Jakobovits Márta Nagyváradon él, járja a világot – nemrég Kolozsvárra is eljött, elhozta munkája eredményét a Művészeti Múzeumba –, de feltételezésem szerint fogalma sincs róla, milyen híres elődökre tekint vissza. (Megvallom, nekem is csak sejtéseim voltak e tekintetben, amíg fel nem ütöttem a Magyar Művelődéstörténeti Lexikont, a középkorra és kora újkorra eligazítást nyújtó új kézikönyv megfelelő címszavát.) Az első alkimista, aki e tájakon járt, az Alexandriából az 5. században Attilához követségbe küldött filozófus, Olümpiodorosz volt, II. Theodosius császár képviseletében. A budavári domonkosok is foglalkoztak aranycsinálással, amíg 1273-ban meg nem tiltották nekik. Az Árpád-házi királyokat követő időben Zsigmond király második felesége, Cillei Borbála is végzett alkimista műveleteket, és feljegyezték, hogy Mátyás udvarában számos alkimista megfordult. De az erdélyi fejedelmi udvar sem maradt ki az alkímiatörténetből, egy bizonyos Kolozsvári Cementes Jánost emlegetnek a leghíresebbek közt, János Zsigmond idejéből. (Ez a Cementes naplót is vezetett aranyolvasztó-aranycsináló tevékenységéről.)

Hogy mi köze hozzájuk Jakobovits Mártának? Hát hogyne volna. Tessék elolvasni az alkímia szó jelentését: az egyiptomi „chema” fekete földet jelent, a görögöknél az alkímia azon az arisztotelészi tanon alapult, hogy a világ tárgyai a négy őselemből – tűzből, vízből, földből, levegőből – állnak, a tárgyak különbözőségét a bennük lévő elemek eltérő aránya okozza; a fémek a természetben tűzből és földből létesültek...

A 21. század első évtizedében töretlenül alkotó váradi keramikus pedig ezt mondja: „...a titok annyira egyetemes, hogy néhány ezer év ide vagy oda nem számít.” És: „...egyre inkább érdekelnek a tárgyak közötti viszonyok, az egymásra hatások, egyfajta mimikri, ahogy a tárgyak, anyagszerűségek egymást utánozzák. Olyan megdöbbentő számomra, hogy egy bizonyos idő után mindenféle anyag kezd egymáshoz hasonlítani. Ez az a nagy természetes egységbe való belesimulás vagy elmúlás, de ugyanakkor azonosulás az univerzummal.”

Természetesen nem állítom, hogy Jakobovits Márta technológiájával a klasszikus aranycsinálás titka megoldódott, de azt igenis, hogy folyamatosan aranyat, azaz aranyat érő tárgyakat vesz ki a tűzből, a kemencéből. Egy-egy kerámialapocskáján az aranyszín is felcsillan, máskor a fehérek, a kékek, a szürkék, a barnák a meghatározóak. Hogy milyen gazdag a világ színekben, színárnyalatokban, azt Jakobovits Márta „tűzből mentett” vagy inkább a tűznek – és a földnek – köszönhető játékain lehet szemlélni. Játékok? Annyiban igen, valóban, hogy nem használati tárgyak előállítására törekszik, jóllehet műtermének, egy-egy kiállítóteremnek vagy lakásnak e (potenciális) díszei tárgyakként is összerakhatók. Lehet belőlük gyümölcsöskosarat, madarak gyülekezetét vagy emlékművet (templomsort), különböző nyelveken betűzhető régészeti leleteket kirakni. Jakobovits Márta ebben a rakosgatásban, szeretett gyermekei összeterelésében is igazi mester. Kolozsvári kiállítása a földre (kavicsra) helyezett „apróságok” együttesével vált monumentálissá.

Egyik pályatársa, Găină Dorel azt írta róla: Jakobovits Márta bármikor a Föld nagykövete lehetne. Mert úgy érez, mint bolygónk földje, a kövek és a vizek.

És úgy dolgozik, ahogy egy 21. századi alkimistától elvárható.