Kevesen ismerték jobban a magyar irodalom nagyjait, mint Buday György. Élete nyolcvanhárom éve alatt (1907, Kolozsvár – London, 1990) majdnem minden kortársának személyes ismerője, jó barátja volt. Szegedi évei alatt s főleg 1932-től, amikor a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának elnöke lett, közeli barátság fűzte Radnóti Miklóshoz. Fametszeteivel illusztrálta Ortutay Gyula, Tamási Áron, Radnóti Miklós és mások műveit. Franciaországban nagy sikert arattak François Mauriac műveinek illusztrációi, míg végül is 1937-ben elnyerte a művészeti Grand Prix-t Párizsban. A múlt nagyjaihoz is szoros szálak fűzték, mint azt Arany János és Madách Imre műveinek illusztrációi bizonyítják.

Az a huszonöt portré, melyet 1970–1972 között alkotott a magyar költészet nagyjairól – Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Arany János, Petőfi Sándor, Madách Imre, Vajda János, Ady Endre, Kaffka Margit, Babits Mihály, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Kassák Lajos, Sinka István, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, József Attila, Radnóti Miklós, Vas István, Weöres Sándor és Nagy László –, s mely megjelent a magyar költészet angol antológiájának első kötetében,1 voltaképpen – legalábbis eszmeileg – Chicagóban keletkezett. Akkoriban tanított itt angol prózaírást Tábori Pál, aki mint londoni lakos régi és szoros barátságban állott Budayval. Tábori – Kabdebó Tamás segítségével – Gara László 1962-ben bekövetkezett tragikus öngyilkossága óta fáradhatatlanul dolgozott egy átfogó angol nyelvű magyar költészeti antológia létrehozásán, és hazai irodalmárok tanácsait is begyűjtve – kik közül Vas István játszotta az egyik főszerepet – megállapodtak egy huszonöt szerzőt bemutató portrésorozatban, amelynek megalkotására Budayt kérték fel.

Buday el is vállalta a megbízatást, de egészségügyi kiadásaira való tekintettel2 jelentősebb honoráriumot kért. Úgy tűnt, megakad a portrésorozat. Szerencsénkre Tábori itt Chicagóban megismerkedett Szathmáry Lajos szakácsművésszel és vendéglőtulajdonossal, aki mint cikkíró, esszéista és irodalomtörténész is ismert volt, nem beszélve negyedmilliós könyvgyűjteményéről.

Szathmáry elutazott Londonba, ahol megismerkedve Budayval megállapodtak egy igen jelentős angol fontsterling összegben, melynek mai értéke meghaladja a százezer dollárt.

Budayval ekkor már én is levelező kapcsolatban álltam, sőt telefonon is beszéltünk, bár személyesen sosem sikerült találkoznunk. Az történt ugyanis, hogy Kabdebó Tamás mellé Tábori engem kért fel a leendő antológia harmadik szerkesztőjének, alkalmasint azért, hogy az angol nyelvű világban az amerikai szempont is érvényesüljön. Buday kevés próbalenyomatot készített csak, s azokat „artist’s proof”-oknak, a művész próbalehúzásainak titulálta. Elmesélte, hogyan dolgozik: egy tölgyfatömböt farag speciális vésőkkel és kalapácsokkal úgy, hogy ami az előre elkészített rajzban fehér, az a tölgytömb kivésett helyeivel esik egybe, míg a fekete, majd az árnyalt rész a fatömb kiálló, avagy pozitív része. A rendkívüli nehézség itt az, hogy a fametszőművésznek negatív módon – azaz fordítva – kell elképzelnie az arcot. Budaynak a hetvenes évek elején már hatalmas gyakorlata volt, s unszoló kérdésemre elárulta, hogy egy portrét egy hónap alatt el tud készíteni.

Lehetne-e látni az egész sorozatot? – kérdeztem szerénytelenül, mire ő a világ legtermészetesebb hangján azt válaszolta: „Add meg a lakáscímedet, és küldök egy neked dedikált teljes szériát azzal, hogy ezek próbalevonatok, nehogy a megrendelő megsértődjék.”

Így váltam a huszonöt híres és valóban gyönyörű fametszet birtokosává.

