Adalékok a halál- és ravatalmotívumhoz,
valamint a boncszínházi kelléktárhoz

A nemesi hagyományt magukba sűrítő, ezt legmagasabb fokon megjelenítő főúri gyászünnepségek valódi spektákulumszámba mentek a 17–18. században. A „nyilvános keserűség e tárházának” (Pálffy Tamás kifejezése) színpadképei, kellékei, mi több, szereplői ma már jobbára alig ismertek. Feledésbe merült a néha hónapokon keresztül szervezett reprezentációs látvány, amelynek – ha nem is deklarált, ám annál határozottabban érvényesített – célja a főnemesi családok státusának erősítése, társadalmi rangjának emelése – talán épp ez az oka annak, hogy az arisztokrata famíliák Európa-szerte olyannyira tisztelték az ősök temetkezési szokásait, amelyek némiképp eltértek a más társadalmi kategóriák körében dívó rítusoktól.

Egy-egy temetési szertartás „forgatókönyvéhez” szervesen hozzátartozik az egyéni életút is, a végtisztesség rendje ugyanis mintegy tükre a földi létnek, rávilágít az elhunyt személy társadalmi státusára – mind makro-, mind mikroközösségi szinten. E korszak főúri temetései a társadalmi-társasági élet kimagasló eseményei közé tartoznak, az összejövetel alkalmat nyújt találkozásra, hírcserére, politizálásra és családi beszélgetésekre egyaránt. A szimbolikus cselekvések megadják a végtisztesség látványát, fényét, emelkedettségét.1

A főnemesi temetések reprezentációs kellékei közé – nemcsak Erdélyben – hozzátartoznak a temetési meghívók (az azokra érkezett válaszok), a vármegyei zászlók, gyászszekerek, charták és címerek (az epitáfiumcímernek döntő jelentősége van a gyászmenetben), a feketével bevont termek, a castrum doloris, a ravatal ünnepélyessége, a diákok éneklése, a papok-lelkészek, szónokok fellépése. A temetési ceremóniát világi személyek alkotta testület rendezi meg – természetesen egyháziak közreműködésével. Tagjai, a végakarat végrehajtói, az úgynevezett testamentumos urak. Amennyiben az elhunytak nem hagynak hátra végakaratot, a gyászünnepséget egy igen  közeli rokon vagy az „atyafiak” közül valaki szervezi meg.2 Szintén a végakarat tartalmazza a temetésre vonatkozó esetleges kikötéseket, testamentum vagy közvetlen diszpozíciók hiányában azonban a temetés a kialakult szokásrendet követi.

Árva Bethlen Kata a 18. században végakaratában kategorikusan megtiltja a „pompás és ceremóniás dolgokat” és egyéb „készületeket” s azt, hogy „koporsóm mellé valaki üljön”, arról rendelkezik, hogy „a szokás szerint ne is üljön senki is, hanem magára sok nyavalyát látott romlandó testem vitessék a maga nyugalmára az földben és porban, az honnat vétetett volt”.3

Szintén a 18. században ifj. Kemény János jövendő apósa, Teleki Mihály még határozottabban ír e kérdésről: „az én temetésemre semmi pompát ne űzzenek, koporsómat kívül veres vagy fekete bakacsinnál egyébbel bé ne vonják, egy néhány vas szeggel megszegezvén, hogy a szél el ne fújja. Testemre se adgyanak semmi egyebet, hanem miket magam öszve csináltattam, s magammal is szoktam hordozni […] Címereket, chártákat egyet is ne csináltassanak, se koporsómra, se lovakra, se egyébre semmire: vagyon nekem fekete bársonyom, mind bakacsinyom, lovakra való, azokkal szintén beérik; zászlót ne írassanak: egyszóval az én temetésemre semmit ne költsenek; átkozott legyen, aki különben cselekszik.”4

E szigorú kikötések azonban nem jellemzők a század végtisztességtevései vonatkozásában, hiszen – mint mondottuk – a főúri temetések a maguk grandiozitásával nemcsak látványként, jelentős találkozási alkalomként, úri seregszemleként-eseményként szolgálnak, de az illető család nimbuszát is hivatottak növelni. 

