1. Bevezető

A kis- és középvállalkozások rendszerváltás utáni elterjedése a kelet-közép-európai gazdaságszociológiai elemzések egyik központi kérdése, amely az elmúlt közel húsz évben folyamatosan napirenden van. A szociológiai vizsgálódás szempontjából a kérdés nem annyira gazdasági implikációi miatt érdekes – bár kétségkívül a gazdasági életképesség egyik markáns mutatójaként is jelen van –, sokkal inkább azokon a vonatkozásokon van a hangsúly, amelyek a kis- és középvállalkozások alapításának és működtetésének társadalmi feltételeit helyezik előtérbe. Ez a kutatói hagyomány a rurális térségek vállalkozói magatartásának vizsgálatában még inkább kitapintható, és ahhoz a – leginkább Polányihoz1 kapcsolható – premisszához fűződik, miszerint a gazdasági intézmények működésének társadalmi meghatározottsága („beágyazottsága”) a tradicionális, premodern társadalmi struktúrákban erőteljesebb. Bár ez az álláspont különösen az új gazdaságszociológia2 oldaláról árnyalásra szorul, a falusi vállalkozásokkal kapcsolatos korábbi empirikus megfigyeléseink alapján3 célszerűnek látszik nekünk is ebből a premisszából kiindulni. Azt feltételezzük tehát, hogy a vállalkozások elterjedését és általában véve a gazdaság fejlettségét az erdélyi falvakban jobban meghatározzák a helyi társadalmi erőforrások, a helyi kultúra – néha gazdasági racionalitást mellőző – partikuláris jellegzetességei, általában véve pedig a gazdasági folyamatok mélyebb társadalmi beágyazottságáról beszélhetünk.

Ez különösen érvényes a romániai rendszerváltást közvetlenül követő időszakra, amikor a gazdaság sikertelen szocialista modernizációs kísérlete után a falvak jelentős hányadában ún. refeudalizációs folyamatok indultak el, amelyek a technológia és a munkaszervezés tekintetében egyaránt az 1945 előtti gazdaságirányítási megoldásokhoz nyúlnak vissza. Szociológiai értelemben ez leginkább a hagyományos agrárgazdálkodáshoz kapcsolódó társadalomszerveződési mintázatok részleges újraéledését jelenti. Azt is feltételezzük ugyanakkor, hogy ez a folyamat differenciáltan megy végbe: a rendelkezésre álló természeti, gazdasági, kulturális és intézményi erőforrások függvényében akár az azonos néprajzi-történelmi régióhoz tartozó falvak is jelentős eltéréseket mutathatnak abban, ahogyan a boldogulás hagyományos vagy újszerű, innovatív módozatait alkalmazzák.

Ebben a kontextusban a magánvállalkozások létrehozása a rendszerváltást követően kétségkívül egy társadalmi innovációnak minősül.4 1989 után ugyanis a romániai kis- és középvállalkozóknak a közép-európai társaikéhoz hasonló, ám intenzitásukban erőteljesebb nehézségeket kellett leküzdeniük. Ezek közül a két legfontosabb kétségkívül a tőkehiány és a vállalkozások működését szabályozó bizonytalan jogi környezet volt.

A tőkehiány pótlására meglehetősen kevés alternatíva állt rendelkezésre közvetlenül a rendszerváltás után. A kis- és középvállalkozások tulajdonosai a privatizációban nem vettek részt,5 a bankkölcsönök feltételei teljesíthetetlenek voltak. Mivel a rendszerváltást megelőzően lehetetlen volt a tőkefelhalmozás, a vállalkozások indításában és működtetésében a kapcsolati tőke szerepe értékelődik fel. A kapcsolati tőke elérhetővé teszi a hiányzó egyéb erőforrásokat, az indulótőke előteremtésében tehát a rokoni, szomszédi, munkahelyi kapcsolatok kiemelt szerepet kapnak.6 Joggal nevezi Sandu7 a rendszerváltás utáni kis- és középvállalkozókat a schumpeteri8 értelemben innovátoroknak, akik elsősorban a „felhalmozott hálózati tőkemennyiség” kreatív kombinálásában és újszerű működtetésében tűnnek ki. Azok a vállalkozók lehettek sikeresek tehát, akik kiterjedt kapcsolathálójukat innovatív módon tudták a tőkehiány pótlásának a szolgálatába állítani.

A jogérvényesítés lehetőségének, a jogbiztonságnak a hiánya szintén a személyes kapcsolatokkal való kényszerhelyettesítés gyakorlatát, a kapcsolathálózatok
felértékelődését hozta magával.9 Általános a bizalmatlanság a kormányzattal, az állammal, a magánszféra új intézményeivel (különösen a bankokkal) szemben. A gazdaságban látványosan szaporodó deviáns jelenségek (piramisjátékok, állami vagyon magántulajdonba való látványos átjátszása) további forrásai a bizalom csökkenésének, általánossá válik a gazdasági fegyelem hiánya és a korrupció. Ilyen feltételek mellett univerzálisan elterjedt az a nézet, hogy vállalkozni nem tisztességes, deviáns cselekvés, „ügyeskedés”, nem becsületes munka. Az érvényesülésnek ez a módja szögesen szemben áll a tradicionális paraszti munkamorál önkizsákmányoló szorgalmával,10 amely erősíti a vállalkozásokkal szembeni idegenkedő, averzív magatartást a társadalmi környezet részéről.

