I.

Ha a társadalom életében történő változásokat a történelmi materiálizmus módszerével kutatjuk, akkor megállapíthatjuk, hogy, a társadalmak szervezetének formáit (és vele együtt az u. n. felépítményieket, erkölcsi, művészeti stb. ideológiákat) nagyrészben a javak termelésének mikéntje határozza meg. „Nagyrészben”, mert hiszen csak túlzott doktrinerség tagadhatja azt, hogy az embereknek mint egyéneknek tulajdonságai, gondolkodása, cselekedetei, stb. szintén befolyásolják a társadalomban történő változásokat. Nem kétséges, hogy az ember maga, tulajdonságaival, gondolataival, érzéseivel, szintén társadalmi produktum és a gazdasági erők hatásainak van kitéve. De ez a hatás kölcsönös, az ember az egyik oldalon, a gazdasági hatóerők, a társadalom erői a másik oldalon alakítják egymást, teremtik az új gazdasági formákat, az új társadalmat, az új embert.

Napjainkban a társadalom régi formájának széthullása, új társadalmi formák megszületésének szükségessége, új emberforma (új erkölccsel, új művészettel, új kulturával stb.) keletkezése immár általánosan tudott tény. Általánosan ismert, hogy mindezek mögött a termelés módjának átalakulása rejlik, és, hogy a termelés újjászervezése a legdöntőbb és alapvető probléma. De sajnálatosan és különösképpen, ha a termelés újjászervezéséről, a régi termelési forma csődjéről van szó, általában mindig az ipari termelés csődjéről, illetve újjászervezéséről beszélnek. A legfőbb oka ennek talán az, hogy a társadalmi átalakulás szükségességét elsősorban éppen az ipari munkásság jelentette ki, és, hogy az új társadalmi forma hirdetőinek, a szocialistáknak éppen az ipari proletáriátus körében vannak legnagyobb számban hívei.

Holott hát éppen Marx, a szocialisták modern ideológiájának megteremtője mondja. „A földbirtokmonopólium történelmi előfeltétele és maradandó alapja a kapitalista termelőmódnak, valamint minden korábbi termelőmódnak, amely bármiféle formában a tömegek kizsákmányolásán alapult”.* Világos tehát, hogy azoknak, akik egy új, nem kizsákmányoló termelésmód és az ezen alapuló társadalmi rend hirdetői és harcosai, éppen a földbirtokmonopólium ellen kell küzdeniök. A szocialista pártok ezt nagyjában és igazában csak a XX. század elején, Vagy közvetlen a háború előtt kezdték felismerni és az ipari termelésmód két-három évtizede bekövetkezett teljes forradalmának felismerése után teljességében meglátták a mezőgazdasági termelés forradalmának megindulását. Tény, hogy ez az utóbbi forradalom véglegesen csak a világháború utáni években bontakozott ki, a villamosítás, a mezőgazdasági gépek elterjedése Amerikában és egyes nyugateurópai államokban csak most viszi teljes diadalra. Mindez azonban a társadalom átalakulásának kérdésében végre megfelelő megvilágításba és első helyre hozza a mezőgazdaság újjászervezésének kérdését, az őstermelés válságának kérdését.

II.

Természetes, hogy ez a kérdés kétszeresen fontos Magyarországon, az „agrárországban”. Miért agrárország Magyarország? Mert a háború előtt a lakosság 63 százaléka élt mezőgazdaságból. Ma már ez a szám 56 százalékra csökkent, bár az ország kisebbedésével éppen nem a mezőgazdasággal foglalkozó népesség került el az országból. Mégis részint a városok nagyobbodása, az ipar és egyéb foglalkozások felé tendálás és az a tény, bogy a magyar mezőgazdaság mindinkább kevesebb lelket tud eltartani, csökkentették a százalékot.

Hogyan oszlik meg ez a tömeg, az ország lakosságának több mint a fele?

A fenti törpebirtokosok (5—20 hold) háromnegyed része, tehát az ország lakosságának cca 30—33 százaléka nem tudott megélni a birtokából és ezért maga is növelte a mezőgazdasági bérmunkások számát. Igy tehát a teljesen birtoknélküli bérmunkásokkal az ország lakosságának körülbelül 45 százaléka a mezőgazdasági bérmunkás vagy annak családtagja volt.

