A társadalmi folytonosság jelentősége egy közép-dunántúli faluban napjainkban1

Mennyiben határozzák meg a falusi egyének gazdasági döntéseit a neokonzerva-tív, neoliberális és egyéb gazdasági ideológiák, és mennyiben hatnak a helyi társadalom normái, „hagyományos” intézményrendszerei a kulturális áramlatok sokféleségével jellemezhető posztmodern korban,2 közelebbről a posztszocialista „nagy átalakulás” éveiben?3 A gazdaságantropológusok más-más módon hangsúlyozzák a szűkebb csoportok saját értékrendjének mai jelentőségét: míg pl. Chris Hann inkább kívánalomként fogalmazza meg e még megfigyelhető normák tiszteletben tartását, addig Stephen Gudeman tényként kezeli az általa közösségnek nevezett (és a piaccal szembeállított) formációk „örök” létezését.4 Ugyanakkor egyre inkább elfogadott, hogy a falu egysége – különösen a jelenkorra vonatkozóan – csupán tudományos fikció,5 és mind nyilvánvalóbbá válik a falusiak településen túlnyúló kapcsolatainak jelentősége.6 Ennélfogva az alábbiakban a „helyi norma” és „közösség” fogalmainak viszonylagosságát, folyamatszerűségét és szituációfüggőségét szem előtt tartva mutatom be egy falu társadalmi kötelékeinek folytonosságát, illetve a falu modernizációját.

2004 óta végzek a közép-dunántúli Somlóvásárhelyen jelenkutatást, melynek első részeredményeit kívánom az alábbiakban röviden megfogalmazni. A terepmunka félig strukturált tematikus és életútinterjúkon, valamint megfigyeléseken alapul, az etnográfiai jelen értelmében a kérdezettek emlékezetében élő legtávolabbi múlttól a kutatás pillanatáig terjedő időszakkal foglalkozom,7 kiegészítve történeti forrásokkal korábbi időszakokra vonatkozóan.

A település

Az egykor „Somló fővárosaként” is emlegetett, de mára több szempontból is jelentőségét vesztett falu a Közép-Dunántúli Régióban, Veszprém megyében, Magyarország legkisebb történelmi borvidékén, a Somló-hegy déli lábánál fekszik. Tagja egyszersmind az Új Atlantisz Térségi Fejlesztési Társulásnak, amit 1996-ban alapított negyvenhárom önkormányzat. A település borászati szerepén túl egy apácamonostornak is otthont adott István király uralkodásától a monostor 1782-es megszüntetéséig, a feudalizmus idején elnyert mezővárosi jogállását pedig 1871-ben vesztette el és vált újra faluvá.8 A lakosságszám a 19. század végéig tovább növekedett (az 1890-es népszámlálás idején a jelen levő népesség elérte az 1920 főt), majd egy évszázadon át folyamatosan csökkent.9 Különösen a két világháború között emigráltak sokan pl. Amerikába (ekkor települt ki a településről a 18. század óta itt élő10 zsidó borkereskedők nagy része is), a szocializmus idején pedig az országos tendenciákkal megegyező módon folytatódott az elvándorlás belföldi városokba, miközben a bevándorlás soha nem volt jelentős. Az 1989-es rendszerváltás óta a „rurbanizáció” nemzetközi folyamatával összhangban Som-lóvásárhelyen is újra lassú növekedés tapasztalható, 2004 végén az állandó népesség 1166 fő volt. Ez a népesség etnikai-nemzeti és vallási identitása alapján viszonylag homogénnek tekinthető, amennyiben a legutóbbi népszámlálás adatait elfogadhatónak tartjuk: 2001-ben 97,2 százalék magyarnak, 1 százalék cigánynak, 84,6 százalék római katolikusnak vallotta magát.11