Kemény János élete során, a 17. századi kortársaihoz hasonlóan, igen gyakran szembesül a halálélménnyel,  némelykor katonaemberként a hadviselés során, némelykor „civilként”, családtagjai vagy a hozzá közel állók elhunyta alkalmával. A ravatal életének többször visszatérő motívuma, gyakran áll olyanok koporsója előtt, akikhez lazább vagy szorosabb érzelmi szálak fűzik, és szűk családja számára is nem egy esetben magának  kell megrendeznie a temetés spektákulumát. Az elmúlás – hadviselő férfi kortársaihoz hasonlóan – foglalkoztatja, 1644-ben maga is testamentumot tesz, s e végrendeletben – vagy inkább vallomásban – nem földi javakról rendelkezik, sokkal inkább a hadi állapotban beköszönthető halál képét idézi.5

Kemény Jánosnak gyakorlatilag az első nyilvános szereplése is egy koporsó előtt kezdődik, 1624-ben, a meghalt fejedelemasszony, Károlyi Zsuzsanna testének koporsóba helyezésekor „lép fel” első ízben az akkor tizenhét éves Kemény. A szónokok közt utolsóként kap szót Bethlen Gábor kedvelt „inasa”, hogy szavaival enyhítse a jelenlévők-hozzátartozók gyászát. Ekkor  Hannibál példájával buzdítja a gyászoló gyülekezetet a váratlanul érkező halál elfogadására.6

Később, Bethlen Gábor környezetében, az első esetet követően is nemegyszer asszisztál haláleseteknél, némelykor praktikusan cselekvőleges, máskor reprezentációs szerepet játszva a történésekben. Önéletírásában feljegyzi Quad (Quaad, Quadt) Mátyás, az udvari német gyalogok kapitánya, Bethlen egyik diplomatája elhunytának esetét – ekkor őt bízza meg a távol lévő fejedelem a holttest konzerválásának megszervezésével: „A fennemlített német kapitán, Quad, néhány esztendővel azután meghalván Fejérváratt, az fejedelemnek útja lévén engem hagyott vala hátra, és exenteráltattam bélit, kivétetvén; kinek bűzi miatt az borbély, ki véle bajlódott, megbetegedék s meghala; nékem is csinált valami alteratiót, de főborral s erős aquavitával meggyőzém; teste megtartaték, míg a fejedelem visszajütt, s tisztességesen temetteté, maga is jelen lévén, az fejérvári schola mellett lévő kis temp-lumban.”7

A „Fejedelem”, Bethlen Gábor Kemény számára minden uralkodók mintaképe, olyan nagyúr, akinek szolgálatában állni dicsőség, s akinek példáján valamikor elindulni – legmerészebb álmai közé tartozik. Ám a fiatal Keménynek tehetetlenül kell végignéznie a példakép betegeskedését, majd elhunytát. Bethlen betegsége idején maga is tesz testamentumot – az akkori divatnak megfelelően a halállal való érzelmi szembesülésnek még az életút lezárta előtt meg kell történnie, hiszen a halál maga az élet egyik legjelentősebb momentuma, olyan élethelyzet, amelytől a lélek további sorsa függ. E felfogásnak megfelelően fogalmazza meg a maga végakaratát Bethlen is: „Az mint azért éltében martialis ember volt, úgy testamentumában is azt rendelte volt, hogy őtet veres színben gyászolnák, temetését is azzal ékesítenék. De azt nem mívelék az testamentumosok. Legált pedig külön temetésére és monumentumi epitaphiumra is külön való nagy summát. Koporsóját maga éltében meghozatá, és contemplálta jó ideig, várván nagy erős férfiúi bátorsággal és keresztényi kegyes reménséggel, sőt hittel, utolsó óráját […]”8