A fentiek alapján azt mondhatjuk tehát, hogy a rendszerváltás utáni falusi vállalkozó kettős kihívás előtt áll. Egyrészt munkájában gyakorta számolnia kell a társadalmi környezet, a nyilvánosság kulturálisan kódolt – ám a napi tapasztalatok mentén folyamatosan racionalizált és újratermelt – sztereotip közömbösségével vagy ellenállásával (kulturális feltétel).11 Másrészt elő kell teremtenie a vállalkozása működtetéséhez nélkülözhetetlen erőforrásokat, aminek során – alternatív források híján – éppen társadalmi környezetére, szomszédi, rokoni, munkatársi, generációs, vallási stb. kapcsolataira van utalva (strukturális feltétel).

Jelen írás keretében a gazdasági szervezetek elterjedésének strukturális meghatározói közül azokra az elemekre térünk ki, amelyek a vállalkozói sűrűség regionális eltéréseit a tulajdonszerkezet és a munkaszervezés társadalomtörténeti különbözőségeire vezetik vissza. A napjainkra jellemző társadalmi erőforrás-mintázatokkal azonban nem áll módunkban foglalkozni. Egyrészt mert az idézett surveytípusú vizsgálatokban a mintába került vállalkozók száma túlzottan alacsony ahhoz, hogy a kapcsolathálójuk szerkezetére vonatkozóan a teljes vállalkozói népességre nézve statisztikailag releváns megállapításokat fogalmazzunk meg.12 Másrészt – és ennek a későbbiekben empirikus nyomatékot is adunk – a kapcsolatokban rejlő erőforrások erőteljesen függenek a lokális társadalomszerkezeti sajátosságoktól, ami szinte lehetetlenné teszi a kérdés makroszintű közelítését.

A fentiek értelmében tehát két összefüggő témakör keretében foglalkozunk a falusi vállalkozások sűrűségének regionális eltéréseivel. Először bemutatjuk az 1990 után bejegyzett cégek regionális megoszlásait, majd felvázoljuk az eltérések lehetséges társadalomtörténeti magyarázatait (strukturális dimenzió). Ezt követően néhány – további empirikus ellenőrzésre szoruló – megállapítást fogalmazunk meg a vállalkozások regionális sűrűsége és az ott élő népesség értékorientációjának összefüggéseiről (kulturális dimenzió).

2. A vállalkozássűrűség regionális eltérései

Az erdélyi megyék községeiben 2005 augusztusáig13 103 020 gazdasági szervezetet jegyeztek be. A bejegyzés időbeli trendjeit vizsgálva jól nyomon követhetőek a rendszerváltás utáni gazdasági átalakulás makroszintű sajátosságai. A kereskedelmi társaságok megjelenését lehetővé tevő 1990/31-es és a privatizációt szorgalmazó 1990/15-ös törvény megjelenését követően 1991–1995-ben erőteljesen elindult a vállalatok, kereskedelmi társaságok bejegyzése. A vállalkozások számának hirtelen növekedése a nagy- és középvállalatok privatizációja miatt ebben az időszakban ugyan még erőteljesen urbánus jellegű, ám falvakon is évente több mint 7000 új gazdasági szervezetet hoztak létre. A vállalatok privatizációjának és az új cégek bejegyzésének üteme 1995 és 2000 között a gazdasági recesszió miatt erőteljesen megtorpant (évi 4–5000-re csökken), majd 2001-től, a gazdaság lassú fellendülésével és a cégek bejegyzési procedúrájának megkönnyítésével kap új erőre, ezúttal azonban a falvakban hangsúlyosabb ez a folyamat. (A 2004-ben alakult cégek száma falvakon már eléri a 14 000-et.)

A bejegyzett cégek típus szerinti besorolása egyértelműen a korlátolt felelősségű társaságok dominanciáját mutatja (53 százalék). A bonyolultabb vállalatvezetés és a magasabb tőkeigény miatt inkább a nagyvállalatokra jellemző részvénytársasági forma (a bejegyzett cégek csupán 1,5 százalékát teszi ki). Alaposabban megvizsgálva az ezzel kapcsolatos időbeli trendeket (1. ábra) kiderül, hogy a részvénytársaságok nagyobb részét a kilencvenes évek elején a „kuponos” privatizáció első és második hullámában jegyezték be, tehát jelentős hányaduk esetében korábbi, állami tulajdonú nagyvállalatokról van szó. A kereskedelmi társaságok további formái nagyon kevéssé elterjedtek: betéti, részvényes betéti vagy közkereseti társaságok szinte kivételszámba mennek. A nem társasági gazdálkodási-kereskedelmi formák közül az egyéni vállalkozások a teljes vizsgált populáció 23 százalékát, a családi vállalkozások pedig 20 százalékát teszik ki. Ezek – jogi státusuknál fogva – egyértelműen kisvállalkozói formáknak, az ILO besorolása szerint pedig önfoglalkoztatóknak minősülnek.14 A szervezeti formák közül a sort a szövetkezetek zárják, számuk összesen alig haladja meg a hatszázat. Ezek többségét rögtön a rendszerváltást követően (1991-ben 223-at,1992-ben 72-t, 2005-ben 113-at) jegyezték be.

Az Országos Kereskedelmi és Iparkamara adatai alapján a falvakon bejegyzett cégek 30 százaléka szüntette be tevékenységét vagy esett  a felszámolás törvényi hatálya alá.15 A felbomlásban16 leginkább érintett szervezeti formák közül a kevésbé népszerű kereskedelmi társaságok (betéti társaság, részvényes betéti társaság és közkereseti társaság) vezetik a sort 77 százalékos megszűnési aránnyal, őket követik a szövetkezetek (60 százalék) és a részvénytársaságok (52 százalék). A gazdasági szervezetek „fennmaradási valószínűsége” úgy tűnik, hogy a társulás mértékével fordítottan arányos, ennek megfelelően a kft-k 37, a családi vállalkozások 24, az egyéni vállalkozások csupán 11 százaléka szűntette meg tevékenységét. A társulás mértéke mellett hangsúlyoznunk kell azt is, hogy ez utóbbi formákra kevésbé vonatkozik az a pénzügyi, könyvelési és felügyeleti szigor, ami a kereskedelmi társaságok esetében gyakran felszámoláshoz, csődeljáráshoz vezet.