Szóval a helyzet még rosszabbodott, a nagybirtok százalékszáma még csak növekedett, a törpe és középbirtok kisebb területet foglalt el az ország területéből. A különféle birtokkategóriákból élők eszerint változnak. A birtoknélküli mezőgazdasági munkások száma nőtt és a törpebirtokosok is földjük kisebbedésének arányában proletarizálódtak.

Amint látjuk a mai helyzet, a konzervatív és félig végrehajtott földbirtok „reform” után, egyik rétegben látszólag javult, hiszen a törpebirtokos és kisbirtokos ma már az összterületnek majdnem a felét birja, viszont a mai Magyarország területén a nagybirtokok még a háború előtti méretüket, arányukat tartották ´meg, sőt azt a statisztika szerint növelték is. Mig a háború előtt az ország területének egy harmadát tartották kezükbe az 1000 holdon felüli birtokok tulajdonosai, ma majdnem a felét mondhatják magukénak. Magyarország lecsatolt területei t. i. sokkal nagyobb mértékben vittek el kisbirtokot, mint nagybirtokot. Ezek, a nagy uradalmak, a boltkéz várai megmaradtak.

A birtok megoszlása a következő a lakosság amaz 56 százaléka között, amelyik a mai Magyarországon mezőgazdasággal foglalkozik:

28 százalék, a fele tehát a mezőgazdasággal foglalkozóknak, földtelen” napszámos, vagy gazdasági cseléd, további 24 százalék a 10 holdig terjedő birtokosok rétege. Tekintettel arra, hogy a 10 holddal rendelkező birtokosok majdnem teljes tömegükben szintén napszámba járnak, mert kis földjük nem elégséges maguk és családjuk fentartására, megállapíthatjuk, hogy az ország lakosságának több mint a fele (a városi proletárságot bele nem számítva) proletársorsban él. Egyáltalában nem tulzás tehát a fascista ujságírónak a könyve a „hárommillió koldusról”,** sőt, amint látjuk a mezőgazdasággal foglalkozók között is találunk legalább négymillió koldust.

Hogy ez a négymilliónál többet kitevő tömeg valóban koldus azt közelebbi vizsgálat után mindjárt megállapíthatjuk, ha megvizsgáljuk milyen körülmények között él.

Az 1913-i tehát közvetlen a háború előtti statisztika büszkén megemlíti, hogy 1900 óta Magyarország („Nagy Magyarország”) épületeinek anyaga immár megjavult. 1900-ban a házak 19.3 százaléka épült kőből, 1910-ben immár 22 százaléka. A vályogházak 1910-ben átlagosan az azóta is Magyarországnak megmaradt területén a házak 45 százalékat tették ki és a mai statisztika még valamelyes rosszabbodást mutat, mert megállapíthatjuk, hogy a mai Magyarországon a lakóházak fele vályogból készült. A fenti négymillió koldus lakik ebben az 550.000 vályogházban. És ebből a félmilliónyi házból cca 450.000 szalmával, vagy náddal van fedve, szóval az ország házainak negyven százaléka, ami a háború előtti 37.8 százalékkal szemben szintén rosszabbodást mutat.

Valóban koldusok ma a falu lakósai, koldus ama négymillió. Mert miből él, mennyi a jövedelme?