A falu egyaránt alkalmas a folytonosság és a változás megragadására: egyfelől a térség iparának 1989 utáni hanyatlása és a mezőgazdaság szerkezetének sokak számára kedvezőtlen alakulása hagyományos stratégiák folytatására, illetve újraélesztésére adhat okot; másfelől a jó közlekedés,12 több város viszonylagos közelsége, a szőlő- és bortermelés kedvező adottságai és a részben erre alapozott turizmus lehetőséget teremthet kiútkeresésre (munkavállalásra, vállalkozásra, kereskedésre). A falu lakói a kutatás során gyakran hangoztatták, hogy aki akar dolgozni, talál magának munkát – ennek megfelelően 2004-ben a munkanélküliek aránya az országos átlagnál kisebb, 3,8 százalékos volt (az önkormányzat nyilvántartása szerint).

A mezőgazdaságban rejlő lehetőségek egyoldalúak. A falu 2321 hektáros határában a legjelentősebb ágazat a tanúhegy lejtőin folytatott szőlőtermesztés. Ugyanakkor a szőlőparcellák több mint kétharmada extra-neus tulajdonosok kezén van, és csupán egyharmad részt birtokolnak a helybéliek (e birtokszerkezet gyökerei a középkorig nyúlnak vissza13). A birtokméretek évszázadok óta igen differenciáltak: a családon belül öröklődő kisebb paraszti, parasztvállalkozói gazdaságok mellett a nagybirtokok is mindig jelentősek voltak, ám ezek tulajdonosai a 20. század során sokat változtak (pl. a II. József által létrehozott Katolikus Vallásalap területén 1945 után állami gazdaság jött létre,14 majd az 1980-as évek végétől meginduló, nehezen áttekinthető tulajdonváltások eredményeként új szereplők léptek be cégükkel vagy magánvállalkozóként a nagyüzemi bortermelés szférájába). A szőlő a mezőgazdasági munkásoknak is megélhetési forrást biztosít, sokan (pontos számukat nem lehetne meghatározni) dolgoznak főállásban vagy részmunkaidőben mások földjén. A többi ágazat jelentősége eltörpül a szőlészet mellett, az agrárium egyre kisebb szerepet játszik a családok megélhetésében. A 2001-es népszámlálás során 425 háztartást, ugyanakkor a 2000-es mezőgazdasági összeírás idején mindössze 189 gazdaságot számoltak össze, melyből 133-ban termesztettek szőlőt, 71-ben szántóföldi növényeket, 136-ban volt konyhakert, és 127-ben tartottak állatot.15 Földjüket sokan adják bérbe cégeknek és másutt élő vállalkozóknak. A termelőszövetkezetből az 1990-es évek elején több kft. alakult, melyek nagyrészt ugyanannak a személynek (az egykori tsz-elnök fiának) a tulajdonát képezik.

Az ipari, szolgáltatói és egyéb munkalehetőségek tehát lényegesen nagyobb szerepet játszanak. A kb. 15 km-re fekvő Ajkán a 19. század második felében fejlődött ki a bányászat, a nehéz- és a feldolgozóipar, a szomszédos Devecserben pedig a szocializmus időszakától kezdődően történtek építő- és könnyűipari (különösen textilipari) fejlesztések. 2001-ben a somlóvásárhelyi foglalkoztatottak 73,5 százaléka ingázott,16 nagyrészt az iménti két városba. Ugyanakkor a faluban is létesült egy varroda egy egykori tsz-majorban, ami 1994-ben svájci tulajdonba került. Itt az 1990-es évek leginkább prosperáló időszakaiban kb. 300-an, ám a kutatás idején már csak 160-an dolgoztak (ebből is csupán 19 somlóvásárhelyi).

