A modern szociológia és pszichológia ellentétes irányokból egyaránt afelé a következtetés felé tart, hogy, az „örök emberi lélek” nem létezik, sőt állandóan változik és alakulására a termelés módja és a társadalom felépítése döntő befolyással vannak. Ilyképen az emberi psziche is legalább részben a társadalom felülépítményei közé tartozna. Freud pszichológiájának egyik főhibája itt keresendő, t. i. hogy feltételez egy olyan emberi lelket, mely ha a civilizáció fejlődésével változik is, komplikáltabb lesz, de lényege és törvényei ugyanazok maradnak. A modern kutatás sorra foszt meg a legalapvetőbb emberi tulajdonságokra nézve attól az illuziótól, hogy képesek voltak áttörni az eltárgyiaskodás (Verdinglichung) kereteit, így az ember és a természet viszonyánál, a szerelemnél, a szülői és gyermeki szeretetnél stb.

Persze az emberi psziche és a materiális alap közti összefüggés kutatása még igen kezdetleges és hiányos. Ha ezen a téren eredményt akarunk elérni, kénytelenek vagyunk magunkat nemcsak a tények aránylag szilárd talajára, de kombinatív képességünkre és teoretikus logikánkra is bizni. Az így elért eredmények természetesen inkább hipotézisek, mint törvények jellegével bírnak. De ez nem baj, szükség van erre a munkára, hiszen minden tudomány, a fizikától a történelemig, meglehetősen ingatag hipotézisekkel kezdődött, a modern pszichológia, mondjuk szociálpszichológia, pedig egy még kezdeteiben sem lévő tudomány.

Tudjuk, a dialektikus fejlődés szempontjából a magántulajdonos társadalmi rendszerek összességét az őskommunizmus antitézisének tekinthetjük. Valószínű, hogy a magántulajdon kifejlődése a történelemben hajlamossá tette az emberi lelket arra, hogy az én és a közösség viszonyát mint problémát fogja fel. Ez a probléma mindig erősebb lesz. (Ne tévesszen meg bennünket a középkor kollektiv attitudeje. Ez az utolsó kísérlet a problémát olyan ponton fogni meg, ahol az én és a közösség érdekei ugyanazok és ahol egy maradéknélküli egybeolvadás lehetséges).

Ennek az antitézisnek utolsó fázisa a kapitalista társadalom. Természetes, hogy az ellentétességre való hajlam itt a legélesebb. Az én problémája itt lesz csak végzetes. Ebből a szempontból a polgárságot joggal nevezhetjük tragikus osztálynak. Termelésének fejlődése szükségszerűen vezet a magántulajdon megszünéséhez, mégis osztálytudata számára a termelés el sem képzelhető magántulajdon nélkül. Ez az antagonisztikus állapot határozottan megtalálható a polgárság osztálytudatának a fejlődésében. Egész léte a magántulajdonhoz van kötve, annak megszűnésével elbukik a polgárság. Pszichikai fejlődése a mai, polgári ´értelemben vett egyéniség megszűnéséhez vezet, holott a polgár életcélja ez az egyéniség, személyiség. (Más-más formában, de ez az életcélja a pocakos kereskedőnek és a dekadens költőnek egyaránt). Ez jelenti számára az életet, elvesztése egyértelmű a halállal. (Nem győzzük hangsúlyozni, hogy itt a polgári értelemben vett egyéniségről van szó). Dialektikus ellentét ez. A polgárságot érdekei akadályozzák meg, hogy osztályhelyzetéről, a termelésben való szerepéről helyes képet nyerjen. Mint ahogy kénytelen értelmi felfogóképességét elzárni az igazság elől, éppen úgy kénytelen pszichikai felfogóképességét elzárni az elől, hogy a dolgokat egyszerűen, maradék nélkül felfogja. (A polgár szempontjából magára hatni engedje). Ez a kénytelenség hoz magával egy helytelen, hamis osztálytudatot és pszichikai tudatot, mely a polgárság teljes kibontakozásával egyidejüleg tragikus ellentmondásba jut saját magával.

