Egy koporsóval találkoztam.

—   Kit temetnek? kérdeztem.

—   Jairusz leányát.

— Ugy.

Hatan emelték vállukon a koporsót.

De én keresztül néztem rajta, mintha (üvegből lenne. Zsebembe mélyeztettem kezeimet. Ördögbe! milyen szűkek ezek a zsebek! Égett fejemen a kalap, mintha tüzes abroncs szorította volna homlokomat. De csak mentem. Majd még!... mi óta szokás köszönteni a halottakat? Még hogy én!... mióta szokás köszönni egy koporsónak?...

Mikor elhagytam a menetet, megálltam. De jó darabig nem néztem vissza. Végre megfordultam. És bámultam a messzibe. Amerre elment.

Egyszerre valaki megérintette a vállamat.

— Uram — mondta, elhaló hangon — csak te segithetsz.

—   Én? — hördültem fel.   

— Uram — a leányom halott.

 

—   Nos? válaszoltam — a halottak feküdjenek a temetőben.

—   Segíts rajtam! Ellöktem őt:

—   A te lányod meghalt. Meghalt! Meghalt!

 

—   Ó segíts rajtam! ne légy keményszivü — nyöszörgött Jairasz” lehullt előttem és átölelte térdeimet. Mért nem tudom levenni erről az emberről a szememet? gondoltam. Majdnem egészen ősz volt már. Arca fáradt. De arcéle még szilaj, tekintetében szomjuság égett.

—   Szép volt a lányod, Jairusz? kérdeztem.

—   Nagyon szép volt — suttogta kiszáradt ajakkal.

—   Akkor nem halt meg a lányod. Aki szép, az örökké él.

És elindultam. Jó ideje mentem már, mikor újra hallottam Jairusz hangját: Erre uram, itt a halottasház.

Meglepődve néztem rá. Mi közöm...? Eszemágában sem volt idejönni. Hogyan is kerültem ide? Azt hittem a temetőbe vitték a koporsót. Már rég a föld alatt lehetett volna azóta.

— Hallod-e — mondtam neki ingerülten. Hányszor mondjam még, hogy ha csakugyan szép volt a lányod, akkor él!

— Jer és támaszd fel őt — mondta Jairusz követelően és kézenfogott.

—    Mi közöm?!... akartam odavágni. Szerettem volna arcába csapni a szemtelen fickónak, aki csip-csup családi ügyeivel engem háborgat. De szomjas őz-szeme és különös csengésü hangja tiszteletet, parancsolt. Lehetett varázs valamikor ebben a Jairuszban — gondoltam — de a fájdalom megtörte őt. Vajjon honnan vette ezeket a szemeket?

—    Hallod-e Jairusz — mondtam neki — ha hazudtál és a leányod nem szép, akkor meghalt és nincs olyan csoda, ami föltámassza. Érted? Meghalt! meghalt! meghalt!

Beléptem a halottas szobába. Ott feküdt Jairusz leánya. Föl kellett kacagnom. Ennyi orchideát! Kábitó, mérges illatuk betöltötte a szobát. Zöld és drap virágok. Barna szirmok, narancsszín foltokkal. Kék és lila orchiedák. Ezeket a lánnyal együtt temetik majd el. Nagy sárga virágok, vad porzókkal, félelmetes szemeik mintha engem néznének. Csápjaik — mintha felém nyúlnának. Arra kellett gondolnom: ezek még soká fognak élni és illatozni majd lenn a sírban. Láttatok meghalni orchideát? Lassan halnak meg, soká-soká halódnak. És sohase hervadnak ők! szirmaik le nem hullanak. Csak összehúzodnak, összezsugorodnak, megmerevednek. Némák, türelmesek, szívósak, szótlanok— és a halálban is olyanok mint az életben. ´Minden erük megmarad, minden szinük. Csak elsáppadnak. Csak nedvük nincsen többé. Csak a szivük nem dobban. — Szépek voltak az orchideák. Illettek Jairusz leányához.

— Jairusz — fordultam az apához — aki a ravatal fejénél állt most mozdulatlanul s néma gyászában olyan volt, mint egy király — mondtam neked, hogy a te lányod nem halt meg.

—    Kelj fel — szóltam a leányhoz. Az feküdt némán, mozdulatlanul.

— Ez a leány — fordultam a gyászolókhoz — ez a leány nem halt meg.

 

 — Nézzétek hát — mondtam — ha nem hiszitek hogy alszik. — És lerántottam róla a leplet.

— Gyertek hát közelébb! — És letéptem róla az inget. — Ott feküdt némán, mezítelenül, mint egy halott orchidea.

—    Nos nincs-e igazam? hiszen dobog a szive!

—    De ő nem adta az életnek jelét.

Mit törődtem vele? Nem az ő dolga volt! Én rám tartozott, hogy éljen!

A fülébe sugtam:

—   Nem haltál meg! — De meg se mozdult. Fölkaptam őt és kacagva kiáltottam:

—   Nem haltál meg! De erre sem éledt.

