Az Erdélyi Helikon című folyóirat októberi számában a gyanusan sok oldalú Kós Károly a jó ízlés határain messze túlmenő hangon akaszkodik bele a Korunk szeptemberi számának egy Szemle-cikkébe, amelyik — elvi alapon — Markovits Rodionnak az Erdélyi Helikonba való belépésével foglalkozik. A sár és borgőz ama keverékével való dobálódzást, amit az Erdélyi Helikon megengedhet magának, mi nem engedjük meg magunknak s még ez a pár sor se kerülne ki a tollunkból, ha Kós Károly rosszhiszemű ferdítéseivel nem állna összefüggésben egy nagyon fontos elvi kérdés, amelynek tisztázása már csak azért is szükséges, mert az a társaság, ahonnan Kós Károly lármája felszáll, mindent megtesz Erdélyben a fogalmak minél intenzívebb összezavarására.

Kós Károly két kérdést tesz fel cikkében. Az első, amelyben azt kérdi, hogy ki marad hát komoly író Erdélyben a Helikonon kívül — nem tartozik reánk. Magánvéleményünk szerint az, amelyik majd kiválik belőle. A másik kérdés azonban már reánk tartozik s ebben azt kérdi Kós Károly, hogy miért jelentetjük meg a Korunkat magyar nyelven és pont Erdélyben s miért nem például németül és Pesten vagy Berlinben.

Hát a dicséretet, a legnagyobbat, amit a Korunk kaphat, ha rugásnak is szánta Kós, köszönjük. Mi bizony ugyanezt; a kérdést az erdélyi Helikonnal szemben még a legjobb akarattal sem tehetjük fel, miután kétségtelen, hogy az Erdélyi Helikon máshol, mint Erdélyben s más nyelven mint magyarul nem jelenhetne meg.

Kós kérdésére azonban felelhetünk bővebben is azzal, ha elmondjuk, hogy négy évvel ezelőtt miért alakulhatott ki természetszerűen a Korunk megcsinálásának a gondolata.

Az új imperium első öt éve alatt — bárki emlékezhetik — jó egy pár irodalmi vállalkozás születését és gyors elhalálozását értük meg. Sok jóakaratú és kvalitásos ember szorgoskodott ezekkel a vállalkozásokkal s a lapok mégis sorra buktak: nem kaptak elég előfizetőt. Évekig olvashattunk végét nem érő levelezéseket és vitákat az erdélyi lapokban, amelyek egyebet sem tettek, mint szemérehányták az erdélyi magyar közönségnek, amiért cserben hagyja a magyar kulturát; nem akar olvasni; nem kell neki a hazai gyártmány. A tárgyilagosan szemlélő ezekben a napokban emlékezhetett az egykori magyar ellenzéki tulipánmozgalomra, amelyet a külföldi árú ellen indítottak s amelynek hatásakép mindannyian hordtuk a tulipánt, (hisz csak egy korona volt az ára s egy osztrák cég gyártotta vagontételekben,) viszont továbbra is csak angol szövetből csináltattunk ruhát, csak ementháli sajtot ettünk, miután mindegyik olcsóbb és jobb volt, mint a hazai gyártmány. Erdélyben is egy ilyen irodalmi tulipánmozgalom készült az említett öt év alatt s ez volt az oka, amiért az ennek a jegyében született lapok sorra megbuktak. Joggal merült fel tehát a kérdés, hogy hátha nem is az erdélyi magyar közönség a hibás, hanem maguk az erdélyi írók, akik nem tudják, vagy nem akarják azt adni, ami az erdélyi közönségnek kell. Félreismerhetetlen jelek igazolták, hogy az erdélyi közönség a hazai selejtes árút nem volt hajlandó bevenni csak azért, mert hazai s nem hagyta magát lesülyeszteni arra a nívóra, amelyre az erdélyi írással foglalkozók jórésze leszállítani igyekezett, — mintegy erkölcsi igazolásul ahhoz — hogy a maga szegényes dilettáns termeivényét feltálalja. Mindenféle nemzeti és kisebbségi jelszavak gargarizálása mellett tehát megkísérelték elzárni az erdélyi közönségtől mindazt, ami az összehasonlítás lehetőségét adná s elindítottak egy mesterséges, a szabad európai levegőtől óvatosan féltett üvegházi irodalmat, a sok selejtes között néhány biztatóbb értékkel. Ám ez utóbbiak elől a fejlődés lehetőségét már eleve elapasztotta a mesterséges elzárkózás, holott az élet egészében Európa és Ázsia és Amerika élő, eleven vérkeringésben cseréli ki az értékeit és termékenyíti meg egymást. Eme szerencsétlen kis magyar erdélyi kulturkörben mégis mesterséges szigetet akartak csinálni azok, akik elakarták hitetni az erdélyi magyar közönséggel, hogy amit ők adnak, az a kultura teteje, pedig még dilettáns dadogásnak is sivár...