Az igazi „eredetiből” egy példány elment Szathmáry Lajosnak, egynek tudomásom szerint meg kell lennie a szegedi Buday-gyűjteményben, valamint a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményében. Amikor 1996-ban, huszonnégy éves késéssel, Buday, Tábori és Szathmáry halála után, a majdnem ezer oldalas kötet végül is nyomdába került, a nálam levő „próbalevonatok”, melyek teljesen azonosak voltak a „véglegesekkel”, kerültek a nyomdai fényképezőgép alá ofszet reprodukálás céljából, csak – utólagos bánatomra – a nevemre szóló dedikációt kellett egy puha radírgumival kitörölni.  (Szathmáry még életében írásbeli beleegyezését adta a képsorozat használatára.)

Buday a régi költőket természetesen metszetekről, festményekről ismerte, de Balassi és Zrínyi is mintegy elevenen kilép a lapról. Balassi arca körött jobboldalt végvári vitéz száguld a lován, feje fölött a zólyomi várral, baloldalt egy könyvből kitörő napsugár, kopjafa, virágcsokor agyagkorsóban, amellett egy koronás fő; Zrínyinél megjelenik Szigetvár harcoló katonákkal és az „Adriai tengernek Szirénája”. Órákig el lehet merengeni mindkettőn. Csokonai ábrázolásával új motívum jelenik meg: a hasított fej. Szathmáry Londonból visszatérve elmondta volt, hogy Buday saját beismerése szerint annak, akit különösképp szeretett, „hasított fejet” rajzolt, mintegy önnönmaga állapotára utalva. Csokonai feje fölött ott látjuk Lillát a repülő Ámorral a hölgy feje felett, aki ugyancsak hasított fejjel, dölyfösen tekint alá a költőre, míg kettejük között ott van a híres „csikóbőrös kulacs”, a költő leghívebb szeretője. Vigadó katonák és egy nagyobb méretű guggoló Ámor kézben tartott nyíllal bal oldalról támasztja a költő fejét.

Berzsenyi és Kölcsey arca egyszerűbb koncepciót mutat. Berzsenyi niklai otthonából tekint előre, míg Kölcsey a Himnusz kottájára mered. Az első „abszolút hasított fej” Vörösmarty képén látható, s itt jelenik meg először a „többszörös portré” is. Háttérben a Nemzeti Múzeum, s a hasított fejű fiatalabb Vörösmarty mögött ott áll a költő öregkori arca, elöl egy fejkendős női arc, talán a szomorgó Szép Ilonka.

A sorozat kiemelkedő alkotása az Arany János-portré. Itt is két arc szerepel, a fiatal és az öreg Arany, mintegy egymásra kopírozódva, de ezen a képen van a legtöbb „vizuális idézet” a költő műveiből: itt látjuk a repülő madarat levéllel a csőrében („Szilágyi Erzsébet levelét megírta...”),  itt láthatjuk a „Lombár nagy harangját” a Tengeri-hántásból, majd amint elúsznak a levegőben („...Azon ülve muzsikálnak, / Furulyálnak, eltűnőben”), míg a kép bal sarkában alul látható, amint Vörös Rébék átmegy a pallón. Petőfinek három arca kopírozódik egymásra, valamint ott a Duna-parti szobor, a költő feje körött a tömeg a pesti utcán. A Madách-portré azért külön lenyűgöző, mert körötte egy tucatnyi vizuális idézet látható Az ember tragédiájából, az egyiptomi piramisoktól az űrrepüléssel és a kihűlt földdel. Vajda János három arca a költő három különféle életkorát mutatja.

Ady portréja talán a legtöményebben „irodalmi”, amennyiben a halotti maszk, a fiatal- és idősebb kori portré mellett ott látjuk Léda és Csinszka képét is, de ugyanakkor a Nyugat emblémájává lett íródeákot, amint asztalára könyököl, baloldalt a párizsi Notre-Dame katedrálist és jobboldalt Ady ér-mindszenti szülőházát.  

Kaffka Margit, az egyetlen női portré a gyűjteményben, egy fiatalabb és egy idősebb arcot mutat remekül sikerült egymásra kopírozottságban. A portré bal oldalán alul töprengő férfialak ül egy íróasztalnál.