A termelés individualizálásával, a szabad versennyel, szabad magántulajdonnal egyidejűleg látszólag ugrásszerű változás áll be az emberi lélekben. Az én a középpontba kerül. A kapitalizmusban minden termelés a célnélküli profitnövelésért történik és a profit szempontjából értékelnek mindent. (Pld. az a tipikus polgári kifejezés: értékes ember). Hiszen számos esetet tudunk, hogy kitünő találmányok, új racionalizálási módszerek elkallódnak, mert kihasználhatatlanok az uralkodó osztály termelésmódja mellett. Ugyanígy a kapitalizmus emberénél, a polgárnál, minden alkotás, produktivitás az énérzet (Ichgefühl) erősítésére szolgál, minden dolog abból a szempontból hat rá, hogy énérzetét erősíti vagy gyengíti, evvel a tendenciával vesz észre vagy hanyagol el a világból dolgokat. Mint ahogy a szabadverseny és a kötetlen magántulajdon egy materiális bizonytalanságot hoz magával, úgy az egocentrizmussal is jár egy lelki bizonytalanság és állandó; résenlét Mint ahogy a kapitalizmus ideológiája a polgárság osztálytudatát építi ki és védj a polgárság uralmát a feltörekvő osztályoktól, úgy a polgár véleményei, ízlései, elvei körülbástyazzák egyéniségét a dolgok elől.

Hogy ez az állapot nem kellemes, az nyilvánvaló. A profit-termelés egy állandó, vég és célnélküli hajszával jár. Lelki bizonytalansága folytán kénytelen énérzetét állandóan erősíteni, különben gyöngének érzi magát. A legegyszerűbb dolgokhoz kénytelen a védekezés és elzárkózás komplikált gesztusaival közeledni. A tiszta örömöt nem ismeri, mint ahogy nem ismerheti az az ember sem, aki állandóan egy nagy bankjegyet hordoz magával és fél, hogy elveszti.

Ez a probléma a legtragikusabb dilemmává a szerelemben éleződik ki. Mielőtt erre rátérnénk, felhívjuk a figyelmet egy másik, evvel rokon konfliktusra, mely érthetőbbé teszi a szerelem dilemmáját, t. i. arra a módra, ahogy az egocentrikus ember az életet magára hatni engedi. Ez egyébként természetesen következik az egocentrikus ember előbb vázolt strukturájából. Számára az élet állandó harcot jelent a különböző, kívülről és belülről jövő hatások ellen. Minden hatás egy vereséget jelent, én-érzete szilárdságát rendíti meg. Amilyen mértékben hat rá valami, olyan mértékben veszti el a Kaját egyéniségét. Ez a konfliktus adja meg a tragikus, borongó színt az impresszionisták és dekadensek szenzibilitásának vagy Hölderlin és Böcklin természetrajongásának. De ez a legnagyobb problémája Adynak is, sőt nála a legmegrázóbb ez a konfliktus. Gondoljunk csak például „Bolond halálos éj” cimű versére:

Ez talán a legnyíltabb kifejezése ennek a problémának. Érezzük, ahogy az ezerféle hatás legyőzi, kénytelen engedni, javval a biztos tudattal, hogy „ez ja halál”.

A polgárság feltünésével a szerelemben is nagy változás áll be. Már a polgárság (uralomrajutásakor bizonyos tragikus íze van a szerelemnek. (Gondoljunk Shakespearere vagy a romantikusokra). A polgár nem szívesen lesz szerelmes. Menekül előle, holott érzi, hogy el kell jönnie. Ez a romantikusok problémája: ha nincs szerelem, az is rossz, ha van szerelem, az is rossz.