A vállalkozások elterjedésének vizsgálatában végül a megyei szintű adatokat
hasonlítottuk össze. Az összevethetőség kedvéért a működő gazdasági szervezetek ezer főre jutó arányát tekintettük a vállalkozói aktivitás mércéjének (2. ábra). Eszerint a vállalkozások fajlagos sűrűsége Hargita, Máramaros, Arad, Kolozs és Fehér megyében a legnagyobb, itt az ezer főre jutó gazdasági szervezetek száma meghaladja a 25-öt, a sor végén pedig Szatmár, Temes, Kovászna és Hunyad megyét találjuk, ahol száz lakosra kevesebb mint 2 működő vállalkozás jut.

A fenti adatok egyértelműen azt mutatják, hogy a régiók gazdasági fejlettségével egyértelműen a városokra jellemző vállalkozói aktivitás mutat összefüggést, a rurális térségek jelentősége ebben a tekintetben lényegesen alacsonyabb. A nagyobb GDP-hozzájárulással jellemezhető határ menti (Arad, Temes, Bihar, Szatmár) és közép-
erdélyi (Kolozs és Maros) megyék falvaiban a vállalkozói potenciált illetően igen nagy a szóródás. Az a feltételezés tehát, miszerint a fejlettebb nagyvárosi térségek ösztönzőleg hatnának a környező – tágabban értelmezett – rurális térségek vállalkozói aktivitására, Erdély egészére vonatkozóan nem érvényes. Ennek legszembetűnőbb példája Temes és Szatmár megye, ahol a vállalkozás-sűrűség tekintetében igen nagy a falu-város különbség.

Korábbi nyugat-európai és magyarországi megfigyelések17 hívták fel a figyelmet arra, hogy egyes nagyvárosi ipari térségek leépülése ösztönzőleg hathat a környék cégalapítási készségére. A fenti adatsorok fényében az erdélyi falvakra általában ez a hipotézis sem érvényes, bár kétségtelen, hogy helyenként a nagyvállalatok megszűnését követő tömeges munkanélküliség kényszervállalkozások tömegét indította el. A nagyobb ipari térségként jellemezhető Hunyad, Temes és Szatmár megyében valóban messze átlag felettiek a megszűnési arányok, ami a bomlásra hajlamosabb kényszervállalkozások magasabb arányát feltételezi.

3. A vállalkozássűrűség regionális eltéréseinek lehetséges magyarázatai

A fentiekből jól látszik, hogy a vállalkozások sűrűségének területi különbségei Erdély falvaiban nem magyarázhatók pusztán a gazdasági fejlettségben megmutatkozó különbségekkel. Hasonló megállapításokat fogalmazhatunk meg a megyék tágabban értelmezett fejlettsége és a falvakon regisztrált vállalkozói aktivitás összefüggéseiről is. A Sandu által használt fejlettségi dimenziók18 (humán tőke, infrastrukturális fejlettség, munkaerő kihasználtsága stb.), úgy tűnik, városon jobb előrejelzői a vállalkozások, vállalatok elterjedésének, mint falun, másként szólva a standardizált makroszintű mutatók magyarázó ereje a vállalkozások elterjedésének magyarázatában a falvak esetében kisebb, mint városon. Ez a maga során azt a korábbi hipotézisünket erősíti meg, hogy a vállalkozások elterjedését és általában véve a gazdaság fejlettségét falvakon jobban meghatározzák az egyes térségekre jellemző társadalmi és kulturális erőforrások, általában véve pedig a gazdasági folyamatok mélyebb társadalmi beágyazottságáról beszélhetünk.

A társadalmi jellegű determinánsok makroszintű érvényességével kapcsolatban sem árt azonban körültekintőnek lenni. A megyei adatsorokból az látszik, hogy a falvakra jellemző vállalkozói aktivitás néprajzi térségeken belül is jelentősen differenciált. A falusi vállalkozások sűrűsége alapján például a mezőségi vagy a székelyföldi megyék nem kerülnek azonos klaszterbe. A listavezető Hargita és Máramaros példájából kiindulva azonban nem zárjuk ki annak a lehetőségét sem, hogy a szocialista időszakot megelőző, sőt a rendi társadalom viszonyaig visszamenő gazdaságszervezési mintázatok regionális eltérései befolyással lennének a rendszerváltás utáni vállalkozói aktivitásra.19 Bár megfelelő vizsgálatok híján ezek a megfigyelések hipotézisértékűek maradnak, érdemes részletesebben szólni róluk.

A szakirodalomban számos olyan hipotézissel találkozunk, amelyek a vállalkozói sűrűség regionális eltéréseit a tulajdonszerkezet és a munkaszervezés társadalomtörténeti különbözőségeire vezetik vissza. Simonyi20 például – olaszországi példákra utalva – a részesbérlet hosszú ideig fennmaradó intézményével magyarázza az alacsonyabb vállalkozói kedvet, Szelényi21 megszakított polgárosodás-elmélete a két világháború közötti időszak középbirtokosainak leszármazottait tartja a második gazdaság főszereplőinek, Kopasz22 szerint pedig a kisbirtokok népességre vetített száma mutat pozitív kapcsolatot a vállalkozói potenciállal stb. Ezeket a tényezőket a tanulmány elején rögzített definíciónk értelmében a vállalkozói aktivitás strukturális feltételei közé soroltuk.