Bethlen tehát megteszi testamentumát, melyben temetéséről is rendelkezik. A fejedelem végtisztességtételénél – melyet nem a rendelkezéseknek megfelelően „míveltek az testamentumosok” – Kemény nincs jelen, ám  szemtanúként számol be a fejedelem halála napjának történéseiről, Bethlen felboncolásáról, mely aktusnál a fejedelemasszony, Brandenburgi Katalin is asszisztál: „De hogy derék dologra térítsem írásomat: láss egy csudás dolgot, még asszonyi állatban, s még feleségben, s még olyan méltóságos férjének teste felett. Maga hagyásából mely nap meghala, ottan testét felbonták, beleit és szívét s egyéb belső részeit kivévén, melyben az doctorok forgolódván s az borbély és mi valahányan belső szolgák, Catharina, az fejedelemasszony, nemcsak nem irtózá nézni, sőt egyiránt fogdosni, tapogatni az felmetélt testnek szívét, felhasított hasát s egyéb tagjait: de semmi szomorúságot nem tettete, sőt egy csepp könnyet sem ejte az istentelen, gonosz szívű, elvetemedett asszonyi állat.”9

Nem sokkal az eszménykép halálát követően, 1630-ban Kemény János életében újra megjelenik feldolgozandó halálélmény és a ravatalmotívum: ez alkalommal a hozzá legközelebb állók egyikét, édesapját, Kemény Boldizsárt veszti el: „Gerendre érkezvén meghallám halálát szegény atyámnak, ki az Bethlen Gábor halála után éppen esztendőbeli azon holnapban, hétben, de szinte napban hala és újétá meg gyászomat […]”10

Szinte negyvenévesen, 1640-ben kénytelen ismét találkozni a halállal, ez alkalommal leánytestvérének elhunyta rója rá – a társadalmi „rendtartás” ismert forgatókönyve szerint – a végtisztesség szervezőjének tisztét. Az elhalálozott leánytestvér  minden bizonnyal Petronella, akit „Apafi István nagy főember jedzette vala el, de jegybéli állapotában meghala”.11 Többi lánytestvére (Erzsébet, Zsófia, Kata) ugyanis férjezett lévén, házastársukra hárulna a végtisztességszer-vezői feladatkör ellátása.

A lánytestvér Kentelkén halálozik el, oda érkezik Kemény, aki a fejedelmi párt kísérte éppen (ekkor már, apja halálát követően Fe-jér vármegye főispánja és fogarasi főkapitány, a fejedelem egyik legtekintélyesebb tanácsosa). Kentelke nem lévén uradalmi központ, itt Kemény nem szerezheti be a temetés „kellékeit”, és nem áll rendelkezésére elég ló sem ahhoz, hogy a holttestet rangjának megfelelő módon szállíttathassa el a család ősi fészkére, Bükkösre. Ezért fordul segítségért Beszterce városához. Az alábbi levél a temetésre vonatkozó adatok mellett arra a kapcsolatra is utal, ami – többnyire – város és a környékbeli földesurak, „vicinusok” között rendes körülmények között fennáll. (Jóllehet az ötvenes évekbeli történetírás ezt a kapcsolatot előszeretettel tüntette fel „ellenségesként”, a családi és városi levéltárak – kiemelkedően Beszterce város levéltára – egészen más képet festenek e kapcsolatrendszerről, bőven utalva arra az „atyafiságos”  viszonyra, ami a földesurak és a város között fennáll – kivéve a sporadikusan előforduló hatalmaskodásokat vagy birtokpereket.) A „szomszédok” közötti levelezésben nem ritkák a keresztelői, házassági meghívók, mint ahogyan a szomorújelentések sem, vagy azok a feljegyzések, amelyek arról tanúskodnak, miszerint a környékbeli nemesség/főnemesség gyakran helyezi el értékeit még békeidőben is a városfalakon belüli, biztonságos helyre. E levelezések az „atyafiságos” érzületek kifejtése mellett gyakran tartalmaznak az örömhírt közlő sorokon vagy a szomorújelentéseken kívül arra vonatkozó kérést, hogy a „jó szomszéd” segítse ki az adott, rendtartás szerinti forgatókönyvvel bonyolított családi „rendezvényt” edényekkel vagy egyéb kellékekkel. Ilyen jellegű Kemény János levele is, amelyből kiderül, hogy a Kemény családnak értékőrző ládái fekszenek Beszterce városában, köztük a – feltételezett – Petronella kelengyeládája is. Utóbbira szükség van a temetés „látványtervének” kidolgozásához, illetve a végtisztesség lebonyolításához. Ám a levelet vivő küldönc mellett a láda/ládák megnyitásához, ugyancsak a rendtartás szerint, nélkülözhetetlen a város hites képviselőjének jelenléte is, és ugyancsak a várostól igényel Kemény lovakat a koporsó Bükkösre való szállításához, ugyanis szintén a végtisztesség rendtartása kívánja meg azt, hogy az elhunytat a család ősi birtokán helyezzék végső nyugalomra.