Sinka szomorú, lehajtott fejjel tekint balról jobbra, körötte pásztorok csuhában, redőkbe gyűjtött homloka alatt virágok kis agyagcserepekben, kihangsúlyozva Sinka oly jellemzően erős népi kötődését. Babits négy arccal néz az olvasóra – két fiatalabb kori képe mellett ott találjuk az idős Babitsot és jellegzetesen a halotti maszkját is. Babits feje nem úgy hasított, mint másoké – itt két-két kör rajzolódik ki a költő homlokán. Juhász Gyula mögé Szeged látképét faragta meg a fametsző, a lefelé tekintő, szomorú arc mögött a Tiszával, míg Kosztolányi csokornyakkendős, szintén kétarcú portréja Esti Kornél Dunáját mutatja a Mátyás-templom tornyával és az Erzsébet híddal. Tóth Árpád két fejjel néz hol a magas csillagokra, hol Ilonáját látja, majd szigorúan balra, mindkétszer szemüvegben. Kassák két fejjel, egy fiatalkorival s egy időssel néz saját absztrakt festményeire, valamint vonuló munkások tömegére.

Az 1900-ban született Szabó Lőrinccel belépve a huszadik században születettek körébe, zsúfolt könyvespolc alól tekint le ránk a gyűrött arcú pesti főszerkesztő, fölötte a fiatalabb arc. Illyés Gyula és József Attila három-három arccal és a privilegizáltak vágott fejeivel emlékeztetik az olvasót egy sikeres, hosszú és egy tragikusan rövid élet megannyi fordulópontjára.

Radnóti portréja a legszemélyesebb: nyilvánvaló, hogy itt Buday saját emlékezetéből rekonstruálta a költő arcát, mely a vészidők ótestamentumi hangulatát idézi, mintha Jeremiás siralmai rínának le a lapról. Megrázó kép. Vas István három arccal áll egy korinthoszi oszlopsor alatt, mintha azt mondaná: „cives romanus sum”. Weöres Sándor egy pécsi templomtoronyra néz különös „mindent látó szemmel”, míg az utolsó portré, Nagy Lászlóé, aki három arccal tekint az olvasóra, költőnő felesége, Szécsi Margit képével a bal felső sarokban.

Nagy sajnálatunkra kimaradt Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Jékely Zoltán, Áprily Lajos és még sokan mások. Tábori egy magyar esszé- és prózakötet illusztrálásával is megkörnyékezte Budayt, aki el is készített hat portrét, amelyek eredetijei Szathmáry özvegyének birtokában vannak, s ábrázolják Karinthy Frigyest, Jókai Mórt, Kemény Zsigmondot, Mikszáth Kálmánt, Tamási Áront és Cs. Szabó Lászlót. Talán egyszer ezek is napvilágot láthatnak egy megfelelő kötetben.

Az alábbiakban szeretném kivonatosan idézni Buday György saját írását, amelyet angolra fordítva közzétettünk a magyar költészet angol antológiájában. A szöveget Tábori Pál és Earl Herrick angol fordításából ültetem vissza magyarra, mivel az eredetinek sajnos nyoma veszett.

„Talán szokatlan, hogy egy képzőművész írott jegyzetekkel járuljon hozzá egy költészeti antológiához. Ámde a jelen kötet rendkívüli természetére s így az illusztrációk szokatlanságára való tekintettel mégis úgy döntöttem, hogy pár magyarázó megjegyzés közelebb hozhatja az angol anyanyelvű olvasót ezekhez a magyar költőkhöz és verseikhez.

Minthogy a jelen antológiának az a rendeltetése, hogy magyar verseket mutasson be egy tágabb, nemzetközi közönségnek, az volt a célom, hogy ezt a huszonöt – külön erre a célra kiválasztott – szerzőt grafikai úton is megismertethessem a kötet olvasóival. Ám éppen azért, mert az angol anyanyelvű olvasó nem ismerheti az itt felvonultatott szerzőket, kötelességemnek éreztem, hogy az általános hasonlóságon túl valami egyebet is nyújtsak.

A régebbi költők esetében természetesen korabeli festményekre és metszetekre támaszkodtam, hovatovább több kép esetében azokat választottam ki, amelyek a költő saját korában is a legjellemzőbbeknek számítottak, telítve olyan szimbólumokkal, amelyek jelentőséggel bírnak a magyar irodalom történetében — ahogyan azt mai szemmel meg tudjuk ítélni. A magyar irodalom kora ifjúságom óta életem egyik meghatározó élménye volt, s így annak bemutatása az angolul beszélő világ számára, mely évek óta nekem is otthonom, arra ösztönzött, hogy sem költséget, sem fáradságot ne kíméljek a jelen sorozat létrehozásában.