A helyi társadalom

A foglalkozásszerkezet 20. századi gyökeres átalakulása itt is újfajta érdekcsoportok kialakulásához vezetett. Somlóvásárhely tagolódásának megragadására leginkább Juhász Pál felosztása alkalmas: a falut egyszerre lakóhelynek és munkahelynek tekintő csoport szemben áll az eljáró, a falut csupán lakóhelyként értelmező csoporttal, és mindkét csoporttól elkülönülnek a „falusi gettóban” lakó időszakos és állandó munkanélküliek.17 Somlóvásárhelyen az utóbbi csoport a munkalehetőségeknek köszönhetően szerényebb méretű, az előbbi két csoport pedig épp a lehetőségek sokfélesége, a több forrásból származó bevételek miatt nehezen választható el egymástól. Inkább a két csoport hatalmi elitje különíthető el.

A helyben dolgozó érdekcsoporton belül a legjobban körülhatárolható alcsoportot azok a családok alkotják, akik a legjelentősebb mezőgazdasági vállalkozásokat üzemeltetik és a falusi népességen belül a legnagyobb földtulajdonnal rendelkeznek. Ők alkotják a leginkább kontinuus réteget a településen. A késő feudalizmus idején, a 17–18. században sok család vált armális nemessé, és további kisnemes családok is betelepedtek ekkor.18 Az így elnyert gazdasági és hivatali vezetői szerepet több család is megőrizte a „posztfeudális” kapitalizmus korában, majd a szocializmusban ért veszteségeiket követően (amikor a nem mezőgazdasági főállásuk mellett tudtak csak kisebb agrárvállalkozásokba fogni), az 1989-es rendszerváltás idején visszaszerezték vagyonukat, sőt vezető tisztségeket is vállaltak újra. Sikerült tehát társadalmi tőkéjüket megőrizni és megújítani. Családjaik között bizonyos mértékű endogámia figyelhető meg, szoros reciprok szálak fűzik őket össze nemcsak rokonságon belül, hanem az érdekcsoport más családjaival is, illetve a többi érdekcsoport tagjaival hosszú távú patrónus-kliens és paternalista kapcsolatokat alakítottak ki. A szocializmus idején elvesztett gazdasági tőkéjük visszaszerzése fontos kiindulási alapot jelentett az 1990-es évek rekapitalizációja idején: képessé váltak az önálló mezőgazdasági vállalkozásra és cégek alapítására is. Az alábbiakban két rövid példával illusztrálom mindezt.

Az egyik ilyen család valamennyi korszakban igyekezett vállalkozni, és több családtag vezetői tisztségeket is betöltött. A 20. század első felében a felmenők között többen is a vallásalap vincelléreiként dolgoztak, továbbá 8–10 hektáros földjük megművelése és állatok tartása mellett hentesüzletük, mészárszékük és kovácsműhelyük is volt, cséplőgépet üzemeltettek, és hónaposokat, napszámosokat foglalkoztattak. Vagyonuk államosítása és a kollektivizálás után az egyik leszármazott kapcsolati és kulturális tőkéjének felhalmozásába fogott: az egyetem elvégzése után az egyik legnagyobb állami közlekedési cég alkalmazottja, sőt tizenöt évig vezető tisztségviselője lett, majd nyugdíjazása után a faluba visszatérve őt választották meg a hegyközség első hegybírójának 1994-ben. Ugyanakkor a faluban ő és bátyja alapított elsőként szőlészeti céget az örökségként visszakapott 5 hektáros földjükre és a család munkaerejére alapozva. A báty fia viszont – az 1980-as években elkezdett vállalkozásain túllépve – 1996-ban egy másik, szőlőműveléssel, bortermeléssel és borturizmussal is foglalkozó céget alapított 4 hektáros bérelt földre és szőlőfelvásárlásra alapozva, idegen munkaerőt alkalmazva. Ez a család tehát a szocializmus előtt és után is fontos szerepet tölt(ött) be a munkaerő integrálásában.