Prudens ac circumspecte domine vicine mihi confidisse

Salute ac servitiorum meorum com-mendatione praemissis

Az estve érkezvén igen szomorú álla-pattal itt való hitván majorházamhoz, Istenben elnyugott húgomnak testének látására, ez alkolmatossággal kegyelmednek egéssé-gét akarám láttatni, és felőle egésséges hírt érteni. Ott, benn, az kegyelmetek városában levő ládáinkból szegény húgomnak temetésére kívántatván még, hol mi egyetmásak, azoknak kihozatására bocsáttám be ez levelem megadó, jámbor szolgámat, kegyelmedet szeretettel kérem, egy böcsületes polgárt melléje rendelnie ne nehezellye, és kezében adatni, hozhassa ki azon egyet-másakat. Sok alkolmatlanságokra nézve sokáig az testet itt nem tarthatván, az itt való temettetésben is módom nem lévén, hanem régi, közönséges temetéshelyünkre, az hol mind az atyánk, anyánk és több atyánkfiai temettettenek, Bükösre kell vitetnem, és annak idejében erős jóakaró atyánkfiainak egyező tetszésekből (az minthogy igaz atyafiúi szeretetem kívánja) utolsó szükségében, böcsülettel való temetésére illendő gondot kell viselnem. Mivel pedig Asszonyunkkal és Urunkkal őnagyságokkal hosszú utamnak kelletik lenni, az honnét igen fárattan, csak mostan, sietséggel érkezém be, magammal elegendő szekeres lovaim itt nincsenek. Kegyelmedet mint jóakaró uramat kérem bizodalmasan, edgyik szekerem elében rendeltessen kegyelmed nyolc alkalmatos lovakat eszközökkel, azokat pedig parancsollya ma, jó idején ide hozatni, hogy másodnap, jó reggel azt a szekeremet, ki előtt az postalovak lesznek, előbocsáthassam el bükeösi házamhoz, onnét őköt vissza bocsáttatom. Ezbeli kegyelmed jóakarattyát pedig én is kegyelmednek minden örvendetes dologban való alkalmatossággal megszolgálom. Kérem is kegyelmedet, az mikor, miben elégségemet ítéli lenni, nekem, jóakarójának, bízvást parancsojjon, az én kicsin szolgálatomban fogyatkozást nem tapasztal.

Prudenti ac circumspecto dominationem  vsetram de reliquis prosperime valere comprecans. Datum in Kentelke 29 Oc-tombris 1640.