A kortárs költők közül nem egy személyes ismerősöm, sőt közeli jó barátom is volt, s így a fametszetek nemcsak számos fényképen, hanem saját emlékeimen és benyomásaimon is alapszanak.

Némely esetben, ha az illető költő elég hosszú ideig élt, hogy fiatalkori, érett s öregkori korszaka is ismert legyen, vagy ha oly tragikusan rövid életű volt, mint Petőfi Sándor vagy József Attila, az életmű különös fontosságot és nyomatékot nyert, ami arra késztetett, hogy ne csak egy portréba zsúfoljam össze az ábrázolandó arcot. Ilyen esetekben habozás nélkül a többszöri avagy montázsportré megoldást választottam azzal a szándékkal, hogy az illető költő művének komplexitását illusztrálhassam.

Különösnek tartom, hogy a többszörös, avagy montázsportré mind ez ideig nem vált általánosan bevett szokássá, főleg amikor Picasso és utána sokan mások a kortársai közül elérték a művészi szabadság azon fokát, hogy egy portréalanyt szemből és oldalnézetből egyszerre festhessenek meg, vagy hogy a fejet és a mellkast egy képbe tehessék, ezzel megnyitva az utat a többszörös, avagy montázsportré műfajának.

Mindig is azt hittem, hogy a teljes arc és a profil kombinációja mintegy logikus és racionális folytatása lehetne a kétarcú Janus-ábrázolásoknak, amelyeket az ókor óta ismerünk. Az ilyen ábrázolás egyazon fej dupla profilú és dupla arcú kifejezését eredményezi, jóllehet akkoriban az ilyetén ábrázolásmódot csak egyöntetű személyiség kifejezésére találták alkalmasnak. Ezért aztán a kubizmus és más modern műfajok elérkezésére volt szükség ahhoz, hogy a teljes arc-plusz-profil kombinációk elfogadhatókká váljanak a képzőművészetben.

Ez nagy lépést jelentett előre, hiszen az ellentétes szögekből készített felvételek – vagy rajzok, skiccek – egy teljesebb, átfogóbb vizuális kifejezését nyújtják a modellt ülő alaknak.

A történelmi pontosság kedvéért meg kell itt említenem, hogy az ókor Janus-arc ábrázolásai és Picasso között akadt azért pár ritka alkalom – két példa ötlik fel –, amikor olyan képzőművészek, mint Anthonis van Dyck és Philippe de Champaigne voltaképp többszörös, avagy montázsportrékat festettek, például I. Károly királyról vagy Richelieu bíborosról. Ezen portrék mindegyike a teljes arcot mutatta szemből két-két profil között, amint ezek egymás felé tekintettek. A fejek magassága minden esetben azonos volt, és az egész olyan benyomást keltett, mint a modern rendőri fényképek elfogott bűnözőkről. Természetes, hogy ezek a kiváló régi festők nem tehettek mást, mint hogy megszokott mesteri ecsetvonásaikat fessék a vászonra, annak ellenére, hogy ezeknek a képeknek nem az volt elsődleges hivatása, hogy ebédlőtermek falain legyenek kiállítva.

De visszatérendő a szimultán portré műfajának jogosultságára, megemlíteném, hogy szemünk ma már hozzászokott a szabad és heterogén szimbólumok befogadásához és értékeléséhez egy kompozíció keretén belül is. Megtanultuk a szürrealistáktól, hogy elő-ítélet nélkül befogadjuk a »koncepciók összességét, amelyek egyidejűleg jelen vannak a művész tudatában«, legyen az ábrázolás közege márvány, fa- vagy rézmetszet, avagy festett vászon. Hovatovább az utóbbi évtizedek során hozzászoktunk a televíziós adások hatására ahhoz is, hogy egy interjúalanyt egyszer szemből, egyszer oldalról, egyszer félprofilból, majd hátulról láthassunk, miközben beszél is és gesztikulál; s ez áll csakúgy egy énekes ajkaira, egy zongorista kezeire, a karmester pálcájára szinkronban az előadott zenével.

Mint ahogyan annak idején a fényképészet sokban hozzájárult az impresszionista festészet kialakulásához, ugyanúgy manapság a televízió hatására átalakult az emberi szem befogadókészsége mind tájak, mind személyek esetében. Ezért vagyok meggyőződve, hogy a szimultán portré műfajának elérkezett az ideje, hiszen az egyszeri megjelenítéshez képest roppantul meggazdagítja a kép benyomását a szögek és kontextusok váltakozásával.