— Nem haltál meg! — üvöltöttem — és ráztam, ráztam, öklömmel vertem, téptem, fölkaptam és elejtettem megint, fölhajítottam a testét és mig bukfencet vetett, elkaptam ujra, furcsán sikongva. Milyen különös volt a hangom! Milyen szépen vet bukfencet egy halott. Láttatok bukfencezni már orchideát?

A gyászoló népség megkövülten szemlélte ezt a halottgyalázást, Jairusz egész testében reszketve hozzám lépett és megragadta a karomat:

—   Mit teszel vele?

—   Ostoba fráter! — ripakodtam rája — mit avatkozol a dolgomba? nem rád tartozik!

Élettelen volt. De engem mindez nem zavart.

— Ime! — mutattam rá. És felültettem. De nem éledt.

—  Ime! — mutattam rá. És kétlábra állitottam. De nem éledt. Ekkor ujra Jairusz lépett elém.

—  Hagyd őt aludni — kérlelt — hagyd aludni. De én csak ráztam, ráztam vadul.

—  Hagyd őt aludni. — Sziszegte Jairusz fenyegetően.

—  Hm. — Ujjaim a virágokba mélyedtek.

Kiválasztottam egy kreol orchideát, skarlát pettyekkel és lassan szét marcangoltam ujjaim között. Gyönyörű példány volt. Mintha vér spriccelte volna. Ezért az egyetlen szálért képes lettem volna felkotorni a sirt a tiz körmömmel, hogy elraboljam a koporsóból. A megkínzott virágot a leány arcába vágtam.

Sürü nedv maradt a tenyeremben. Megszagoltam. Kábitó, szerelmi illata volt. Taszitó és vonzó egyben. Valami nyers lehetett — mint a szerelem nedve. Vannak asszonyi ágyékok, friss sebek, gyümölcsök, elevenen lehántott galyak, melyeknek fájó nedve ilyen.

Ez volt az orchidea vére.

A gyászoló népség felhördült. Senkise látott még orchideát sirni, vagy vérezni. Mindenki azt hitte: vére fehér. Ez a nedv égő piros volt.

De ő feküdt mozdulatlanul.

Arcába vágtam a virágot.

Ahogy a szétroncsolt szirmok orcáját érték, égő skarlát foltok ütköztek ki rajta. A vércseppek az arcába hulltak. De a lány meg se moccant. Néztem őt. A vércseppek most lassan elenyésztek és valami halavány messzi tűzzé itatódtak áttetsző bőre alatt.

 

Néztem őt.

Aztán szivemhez szorítottam a lányt. Gyöngéden visszafektettem a párnákra, melyeknek minden ráncát elsimítottam.

— Hagyd őt aludni — hörgött a gyászoló tömeg. Hagyd — hagyd — nyöszörögtek az orchideák.

Akkor megcsókoltam a lányt.

Az felsóhajtott s kinyitotta szemét.

— Nem haltál meg — mondtam alig hallhatóan. — Jairusz leánya, kelj fel.

S ő felemelkedett a koporsóból.

Fölmarkolt egy csomó orchideát és letörölte arcából a távoli pirosságot. Arca tiszta volt ujra és kreol, mint a hó. Szép volt. Jairusz nem árult el többé sem örömet, sem felindulást.

—   Nos barátom, szóltam hozzá — amint látod, nem igen szoktam fecsegni. Azt mondtam: ha a te lányod csakugyan szép, akkor él! De jaj lett volna neked, ha hazudsz!

—   Hm.

Jairusz furcsán, röviden fölnevetett. Ugy valahogy megkondult belül. Mintha füttyentett, vijjogott, vagy zokogott volna. Ördögbe is... törtem a fejemet — honnan vette ez ezt a nevetést?

A gyászolók döbbenetével bizony egyikünk se törődött.

— Hallod-e Jairusz — sugtam a fülébe véres gunnyal — ha majd a leányod megint meghal, el ne felejts szólni.

De Jairusz, aki röviddel ezelőtt még könyörögve ölelte át térdeimet, leírhatatlan fenséggel nézett át a szivemen.

— A halottak dolga, hogy pihenjenek a temetőben. — Válaszolta. Akkor a szemünk összevillant. Lehajtottam a fejemet. Szivemhez szorítottam Jairusz kezét.

— Értelek Jairusz — sugtam neki: Minden apának könnyű ezen a földön. Ők csak egyszer siratják el leányukat.

Mikor ujra az utcán voltam, egy kirakat meredt elébem.

— Mennyire keresztülnézett szivemen ez a Jairusz — nyilait belém. Biztosan átlátta turpisságomat. Hm! Szemfényvesztés! Dehát micsoda dolog is volna már az, hogy a halottak csak ugy közöttünk sétáljanak...

Egy kirakat meredt elém. Nem tudtam megállni hogy bele ne nézzek.

Szinte megkövültem. A hajam fehér volt, mint Jairuszé. Profilom még szilaj, szememben szomjúság égett, de arcom varázsát megtörte a szenvedés.