Egy idő óta úgy tűnt, mintha már ezen túl volnánk. Erre elő áll most Kós Károly, az erdélyi magyar irodalmi élet igazgató-írója és igazgató-rajzolója s büszkén meri verni a mellét, hogy ő bizony nem ismeri a német irodalmat és soha nem hallotta Emil Ludwig nevét, ami pedig már azért is furcsa, mert kiderül, hogy soha egy könyvkereskedés kirakatát figyelemre nem méltatta: soha egy komoly folyóirat a kezében meg nem fordult, hisz Emil Ludwig az az ember, aki minden évben ír egykét, véleményünk szerint nem tulságosan nagy értékű, de mindenesetre sokat vitatott és sokat emlegetett könyvet, Kós Károly ezt nem tudja s ime mégis irodalmi-közigazgató Erdélyben! Vajjon mit higyjünk Kós Károly és az Erdélyi Helikon nemzetek és fajok közti megértést s a kulturák értékeit kicserélő, az az kulturközeledéseket papoló bódításaikról ha az. Erdélyi Helikon felelős szerkesztője ezt a kulturközeledést önmagában még annyira sem intézi el, hogy megtanulja egy, ma a világ minden részében és így magyarul is széltében-hosszában olvasott német író nevét, aki a mai Európában egyik legtevékenyebb forszirozója ép´ annak a kulturközeledési gondolatnak, aminek színes téglájával oly illetéktelenül veri mellét az építészből erdélyi irodalom-politikussá tornyosodott Kós Károly!? Ám éppen ez az európai értékektől és távlattól való félelem az, ami olyannyira jellemzi az Erdélyi Helikon irodalmát. Hogy miért az könnyen érthető. Az ember szivesen elkerüli a kellemetlen öszszehasonlítás lehetőségét. Meg felelhetünk tehát arra a kérdésre is, hogy miért adjuk ki éppen Kolozsvárott és magyarul a Korunkat, Hát azért, hogy a csak magyarul olvasó erdélyi ember az erdélyi irodalompolitikusok kábító zavarában egy kis európai levegőt és távlatot kapjon, hogy az Isten megbocsássa a bűnünket. A Korunk azért jelenik meg Erdélyben, mert hiába csinál Kós Károly akármit, mégis van itt párezer ember, aki nem elégszik meg az erdélyi irodalompolitikusok transzilvanizmusával, sőt ellenkezőleg, már torkig van vele s a sok jó erdélyi puliszka után angol beafstekre, francia gigotra s esetleg jó bajor sörre vágyik. Persze ez fájdalmas az Erdélyi Helikonnak, mert így kisebb a kereslet a puliszka után. Segíteni viszont így csak egy mód van: Tessék érvényesíteni befolyásukat s mint a nagyiparosok emeltessenek magas vámokat a külföldi szellemi árú elé. Hisz csak védővámmal lehet védeni egy olyan árú és fajsúlyú irodalmat, amelynek Kós Károly az igazgatója.

 Ez persze távolról sem jelenti azt, mintha mi a Helikon című lapot feleslegesnek tartanánk, mintahogyan Kós véli mirólunk. Mi nem esünk ilyen egyoldalú túlzásba. Mi belátjuk azt, hogy kell egy olyan lap is, amelyik az íróknak készül s egy foglalkozási csoport érdekeit szolgálja. Mi viszont azt adjuk a Korunkban, ami ma egy haladó gondolkozású embert Erdélyben és máshol a világon érdekel, szóval az olvasó számára készítjük a lapot s az olvasó érdekeire vigyázunk. Belátjuk, hogy ez nem elégítheti ki az erdélyi írókat. Kell tehát egy lap, amely az ő számukra készül és senki másnak, a közönségre való tekintet nélkül. Világos ezután, hogy az olyan lap, mely a hivatási érdekek védelmére alakult, lehet (minden egyéb képtelenségen túl) világnézetmentes is, ami az erdélyi Helikon fő alapköve, annyira, hogy a tagok a világnézet szót már csak csufolódva ejtik ki, mint ahogyan Kós is teszi cikkében, ahol sokáig gondolkozott azon, hogy mi is lehet az a világnézet, míg végre fáradtan abba hagyta a gondolkozást. Pedig nem kellett volna messzire mennie, elég lett volna pár évre visszalapozni egy Kós Károly nevű erdélyi népvezér életébe, ahol a világnézetnek némi nyomaira lehetett volna még találni. De úgylátszik az alkalmazkodás puha spongyája egészen kitörölte Kós Károly emlékezetéből azt a korszakot, amikor ő még világnézeti alapon politizált s világnézeti alapon nem akarta engedni, hogy az erdélyi mágnások felfalják az erdélyi magyar szegény parasztot. Az egykori népvezérből lett gyanus polihisztor s a látványossági progresszió és főuri szalonok között mimikriskedő Kós Károly tehát a legkevésbbé sem áll azon az érzületi vonalon, ahonnan arrogálhatja magának megítélni, hogy mi kell az embereknek és népeknek, mert őneki eddig csak arra volt csalhatatlan érzéke, hogy mi kell neki. Hogy a Korunk nem kell neki — ez a legfőbb igazolása annak, hogy jó úton. járunk.