A magyar falu lakosságának sohasem volt rózsás a helyzete. A harminc év előtti kimutatások szerint a mezőgazdasági munkásnak, napszámosnak a falun 88 nap munkaalkalma volt átlagban (38 tavasszal, nyáron 22, ´ősszel 28, télen semmi). E pesszimisztikus számitás alapján egy férfi évi átlagkeresete évi 300 aranykorona, nő 200-t, gyermek 150-t keres. Húszév előtt a „Köztelek” (a nagybirtokosok lapja) számítása szerint a házzal bíró férfi napszámos esetleg megkeresett 340.— koronát is! De a munkaidő, nyáron legalább 13 óra! Az átlagos foglalkoztatás ekkor már (1905!) kedvezőbb. A „Mezőgazdasági napszámbérek Magyarországon az 1913. évben” című hivatalos kimutatás szerint 1905—1910 között egy napszámos átlag 220 napig volt munkában egy évben (az év több mint egy harmadában tehát munkanélküli!) és az átlagos napszámbére 1913-ban már 2.— korona körül mozgott! Nem akarjuk ezzel a munkabérrel összehasonlítani a külföld ugyanabban az időben fizetett mégis valamennyire emberségesebb béreit,csak emlékezetbe idézzük, hogy ezt a bért találta, az évi 400.— koronát, soknak az Omge, ezek ellen a magas bérek ellen akarták a nemes nacionalista grófok huszév előtt Kínából a kulikat behozni! Évi 400 koronából kellett az akkori népesség egy negyedének élnie, ennie, ruházkodnia, laknia, családot eltartania! Ezenkívül egészségesnek és jómunkásnak kellett maradnia, mert hiszen különben elesett még ettől a jövedelemtől is és orvosra, gyógyszerre, ha a faluktól húsz-harminc kilóméternyire is fekvő tanyákra ki is jönne orvos, nem igen lehet a havi 33 koronából kihasítani.

De mármilyen sötét és sanyarúságos is volt a magyar földmivesproletár helyzete a háború előtt, háború után, most 1928-ban még rosszabb. A húsz év előtti 400 aranykorona vásárlóértéke felér cca 800.— pengővel és a legritkább mezőgazdasági napszámos az, aki átlagban ezt a bért az 1929. évben elérte. Az átlagos napszámbérek az 1928. év nyarán 10—12 órai munkára értve férfinek 2.50-től 3.50-ig terjedtek, de voltak őrgrófi, püspöki és főhercegi uradalmak, ahol 1.40—1.80 volt a napszám. Nők részére az átlag 1.60—2.60 körül mozgott. 1929 áprilisában mintahogy ezt Szeder Ferenc a magyar földmunkás mozgalom vezetője az ez évi szociáldemokrata pártkongresszuson el is mondta) a bérek — mint mindig tavasszal — jelentékenyen alacsonyabbak voltak. Voltak grófi uradalmak, ahol 1.20-ás napszám mellett dolgoztak hajnaltól éjjelig és az átlag nem. haladta tul a két pengőt. Mindezt összevetve megállapíthatjuk, hogy a mai napszámátlag alapján egy évi keresete a magyar mezőgazdasági munkásnak 600 és 650 P. körül mozog. A gazdasági cselédség, aki a birtokhoz van kötve és nyomorúságos ólnak nevezhető ingyen lakása ellenében meg van fosztva a lehetőségtől, hogy mint a napszámos tél idején a városban keressen valami munkát — ez a cselédség minden járandóságával évente 500— 600 pengő értékűt kap! Ebből él, — így él az országnak több imiint a negyedrésze, 28 százalék!

De a háború előtti állapotokhoz képest nemcsak a bérek alacsonysága jelent rosszabbodást. A háború előtt a magyar parasztnak mint végső mentsvár ott volt a kivándorlás, ott volt Amerika! Ma, hogy az Egyesült Államok lezárták a határokat és csak igen vékony patakocska szivároghat Európából, ez a menekvés sincsen. Kanada és Délamerika nem tudják helyettesíteni az Egyesült Államokat és már ezekben az államokban is megszorítások és nehézségek lépnek fel, eltekintve attól, hogy a boldogulás ezekben sokkal nehezebb, igy a kivándorlási kedv is jelentékenyen kisebb. (Érdemesnek tartom idejegyezni, hogy a háború előtti utolsó évtizedben Magyarországból ja visszavándorlókat leszámítva cca 400.000-en vándoroltak ki).