[A címzés]

Prudenti ac circumspecto domino Simoni Szücz, civitatis Bizthriciencis judici primario etc. Domino vicino mihi confiden-tissimo12

Az 1650-es évek közepén újabb ravatal előtt, szintén hozzá nagyon közel álló személytől kell végső búcsút vennie Kemény Jánosnak. 1655-ben veszti el Lónyai Anna előtti, első feleségét, Kállay Zsuzsannát. Kállay Zsuzsanna az igen vagyonos Kállay Ferenc Szabolcs megyei nagybirtokos nemes lánya, akit Kemény János 1631-ben jegyzett el, azzal az „igen szép gyémántos, szűkformán metszett kövő gyűrű”-vel, amelyet annak idején még a fejedelemasszonytól kapott.13 A lakodalomra Halmiban kerül sor, egy évvel az eljegyzést követően. Házasságukból két fiú, Ferenc (1636–1661) és Simon (1633–1675) születik.

Jóllehet – tudomásunk szerint – a temetési instrukció nem maradt fenn, bizonyosnak látszik, hogy Kemény Jánosnét is olyan ceremóniával temették el Erdély előkelőségei és a családtagok, ami kijárt egy országos méltóságot viselő főúr feleségének.

Hogy az elhalálozás és a temetés időpontja között hosszabb időnek kell eltelnie ez esetben is, szintén valószínűnek tetszik, mivel a „spektákulum” megszervezése időt igényel. Valószínűleg hasonló forgatókönyv alapján történik a végső nyugalomra helyezés, mint – például – fél évszázaddal később, 1701-ben az ifjabb Kemény Jánosé, aki november 6-án hunyt el, temetésére azonban csak december 18-án kerülhetett sor. Időközben ugyanis a ceremónia gazdájának – ifj. Kemény János temetése esetében cegei Wass Györgynek – számos feladatnak kellett eleget tennie: már a halál napján szétküldi a szolgákat beszerezni a gyász kellékeit, s egy-két nappal később „az koporsó csináláshoz fogattunk és egyébbel is készülgettünk”. Majd: „Ide s tova írtunk, s küldözgettünk holmi requisitumokért, melyek kívántatnak”, elküldik a meghívókat, szomorújelentéseket, előkészítik a ravatalozót: „az színt egészlen szőnyeggel bévonattam, az koporsónak helyet készítettem, melyet is fekete posztóval vonattam bé, mint alúl s felyül”.14

Kemény Jánosné halálát követően a temetésére szolgáltatott pénzbeli költségjegyzék maradt fenn (Kemény János saját kezű aláírásával ellátva),15 melyből következtethető, milyen kellékek szükségeltetnek egy erdélyi főúri család tagja temetéséhez, illetve tisztségük, a család hétköznapjaiban játszott szerepük vagy alkalmi munkájuk okán kiknek mennyi pénzt illik juttatni. E felsorolásban szerepelnek a családi birtokok lelkészei, a harangozók, a deákok és mesteremberek, és maguk a kellékek: a koporsóbélés, az ezüstszegek, a fekete kelmék, zsinórok, gombok, címerek/ezüstcímerek, charták és egyebek – majd feltűnik a temetésre szánt végösszeg: 1445 rénes forint 24 dénár.

Összehasonlításként talán nem érdektelen megjegyezni: a 18. század elején, 1703-ban egy városi polgár „temetésire költ az anyja R 9 // 12” Kolozsváron,16 vagy – szintén Kolozsváron 1711-ben – a következőképpen számolnak be az osztóbírák egy család temetési költségeiről: „Ezek után következik az, mit az fiára és menyére, temetésekre költött Banyai Péterné.

Két koporsót vött az fiának s menyének pro R 6.

Öt veder bort az torokra pro R 4 // 80.

Húst hozatott torokra pro R 1.

Az papnak kétszeri predicatióért R 2 // 04.

Két szolgák fizetésében adott R 3.