A másik példaként fölhozott rokoni kör inkább a parasztvállalkozás (önellátó és árutermelő komplex gazdálkodás) lehetőségeit igyekezett minden korban megtalálni. Felmenőik voltak a falu lakosságán belül a legtöbb földet (10–15 ha) és állatot birtokló földművesek. A Rákosi-korban egyiküket kuláknak nyilvánították, majd a második kollektivizálás (1959) után a különböző leszármazási ágak tagjai hasonló stratégiát követtek: ipari főállásuk mellett, a második gazdaság keretében állattenyésztésbe fogtak, földjüket pedig saját traktorjaikkal művelték. A rendszerváltást követő földrendezés óta ismét a legnagyobb földtulajdonosok közé tartoznak (8–12 hektáros birtokokkal), és – parasztvállalkozói komplexitásukat megőrizve – gabonát, állatot adnak el bel- és külföldre. A leszármazási ágak tagjai nemcsak egymással, hanem más mezőgazdasági vállalkozókkal (például a fent idézett családdal) is szorosan együttműködnek. Ők is fontos helyi integrátorok: az egyik leszármazott a legtöbb falubeli és sok környékbeli földjén végez rendszeres traktoros szolgáltatást; egy másik leszármazott kulcsszerepet játszik a falubeliek hízósertéssel való ellátásában (különösen az utóbbi években, mióta sokan felhagytak az önálló hizlalással), illetve javak és pénz hitelezését is széles körben vállalja.

Más származású mezőgazdasági vállalkozók néhány egyedi esetet leszámítva nem jelentek meg a faluban. Egyedül azt a borászt érdemes kiemelni, aki 1981-ben települt a faluba mint a Badacsonyi Á. G. egyik magas beosztású alkalmazottja, és 1987-től az Á. G. somlói szőlőit kibérelve fokozatosan termelői és vendéglátóipari magánvállalkozásba fogott, majd 1999-ben hegybíró is lett. A többi vállalkozóval inkább hivatalos jellegű kapcsolatokat ápol, nem alakít ki reciprok kötődéseket. Az ő példája ugyanakkor azt is mutatja, hogy a faluban nemcsak a szocializmus előtti, hanem a szocializmus alatti magasabb státust is át lehetett menteni az 1989-es rendszerváltást követő időkbe.

A nem mezőgazdasági (például asztalos, kőműves, fuvaros) vállalkozók „alcsoportja” származását tekintve igen heterogén. Nincs kisüzemi gazdaságuk vagy másodállásuk, és hivatalos tisztségeket sem vállalnak. Egyéni és céges vállalkozásaik sikere kulturális tőkéjükön (pl. szaktudásukon, külföldön szerzett tapasztalataikon) és egyéni vállalkozói készségeiken alapul. Közülük többen is szoros gazdasági kapcsolatban állnak a fent leírt mezőgazdasági vállalkozókkal (pl. a fuvaros részt vesz a termény betakarításánál, a kőműves részt vesz a borászok bővítési beruházásaiban), egymásnak viszont konkurenciát jelentenek. Vagyis nem alkotnak valódi, egymással bizalmi kapcsolatban álló szolidáris csoportot.

Mind a mezőgazdasági, mind az ipari-szolgáltatói vállalkozásokat férfiak irányítják, ugyanakkor feleségeik a helyi állami finanszírozású intézményekben (önkormányzatnál, hegyközségnél, iskolában vagy óvodában) dolgoznak, és töltenek be több esetben is vezető tisztségeket.