 Ugyancsak nincs meg a szervezkedési szabadságnak, a bérmozgalmaknak még az a kis lehetősége sem, ami a háború előtt meg volt. Jóval a háború előtt a mult század utolsó éveiben indult el a parasztvárosokban az a tömegmozgalom, amelyet már általában modern munkásmozgalomhoz lehet hasonlítani. A mozgalom Békésmegyéből indult ki és átlépett a szomszédos megyékbe. Olyan erős lett, egyletek alakításában, zendülésekben annyira veszedelmesnek mutatkozott, hogy 1895-ben báró Bánffy, az akkori miniszterelnök agrárszociális ankétot hivott össze. Hogy ez az ankét persze nem szociális reformokat, vagy valamelyes orvoslást teremtett, hanem csendőrlétszám és helyőrségemelést, az nem nagyon meglepő. Mégis az 1879-i nagy aratósztrájk következményekép Darányi Ignác megalkotta 1898-ban az első mezőgazdasági szociálpolitikai törvényt. Ez a törvény nagyjában még ma is érvényben van, rendelkezései a levonások eltiltásáról, a bérminimumról, a munkamennyiségről általában nem igen érvényesültek a gyakorlatban, de az a szakasza, amely szerint aki a munkát szerződése ellenére abbahagyja 60 napi elzárásban részesülhet, gyakran érvényesült. Ezért hívják ezt a törvényt, nagyon jogosan „rabszolgatörvénynek”. Ugyancsak ilyen büntetést szab ki a munkát abbanhagyó földmunkásra, sőt a munka abbahagyására „izgatóra” is az 1907-i, úgynevezett cselédtörvény is. De ekkor már nagy földmunkásmozgalom volt, a Fejérváry kormány lehetővé tette a szervezkedést, a földmunkás szövetség 1906-ban már 100.000 tagot számlált. A mozgalom egyre növekedett és földmunkásbérmozgalmak általánosak voltak. Az ellenforradalom fellépése óta minden mozgalmat csírájában elfojtanak. Ma még a sokkal jobban megszervezett és öntudatosabb ipari munkásság bérmozgalmait is letörik, ha egyáltalában elindul egy-egy. A szociáldemokratapárt néhány év óta karolja csak újra fel a földmunkás-mozgalmat, egyéb szervezkedési próbálkozások a mozgási lehetőség teljes hiánya miatt meghiusulnak. PL: évek óta próbálkozik egy a Sz. D. P.-tól is jobbra álló Földmivespárt alakuló gyűlést tartani: lehetetlen. Utoljára a Makón tartandó és hyperloyálisan Horthy kormányzó üdvözlésével kezdődő gyülésüket tiltotta be a hatóság.

Igen, a hatóságok nagyon vigyáznak arra, hogy a magyar falu, a magyar paraszt nyugalmát semmise zavarja meg. Ugy gondolják, hogy leventézéssel és erős csendőrfelkészültségekkel, esetleges szép szónoklatokkal mindent rendben lehet tartani. Dehát nem látják a parasztvárosok piacán lézengő munkanélküli napszámostömegeket? Nem látják, hogy a munkátlanok tömegei járnak be a városba, húsz-harminc-negyven kilómétert gyalogolva, ácsorognak hétfőtől-csütörtökig és ha akkor nem kapnak munkát mennek vissza gyalog kiéhezve, hogy vasárnap megint elinduljanak. És ha munkát kapnak, fuvarozásnál, építkezésnél, utcaburkolásnál, teherhordásnál úgy keresnek vagy 20 pengőt egy hétre. Ebből hálóhelyet kell fizetnie, ha ugyan nem alszik valahol az utcán, vagy ha Pesten van, valamelyik ligeti padon, vagy az építkezések aljában, sovány kosztját is meg kell vásárolnia és szombaton az utiköltséget leszámítva hazavisz 10—12 pengőt a családjának. De vannak építkezések, ahol a napszámosoknak a napi hárompengőn kivül a különórákat, hat óra után kovászos uborkában fizetik meg! Beszéltem ilyen szerencséssel, aki a nyári hónapok hosszú estéin két órai utánmunkáért naponként 10—15 kovászos uborkát kapott és ezt vacsorázta! Hogy a földmivesszegénységnekez a helyzete a család felbomlását is jelenti, az természetes. Hogy a gyermekeket a földmivesproletár, mihelyt csak lehet munkába adja, azon nem lehet csodálkozni. A mezőgazdasági munkások gyermekei közzül 7.7 százalék 14 éven alul már dolgozik, a gazdasági cselédek gyermekei közzül 9 százaléka a 14 éven aluliaknak. Nemcsodálatos viszont hogy ezeknek az osztályoknak csak 10 százaléka éri el, mint kereső a 60 évet! (Közbevetőleg — a nacionalista kurzus idején ez az osztály a legmagyarabb, mert 90 százaléka az).