Az egocentrikus ember számára a szerelem a legtragikusabb (dilemma. A szerelem természeténél fogva teljes beleolvadást követel meg, az egocentrikus ember mentalitása tiltakozik minden ´beleolvadás ellen. Számára tehát két út van. Vagy nem tudja magát feladni, ez a szerelemtelenség tragédiája. Vagy beleolvad, feladja énérzetét, (ami persze sohasem sikerül teljesen), fez viszont egyéniségének elvesztését, vagyis a halált jelenti. Ez az oka annak a polgári mentalitásból származó szimptómának, hogy a szerelem és a halál érzése hasonlók. Ez a jelenség bírta Freudot arra, hogy feltételezze a halálösztönök létezését. De vajjon miért nem ismerték (vagy csak [nagyon kis mértékben ismerték) a halálösztönöket előző történelmi korok? Vagy olvassunk csak görög és római szerelmes írásokat, középkori széphistóriákat és sehol sem találunk ilyen kifejezéseket: halálos szerelem, halálosan szeretni, megcsókolni és aztán meghalni stb.

Ebből a dilemmából származik a mult század reprezentatív embereinek kettős attitudeje. Az egyik a szerelemtelen emberé (Nietzsche vagy Don Juan típusa), a másik, sokkal gyakoribb, az az attitude, melyet a dekadenseknél, de még a gyerekesen egészséges Petőfinél is látunk, akik a szerelemmel együtt érzik az elmulás érzését is. Babitsnak van néhány verssora:

Két nővér megy örökkön, az egyik előtted, a másik utánad,

Az egyik a gyásszinű Bánat, a másik a vérszinű Vágy.

S szól néha könnyezve a Vágy; Én vagyok a Bánat,

S szól néha nevetve a Bánat: Én vagyok a Vágy.

Adynál a leghatalmasabb ez a tragédia is, az ő számára minden szerelem újabb csatát, újabb halált jelent. Ebbe a korba esik az ősz szépségeinek a felfedezése is. De hiszen mind ezeket a szimptómákat beleértjük abba a szóba, hogy dekadencia.

Persze, mint ahogy nagy út vezet el Baudelaire fekete macskájától a Chat noir-ig, nagy az út a dekadensek tragikus attitudejétől az átlagpolgárság kicsinyes problémáihoz. De a probléma itt is ugyanaz, csak máskép reagálnak rá. Az átlagpolgár számára is nagy bajt jelent a Szerelem. Jobb, ha az ember nem igen esik bele. Mire jó is! az? Ugyis annyi baj van a világon, az ember csak „elveszti magát”. Kivirágzik a flirt-morál. Egy kis testi érintkezés, az még igen, de minek úton-útfélen szerelmesnek lenni? Kezdik a szerelmet gúnyos szemmel nézni, nem is lehet azt másra használni. Szóval, a szerelem elől az átlagpolgár is menekül.

De halottak a halottak és a kapitalizmus halála; tényleg már csak idő kérdése, mire való hát ilyen nagy feneket keríteni lelki problémáinak? Azért, mert a proletáriátus sem tudta magát felszabadítani a polgári életformák alól. Evvel ugyan azt vetnék szembe, hogy ez az egész probléma polgári nyavalygás és az öntudatos munkásság már régen túltette magát rajta. Igaz, de hiszen a polgárság is túltette magát rajta a maga nemén.