A lakosság nagy részét kitevő alkalmazottak döntően az egykori alsóbb és középrétegekből származnak. Bevételeik gyakran több forrásból erednek (pluriactivité), munkahelyük mellett megművelik kisüzemi gazdaságukat, és/vagy mellékállásban vállalkozásba fognak, elmennek napszámosnak stb. Gyakran ugyanazt az önkizsákmányoló stratégiát követik, mint egykori felmenőik, akik már a szocializmus előtt is különböző részmunkaidős foglalkozásokat űztek, majd a szocializmus idején is időt szántak főállásuk mellett (önellátó és/vagy árutermelő) háztáji és kisegítő gazdaságukra vagy más „maszek” munkákra és napszámra. A „háztájizás” mintája a rendszerváltás és a termelőszövetkezeti paternalizmus megszűnte után is tovább élt (rendszerint 1 ha alatti földet művelve és saját fogyasztásra tartott sertéseket hizlalva), ám az utóbbi években az agrárolló szétnyílása és az olcsó tömegáru (például az ajkai bevásárlóközpontok kiépülése) miatt jelentősen visszaszorult. Ami ma is fontos kiegészítő jövedelemforrás, az a szőlőben vállalt napszám. Sokszor nemcsak a részmunkaidős stratégia, hanem a konkrét foglalkozás is továbböröklődik családon belül, miközben az elsődleges munkahely nagyon különböző lehet. Az egyik föld nélküli családban például a felmenők közt bányász és tsz-alkalmazott férfiak, illetve háztartásbeli nők voltak; a középgenerációhoz tartozó férfiak téglagyárban, fuvaros cégnél, a nők például önkormányzatnál dolgoztak/dolgoznak, a legfiatalabb generáció pedig varrodában, téglagyárban és egyéb üzemekben helyezkedett el. Ugyanakkor ebben a családban generációk óta mindenki vállal napszámot, miközben a férfiak az ácsmesterség terén szerzett tudásukat is átadják egymásnak, és mindkét munkát hol fő-, hol mellékállásban végezték/végzik. Az alkalmazottak csoportja a mellékállást gyakran biztonságosabbnak tekinti, mint a makrogazdasági változásoktól jobban függő alkalmazotti státust. Például az elmúlt években – a kínai túltermelésre hivatkozva – több környékbeli textilipari üzemben történtek leépítések, és a cégek jövője a svájci és francia tulajdonosok döntésein múlik. Míg az alkalmazotti státus a munkás minta követését erősíti, addig a mellékállás révén ugyanabban a háztartásban paraszti vagy vállalkozói minták is szerepet kaphatnak. Azok az alkalmazottak, akik a faluban dolgoznak, bizonyos mértékig a fentebb leírt vállalkozókkal alkotnak közös érdekcsoportot, míg a többségben lévő ingázók tőlük sok szempontból elkülönülnek (pl. az eltérő időgazdálkodás miatt ritkábban keresnek mellékfoglalkozást). Az alkalmazotti réteg belső kapcsolatai a mezőgazdasági munkák visszaszorulásával párhuzamosan gyengülnek, ugyanakkor nem szűnik meg a reciprok elkötelezettségi rendszer (pl. a segítség, kölcsönzés, információközlés) közöttük sem.

A (valódi) tartós munkanélküliek is szegényebb rétegekből származnak, megélhetésük alapja többnyire a szőlőhegyen vállalt napszámosmunka és a kisüzemi gazdaság művelése. Többen annak ellenére is ezt a stratégiát választják, hogy tudásuk és kapcsolataik esélyt adnának állandó munkahely szerzésére. Ennek okai egyediek, pszichológiai tényezők éppúgy szerepet játszhatnak, mint az adott munkalehetőségtől való kulturális távolság.

A falu cigány(nak tartott) lakossága még a 2000-es évek elején is igen kisszámú volt, az elmúlt két évben ugyanakkor több új család települt be. Tehát nem alkotnak egységes csoportot származásuk és életstratégiájuk szempontjából sem. A régebb óta itt élő – és a falu nem cigány lakói által jobban elfogadott – családok elsősorban az önkormányzat által biztosított közmunkákból élnek meg, míg a nemrég betelepült családok – a szomszéd települések cigány lakosságához hasonlóan – döntően „lomizással” foglalkoznak: főleg ausztriai lomtalanításokról hozott tárgyakat értékesítenek portájukon és városi piacokon. Az ő rokoni, baráti és „munkatársi” kapcsolatrendszerük sokkal inkább a szomszédos települések cigány lakosságához fűzi őket, mint a somlóvásárhelyi nem cigányokhoz.