A földmives proletárság helyzeténél, alig jobb a törpebirtokosok helyzete. Az ország lakosságának ez a 24 százaléka a legjobb esetben is alig tud megélni földecskéjének termékeiből. Szintén napszámba jár és hogy a napszámosnak milyen a helyzete, azt láttuk fentebb. De hogy a törpebirtok mennyire nem jelent előnyt azt egy pár adattal akarom csak megvilágítani.

Húsz évvel ezelőttről Szeberényi Lajos közöl nagyon mérsékelt és minden radikalizmustól irtózó könyvében (A parasztok helyzete Magyarországon) néhány kisbirtok-költségvetést. Ezekből kitünik, hogy a 10—14 holddal biró gazda átlagban 250—300 korona évi adót fizetett. Tekintettel arra, hogy egy ilyen törpebirtok legfeljebb ha 400—500 korona tiszta jövedelmet hozott, láthatjuk, hogy az 1908-ban élő törpebirtokosnak igazán alig maradt valami. A mai helyzet meg ennél is megdöbbentőbb. Ujból nem akarok valami szélsőséges információhoz folyamodni, hanem a református pap könyve után most a magyar miniszterelnök, gróf Bethlen István lapjának, a Magyar Szemlének Magyar Falu (1929. junius) számából veszem az adatokat. Itt a következőket tudhatjuk meg:

Ma Magyarországon az átlagbirtoktípus 5 —10 hold. Egy 10 holdas kisbirtokos, kisgazda, a mai rezsim alaptámasza és a mezőgazdasági cselédség után a legmagyarabb osztály, átlagosan bevesz terményeiért 1800.— pengőt egy évben. Ugyanez a gazda adóban kifizet 1500.— pengőt. Nincs beszámítva az üzemi költség, nincs beleszámítva az amortizáció, esetleges teher kamatjának fizetése. Miből él tehát a kisbirtokos? Az esetleges melléktermékekből, tyuk, háziállat stb. és abból a napszámból, amit esetleg még a birtokán kivül keres.

Mindezeken kivül a termékek árai rohamosan esnek. A külföld, Amerika, Kanada diktálja az árakat és ez az ár alcsony. Kanada 1870-ben 4600.000 mm. gabonát termelt, 1927-ben 125,000.000.—t szóval majdnem a harmincszorosát. Mindez lenttartja a gabonaárakat, amelyek nagyjában a békeparitásnak felelnek meg, ugyanakkor, mikor az adóterhek 50—60 százalékos emelkedést mutatnak. A kisbirtokos nem is tudja termékeit a megfelelő áron értékesíteni. Közbeiktatott közvetítők és kereskedők sora nyomja le az árait. A napi tőzsdei ár alatt adja el 1—2 pengővel a vasúti tarifa magassága és a ki nem épített útak miatt.

A kisbirtokos tehát, eladósodik. 1911-ben a jelzálogkölcsönök összege 3.700 millió aranykorona, amiből kétharmad, cca 2.500 millió a földbirtokokra esik. 1923-ban 40.000 aranykoronát kebeleztek be földbirtokon váltóhitelre, 1925-ben 225.000 aranykoronát. A földhitelintézeteknek 1923 ban 234 millió koronájuk volt kihelyezve jelzálogban. 1924-ben 1.130 millió volt az összeg és ez elsősorban a törpebirtokosok eladósódását jelenti. Ha a háború előtti számokkal ezeket összevetjük figyelembe kell vennünk, hogy az ország egyharmada a háború előttinek!

A végrehajtások száma állandóan nő, ma körülbelül a duplája az ötév előttinek. A falú dobra kerül, a parasztgyermekek halálozási száma nő, hol van a segítség?

Hol a segítség? Nem veszik észre azok, akik immár évszázadok óta változatlan teljhatalommal intézik a magyar falu sorsát, hogy baj van?

De igen észreveszik. A baj olyan súlyos, olyan fenyegető, hogy még ők is észre veszik. És mit akarnak tenni ellenie? Segíthet ez?

Ezt próbálom megmondani és erre akarok választ adni a következő fejezetekben.

(Befejező közlemény következik)

* Marx: Das Kapital III. kötett, 2. rész.

** Oláh György: Három millió koldus. (1928. Magyar jövő.)