Erdélyi terepen a vállalkozássűrűség regionális eltéréseinek társadalomtörténeti szempontú magyarázataival kapcsolatban az alábbi tényezők lehetnek relevánsak:

1. A történetileg jellemző birtokszerkezet regionális eltérései: a kis- és középbirtokok átlagon felüli területi aránya (vagy a kis- és középbirtokok népességre vetített nagyobb száma) mellett magasabb önállósodási tendenciákat feltételezhetünk.

2. Első látásra plauzibilisnak tűnhet az az érvelés, miszerint a birtok kollektív művelése mellett alacsonyabb önálló kezdeményezőkészség feltételezhető. Ez két oldalról is vizsgálható:

a) A közbirtok (közbirtokossági és községi földek) településenkénti arányának eltérései befolyásolhatják az önállósodási kedvet. A fenti összefüggés iránya azért nem egyértelmű, mert nagyobb közbirtok tőkeigényesebb beruházásokat is lehetővé tesz vagy vonz (pl. nagyobb erdőterületek mellett fűrészüzemek, fuvarvállalatok létrejötte a századforduló környékén), ami termékspecializáció és az autark szükségleteken felüli termelés révén a piaci csere és kapitalizálódás irányába mutat.

A kérdés természetesen szorosan összefügg a természeti erőforrások regionális eltéréseivel (a közbirtokosság intézménye ugyanis ott a legelterjedtebb, ahol jelentős erdőterületek húzódnak) és ezáltal a termelésspecializációval, amivel mint lehetséges alternatív magyarázattal számolnunk kell (lásd 4. b. pont).

b) Az egykori ugarterület relatív nagyságának – mint a kollektív gazdálkodás másik mutatójának – bevonása a modellbe tovább árnyalja a kérdést. Megfigyeléseink alapján ez a szempont várhatóan a feltételezettel éppen ellentétes kapcsolatot valószínűsít: a Székelyföldön például23 Marosszéktől kelet felé haladva egyre nagyobb az egykori ugarterület, ugyanakkor egyre sűrűbbek a mai vállalkozások. A magyarázat mögött (szupresszorhatásként) vélhetően egy másik tényező munkál: az ugarterület ott kiterjedtebb, ahol a feudalizmusban magasabb volt a szabad rendűek aránya (szabad paraszti falvak, határőrfalvak, libertinus, kisnemesi-falvak stb).

3. A fentiek alapján szükségesnek látjuk tehát a falvak korábbi (feudalizmus kori, 1848 előtti) rendi státusát is megvizsgálni. A magyarázathoz kapcsolódó hipotézis feltételezi, hogy a szabad és vegyes falvakban (ahol a lakosság nagyobb része
tulajdonosa és egyben birtokosa is volt az általa művelt földterületnek) mélyebbek az önállóságra való törekvés kulturális gyökerei, mint azokban a falvakban, ahol dominánsan feudális tulajdonviszonyok voltak jellemzőek. A mutatónk tovább finomítható, amennyiben azt nézzük meg, hogy a jobbágyok-zsellérek községbeli aránya és a mai vállalkozások elterjedtsége között van-e kapcsolat.

Mindezek alapján hajlunk azt feltételezni, hogy amennyiben a történeti érvek számottevően hozzájárulnak a vállalkozássűrűség eltéréseinek magyarázatához, akkor ezt alapvetően a rendi státus és az iparosodás kezdetén kialakuló regionális specializáció eltérései magyarázzák. A rendi státussal kapcsolatos hipotézisünket a 3. pontban foglaltuk össze, a regionális specializáció empirikus mérhetősége a következőképpen írható le. 

4. Mivel az első világháborút megelőző időszakban Erdély falvai még erőteljesen agrárjellegűek, úgy véljük, hogy a regionális specializációt a nem mezőgazdasági jellegű vállalkozások korabeli arányával jól megközelíthetnénk. A működő vállalkozások száma ugyanakkor per definitionem az önállósodás mutatója az adott
időszakra vonatkozóan. Emögött tehát tulajdonképpen két hipotézis rejlik:

a) A nyilvántartott egykori vállalkozások száma de facto a vállalkozói tradíció
jelenlétének vagy hiányának mértékét jelenthetné. Ott feltételezünk nagyobb vállalkozói hajlamot, ahol korábban is sűrűbben önállósodtak az egyének, családok. Ez a megszakított polgárosodás-elmélet klasszikus hipotézise.

b) A nem mezőgazdasági önállók átlagon felüli arányát a specializáció mutatójának tekintjük. (Átlagon felüli arányt mondunk, hiszen a tradicionális kisipar képviselői a maguk sokszínűségében feltehetően mindenütt jelen vannak: szűcs, szabó, cipész, kovács stb.) Az ezzel kapcsolatos feltételezésünk úgy szól, hogy a korábban specializálódott falvakban a mai vállalkozások fajlagos sűrűsége magasabb.

5. A vállalkozássűrűség regionális eltéréseit egyéb – a fentiekhez hasonló – társadalomtörténeti sajátosságok is magyarázhatják. Megfontolandó például a vállalkozói hajlam eltéréseinek vizsgálata a telepes vs. cselédfalvak vonatkozásában, amelyre egy partikuláris eset kapcsán Magyarországon Kuczi Tibor hívta fel a figyelmet.24

A vállalkozások mai elterjedtségének történeti magyarázata az erdélyi falvak
vonatkozásában – azon túlmenően, hogy ilyen típusú elemzés még nem készült Romániában – amiatt is érdekes, mert olyan terepen vizsgálódunk, ahol a kelet-közép-európai szocialista államok többségével szemben nem létezett intézményesen megtűrt második gazdaság, amely a kontinuitáselmélet szerint a vállalkozói kedv ébrentartásában kiemelt szerepet játszhatott volna. Bár a szocialista tervgazdaság egyes intézményeinek munkaszervezési gyakorlatában hellyel-közzel fellelhetők olyan elemek, amelyek kétségkívül hozzájárultak bizonyos típusú vállalkozói készségek és tudás fejlesztéséhez vagy konzerválásához, ezeket azonban mindvégig diszfunkcionális elemekként kezelték, jelenlétük leplezendő volt, emiatt nem állhattak össze olyan működő és legitim intézményes formává, mint például Magyarországon a háztájizás vagy a gazdasági munkaközösségek rendszere. Amennyiben a felsorolt, a szocializmus előtti időszakra vonatkozó történeti szempontjaink haszontalannak bizonyulnának a vállalkozói potenciál mai eltéréseinek a magyarázatában, akkor bizton állíthatjuk, hogy a letűnt kommunizmusnak sikerült gyökeresen átszerveznie a rendszerváltás utáni gazdasági intézményrendszer társadalmi alapjait.