A helyi politika

A falubeliek az interjúk során gyakran hangoztatták, hogy hiányzik az összetartás. A helyben dolgozók és az ingázók érdekcsoportja közötti ellentét az önkormányzati politikában tükröződik legjobban. A rendszerváltást követő első két ciklusban (1991–1994, 1994–1998) a falu polgármestere egy egykor jómódú földműves-molnár család leszármazottja volt, és ebben az időben a települési önkormányzat képviselőtestületében a „tősgyökeres” mezőgazdasági vállalkozók közül többen is helyet kaptak. A következő két ciklusban (1998–2002, 2002–2006) viszont új polgármestert választottak, aki előtte tizenhárom évig volt helyi iskolaigazgató, ugyanakkor soha nem lakott a faluban, és a testületben is az ingázók kerültek többségbe. Bizonyos szempontból hasonló fordulat következett be az 1994-ben alakult hegyközségi önkormányzat választásain is. Az első ciklusban (1999-ig) az egyik legjelentősebb és a múltban is magas rangú agrárvállalkozó család leszármazottját választották meg hegybírónak, akit a mostani polgármester „a falu emblémájának” is nevezett. 1999 óta viszont egy 1981-ben betelepült borász vállalkozó tölti be ezt a tisztséget. Tehát a preszocialista elit leszármazottai – akik a mai falu gazdasági elitjéhez tartoznak – a rendszerváltást követő néhány éves pozíciókeresés után kiszorultak a politikából, és ezzel különvált a gazdasági integráció a politikai vezetéstől. Az összefogás hiányának egyik tünete például, hogy a falusi imázs építésének egyre erősödő nemzetközi tendenciáival szemben itt – a lehetőségekhez mérten – kezdetleges szinten van a hagyományalkotás és a falusi turizmus. Pedig az önreprezentáció és a lokális identitás erősítése mint diszkurzív stratégia az Európai Unió regionális fejlesztéspolitikájában is fontos szerepet tölt be a szubszidiaritás elve miatt.19

A falu belső hatalmi viszonyai nem az országos pártpolitika frontvonalait képezik le, szemben a tágabb környezet, a somlói borvidék belső konfliktusaival. A hegyen a borászatot támogató civil szervezetek száma gyakorlatilag duplája a szükségesnek (2005-ben már hat működött párhuzamosan), minthogy a termelők két táborra szakadnak: a többségben lévő extraneus birtokosok és a helyi lakosok ellentéte a más-más szervezetekbe való tömörülésben is kifejeződik,20 mely szervezetek meghatározó egyéniségei szimbolikusan a pártideológia szintjén is szemben állnak egymással (a helyiek a jobboldali értékrendet, egyes városi birtokosok pedig a baloldali nézeteket képviselik). Ebből az ellentétből következően a somlói borvidéken is nehezen alakul ki olyan közös diskurzus, ami segítené az itt termelt bor piacának kiszélesítését és hírnevének visszaszerzését (sokak szerint a szocializmus idején vesztette el jó hírét, amikor a helyi állami területeket a Badacsonyi Állami Gazdaságba olvasztották be, és ezt követően a somlói borokat csupán más borok minőségének javításához használták). A vállalkozók szempontjából mégis nagy előrelépés, hogy 2006-ban – erősítvén a somlói bor versenyképességét, ugyanakkor kiszorítván a kistermelőket a minőségi követelmények által – megszületett a borvidék eredetvédelmi szabályzata.21

Társadalmi kontinuitás
és a globális minták beágyazottsága

Somlóvásárhely mint hajdani nyitott mezőváros, amelynek életét gazdasági érdekek bonyolult hálója határozza meg, régóta erősen polarizált társadalmi és gazdasági szempontból is. Ám míg a társadalmi viszonyok (egyes családok státusa, konkrét foglalkozásai, gazdálkodási mintái és szimbolikus tőkéi, illetve a családok közötti kapcsolatok) sok szempontból máig kontinuusak, addig a gazdaságszerkezet sokkal inkább átalakulóban van.