Tudjuk, a magántulajdonon alapuló társadalmi rendszerek legellentétesebb fázisa a kapitalizmus. Szabadversenyes alapon indul és kénytelen a részvénytársaságok, kartellek, trösztök stb. felé fejlődni, melyekről már Marx megírta, hogy „a kapitalista termelésmód megszüntetése a kapitalista termelésen belül”. Éppen így az individualizmussal indul, viszont az árútermeléssel járó eltárgyiasodás kérlelhetetlenül megszüntet minden individualitást. Mert a modern polgári fiatalságot, melyről azt mondják, hogy elamerikanizálódott fiatalság, joggal tekinthetjük a tröszttermelés pszichológiai kifejezőinek. És ha Marx a tőkéstermelés mai formáit nevezhette a kapitalista termelésmód megszünésének a kapitalista termelésen belül, úgy mi ezt a fiatalságot az individualitás megszünésének látjuk az individualizmuson belül. Mert hiszen mi tudjuk, a kartellek, trösztök nem szüntették meg a tőke karakteréből származó ellentéteket és a termelés anarchiáját, csak eltolták a, felszínről és egyúttal a végsőkig kiélezték ezeket az ellentéteket. Éppen így ez a fiatalság sem oldotta meg az individualizmusból származó ellentéteket, mint például a szerelem fentemlített dilemmáját, sem a pszichikai anarchiát, csak eltolták azokat a tudat felső rétegeiből.

Mint ahogy van a munkásságnak egy rétege, (mely a kapitalizmus e problématikus fázisának bedőlt (lásd fordizmus, taylorizmus, mondizmus, gazdasági demokrácia, ipari béke), úgy a proletariátus egy nagy része, és éppen a legprogresszívabb része a magáévá tette a polgárságnak ezt a legproblematikusabb pszichológiai fázisát. Mert hogy az amerikai és európai fővárosok polgári fiatalságát részben a mai, progresszív szocialista nevelés megtestesítőinek tekinthetjük, az nyilvánvaló. Ugyanaz a vakság, süketség, ugyanaz a szélfogó vatta a dolgok elől, ugyanaz a menekülés a problémák elől, melyek — és ezért érthetetlen ez a megalkuvás a kapitalista életformákkal — a proletáriátus számára tényleg nincsenek (Oroszországban például egy ideig tilos volt használni a gyöngédség szót mely oroszban sokkal közelebb áll a szerelemhez, mint nálunk). Történelmileg persze érthető, ez az attitude, hiszen a proletariátus,mint a kapitalizmus produktuma., kezdetben szükségszerűen alá van vetve a kapitalizmus létformáinak. Evvel az attitudeddel a proletariátus a polgárság plattformára helyezkedik, ahol természetesen a polgárság nagy főlényben van vele szemben, mert míg a polgárságnak — ha nem is menekvés, a folyton élesebb ellentétessége elől — de belső lehetőséget ad az élethez ez az attitude, addig a proletariátus számára ellenmondó a saját történelmi és osztályhelyzetével és akadályozza a fejlődésben. És miután ez az ellentét a proletáriátus történelmileg szükséges, objektív attitudeje és a pszichológiai opportunizmustól rákényszerített attitude között állandóan nő, elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol a pszichológiai opportunizmus átcsap a politikai opportunizmusba és azt erősíti. A proletáriátusnak mint osztálynak egész különleges szerepe van a történelemben. Az első osztály, melynek számára az igazság (osztályhelyzetének, a termelésben való szerepének helyes meglátása) nemcsak hogy nem árt, de az egyetlen út a győzelemhez, mely nem kénytelen reális érdekeit hamis ideológiával takarni. Lehetetlen mint osztályt felszabadítani magát anélkül, hogy az osztálytársadalmat egyáltalán megszüntetné. Ennek megfelelően a szociálista ember pszichológiai érdekeit (énérzete fentartását) nem sérti, ha környezetét és a saját érzelmeit maradék nélkül felfogja (polgári ideológiával: ha külső környezetének és érzelmeinek maradék nélkül odaadja magát), számára nem létezik a tudatalatti és tudat (reális érdek és takaró ideológia) kettőssége, nem szabadíthatja fel magát anélkül, hogy minden elzárkózást, lelki korlátozást megszüntetne. Evvel egyidejüleg, minthogy megszünteti az árútermelés eltárgyiasodását (Verdinglichung), felszabadítja és soha nem látott fejlődésnek indítja az egyéniséget. És evvel az átalakulással megtörténik pszichológiai síkon az ugrás a szükségszerűségből a szabadságba.