A »negyedik dimenzió« – az idő – innen már csak egy lépés. A művész megteheti, hogy ábrázolt alanyát élete különböző korszakaiban fesse meg vagy készítsen róla metszetet. Ezt első ízben 1940-ben tettem, amikor Shakespeare 37 kötetes kiadásában Athéni Timont egy egész sorozat váltakozó arcmással illusztráltam, amint joviális kedves személyből embergyűlölő, antiszociális lénnyé válik a színmű kezdő jelenete után. Innen csak egy rövid lépés volt a montázsportré koncepcióig, amellyel ismeretlen költőket kívántam bemutatni egy új, idegen nyelvű olvasóközönségnek.

Ezért ábrázoltam a költőket fiatal, érett, majd öregkori arccal s nemegyszer a halotti maszkjukkal – mint például Ady és Babits esetében –, mert úgy éreztem, hogy ezek hívebben mutatják a költő egyéniségét, mint egyes fényképeik.

Hogy életük főbb eseményeit is ábrázolhassam, igyekeztem a portrék köré egyrészt saját régebbi illusztrációimból, másrészt újonnan alkotott minimetszetekkel kifejezni a költő életének fontosabb állomásait, vagy megmutatni az életükben fontosabb szerepet játszott személyeket. Így került Ady képe mellé Léda és Csinszka, a Nyugat emblémája és a párizsi Notre-Dame. Ady csokornyakkendője a korára jellemző art nouveau stílusát idézi, míg a Csokonait körülvevő ámorok és a „csikóbőrös kulacs” a rokokó szellemét hivatottak idézni. Még Zrínyi esetében is igyekeztem az irodalomtörténeti hűségre: a fő figura Zrínyi egyik legfontosabb művét, az Adriai tenger Szirénjét idézi.

Legtöbbször saját régebbi illusztrációimból idéztem, természetesen erősen lekicsinyített változatban. Madách Az ember tragédiája című remekművéhez 25 fametszetet készítettem még 1936-ban, amikor az svéd fordításban megjelent, amit rövidesen a német fordítás is követett. E kicsinyített verziók csak azt engedték meg, hogy az óramutató irányában haladva az egyiptomi piramisoktól Ádám öngyilkossági kísérletéig  vezessem a nézőt, ezzel mutatva be, hogy földünkön az öngyilkosság sem segít, s ezáltal válik Ádám tragédiája az ember tragédiájává.

Külön említést érdemel a Kassák-fametszet, mivel Kassák írásai mellett egy Kassák-festmény mintáját is beleidéztem a fametszetbe, ezzel jelezve, hogy nemcsak mint költő volt jelentős, hanem mint képzőművész is.”

Eddig tart Buday magyarázata a szimultán portré koncepciójáról. Mindennek csak úgy van értelme, ha az olvasó valami vizuális benyomást szerezhet a 25 fametszetről.

Buday géniusza az erdélyi ember eredetiségét ötvözi az európai műveltségű és a nagyvilágot ismerő huszadik századi ember széleslátókörűségével, meggyőző példái és magyarázatai pedig megerősítik abbéli hitünket, hogy az „új” és a „régi”, ha igazán ihletett és szakképzett művész kezébe kerül, legyen az író, zeneszerző vagy képzőművész, nem puffan el a „posztmodern” oxigénszegény levegőjében, hanem a művészi megújulás és igazi haladás termékeny szintézisévé válhat.

JEGYZETEK

1. In Quest of the ‘Miracle Stag’: The Poetry of Hungary, Atlantis-Centaur, Chicago, első kiadás 1996, második kiadás Tertia kiadó, Budapest, 2002.

2. Hosszabb ideje skizofréniában szenvedve olykor elfelejtette, hol lakik. Nyakán kis cédula lógott, melyen angol nyelven megadta a surrey-i elmegyógyintézet pontos nevét és címét, ott volt állandó lakása, de mivel sem ön-, sem közveszélyes sosem volt, állandó kijárást engedélyeztek számára London városába. Többször előfordult, hogy elaludt egy-egy Soho-beli kocsmában, és nem emlékezett saját címére. (Tábori Pál közlései nyomán.)