Minthogy mint anya az fiát, Banyai Istvánt feleségestől két gyermekivel együtt halálokig vélek dajkálkodott, az két gyermekinek eltemetésekre is költött, ezt is vélek való dajkálódásokra maga sok szenvedésére hatta R 6.

R 22 // 84.

Papi bért is fizetett az papnak az fiáért – // 36.

R 23 // 20.”17

Vagy – megint csak összehasonlításként – szerényebb ingatlant a 17. században Kolozsváron már 200–300 forintért lehetett vásárolni, az igen módos kolozsvári polgár, Wicey Máté örökösei közti osztás során pedig a főtéri családi házat 2800 rénes forintra értékelik az osztóbírák.18

És akkor következzék a Kemény János felesége temetésére szolgáltatott pénzbeli költségjegyzék:

1^r

Anno 1655. die 28. Januarii

Az Istenben boldogul elnyugott, idvezült asszony temetésére szogáltatott pénzbeli költség

Keövesden az benedekffalvi papnak tallér nro. 8.

Az kosvay papnak tallér nro. 3.

Az samsondi papnak R 3 // –.

Az keövesdi papnak R 3 // –.

Az ilosvaj mesternek R 3 // –.

Az keövesdi mesternek R 2 // –.

Samsondon az harangozónak R 1 // –.

Diosadon az harangozóknak R 1 // –.

Eormezeon az harangozóknak R 1 // –.

Dobokán az harangozóknak R 1 // –.

Gerenden az papoknak, mestereknek R 43 // 50.

Feirvarra Csiszár Gergely kezéhez adtak, hogy az gombkötőnek, csizmadiának fizessen R 10 // –.

Négy vég fekete posztóra adtak R 72 // –.

Zsinórra, gombra R 2 // –.

Koporsóbérlésnek felszegezésére való ezüst szegeknek attak tallér nro. 4.

Azután is öregcsillagos szegekre attak tallért nro. 25.

Húsz sing s egy fél, azon kívül fél fertály bársonyért adtak singiért R 6, R 123 // 75.

Tíz sing tafotáért R 30 // –.

Egy vég dupla fodoriglerért R 50 // –.

Közönséges fodoriglerért, egy végért R 26 // –.

Egy kötés papírosért adtak R 5 // –.

Egy sing fekete perpetáért R 1 // 75.

Fél font fekete viaszért R 1 // 30.

Öt lot spanyolviaszért R – // 85.

Gálickőért, egy fontért R – // 30.

Egy font gallesért R – // 50.

Két cérnaövért R 2 // 20.

Egy vég gyeplőért R – // 25.

1^v

Ostyának való, fekete festékért R – // 25.

Hat vég temérdek, dupla fekete zsinórért R 6 // 75.

Az gombkötőnek Colosvarra R 21 // 45.

Tíz lot szekfűszín selyemért R 3 // –.

Tíz rúd kapocsért R – // 80.

Szale potyalatra öt végre R 10 // –.

Négy vég fekete zsinórra R 2 // 40.

Tizenkét sing atlacra adtam R 54 // –.

Négy sing tafotáért R 12 // –.

Szebenből hozattam két vég fekete posztót R 37 // –.

Brassóban , az Pavaj szolgájához két vég fekete posztóra R 36 // –.

Szőrgombra, zsinórra R 3 // –.

Halmagy kezéhez két vég fekete, brassai posztóra R 36 // –.

Szőrgombra, zsinórra R 3 // –.

Szatthmarra bakacsinra adtak R 32 // –.

Az zilahi asztalosnak az koporsócsinálásért R 3 // –.

György csináltatott az úr számára gombokat, csizmát patkoltatott, zsinórt is vött R 8 // 3.

Az gom[b]kötőknek másodszor is gombokért R 5 // 75.

Az ötvösöknek az szegek csinálásáért R 14 // –.

Azután is az gombkötőknek adtam R 10 // –.