A helyi társadalomban egyes családok évszázadok óta mindmáig megőrizték gazdasági erejüket, vállalkozói készségeiket és integráló szerepüket; a lakosság szélesebb rétegei pedig megőrizték részmunkaidős stratégiájukat, a paraszti, munkás és vállalkozói minták keveredését. Az előbbiek a progresszív vállalkozó globális, „kultúrák felett álló” értékrendjével képesek azonosulni,22 míg az utóbbiak a részmunkaidős életmód egyre terjedő világjelenségéhez igazodnak. A különböző társadalmi rétegek stratégiáiban tehát éppúgy fellelhetők a nemzetközi minták, mint a helyi hagyományok – a helyi társadalom úgy igazodik a kapitalista piaci rendszerhez, hogy közben megőrzi szerkezetének számtalan elemét is.

Másfelől – ami miatt a pluriactivité lehetőségei mégis beszűkülnek – a több évszázados, kis- és nagyüzemeken alapuló duális gazdasági rendszer, amely a háztájizás révén a szocialista kollektivizálást is túlélte,23 majd egy leegyszerűsödött „háztájizásnak” köszönhetően még az 1989-es rendszerváltás után is fennmaradt,24 most a méretökonómia törvényszerűségeiből következően mégis bomlásnak indult. Vagyis az agrárolló szétnyílása és az olcsó tömegáru miatt kezd a részmunkaidős paraszti, parasztvállalkozói „háztájizás” és önellátás kultúrája megszűnni, miközben – nemcsak a piaci elveknek, hanem a borok védelméről szóló törvénykezésnek is köszönhetően – a szőlőhegyen is kezdenek a kisüzemek visszaszorulni, és tovább fokozódik a területkoncentráció.

Bár a vidéket még mindig az agrá-riummal szokás azonosítani, Somlóvásár-helyen a mezőgazdaság mindennapi életben betöltött szerepe egyre határozottabban háttérbe szorul, és átadja helyét az ipari és szolgáltatói tevékenységeknek mind az „első”, mind a „második” gazdaságban. A megmaradó szűk agrárvállalkozói réteg az alkalmazottként dolgozó és ingázó helyi lakosság, illetve az extraneus borászok széles csoportjai között keresi helyét és befolyásának lehetőségét.

JEGYZETEK

1. A kutatást a Paraszti közösségek átalakulása – Értékrendváltozás falun a 20. század második felében című, T 048432 számú OTKA támogatásával folytatom.

2. A posztmodern kor kulturális antropológiai, néprajzi megközelítéseiről összefoglalóan Fejős Zoltán: Modernizáció és néprajz. In: Szűcs Alexandra (szerk.): Hagyomány és modernizáció a kultúrában és a néprajzban. Néprajzi Múzeum, Bp., 1998.; Niedermüller Péter: Az antropológia metamorfózisai: perspektívák a (késő) modern társadalom kutatásában. Tabula 8. évf. 1. 2005.

3. A nagy átalakulás eredeti koncepciója Polányi Károly: A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Napvilág, Bp., 2004. [1944]. Polányi terminusát először Chris Hann aktualizálta a posztszocializmusra vonatkozóan: Hann, Chris: Introduction. Decollectivisation and the Moral Economy. In: Hann, Chris (szerk.): The Postsocialist Agrarian Question. Property Relations and the Rural Condition. (Halle Studies in the Anthropology of Eurasia) LIT Verlag, Münster, 2003.