Bár a fenti összefüggések alaposabb vizsgálata nélkül nem beszélhetünk érdemben a kérdésről, vannak arra utaló jelek, hogy strukturális értelemben vett kontinuitásról árnyaltan kell értekeznünk. Ezzel kapcsolatban beszédesek például azok az adatsorok, amelyek a vállalkozók és a potenciális vállalkozók társadalmi hátterére vonatkoznak.25 Egyértelműen kimutatható például, hogy a vállalkozói szektor mai főszereplői  között nem annyira a szocializmus előtti önállók leszármazottait, hanem inkább az elmúlt évtizedekben kedvezőbb társadalmi pozícióba került rétegek képviselőit találjuk. Az ezzel kapcsolatos regressziós útmodellünk azt mutatja, hogy a szerzett társadalmi pozíció erősebben befolyásolja a vállalkozóvá válást, mint az önálló felmenő.

Az egyéni szempontú elemzések alapján természetesen nem következtethetünk meggyőző érvényességgel a vállalkozássűrűség település- vagy régiószintű eltéréseinek magyarázataira. Kuczi26 például – a Szelényi-féle megszakított polgárosodás- elmélet kapcsán – felhívja a figyelmet arra, hogy a vállalkozói értékrend és habitus áthagyományozása nem annyira a családi, mint inkább a közösségi szocializáció eredménye. Ehhez a gondolathoz kapcsolódik Kopasz Marianna27 is, amikor arról beszél, hogy a vállalkozói kultúra nemzedékről nemzedékre való áthagyományozása nem feltétlenül a család keretein belül, hanem nagyobb közösségek – a települések – szintjén megy végbe. Megfigyelhető ugyanakkor, hogy ezekben az érvelésekben nem annyira a tárgyalt társadalomtörténeti eredetű strukturális tényezők (birtokszerkezet, rendi jelleg stb.), hanem a vállalkozással kapcsolatos kulturális hagyomány kérdése a központi elem. A strukturális tényezők befolyását illetően a hiányzó adatsorok miatt a megfogalmazott hipotézisek szintjén maradunk.

3.2. Kulturalista szempontú érvek
a vállalkozássűrűség eltéréseinek magyarázatában

Kulturalista szempontú vizsgálatunk elméleti alapjait azok a korábbi szociológiai és antropológiai elemzések jelentik, amelyek egy régió vagy település vállalkozói aktivitásának és gazdasági fejlődésének magyarázatában annak mélyebb kulturális beágyazottságára hívják fel a figyelmet.28 Eszerint a gazdasági cselekvéseket és a gazdaság különféle intézményeinek működését erőteljesen befolyásolja az a társadalmi-kulturális környezet, amely a racionális kalkuláción túlmenően meghatározza ezeknek a cselekvéseknek a normatív környezetét. A vállalkozás kultúraelméleteként ismert irányzat szerint tehát a vállalkozói magatartás elterjedése csak a társadalmi környezet kulturális mintáinak összefüggéseibe helyezve érthető meg. Ebben az értelmezésben a piaci gazdaságok kialakulását és fejlődését egy lassú társadalmi és kulturális átalakulás előzi meg, amelynek során a kialakult normák és diszpozíciók rendszere nemcsak egyszeri előfeltételét jelenti a piacorientált gazdasági viselkedés kialakulásának, hanem egy olyan dinamikus keretként értelmezhető, melynek „sajátos értékrendje, beállítódásai, bizalmi viszonyai versenyképes új intézményi megoldások, technikai eljárások, termékek stb. létrehozását teszik lehetővé”.29

Vizsgálatunk szempontjából lényegesebbek azok az elemzések, amelyek a társadalmi környezet jóváhagyásának kérdését vizsgálják a vállalkozások megjelenése és sikeres működtetése szempontjából. A vállalkozások legitimitását hangsúlyozó álláspontok a vállalkozások kibontakozását elősegítő „klímát”, a „kedvező légkört”,30 sajátos szerepelvárások, értékek és normák jelentőségét31 nélkülözhetetlennek tartják a vállalkozói kultúra meggyökeresedésének magyarázatában.