Fekete, angliai posztót vöttem az úrfi számára R 41 // 75.

Hat sing fekete kamukáért adtam R 24 // –.

Az úr számára négy sing fekete fajlandisért R 15 // –.

Négy vég fekete bakacsin, singire tudván R 1 // 25, teszen R 5 // –.

Négy vég török zsinórt, mely teszen 80 pénzével R 3 // 20.

Négy lot szekfűszín selymet R 1 // 40.

Az úr köpönyegit festettek meg pro R 1 // –.

Az coloswarj képíróknak az címerekért adtam R 160 // –.

Két vég török zsinórért R 1 // 40.

Az úrfinak egy karmazsinért, csizmának R 2 // 90.

Nyolc sing fekete kamukáért R 32 // –.

Az úrfi csizmája csinálásáért adtam R 1 // –.

Nyolc font gyömbért vöttem R 4 // –.

Fél font szerecsendió-virágot R 4 // –.

Fél font szekfűvet R 2 // –.

Fél font sáfránt R 7 // –.

2^r

Tíz font faolajat R 3 // 50.

Egy süveg nádmézet R 6 // 25.

Tizenkét sing fekete pántlikára adtam R – // 96.

Az ezüstcímerek csinálatására R 7 // –.

Egy vég fekete zsinórért R – // 65.

Colosvarat két ezüstcímerre adtam tallért nro. 42 ½, faciens R 76 // 50.

Az koporsóra való ezüstszegek és zablák aranyozására auri 3, faciens R 70 // 80.

Die 8. Aprilis az asszony temetésekor papokra, deákokra usualis pénz R 750// 50.

Tallérok elegyiesleg faciens R 35 // 60.19

Az enyedi mesternek és deákoknak R 10 // –.

Csahoczi urammal levő deákoknak R 3 // –.

Az carthakat író deákoknak R 80 circiter.

Tota summa erogationis precuniaribus facit R 1445 // 24.

2^v

[Kemény János írásával]

Idvezült feleségem20 temetésére nézendő dolgok

1655.

Kemény János utolszor 1662. január 23-án kényszerül szembenézni a halállal. Ekkor, a nagyszőlősi csatában a halál győzedelmeskedik a halandó fölött, és a csatamezőn vágtató török lovak patái alatt az életút lezárul.

Jegyzetek

1. Sebestyén Mihály: Ifj. Kemény János temetése 1701-ben. In: Emlékkönyv Imreh István nyolcvanadik születésnapjára. Szerk.: Kiss András, Kovács Kiss Gyöngy, Pozsony Ferenc. Kolozsvár, 1999. 499. (A továbbiakban: Sebestyén)

2. Szabó Péter: A végtisztesség. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1989. 13.

3. Apud Sebestyén, 505.

4. Uo.

5. V. Windisch Éva: Kemény János. In Kemény János önéletírása és válogatott levelei. Válogatta, sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta V. Windisch Éva. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1959. 16. (A továbbiakban: Kemény)

6. Kemény 12.

7. Kemény 108.

8. Kemény 151–152.

9. Kemény 152.

10. Kemény 176.

11. Kemény 77.

12. Az Országos Levéltár Kolozs Megyei Igazgatósága (Arhivele Naţionale Direcţia Judeţeană Cluj, a továbbiakban: KmOL) – Beszterce város levéltára I. 12639. sz.

13. Kemény 116.

14. Sebestyén 503–504.

15. KmOL – Kemény család csombordi levéltára I/173.

16. KmOL Kolozsvár város levéltára. (A továbbiakban: KvLt) – Régi divizionális levelek 194 b.

17. Uo.  210.

18. KvLt –  Fasc. I. 132.

19. A következő bekezdés: tota summa erogationes precuniaris facit R (kiolvashatatlan), a szöveg áthúzva.

20. A következő sor: re nézendő (a szöveg áthúzva).