4. Hann: i. m.; Gudeman, Stephen: The Anthro-pology of Economy: Community, Market, and Culture. Blackwell, Oxford, 2001.

5. Pl.  Niedermüller: i. m. 8–9.; Tóth G. Péter: A „közösség”. Egy fogalom megalkotása, kiteljesedése, széthullása és felszámolása. In: Pócs Éva (szerk.): Közösség és identitás. (Studia Ethnologica Hungarica III. L’Harmattan–PTE Néprajz Tanszék, Bp., 2003.

6. Juhász Pál: Falusi társadalom. In: Bognár László–Csizmady Adrienne–Tamás Pál–Tibori Tímea (szerk.): Falupolitikák. (Nemzetfelfogások 3.) ÚMK–MTA SZKI, Bp., 2005. 42–44.

7. Sárkány Mihály: A társadalomnéprajzi jelenkutatások. Magyar Filozófiai Szemle, 16. évf. 3–4. sz. 1972. 526.

8. Márkusné Vörös Hajnalka: Somlóvásárhely. Száz Magyar Falu Könyvesháza [Bp.], [2001] 31–52, 83–84, 102.

 9. Népszámlálás 2001. 6. Területi adatok 6. 19. Veszprém megye II. KSH, Bp., 2002. 102–103.

10. Csoma Zsigmond: Nászéjszakák bora: a somlai. Mezőgazdasági Kiadó, Bp., 1986. 274.

11. A lakosság 1,3 %-ának etnikai, 5,8 %-ának pedig vallási önmeghatározása ismeretlen maradt. Népszámlálás 2001. 6. Területi adatok 6. 19. Veszprém megye II. KSH, Bp., 2002. 212–213, 222–223.

12. A településen keresztülhalad a 8-as országút és a 20-as vasúti fővonal – mindkettő szerepel a Transz-Európai Közlekedési Hálózat fejlesztési terveiben.

13. Csoma: i. m. 91–99.; Márkusné: i. m. 44.

14. Csoma: i. m. 73.; Márkusné: i. m. 123.

15. Népszámlálás 2001. 6. Területi adatok 6. 19. Veszprém megye II. KSH, Bp., 2002. 293.; Magyarország állatállománya 2000. március 31-én. Településsoros adatok. KSH, Bp., 2000. 162–163.; Földhasználat Magyarországon a 2000. évben. Településsoros adatok. KSH, Bp., 2000. 162, 338–339.

16. Népszámlálás 2001. 6. Területi adatok 6. 19. Veszprém megye II. KSH, Bp., 2002. 123.

17. Juhász: i. m. 44–46.

18. Márkusné: i. m. 152–166.

19. Kovách Imre: A vidék megjelenése a közbeszédben, médiákban – Rurális imázs. In: Bognár László– Csizmady Adrienne–Tamás Pál–Tibori Tímea (szerk.): Falupolitikák. (Nemzetfelfogások 3.) ÚMK–MTA SZKI, Bp., 2005. 56–59.

20. E megállapítás érvényességét megerősíti, hogy egy másik kutató tőlem függetlenül hasonló eredményre jutott, ld. Blahó Györgyi: A lokális tudás szerepe és az alkalmazott antropológiai megközelítés lehetősége a Somlói Borvidéken. Anthropolis, 2. évf. 1–2.sz. 2005.

21. Az bor eredetének, minőségének és hagyományának hatalmi eszközként való felhasználásáról Ulin, Robert C.: Hagyományalkotás és reprezentáció mint kulturális tőke. A délnyugat-francia borászat története. Replika, 29. évf., 1998.

22. Vö. Kuczi Tibor: Vállalkozás és kultúra. Replika, 29. évf., 1998.

23. Vö. Juhász Pál: Agrárpiac, kisüzem, nagyüzem. Agrárszociológiai tanulmányok. Medvetánc, 1. sz. 1982.

24. Vö. Laki László: A „háztájizás” tegnap és ma (A problémáról egy empirikus kutatás kapcsán). Szociológiai Szemle, 1. sz. 1997.