Az erdélyi falvak esetében a vállalkozássűrűség és a társadalmi értékrend összefüggéseinek vizsgálatára két empirikus fogódzónk van. Először azt vizsgáltuk meg, hogy az eltérő vállalkozói aktivitással jellemezhető megyék általános értékrend-konstellációjában vannak-e olyan különbségek, amelyek ezeket az eltéréseket érdemben magyarázzák.32 A faktorelemzés szerény eredménnyel járt: egyedül a legalacsonyabb vállalkozói aktivitással jellemezhető megyék lakosainak értékkonstellációja mutat számottevő eltérést a többi klaszterétől. Ebben a csoportban úgy tűnik, hogy a vállalkozói magatartás kialakulásáért leginkább „felelős” értékopciók (a vezetéshez, önálló döntéshez való jog, hatalom, a kreativitás, változatos, érdekes élet) nem rendeződnek egy faktorba, nem képeznek kitapintható egységet. Ezzel szemben a magas vállalkozói sűrűséggel jellemezhető megyékben domináns értékkonstellációt alkotnak.33 Ez azt jelenti, hogy ezekben a megyékben a lakosság jelentős hányadának esetében az értékopciók a vállalkozói magatartás ösztönzése szempontjából szerencsésen rendeződnek: a kreativitás, a változatossággal szembeni nyitottság összekapcsolódik a személyi autonómiára való törekvéssel.34 Bár az okfejtés plauzibilis, és az eredmények valóban szignifikáns eltéréseket takarnak, ez a magyarázat – célzott nagyobb mintás vizsgálatok mentén – további ellenőrzésre szorul. Annál is inkább, mivel a vállalkozói magatartás társadalmi elfogadottságával kapcsolatos kérdéscsoportunk esetében ehhez mérhető regionális eltérésekről nem adhatunk számot. A 2004 decemberében végzett vizsgálatunkban35 a vállalkozókkal kapcsolatos társadalmi toleranciára kérdeztünk rá

1. Hargita, Máramaros, Arad, Kolozs

2. Fehér, Maros, Beszterce-Naszód, Szilágy

3. Brassó, Bihar36

4. Hunyad, Kovászna, Temes, Szatmár

Az adatsorokból az látszik, hogy bár a negatív attitűdök általában az alacsonyabb, a pozitívak pedig a magasabb vállalkozói aktivitással jellemezhető megyék lakosaira jellemzők, ezek az eltérések statisztikailag nem szignifikánsak, belül esnek azon a hibahatáron, amelyet a véletlenszerű mintavétel tökéletlensége magyarázhat. A vállalkozásokkal kapcsolatos attitűdökkel kapcsolatban nem mutathatóak ki az előbbihez mérhető regionális különbségek. A vállalkozások kibontakozását elősegítő társadalmi légkör makroléptékben tehát Erdély-szerte egységesnek mondható, ebben az értelemben tehát nem magyarázza a vállalkozások fajlagos sűrűségének regionális eltéréseit.

4. Összefoglalás, további kutatási irányok

Írásunkban a vállalkozói potenciál területi eltéréseivel foglalkoztunk Erdély rurális térségeiben. Ezzel kapcsolatban az alábbi fontosabb következtetéseket fogalmazhatjuk meg:

A gazdasági szervezetek bejegyzésének időbeli trendjeit vizsgálva jól nyomon követhetőek a rendszerváltás utáni gazdasági átalakulás makroszintű trendjei: a falusi székhelyű vállalkozásokat nagyobb hullámban a privatizáció első szakaszában és a 2000-es évek enyhe gazdasági fellendülését követően hozták létre.

A megyei szintű adatsorokból kiderül, hogy a vállalkozások sűrűségének területi különbségei Erdély falvaiban nem magyarázhatók pusztán a gazdasági fejlettségben mutatkozó különbségekkel. A teljes erdélyi térségre vonatkozóan azok a hipotézisek sem nyertek maradéktalan igazolást, miszerint a nagyobb városok és ipari centrumok tágabb rurális körzetében erőteljesebb lenne a vállalkozói aktivitás. Ezek a megfigyelések arra hívják fel a figyelmet, hogy a falvak esetében a vállalkozói hajlam magyarázatában a társadalmi tényezők szerepe hangsúlyosabb, tágabb értelemben pedig a gazdasági folyamatok mélyebb társadalmi beágyazottságáról beszélhetünk.

A fentiek értelmében ezek után a vállalkozássűrűség eltéréseit társadalomtörténeti sajátosságokkal (strukturális dimenzió) és a vállalkozói magatartást szabályozó kulturális- normatív környezet jellemzőivel (kulturális dimenzió) kíséreltük magyarázni. A strukturális elemek szintjén – megfelelő adatok híján – csak hipotéziseket fogalmaztunk meg, a kulturalista szempontú magyarázatainkkal kapcsolatban pedig részleges, további ellenőrzésre szoruló következtetésekre jutottunk. Eszerint a magasabb vállalkozói aktivitású megyeklaszterek lakosságára nagyobb mértékben jellemző a vállalkozói magatartást ösztönző értékrend-konstelláció, amely alapvetően az erőteljesebb autonómiára való törekvéssel és a kreativitásra, innovatív magatartásra való fokozottabb hajlammal tűnik ki. A vállalkozókkal kapcsolatos társadalmi sztereotípiák tekintetében ehhez hasonló regionális különbségeket nem regisztráltunk.

Elemzésünk lényegi következtetése az, hogy a rurális térségek vállalkozói aktivitásának magyarázatában a megyei szintű makroelemzések információhozadéka meglehetősen alacsony. Úgy tűnik, hogy a makro jellegű, statisztikai elemzésen alapuló vizsgálatokban minimum a kisebb régiók vagy települések szintjére kell lemenni. Korábbi empirikus tapasztalataink37 azt mutatják azonban, hogy a vállalkozói hajlam regionális eltéréseinek szociológiai szempontú megértéséhez gyakorta ez sem elég. Számos olyan településről tudunk, ahol a statisztikák alapján a vállalkozói hajlandóság értéke kiugróan magas a regionális átlaghoz és a környező községekhez képest, amelyet azonban nem magyaráz kielégítően sem a komparatív előnyök közgazdaságtani modellje, sem a gazdasági és természeti erőforrások területi eloszlásának egyenetlenségei.

