy nagy gondolati következetesség eredményei. Ez az irodalomtörténészi igazságkeresés jellemezte mindig Láng vitatkozó buzgalmát is, amikor nagyon szellemesen és mondhatom megsemmisítő érvekkel vitázott a Robotos Imre által eltorzított Csinszka–Ady-ügyben. Érdekes, hogy ebbe a vitába alig szólt bele a magyarországi irodalomtudomány, Bustya Endre és Láng Gusztáv hadakozott jó eredménnyel és nagyon határozottan. (Ez nem lehetett véletlen, hiszen Láng alapvető tanulmányt írt Adyról.) Láng a kolozsvári évei alatt szorgos kritikus is volt, a kortárs romániai magyar irodalom kritikusa, írásaiból ízlésének kiváló, rátaláló jellemzői mutathatók ki, ugyanakkor kirajzolódik a Kántor Lajossal közösen írott irodalomtörténetüknek a váza is. Mintha a kritikaíró Láng az irodalomtörténész koncepciójával foglalkozott volna már akkor még csak egy-két kötetes szerzőkkel, szinte alig van az ún. Forrás-nemzedékből olyan szerző, akiről Láng ne szólt volna máig érvényes szót.

Nem tudhatom, hogy a kolozsvári egyetemen milyen előadásokat tartott Láng Gusztáv, nem hallottam a tanárt sem az ottani, sem pedig a szombathelyi katedráról beszélni. De ismerem a jó barát szavát, komoly beszédét, melyet az írónia fűszerez, és nagy tárgyi tudás keretezi gondolatait. Egy bécsi időzésünk alkalmával remek kiképzést kaptam tőle egy régiségbolt kirakatában látható számszeríjról és a halászat (vagy inkább a pecázás) lelki gazdagodást hozó mibenlétéről, a sakkozás örömeiről és gyötrelmeiről. A kolozsvári és a szombathelyi hallgatók biztosan megérezték ennek a néha keserű és szarkasztikus tanárnak a színes egyéniségét, és olyan sokat tanultak tőle, mint én.

A hetvenéves Láng Gusztáv köszöntése nem lenne igaz, ha nem írnám ide befejezésül azt az ünneprontó megjegyzést, hogy Láng – mint annyi más kisebbségi magyarságból jött sorstársa – nincs igazán benne a magyar szellemi életben, a magyar irodalomtudomány szövetébe nem szövődtek bele az ő munkáinak szálai. Ezen változtatni sokunk föladata lenne éppen e jeles születésnapi fordulón is.