Ezzel kapcsolatban Kiss Déneshez38 hasonlóan úgy gondoljuk, hogy a falusi lakóhely társadalmi relevanciája még nagyon erős, és hogy az erdélyi falvak hagyományos rétegzettsége a nyugati országokénál kevésbé bomlott fel. Ez azt jelenti, hogy az erdélyi falvakban a Kuczi39 által használt dimenziók (a múltban kialakult értékek, család és rokonság, a lokalitás stb.) a vállalkozások létrehozásában haszonnal igénybe vett társadalmi erőforrások egy jobb megközelítését adják. Mivel ezekre a lokális sokszínűség jellemző, nehéz az így definiált társadalmi tőkének egy egységes „proxyját” kidolgozni, ami a maga során a makroszempontú elemzések korlátaira hívja fel a figyelmet a társadalmi tőke és a vállalkozói aktivitás összefüggéseinek vizsgálatában. Minél szegmentáltabb tehát a falusi társadalom, minél zártabbak az egyes falusi horizontok, minél inkább elhatárolódnak falvanként a társadalmi lehetőségek, a lokalitásnak annál lényegesebb szerepe van az önállósodás társadalmi feltételeinek a megteremtésében. Annál kevésbé lehet tehát a vizsgálatunk tárgyát képező társadalmi eredetű tényezőket egységes szempontrendszer alapján lokalizálni és szerepüket kvantifikálni a vállalkozói hajlam magyarázatában. A helyhez kötöttebb létmód, a falusi lakóhely nagyobb társadalmi relevanciája az erdélyi falvak esetében arra ösztönöz bennünket, hogy a kisvállalkozások elterjedésében olyan egyedi megoldásokat kutassunk fel és jellemezzünk, amelyek modellértékűnek tekinthetők abban a vonatkozásban, ahogyan a különféle – javarészt lokális eredetű – társadalmi erőforrásokat sikeresen az önállósodás szolgálatába állították. Elsősorban olyan, eredetileg nem gazdasági célzattal létrejött szervezeti formákat, hálózatokat kell megvizsgálnunk, amelyek keretében vagy közvetítésével hatékony gazdasági együttműködés indult el a rendszerváltás után.

  Jegyzetek

  1. Polányi Károly: A gazdaság mint intézményesített folyamat. In: Lengyel György–Szántó Zoltán (szerk.): A gazdasági élet szociológiája. Aula Kiadó, Bp., 1994. 37–48.

  2. Granovetter szerint például a beágyazottság mértéke a prekapitalista társadalmakban alacsonyabb, a piacgazdaságokban viszont magasabb, mint ahogy azt Polányi szubsztantív antropológiája sugallja. Felfogásában a gazdaság társadalmi beágyazottságának mértéke nem változik meg alapvetően a kapitalizmus kialakulásával. (Szántó Zoltán: A gazdaság társadalmi beágyazottsága. Megjegyzések a gazdaságszociológia és a szocioökonómia újabb irodalmáról. Szociológiai Szemle, 1994/3. 141–145.)

  3. Csata Zsombor: A vállalkozások megjelenésének társadalmi meghatározottsága a Székelyföld falvaiban. Erdélyi Társadalom, 2005/2.

  4. Dumitru Sandu: Spaţiul social al tranziţiei. Polirom, Iaşi, 1998.

  5. Czakó Ágnes–Kuczi Tibor–Lengyel György–Vajda Ágnes: A kisvállalkozások néhány jellemzője a kilencvenes évek elején. Közgazdasági Szemle, 1995/XLII/4. 399–419.

  6. Kuczi Tibor: A vállalkozók társadalmi tőkéi az átalakulásban. Századvég, 1996, nyár. Kuczi Tibor: Kisvállalkozás és társadalmi környezet. Replika Kör, Bp., 2000.

  7. Dumitru Sandu: i. m.

  8. Joseph Schumpeter: A vállalkozó. In: Lengyel György (szerk.) A vállalkozó. Szociológiai Füzetek, 28. 1982. 29–58.

  9. Tóth Lilla: A siker és a bizalom egy nagyközség vállalkozói körében. PhD-értekezés. Budapesti Corvinus Egyetem, Bp., 2003.

10. Amely, tájainkon – Juhász Pál óta tudjuk – nemcsak a „protestáns ethosz”, hanem a „katolikus aszketizmus” része is.

11. Hangsúlyozzuk azonban, hogy ez nem mindenütt jellemző. A haszonszerzésre irányuló vállalkozói magatartás elfogadottságában regionális különbségeket feltételezünk, melyek mögött vélhetően eltérő társadalomtörténeti sajátosságok húzódnak. Továbbá – kétség nem férhet hozzá –, hogy a különféle működési logikájú, profilú, munkaszervezésű stb. vállalkozásokhoz eltérő módon viszonyul a nyilvánosság. (Ezt a kérdést egyébként méltánytalanul elhanyagolta a szakirodalom.)

12. Ezen túlmenően a társadalmi hálózatok vállalkozásalapításban felhasználható erőforrás jellegével kapcsolatban érvényességi problémák is felmerülnek, hiszen olyan kérdőíves vizsgálatok másodelemzéséről van szó, melyekből hiányzik az ezzel kapcsolatos operacionalizált kérdésfeltevés.

13. A vállalkozássűrűség regionális eltéréseire, a vállalkozásalapítás időbeli trendjeire, valamint a vállalkozások típusára vonatkozó megoszlások az Országos Kereskedelmi és Iparkamara online-adatbázisából származnak. (www.roleg.ro)  2005 augusztusa az adatbázis utolsó frissítésének időpontja.

14. Scharle Ágota: Önfoglalkoztatás, munkanélküliség és családi kisvállalkozások Magyarországon. Közgazdasági Szemle, 2000/XLVII/március. 250–274.

15. Magyarországi elemzések a nem működő vállalkozások arányát 20 százalék körülire becsülik. Azt azonban statisztikai adatgyűjtés útján megbecsülni sem lehet, hogy ezek közül mennyi a nem működő, és mennyi a fiktív, azaz az „üres” vállalkozás, melyeket kizárólag az „előnykereső” tranzakciók lebonyolítása céljából hoztak létre. Ehhez az informális gazdaság alaposabb, több módszert párhuzamosan alkalmazó elemzésére lenne szükség. (A vonatkozó módszerekről lásd Sík Endre: Traktátus az informális gazdaság és a feketemunka terjedelmének megismerhetetlenségéről általában és a posztszocialista átalakulás során különösen. In: Rejtőzködő jelen. Hirschler Rezső Egyesület, Bp., 1996. 244–294.)

16.

17. Keeble, D.–Wever, E. (szerk.): New Firms and Regional Development in Europe. Croom Helm, London–Sydney–Dover–New Hampshire, 1986; Leveleki Magdolna: Az iparosodottság és a kisvállalkozói sűrűség néhány összefüggése. Századvég, 2002/3.

18. A mutatót az alábbi változók faktorszkórjaiból hozta létre: humán tőke fejlettsége, ivóvízzel való ellátottság infrastruktúrája, a munkaerő kihasználtsága, a háztartások anyagi tőkéje, az iskolai szolgáltatások fejlettsége, idősek aránya a megye lakosságában (Sandu: i.m. 184.).

19. Egyed Ákos szerint (1981) az ezen a területeken található korábbi székekben a legmagasabb a szabad rendűek aránya, amely pozitív befolyással lehet az önállósodásra. Lásd az ezzel kapcsolatos 2. hipotézist.

20. Idézi Kopasz Marianna: Történeti-kulturális és társadalmi tényezők szerepe a vállalkozói potenciál területi különbségeinek alakulásában Magyarországon. PhD-értekezés, Budapesti Corvinus Egyetem, Bp., 2005.

21. Szelényi Iván: Harmadik út? Polgárosodás a vidéki Magyarországon. Bp., 1992.

22. Kopasz Marianna: i. m.

23. Egyed Ákos: Falu, város, civilizáció. Buk., 1981.

24. Kuczi Tibor: Vállalkozói kultúrák - az életutak finalitása. Replika, 1998/3. 157–170.

25. A vállalkozók társadalmi hátterére és a vállalkozói hajlandóságra vonatkozóan a „Közélet és közérzet - 2004” c. szociológiai felmérés tartalmaz adatokat. Ez a vizsgálat az erdélyi magyar népességre nem, kor és területi eloszlás szerint reprezentatív. Mintanagyság 1011 fő.

26. Kuczi Tibor: i. m. 1996.

27. Kopasz Marianna: i. m.

28. Brigitte Berger: A modern vállalkozás kultúrája. Replika, 1998/3; Granovetter, Mark: The Economic Sociology of Firms and Entrepreneurs. In: Portes Alejadro (szerk.): Economic Sociology of Immigration. Essays on Network, Ethnicity and Entrepreneurship. Russell Sage Foundation, New York, 1995. 128–162.

Alejandro Portes: Social capital: Its Origins and Applications in Modern Sociology. In: Annual Review of Sociology, 1998/24. 1–24; Portes, Alejandro–Sensenbrenner Julia: Beágyazottság és bevándorlás: megjegyzések a gazdasági cselekvés társadalmi meghatározóiról. In: Lengyel György–Szántó Zoltán (szerk.):  Tőkefajták: A társadalmi és kulturális erőforrások szociológiája. Aula, Bp. 1998.

29. Kuczi Tibor: i. m. 1998. 154.

30. Alexander Gerschenkron: A gazdasági elmaradottság történelmi távlatból. Gondolat, Bp., 1984.

31. Talcott Parsons– J. Smelser Neil Economy and Society. Oxford University Press. 1956.

32. A falusi vállalkozások megyei szintű sűrűségének megfelelően a 16 megyéből 4 kvartilis csoportot hoztunk létre, ahol az első a legnagyobb, a negyedik pedig a legalacsonyabb vállalkozói aktivitással jellemezhető megyéket foglalja magában. Az értékorientációk vizsgálatában a „Társadalmi kapcsolathálók és nemzeti identitásminták Erdélyben” című, 2000-ben lezajlott szociológiai vizsgálat módosított Rokeach-tesztjét használtuk fel. Mintanagyság: 1756 fő. A kutatást a Max Weber Társadalomkutató Központ végezte, Veres Valér vezetésével. Köszönettel tartozunk neki, hogy a szóban forgó adatokat önzetlenül a rendelkezésünkre bocsátotta.

33. Az első két csoportban ez a faktor az összvariancia több mint 25 százalékát magyarázza.

34. A probléma természetesen személyiségelméleti paradigmában tárgyalható: ez az értékprofil Schumpeter (1982) innovátor vállalkozóját juttatja eszünkbe, az elemzési szituáció pedig a Magnusson-féle (idézi Chell-Haworth-Brearley 1991) interakcionalista elmélet szempontjait tükrözi (Magnussont idézi E. Chell–J. Haworth–S.Brearley: The Entrepreneurial Personality. Concepts, Cases and Categories. Routledge, London and New York. 1991.). Eszerint a vállalkozók magatartását a személyiségjegyek és a társadalmi kontextus által meghatározott szituatív tényezők interakciója formálja.

35. Itt a „Közélet és közérzet” című kutatásról van szó, lásd előbb.

36. Szeben és Krassó-Szörény megye a magyar népesség alacsonyabb aránya miatt nem került a mintába.

37. Ezzel kapcsolatban lásd Csata: i. m., ahol a szerző a vállalkozássűrűség településszintű eltéréseit vizsgálja a Székelyföld falvaiban.

38. Kiss Dénes: Erdélyi reflexiók az új magyar falu kapcsán. Erdélyi Társadalom, 2005/2.

39. Kuczi Tibor: i. m. 1996.